Part 13

30. Nincs olyan jellem, amelyet tanácsos lenne teljesen szabadjára engedni: mindegyiknek szüksége van fogalmak és elvek által való vezetésre. Ha ebben az irányban nagyot akarunk elérni, és nem a velünk született, hanem a puszta megfontolásból eredő, tehát megszerzett és mindegy mesterséges jellemet akarunk formálni, csakhamar be fog igazolódni a közmondás: Naturam expellas furca tamen usque recurret. (Ha vasvillával vered is ki a természetet, mégis újra visszatér.) Könnyen beláthatjuk másokkal szemben való viselkedésünk helyes szabályát, ilyent magunktól kitalálhatunk, ügyesen szavakba foglalhatunk, mégis a valóságos életben hamar véteni fogunk ellene. De ettől nem szabad elcsüggedni és azt hinni, hogy lehetetlenség az életben elvont szabályok és elvek után igazodni, miért is a legjobb szabad folyást engedni a természetünknek. Evvel is csak úgy vagyunk, mint a gyakorlati dolgokra vonatkozó minden elméleti szabállyal és utasítással: először értsük meg a szabályt azután tanuljuk meg, miként kell azt ésszel megtartani. A szabályt ésszel egyszerre felfoghatjuk, a megtartás a lassú gyakorlat eredménye. A tanítványnak megmutatjuk a fogásokat valamely hangszeren, a védekezést és támadást a tőrrel. Az első eredmény az lesz, hogy a tanítvány a legjobb igyekezete dacára hibát tesz és úgy véli, hogy lehetetlen a gyors kottaolvasás közben és a küzdelem hevében a szabályokat betartani. Lassankint mégis megtanulja gyakorlás által, csetlés-botlás után. Így van ez, ha valaki a nyelvtan szabályai szerint latinul tanul írni és beszélni. Nem máskép válik az esetlen tuskóból udvari ember, a hebehurgyából finom világfi, a nyilt lelkűből kárhozott, a nemesből gúnyolódó ember. A hosszú szoktatás által elért önidomítás mégis kívülről jövő kényszer gyanánt hat, mely ellen a természet folyton ellene szegül és néha-néha váratlanul át is tör. Az elvont elvek szerint való cselekvés úgy viszonylik az emberrel veleszületett hajlamból való cselekvéshez, mint valamely emberi műtárgy, például az óra, melynél az alakot és mozgást egy idegen anyagra erőszakolta az alkotója az élő szervezethez, melynél alak és anyag egymást áthatják és egyek. A szerzett jellemnek az embernek veleszületett jellemhez való viszonyát találóan fejezi ki Napoleon császár mondása: Tout ce qui n’est pas naturel, est imparfait! Ez a szabály mindenre illik, fizikai, mint erkölcsi dolgokra egyaránt. Csupán egyetlen kivétel jut eszembe, a mineralógusok előtt ismeretes az a tény, hogy a természetes _aventurino_ kő nem ér fel a mesterségessel.

Ezért óvakodjunk minden affektálástól. Ez mindenkor lekicsinylést ébreszt. Először is mint csalás, mely gyáva félelemből ered, másrészt mint önmagának elítéltetése, mert másnak akar látszani és jobbnak, mint amilyen valóban. Valamely tulajdonságnak az affektálása, a velevaló dicsekvés önvallomás arról, hogy nincs meg bennünk. Legyen az bár bátorság, vagy tudomány, szellem vagy elmésség, szerencse a nőknél, gazdagság vagy előkelő rang, vagy bármi egyéb, amivel az ember el szokott dicsekedni, minden esetben arra következtethetünk, hogy éppen ebben szenved hiányt. Akinek ugyanis az a tulajdonsága megvan, annak nem jut eszébe azt fitogtatni és affektálni, mert teljes nyugodt annak a bírtokában. Ez az értelme a spanyol közmondásnak: Herradura che chacolotea clavo le felta. (Ha csörög a patkó, hiányzik egy szög.) De mint fentebb mondottam, senki se engedje teljesen szabadon a féket és ne mutassa magát teljes valóságban. Lepleznünk kell a természetünkben rejlő sok rosszat és állatiast. De ez csupán az elpalástolást igazolja, nem a pozitív színlelést. – Fontoljuk meg továbbá, hogy a tettetést felismerik, még mielőtt a tettetés tárgya kitűnnék. A próbát végig ki nem bírja az ember, a lárva egyszer csak lehull. Nemo potest personam diu ferre fictam. Ficta cito in naturam suam recidunt. (Seneca de Clementia, I. K. 1. fej.)

