Part 12

Az itt adott tanács elhanyagolása oka annak, hogy sok nagy elme, vagy tudós öreg korára gyengeelméjű, gyerekes, sőt őrült is lett. Hogy a század számos ünnepelt angol költője, mint Walter Scott, Wordsworth, Sonthey stb. öreg korában, sőt már hatvan éves korral is szellemileg eltompult és tehetetlen lett, némelykor pedig az együgyüségig sülyedt, kétségkívül abból magyarázható, hogy valamennyien elcsábítva a magas honoráriumtól, az írást mesterségként űzték, és pénzért írtak. Ez természetellenes megerőltetésre vezet és aki a Pegasusát igába fogja és muzsáját korbáccsal hajszolja, annak csak úgy meg kell bűnhődnie, mint aki Vénusnak robotolt. Kantról az a gyanu, hogy midőn késői korában végre híres lett, túldolgozta magát és ezáltal okozója lett annak, hogy élete utolsó négy esztendejét második gyerekkorban élte le. Az év mindenik hónapjának van valami sajátságos és közvetlen, azaz az időjárástól független befolyása egészségünkre, testi állapotunkra, sőt a szellemiekre is.

_C)_ Magunktartása másokkal szemben.

21. Hogy a világban boldoguljunk, célszerű, hogy jókora előrelátást és elnézést vigyünk magunkkal. Az előbbi megvéd kártól és veszteségtől, az utóbbi pedig viszálytól és perpatvartól.

Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a legrosszabb esetben azt kell hogy mondja: „lenni kell ilyen furáknak is“. Ha máskép cselekszik, igazságtalan lesz és élet-halálharcra ingerli a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis erkölcsi jellemét megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb. Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra, minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életrevaló jogát csupán azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az, ami megmásíthatatlan. Hogy emberek közt élhessünk, kell, hogy mindenkit önmaga adott egyéniségével élni és érvényesülni engedjünk. Csupán arra gondoljunk, hogy az embereket a maguk természete szerint használjuk fel. Azt ne reméljük, hogy megváltoznak és el ne ítéljük azért, amilyenek.[17] Ez az értelme ennek a mondásnak: élni és élni engedni. De a feladat nem oly könnyű, mint amilyen igazságos. Boldog ember, akinek megadatott, hogy bizonyos egyéniségeket mindenkorra elkerülhet.

Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél fogva cselekvésünknek makacsul ellentállanak. Erre mindennap nyilik alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is. Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak.

Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az útunkba gördülő kövön.

22. Csodálatos, hogy mily gyorsan és könnyen világít ki beszélgetés közben az emberek közt fönnálló szellemi és érzésbeli rokonság vagy különbözőség: minden apróságon megérzik ez. Érintse bár a beszélgetés a legidegenebb, legközönségesebb dolgokat is, a lényegében különböző emberek közt az egyiknek szinte minden mondata többé-kevésbé visszatetszést fog kelteni a másikban, sőt olyik egyenesen bosszantani fogja. Rokontermészetek ellenben azonnal és mindenben bizonyos megegyezésre találnak, ami egyneműség esetén csakhamar teljes harmóniává egyesül.