31. Ahogy ember saját teste súlyát úgy hordja, hogy meg sem érzi, szemben azzal, ha idegen testet mozgat: úgy nem vesszük észre önnönhibánkat és bűneinket, hanem csak a másokéit. – Ezért viszont embertársainkat tükörként tekintsük, melyben ki-ki tisztán megláthatja a maga bűneit, hibáit, rossz szokásait és minden visszataszító tulajdonságait. A legtöbb ember azonban úgy tesz, mint a kutya, amelyik megugatja a tükörképét, mert azt hiszi, hogy más kutyát lát. Aki mást bírál, a maga javításán munkál. Akinek hajlama és szokása csöndesen, magukban, mások viselkedését figyelmes és _szigorú bírálatnak_ alávetni, azok a saját javításukon és tökéletesítésükön dolgoznak. Lesz bennök ugyanis annyi igazságosság, büszkeség és hiúság, hogy maguk elkerüljék azt, amit másokban és oly szigorúan megróttak. Az elnézőkről éppen az ellenkezője igaz: ugyanis hanc veniam damus petimusque vicissim. (Ezt a megbocsátást megadjuk, viszont el is várjuk.) Az evangélium szépen példáz a szálkáról a más szemében és a gerendáról a magunkéban. De hát a szem természete olyan, hogy kifelé tekint és önmagát nem látja. Ezért önnönhibánk fölismerésére fölötte alkalmas mód, hogy a másokét meglássuk és elítéljük. Szükségünk van tehát tükörre, hogy javíthassunk magunkon.

Stílus, írásmód is ezt a szabályt követi. Aki ebben valami új badarságot megbámul, ahelyett hogy ócsárolná, hamarosan utánozni fogja azt. Azért terjed el az efféle hóbort Németországban oly hamar. A németek nagyon elnézők: meg is látszik. Hanc veniam damus petimusque vicissim, ez a jelmondatuk.

32. A nemesebb rendű ember fiatalkorában úgy véli, hogy az emberek közötti lényeges és döntő viszonyok és a belőlük eredő kapcsolatok az _ideálisak_, tehát azok, amelyek az érzület, a gondolkodásmód, ízlés, értelmi erők hasonlóságain alapszanak. Később azonban rájön, hogy a _reálisak_ azok, vagyis amelyek valamely anyagi érdekre építvék. Majdnem minden viszonynak ez az alapja: a legtöbb embernek fogalma sincs másneműről. Ezért is mindenkit hivatala, foglalkozása, nemzete, családja, tehát általában állása és szerepe szerint, amint ezt a konvenció megszabja, szoktak osztályozni gyári módon. Viszont az ember való mivolta, személyes tulajdonságai csak elvétve kerülnek szóba, rendszerint mellőzik. Minél nagyobb valakinek a belső értéke, annál kevésbé hajlandó ezt az osztályozást eltűrni és lehetőleg távoltartja magát körüktől. Ez az osztályozás viszont azon alapszik, hogy a nélkülözéseknek ebben a világában fontosak és döntők azok az eszközök, melyekkel a szükségnek elejét lehet venni.

33. Miként a papírpénz az ezüst helyett, úgy forog a világban a való tisztelet és való barátság helyett annak külső nyilvánítása, lehetőleg természetesen utánzott arcjátéka. Különben kérdés, hogy igazi tiszteletet megérdemlő ember egyáltalán van-e? Mindenesetre többre becsülöm egy becsületes kutyának a farcsóválását, mint száz efféle barátságot mimelő arcjátékot.

Való igaz barátság másnak bújában-bajában való erős, tisztán objektív és érdeknélküli részvétele lét tételezi föl, ez viszont azt, hogy magunkat barátunkkal valóban azonosítsuk. Ez pedig annyira távol esik az emberi természettől, hogy az igaz barátságról éppúgy nem tudja az ember, mint a tengeri kigyóról, hogy pusztán mesebeli lények-e, vagy igazán léteznek. Van azonban az emberek közt rejtett, önző motívumokon alapuló viszony, melybe mégis belévegyül egy szemernyi az igaz barátságból. Ezáltal az annyira megnemesedik, hogy a tökéletlenségek e világában némi joggal nevezhetjük barátságnak. Ez magasan felette áll a köznapi viszonyoknak, melyek olyanok, hogy a legtöbb jóismerősünkkel többé szóba sem állnánk, ha meghallanók, mit szólnak rólunk hátunk mögött.

Barátunkat akkor próbálhatjuk ki leginkább, midőn komoly segítségre és jelentős áldozatokra szorulunk, valamint valamely bennünket ért szerencsétlenség pillanatában. Ilyenkor ugyanis arcát vagy igaz, benső szomorúság hatja át, vagy pedig önuralmukkal, sőt egy arcvillanásukkal igazolják Rochefoucauld ismert mondását: dans l’adversité de nos meilleurs amis, nous trouvous toujours quelque chose, qui ne nous déplait pas (legjobb barátaink szerencsétlenségében is mindenkor találunk valamit, ami nincs ellenünkre). Úgynevezett barátaink ilyenkor alig tudnak egy halk, jóleső mosolyt elfojtani. Kevés dolog van, ami oly csalhatatlanul hangolná jókedvre az embert, mint ha valami bennünket ért szerencsétlenséget mondunk el nekik, vagy ha valamely személyes gyöngénket nyiltan föltárjuk előttük. – Jellemző!

Távolság és hosszú távollét minden barátságnak kárára van, bármily kelletlenül valljuk is be. Az emberek ugyanis, még legkedvesebb barátaink is, ha sokáig nem látjuk őket, évek multán lassanként elvont fogalmakká asznak, miáltal részvétünk irányukban mindinkább pusztán értelmivé, sőt hagyományszerűvé válik. Eleven és mély érzésünk csak azokat illeti, kik szemünk előtt vannak, – legyenek azok bár csupán kedves állataink. Ennyire érzékekhez tapadó az emberi természet. Itt is beigazolódik Goethe szava: Die Gegenwart ist eine mächtige Göttin. (Hatalmas Istennő a jelen. Tasso IV. fölvonás, 4. jel.)

A házibarát elnevezés rendszerint jogosan illeti meg viselőjét, mert az illető inkább a háznak, mint urának a barátja, inkább a macskára hasonlítanak tehát, mint a kutyára.

A barát őszintének vallja magát, az ellenség pedig az is. Becsmérlésüket használjuk fel önismeretünkre, mint valami keserű orvosságot.

Szükségben ritkán volna barátunk? Ellenkezőleg! Alig kötöttünk valakivel barátságot, az már is szükségben van és pénzt akar kölcsönözni tőlünk.

34. Mily tapasztalatlanság azt hinni, hogy szellem és ész eszközei volnának a társasággal megkedveltetni magunkat! A túlnyomó többségnél inkább gyűlölséget és neheztelést váltanak ki, mely annál keserűbb lesz, minél kevesebb joga van rá az illetőnek. A közelebbi folyamat ez: ha valaki nagy szellemi felsőbbséget érez meg azon, akivel beszél, titkon és világos öntudat nélkül úgy véli, hogy a másik viszont épp oly mértékben érzi meg az ő alacsonyrendűségét és korlátoltságát. E sejtése a legkeserűbb gyűlölségét, neheztelését és dühét ébreszti fel. (Lásd Welt als Wille und Vorstellung, 3. kiadás, II. köt. 256. Johnson dr.-nak és Merck-nek, Goethe ifjúkori barátjának idézett szavait.) Joggal mondja Gracian: „para ser bien quisto, el unico medio vestirse la piel del mas simple de los brutos“. (Hogy jó szemmel nézzenek, annak az az egyedüli eszköze, hogy a legegyügyűbb állat bőrét öltjük magunkra. Lásd: Oraculo mannel, y arte de prudencia, 240. Obras, Amberes 1702. P. II. p. 287.) Szellemet és tehetséget mutatni közvetett módja annak, hogy másnak tehetségtelenségét és tompaelméjűségét hányjuk a szemére. Az alrendű ember háborog, ha a maga ellentétét pillantja meg és e felháborodás szülője az irígységnek. A hiúság kielégítése olyan élvezet, melyet az ember mindenek fölött becsül: ez viszont csak önmagának másokkal való összehasonlítása révén lehetséges. Már pedig az ember semmire sem oly büszke, mint mások feletti szellemi fölényére. Ez emeli az állatvilág fölé.[20]