Ebből magyarázható, hogy miért kedvelik annyira a társaságot az egészen közönséges emberek, miért találnak mindenütt olyan könnyen igazán jótársaságra, olyan jóravaló, kedves, derék emberekre. A rendkívüli embereknél megfordítva áll a dolog, még pedig annál inkább, minél kiválóbbak. Elszigeteltségükben olykor nagyon is örülhetnek, ha más valakiben egyetlen rokonszálat fedeznek fel, legyen az bármég olyan vékony is! Mert ki-ki csak annyija lehet másnak, mint amennyi ez neki. Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek. Másodszor pedig megértjük ebből, hogy miért találnak oly gyorsan egymásra az egyforma gondolkodásúak, mintha csak valamely mágnes vonzaná őket egymáshoz. Rokonlelkek a távolból köszöntik egymást. Leggyakrabban alacsony gondolkodású vagy csekély tehetségű embereknél észlelhetjük ezt; de csak azért, mert ilyenfajta seregszám van, a jobb és kiváló természetüek ellenben ritkák. Ezért például valami nagy, praktikus célra irányuló közösségben két igazi szélhámos hamarosan egymásra ismer, mintha csak hadijelvényt hordanának és csakhamar összeszűrik a levet, hogy valami gazságot vagy árulást koholjanak. Éppen úgy, ha per impossibile egy nagy társaságot képzelünk, mely két ostoba kivételével, csupa nagyon értelmes és szellemes emberből áll, akkor ez a két tökfilkó mintha valami szimpatétikus érzés vonzaná kettejüket egymáshoz, csakhamar szívből fognak örülni mindketten, hogy legalább egy okos emberre találtak. Valóban feltűnő, mint ismeri fel egymást első pillanatra két, erkölcsi és értelmi mivoltukban alacsonyvoltú ember, mint igyekeznek közeledni egymáshoz, mily buzgón siet egyik a másiknak elébe, régi ismerősként köszöntve egymást. Annyira feltűnő ez, hogy kísértetbe jövünk a buddhista lélekvándorlás tanítása értelmében feltenni, hogy egy megelőző életben barátságot kötöttek volt.

Az embereket, ha sokban meg is egyeznek, elválasztja és múló diszharmóniát kelt köztük, hangulatuknak különbözése. Ez egyénenként változó, mostani helyzetének, foglalkozásának, környezetének, testi állapotának, pillanatnyi gondolatmenetének megfelelően. Ezekből disszonanciák támadnak még a legjobban összehangolt emberek közt is. A legmagasabb műveltség volna rá egyedül képes, hogy a zavarnak eloszlatásához szükséges javítást folytonosan elvégezzük magunkon. Hogy milyen nagy szolgálatot tesz a társaséletnek a hangulat egyenlősége, látható abból, hogy még egy nagyszámú társaságban is élénkebb lesz a közlékenység és őszintébb a részvét, mihelyt egy objektív dolog, valamely veszedelem vagy remény, hír, vagy valami ritka látvány, színjáték, zene, vagy más egyéb, mindenkire és egyformán hat. Az efféle, lenyügözve minden magánérdeket, a hangulatnak egyetemes egységét teremti meg. Ilyen objektív ráhatás hiányában rendszerint valamely szubjektív eszközhöz nyúl az ember. A borospalack az a közönséges eszköz, mely a társaságot közös hangulatba ringatja. A teának és a kávénak is ez a szerepe.

Ebből a diszharmóniából, melyet a pillanatnyi hangulat különbsége oly könnyen visz be minden közösségbe, magyarázható, hogy az emlékezet mindent idealizálva mutat be, mert mentes a hangulat zavaró, bár múló behatásaitól. Az emlékezet úgy működik, mint a camera obscura gyüjtő-lencséje: mindent összevon és ezáltal az eredetinél sokkal szebb képet hoz létre. Ezt az előnyt részben a távollétünkkel is elérhetjük, mert az idealizáló emlékezés, jóllehet munkája elvégzésére hosszabb időre van szüksége, mégis azonnal elkezdi működését. Okos dolog, hogy az ember ismerősei és jóbarátai előtt csak hosszabb időközökben mutatkozzék. Viszontlátáskor észrevesszük, hogy az emlékezet már munkában volt.