A legnagyobb vakmerőség tehát határozott felsőbbségünket, még pedig tanuk előtt vetni a szemére. Bosszúvágya feltámad, keresni fogja rá az alkalmat, hogy sértéssel vegyen magának elégtételt. Átviszi az ügyet az értelem mezejéről az akaratéra, mely tekintetben mindannyian egyenlők vagyunk. A társadalomban ezért számíthat rang és gazdagság mindenkor nagyrabecsülésre, szellemi kiválóság azonban nem. Legjobb esetben tudomásul nem veszik. Rendesen azonban arcátlanságnak tartják, olyasminek, amihez a birtokosa jogtalanul jutott, és elég szemtelen avval elkérkedni. Titkon azon munkál mindenki, hogy illő alkalommal megalázza. Alázatos viselkedéssel sem bír bocsánatot koldulni szellemi felsőbbségéért. Szadi erről mondja a Gulistan-ban (Graf-féle fordítás 146. lapján): „Tudd meg, hogy a balga százszor inkább gyűlöli az eszest, mint az eszes idegenkedik amattól.“ Szellemi _alacsonyrendűség_ viszont valóságos ajánlólevél. Mert ami a testnek a melegség, az a szellemnek a felsőbbség jótevő érzése. Ezért közeledik mindenki ösztönszerűleg az olyan emberhez, aki ezt igéri, mint a kályhához vagy a napfényhez. Csak olyan lehet az illető, aki határozottan alatta áll, ha férfi: a szellemiekben, ha nő: a szépségben. Sok emberrel szemben persze tettetés nélkül alacsonyrendűnek mutatkozni keserves egy feladat. Figyeljük csak meg, mily kedvesen viselkedik egy tűrhetően formás lány a határozottan csúnyával szemben. Testi fölény férfiaknál nem igen jön számításba: bár jobban érezzük magunkat nálunknál alacsonyabb, mint magasabb növésű ember mellett. Ezért férfiak közt közkedveltek a buták és tudatlanok, nők közt pedig a csúnyák. Könnyen rájuk költik, hogy: de a szívök, az kiváló. Ugyanis mindenki ürügyet keres a vonzalmára önmaga és mások előtt.

Minden szellemi kiválóság ezzel szemben elválasztja egymástól az embereket. Futnak tőle, gyűlölik, ürügyül mindenféle hibát költenek bírlalójára.[21]

Így hat a nőknél a szépség: szép lánynak nincs barátnője, kísérője is alig. Társalkodónőnek jobb ha nem is jelentkeznek. Már bemutatkozásuk alkalmával elborul a reménybeli úrnő arca, aki sem magának, sem lányainak kíván hasonló háttért. A rang előnyeivel viszont megfordítva áll a dolog: ezek nem hatnak ellentétükkel és távolságukkal, mint a személyi kiválóságok, hanem miként a környezet színei az arcra, reflexükkel hatnak.

35. Mások iránti bizalmunk nagyon gyakran főkép lustaság, önzés, hiuság eredményei: lustaság, midőn hogy megkiméljük magunkat a vizsgálódástól, az őrködéstől, a cselekvéstől, inkább megbizunk másban; önzés, midőn az a szükséglet, hogy ügyeinkről másnak közlést tegyünk, arra csábit bennünket, hogy rábizunk valamit; hiuság, midőn olyasmihez tartozik, amire rátartók vagyunk. Mindamellett megkívánjuk, hogy bizalmunkat tiszteletben tartsák.

De a bizalmatlanságon nem kellene bosszankodni: ugyanis benne bók rejlik a becsületesség irányában. Őszinte bevallása az nagy ritkaságának, minél fogva ama dolgok közé tartozik, melyeknek létezését az ember kétségbe vonja.

36. Az _udvariasságnak_, ennek a kinai főerénynek egyik okát megadtam Ethikámban (201. lap., a II. kiadásban, 198. lap), másik oka a következő. Hallgatólagos megegyezés ez aziránt, hogy egymás erkölcsi és értelmi gyatraságát kölcsönösen észre ne vegyük, velök elő ne hozakodjunk, miáltal a valóság mindkét fél előnyére nehezebben jut napfényre.

Az udvariasság: okosság; következéskép az udvariatlanság ostobaság. Aki szükségtelenül és szándékosan ellenségeket szerez magának udvariatlanságával éppannyi őrjöngő, mint aki önkezével vet csóvát a házára. Az udvariasság, miként a játéknál használatos tantusz, köztudomás szerint hamis pénz. Botorság vele takarékoskodni, pazarul bánni vele viszont okosság. A különböző nemzetbeliek így fejezik be leveleiket: votre très-humbe serviteur, your most obedient servant, – suo devotissimo servo, – csupán a német óvakodik a „szolga“ kifejezéstől, mint nem igaztól! Aki azonban az udvariasságnak reális érdekeket áldoz fel, olyan, mint aki tantusz helyett igazi arannyal fizetne. Miként a természetnél fogva kemény és merev viaszkot némi melegséggel annyira hajlékonnyá lehet tenni, hogy minden tetsző alakot fölvesz, – úgy a nyakas és ellenséges indulatú embert némi udvariassággal és előzékenységgel hajlékonnyá és szívessé formálhatjuk. Az udvariasság az embernél annyi, mint a viasznál a meleg.

Annyiban nagyon nehéz feladat az udvariasság, amennyiben legnagyobb tiszteletre kötelez az emberekkel szemben, még ha azt legkevésbé sem érdemlik meg; továbbá arra, hogy a legélénkebb részvételt mímeljük, midőn örülünk, hogy semmi közünk az illetőhöz. A legnagyobb művészet udvariasságot és büszkeséget egyesíteni.

Sokkal kevésbé jönnénk ki sodrunkból sértések alkalmával, ha egyrészt nem becsülnők túl önmagunkat és nem lennénk gőgösek, másrészt meggondolnók, hogy mit tart rendszerint egyik ember a másikról. Milyen éles az ellentét az ember érzékenysége között, melyet a személyére érthető legcsekélyebb célzásra mutat és aközött, amit hallani, ha ismerőseinek megszólásait meglesné. Mindig arra kellene gondolni, hogy a közönséges udvariasság puszta vigyorgó álarc, akkor nem óbégatnának, ha az álarc egyszer kissé félrecsuszik vagy egy pillanatra le is teszik. Ha pedig egyenest goromba valaki, olyan az, mintha ruháit vetkőzné le és in puris naturalibus állana előttünk. Persze ilyenkor rossz formát mutat, mint ebben az állapotban a legtöbb ember.

37. Magunkviselete ne igazodjék mások példája után. Mert a helyzet, a körülmények és viszonyok sohasem egyenlők és mivel a jellem különbözése a cselekvésnek is másminő színezetet kölcsönöz. Ezért igaz: si duo faciunt idem, non est idem. Érett megfontolás és éles meggondolás után cselekedjünk jellemünknek megfelelően. Tehát a _gyakorlati_ dolgokban is elengedhetetlen az _eredetiség_: Különben tettünk nem illik egyéniségünkhöz.

38. Ne cáfoljuk más ember véleményét, hanem gondoljuk meg, hogyha ki akarnánk verni a fejükből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora sem volna elég. Tartózkodjunk minden javítást célzó, még oly jóindulatú megjegyzéstől is, mert az embereket megbántani könnyű, de megjavítani nehéz, szinte lehetetlen. Ha bosszankodni kezdünk valamely beszéd badarságán, gondoljuk úgy, mintha két bolond komédiáznék. Probatum est. Aki azért jött a világra, hogy fontos dolgokban komolyan oktassa az embereket, szerencsésnek tarthatja magát, ha ép bőrrel menekül.