23. Senki sem láthat önmagán túl. Ezzel azt akarom mondani, hogy mindenki csak annyit lát máson, amennyi ő maga is, mert csupán saját maga értelmességének mértéke szerint érthetni meg másokat. Ha az az értelmiség alacsony fokú, akkor másnak minden szellemi adománya, még a legnagyobb is, eltéveszti hatását. Az ilyen ember nem tud egyebet felfogni a másikban, mint egyéniségének alacsonyságát, gyengéit, vérmérsékleti és jellemi hibáit. Ezekből lesz összealkotva az ő szemében. Magasabbrendű szellemi képességei ép oly kevéssé léteznek a számára, mint a vakra nézve a színek. A szellem láthatatlan annak, akinek nem jutott belőle rész: és minden értékelés nem egyéb, mint az értékelő ismeretkörével a megbecsültnek értékéből alkotott ítélet. Ebből következik, hogy az ember egy színvonalra helyezkedik azzal, akivel beszél, amennyiben mindaz, amiben a másikat felülmulja, eltűnik, sőt az ezzel járó önmegtagadás is teljesen felismeretlen marad. Ha meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mily alacsony érzületű és mily gyatra tehetségű, azaz mennyire közönséges; úgy be fogjuk látni, hogy lehetetlen az emberekkel beszélni anélkül, hogy arra az időre az elektromos megoszlás analógiája szerint, az ember maga is közönségessé ne válnék. Így aztán kerülni fogjuk az olyan társaságot, mellyel lényünknek csupán rejtendő részei szerint (partie honteuse) érintkezhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy buta és hóbortos emberekkel szemben csak egy módon mutathatjuk ki eszünket, és ez az, hogy nem beszélünk velük. Ilyformán társaságban sok ember úgy fogja magát érezni, mint az olyan táncos, aki olyan bálba tévedt, ahol csupa béna van: kivel táncoljon?

24. Száz közül kiválasztott egyénként becsülöm az olyan embert, aki ha vár valamire és nincs éppen elfoglalva, nem dobol mindjárt ütemre azzal, ami kezébe akad, botjával, késével, vagy más egyébbel. Nyilván gondolkodik valamin. Sok emberen meglátszik, hogy a látás nála teljesen elfoglalja a gondolkodás helyét. Az ilyen dobolással igyekszik magának számot adni önmaga létezéséről, ha ugyan a szivar nem pótolja ugyanazt. Ugyanezért csupa szem és fül minden iránt, ami körülötte történik.

25. Rauchefoucauld találóan jegyezte meg, hogy nehéz dolog valakit nagyrabecsülni és egyúttal nagyon szeretni. Így hát választanunk kellene aközt, hogy az emberek szeretetére vagy pedig tiszteletére pályázzunk. Az emberek szeretete bár nagyon különböző formában, mindenkor önző. Ahogy elérhetjük, nem mindig alkalmas arra, hogy büszkeséggel töltsön el bennünket. Az ember főkép oly mértékben lesz kedvelt, amint mások iránt lecsökkenti a szellem és szív tekintetében támasztott igényeit. És ezt komolyan, tettetés nélkül teszi, nem csupán elnézésből, mely a megvetésben gyökerezik. Ha emlékezetünkbe idézzük Helvetius nagyon igaz mondását: le degré d’esprit necessaire pour nous plaire, est une mesure assez exacte du degré d’esprit que nous avons. (Az észnek az a foka, melyre szükség van, hogy nekünk tessék, eléggé pontos mértéke saját eszünk fokának.) akkor az előzményekből levonhatjuk a következtetést. Az emberek tiszteletével ellenkezően vagyunk: azt csak akaratuk ellenére lehet tőlük kicsikarni, miért is többnyire titkolni fogják. Ezért tölti el bensőnket a tisztelet sokkal nagyobb megelégedéssel. Összefügg értékünkkel, ami az emberek szeretetéről közvetlenül nem áll. Ez ugyanis szubjektív, a tisztelet pedig objektív. A szeretet természetesen hasznosabb reánk nézve.