39. Aki azt akarja, hogy ítélete hitelre ne találjon, nyilvánítsa azt hidegen, szenvedély nélkül. Mert minden hevesség az akaratból fakad: miért is nem a hideg gondolkodásnak, hanem az akaratnak fogják az ítéletet tulajdonítani. Mivel ugyanis az emberben az akarat a radikális, a megismerés pedig másodlagos és járulékos, inkább fogják azt hinni, hogy az ítélet a felindult akaratból, mint azt, hogy az akarat fölindulása pusztán az ítéletből fakadt.

40. Még ha jogunk is lenne rá, ne ragadtassuk el magunkat az öndícséretre. Mert a hiúság annyira közönséges, az érdem pedig oly rendkívüli dolog, hogy ha bár közvetve dícsérni látszunk magunkat, mindenki százat tenne fogadásból egy ellen, hogy a hiúság szól belőlünk, mely elég balga, hogy nem veszi észre a dolog nevetséges voltát. Van abban igazság, amit Verulami Bacon mond, hogy a semper aliquid haeret (valami mindig megragad belőle) a rágalmazásra éppúgy megáll, mint az öndícséretre, miért is csak mérsékelt adagokban használandó.

41. Ha azt gyanítjuk valakiről, hogy hazudik, tettessük magunkat úgy, mintha hinnénk neki. Erre szemtelen lesz, még nagyobbat lódít és leálcázza önmagát. Ha ellenben azt vesszük észre, hogy a titkolni kívánt igazság egy részét valaki kiszalajtotta: mutassuk úgy, mintha nem hinnénk neki. Bizonyos, hogy az ellentmondástól provokáltatva, a teljes igazság hátvédjét is fölvonultatja.

42. Valamennyi személyes dolgunkat tartsuk titkon és jó ismerőseink előtt is maradjunk ismeretlenek azon túl, amit saját szemökkel megláthatnak. Mert az, hogy valaki bár legártatlanabb dolgainknak a tudója, olykor idővel és alkalomadtán ártásunkra szolgálhat. Tanácsosabb azáltal mutatni ki eszünket, amit elhallgatunk, mint azzal, amit kimondunk. Az előbbi az okosnak, az utóbbi a hiúnak a szokása. Alkalom egyaránt adódik mindkettőre: ám gyakran inkább részesítjük előnyben ez utóbbit, mert futó kielégülést nyújt, mint az előbbit, mely pedig tartós haszonnal jár. Még arról is mondjunk le, – ami pedig élénk emberekkel gyakran megesik, – hogy szívbéli megkönnyebbülés okából olykor hangosan beszélünk magunkkal, mert könnyen szokásunkká válhatik. Általa ugyanis a gondolat a szóval oly baráti frigyre lép, hogy a másokkal való beszéd is a hangos gondolkodásba csap át. Már pedig az okosság azt parancsolja, hogy gondolkodásunk és beszédünk közt széles űr tartassék szabadon.

Néha úgy hisszük, hogy mások egyáltalán el nem hihetnek valami reánk tartozó dolgot: pedig azoknak eszébe sem jutna kételkedni benne. De ha rávezetjük az illetőt, már el sem tudja többé hinni. Néha csak azért áruljuk el magunkat, mert lehetetlennek véljük, hogy más azt rajtunk észre ne vegye. Olyan ez, mint mikor valaki leveti magát a magasból szédülés folytán. Az illetőt az a meggondolás vezeti, hogy itt lehetetlen bizton megállni, a kín pedig, hogy mégis itt áll, oly nagy, hogy jobb azt megrövidíteni: ezt a téveszmét hívjuk szédülésnek.

Másrészt jegyezzük meg, hogy azok az emberek is, akik egyébként nem valami éleselméjűek, – kitünően tudnak számolni mások személyes ügyeiben, amennyiben egyetlen adott mennyiség segítségével a legbonyolultabb feladatokat is megtudják oldani. Ha valamit elmond nekik az ember, óvakodni kell bármily csekély pozitív és egyéni körülményt megjelölni, helyet, időpontot, egy mellékszereplő nevét vagy bármi mást, ami bár közvetlenül összefügg vele: mert általa oly adott pozitív mennyiséghez jutnak, melyekkel számolni tudó értelmük a többi nyitját megtalálja. A kíváncsiság ösztönző lelkesedése oly nagy náluk, hogy az akarat megsarkantyúzza az értelmöket, mely a legtávolabb eső eredmények kifürkészésére lesz képes. Mert az ilyen emberek bármennyire érzéketlenek és közönyösek az általános igazságok iránt, annál kíváncsiabbak az egyéniekkel szemben.

A hallgatást ezért ajánlják az életbölcsesség tanítói a leghathatósabb érvekkel, – nincs mit hozzátennem. Csak éppen néhány arab mondást hozok fel, mert nagyon találók és kevéssé ismertek. „Amit ellenségednek nem kell tudni, azt ne mondd el barátodnak.“ „Ha titkomat elhallgatom, úgy az a foglyom: ha kiszalajtom, én vagyok a foglya.“ „Hallgatás fájának béke a gyümölcse.“

43. Azt a pénzt használtuk fel legjobban, amelyet kicsaltak tőlünk: mert egyenest okosságot vásároltunk rajta.

44. Ne tartsunk számon neheztelést, de jól tartsuk meg emlékezetünkben az emberek eljárását velünk szemben, hogy ahhoz igazítsuk viselkedésünket, fentartva a jellem változhatatlanságáról vallott meggyőződésünket. Valakinek valamely gyarló jellemvonását elfelejteni olyan volna, mintha keservesen szerzett pénzt eltékozolna az ember. Így azonban óvjuk magunkat balga bizalmasságtól és balga barátságtól.

„Nem szeretni, nem gyűlölni“ a felét teszi minden életbölcsességnek: „semmit el nem mondani és semmit el nem hinni“, teszi a másik felét. Annyi azonban bizonyos, hogy az olyan világnak, melyben ilyen szabályok és az utóbb következők érvényesek, a legjobb hátat fordítani.

45. Haragot vagy gyűlöletet mutatni szóval vagy mimikával haszontalan, veszedelmes, oktalan, nevetséges és alantas dolog. Haragot vagy gyűlöletet máskép, mint tettekkel, ne mutasson az ember. Ezt annál tökéletesebben tudjuk megtenni, minél tökéletesebben kerültük el az előbbit. Csak a hidegvérű állatok mérgesek.

46. Parler sans accent (nyomaték nélkül beszélni): a világfiak e régi szabálya azt célozza, hogy bízzuk az emberek elméjére, hogy beszédünk értelmét kitalálják. Az emberek eszejárása pedig lassú, amíg szavunk értelmének a végére jár, addig mi magunk már messze járunk. Ellenben parler avec accent (nyomatékkal beszélni) annyit jelent, mint az érzéshez szólni, ahol is minden fonákul sikerül. Olyik embernek udvarias taglejtéssel és barátságos hangon akár valóságos gorombaságokat is odamondhat az ember közvetlen veszedelem nélkül.

_D)_ Magunktartása a világ folyásával és a sorssal szemben.

47. Bármely formát öltsön is az emberi élet, az elemei ugyanazok maradnak, akár kunyhóban, akár az udvarnál, kolostorban vagy a hadseregben. Az élet eseményei, kalandjai, jó és balszerencséje még oly változatos formát mutasson bár, mégis úgy vagyunk vele, mint a cukrászsüteménnyel. Sok mindenféle fura, tarka figura van közte: de valamennyi ugyanabból a tésztából van gyúrva. És ami valakivel megtörténik, sokkal inkább hasonlít ahhoz, ami mással is megtörtént, mint az illető gondolja, midőn beszélni hall róla. Életünk eseményei hasonlítanak még a kaleidoszkóp képeihez, melynek minden fordulatánál mást és mást látunk, holott voltakép mindig ugyanaz van a szemünk előtt.