26. A legtöbb ember annyira szubjektiv, hogy valójában nem érdekli őt más, mint önmaga. Ez az oka annak, hogy bármiről is essék szó, mindjárt önmagukra gondolnak és minden személyt illető távoli célzás figyelmét magára vonja és annyira elfoglalja, hogy a beszéd objektív tárgyának felfogására nem marad értelmi ereje. Ezeknél az érvelésnek nincs értéke a szemükben, mihelyt az az érdeküknek vagy hiúságuknak ellentmond. Ezért könnyen szórakozottak lesznek, megsértődnek, úgy hogy az ember nem tud eléggé vigyázni magára, hogy amit mond, valamely bántó célzást ne rejtegessen az ő becses és gyengéd énjére, amely ime, itt van előtte. Egyedül énjüknek tulajdonítanak értéket, más egyébnek nem. És mialatt más beszédjének igazsága és találó volta, szépsége, finomsága, elméssége iránt értetlenül és érzéketlenül állanak szemben, addig a leggyöngédebb érzékenységet mutatják minden iránt, ami bár a legtávolabbról, a legindirektebb módon sérti kicsinyes hiúságukat, vagy elhomályosítaná fölötte becses énjüket. Könnyű sértődésükben hasonlítanak a kiskutyákra, melyeknek akaratlanul is lábára lép az ember, és aztán van mit hallani a vonításuktól. Hasonlók még a sebekkel és kelésekkel borított testi beteghez, kinél minden érintéstől lehetőleg óvakodni kell. Vannak olyanok is, akik egyenest sértésnek veszik, ha valaki velük való beszélgetésben szellemét és elméjét mutatja ki. A sértődést egyelőre ugyan titokban tartja, utóbb azután a tapasztalatlan ember hasztalanul gondolkodik és töpreng rajta, hogy ugyan mivel is vonhatta magára annak a neheztelését és gyülöletét. Ép oly könnyen lehet azonban az ilyen embereket hizelgéssel megnyerni. Az ítéletük rendszerint vesztegetésen alapszik és csak pártjuk vagy osztályuk javára szól, nem tárgyilagos és nem igazságos. Ennek az az oka, hogy náluk az akarat messze felülmulja a belátást és csekély értelmük teljesen az akarat szolgálatában áll, melytől egy pillanatra sem tudja magát felszabadítani.

Az ember szánalomraméltó szubjektívitásának nagyszerű bizonysága az asztrológia, mely a nagy égi testek járását nyomorúságos énünkre vonatkoztatja, minthogy az égi üstökösöket is földi civódásokkal és becstelenségekkel hozza összeköttetésbe. És ez már a legrégibb időkben is így volt (lásd például Stob. Eclog. L. I. c. 22., 9., pag. 478.).

27. Nem való kétségbeesni azokon a fonákságokon, amelyeket társaságban mondanak vagy az irodalomban megírnak, jól fogadnak vagy legalább meg nem cáfolnak. Ne higyjük, hogy ennyiben marad a dolog. Ellenben vígasztaljon meg bennünket az a tudat, hogy lassanként átgondolják, megvilágítják, megfontolják, megtárgyalják és végül többnyire helyesen ítélik meg. A dolog nehézségével arányos idő multával végre mindenki megérti azt, amit a világos fejű azonnal átlátott. Addig pedig legyünk türelemmel. Mert a balgák olyanok a helyes ítéletű ember mellett, mintha valakinek jól jár az órája az olyan városban, ahol a toronyórák mind hamisan mutatnak. Csak ő ismeri a helyes időt: de mi haszna belőle? Mindenki a hamisat mutató városi órák után igazodik, még azok is, akik tudják, hogy csakis az ő órája jár jól.

28. Az emberek abban a gyerekekre hasonlítanak, hogy modortalanokká lesznek, ha elkényeztetik őket: senkivel szemben sem szabad tehát túlságosan engedékenynek és gyöngédnek lenni. Avval még senki el nem veszítette barátját, hogy kölcsönt megtagadott tőle: avval viszont inkább, hogy megadta neki. Hasonlókép büszke és kissé mellőző viselkedéssel nem idegenítjük el barátunkat, de igenis gyakran túlságos szívesség és előzékenység által szemtelenné és kiállhatatlanná tesszük, miáltal a szakítás elkerülhetetlenné válik. Különösen azt nem bírják elviselni az emberek, hogy szükség van rájok: önhitség és szemtelenség e hitnek velejárója. Olyiknál ez bizonyos mértékben már akkor is bekövetkezik, ha az ember gyakran és bizalmasan beszélget vele. Hamar azt hiszik, hogy most már megengedhetnek egyet-mást maguknak és az udvariasság korlátain átléphetnek. A bizalmas érintkezésre ezért is kevesen alkalmasak és különösen óvakodjunk az alacsonyrendűek közé keveredéstől. Ha pedig valaki a fejébe veszi, hogy nekem inkább van őreá szükségem, mint megfordítva, akkor úgy viselkedik, mintha megloptam volna. Igyekezni fog bosszút állani miatta és visszaszerezni az elorzottat. Érintkezésünkben _fölényre_ csak úgy tehetünk szert, hogy másra semmiben rá nem szorulunk és ezt ki is mutatjuk. Tanácsos ezért időnként mindenkivel szemben éreztetni, hogy ellehetünk nélküle: ez csak edzi a barátságot. Sőt a legtöbb emberrel szemben nem árt hébe-korba egy szemernyi fitymálást mutatni: annál többre fogják barátságunkat tartani: chi non stima vien stimato (aki nem becsül meg, megbecsültetik), mondja egy olasz közmondás. Ha valaki csakugyan nagyon drága nekünk, titkoljuk előtte, mint valami bűnt. Ez nem éppen örvendetes dolog, de igaz. Még a kutyák is nehezen bírják el a nagyon barátságos bánásmódot, hát még az emberek!

29. Nemes fajtájú és kiváló tehetségű emberek különösen az ifjúkorban az emberismeret és életbölcsesség feltűnő hiányát mutatják, miért könnyű őket megcsalni és félrevezetni. Az alacsonyrendűek ellenben gyorsabban és jobban tájékozódnak a világban. Ez abból ered, hogy a priori kell ítélnünk tapasztalat híján és az a priorival semmiféle tapasztalat nem veheti fel a versenyt. Már pedig ez az a priori az alacsonyrendűeknek a saját fajtáját általánosítja, a nemes és kiváló embernek ellenben nem: mert az átlagtól nagyon is különböznek. Ha már most az átlag cselekvését és gondolkozását a többiekhez mérik, a számításuk nem válik be.

Ha végre a posteriori, tapasztalatból megtanulta, hogy mit várhat az emberektől általában, hogy körülbelül öthatoduk erkölcsi vagy szellemi tekintetben olyan, akit jobb lehetőleg teljesen elkerülni. Mégis _megfelelő_ fogalma az átlag kicsinyességéről és nyomorultságáról alig lesz, amíg él, tapasztalatait folyton bővíteni és tökéletesíteni kell és számvetésében gyakran fog csalódni a maga kárára. Mégis tapasztalatai dacára ismeretlen társaságba jutva, csodálkozva veszi észre, hogy az emberek, beszédjük és arcuk után ítélve, mennyire értelmes, becsületes, őszinte, sőt eszes és szellemes lényeknek mutatkoznak. Pedig ez a látszat meg ne tévessze: mert ennek pusztán az az oka, hogy a természet nem úgy jár el, mint a rossz poéták, akik gazfickókat vagy bolondokat ábrázolnak, ezt oly otrombán és átlátszó célzattal teszik, hogy az ilyen személyek között mindenütt ott látjuk a költőt, aki lárvás beszédjüket minduntalan leálcázza ilyenféle beszédekkel: „Ez gazfickó, ez bolond; ne hederítsetek rá, ez bolond.“ A természet azonban úgy tesz, mint Shakespeare és Goethe, akiknek műveiben minden személynek, legyen az bár az ördög maga, amíg előttünk áll és beszél, igaza van. Ezek a költők alakjaikat olyannyira objektíve fogják föl, hogy érdekeiket elfogadjuk, rászorítnak bennünket az irántuk érzett részvétre. Miként a természet alkotásai, belső elvből fejlődnek, miáltal szavuk és cselekvésük természetesnek, tehát szükségszerűnek tetszik.

Aki tehát azt hiszi, hogy az ördög szavakkal és a bolondok csörgővel járnak a világban, mindig prédájuk vagy játékszerük lesz. Azt is figyelembe kell venni, hogy a társaséletben az emberek azt hiszik, amit a hold és a púposok: azaz mindig csupán egyik oldalukat mutatják. Mindenkinek megvan az a veleszületett tehetsége, hogy ábrázatát mimikai úton álarccá átalakítsa, amely olyannak mutassa, amilyennek az illető lenni szeretne, és amely egyenest az ő egyéniségére lévén szabva, annyira illik hozzája, hogy a hatás csalódásig sikerül. Ezt az álarcot mindenkor felölti, midőn be akarja magát hízelegni. De mi csak olybá vegyük, mintha viaszkosvászonból készült volna és emlékezzünk a találó olasz közmondásra: „Non é si tristo cane, che non meni la coda“. Nincs oly morgós kutya, amelyik nem csóválná a farkát.

Új ismeretségeinkkel szemben óvakodjunk túlságos kedvező véleményt alkotni magunknak, mert különben szégyenünkre és kárunkra elkövetkezik a kiábrándulás. Fontoljuk meg azt is, hogy az ember éppen az apróságokban mutatja ki leginkább a jellemét, mert ezeknél nem igen szedi össze magát. Gyakran súlytalan cselekedeteken, a puszta modoron megfigyelhetjük a mások iránt semmi figyelmet nem tanusító önzést, mely nagy dologban sem tagadja meg magát, csak éppen hogy álarc takarja. Ha valaki az élet apró, mindennapi eseményei és viszonyai közt, melyekre érvényes az elv: de minimis lex non curat (a törvény lényegtelen dolgokról nem intézkedik), másokra való tekintet nélkül viselkedik, csupán a saját előnyét és kényelmét tekinti másnak kárán is, magának foglalja le, ami közösségé és így tovább: akkor biztosak lehetünk felőle, hogy az ilyen ember szívében nincs igazság, hanem nagy dolgokban is becstelen lesz, ha a törvény ereje nem köti a kezét: ne bízzunk benne. Aki nem átalja klubja törvényét megszegni, az megszegi az államét is, mihelyt veszedelem nélkül teheti.[18]

Ha valaki, akivel összeköttetésben állunk, valami kellemetlen vagy bántó dolgot mívelt velünk szemben, csak azt kérdezzük magunktól, megéri-e, hogy ugyanezt esetleg erősebb mértékben is újra, többször is eltűrjük tőle, vagy sem. (Megbocsátani és felejteni annyi, mint értékes tapasztalatokat az ablakon kidobni.) Ha igen, kár sok szót vesztegetni, mert úgy sem használna. Felejtsük inkább el a dolgot, intsük meg az illetőt érte, vagy akár meg se tegyük, de tudnunk kell, hogy a megismétlésre el lehetünk készülve. Ellenkező esetben szakítsunk érdemes barátunkkal azonnal és örökre, vagy ha szolgáinkról van szó, kössünk utilaput a talpára. Alkalomadtán ugyanis szakasztott úgy fog eljárni, bármily szentül fogadja is az ellenkezőjét. Mindent, mindent elfelejthet az ember, csak magát, saját lényét nem. A jellem ugyanis teljességgel javíthatatlan. Az ember minden cselekvése egyetlen belső elvből fakad, melynél fogva hasonló körülmények között mindenkor hasonlóan cselekszik, mert máskép nem is lehet. Olvassák el az úgynevezett „Akarat szabadságáról“ szóló pályaművemet és szabaduljanak meg a tévhittől.[19]

Ha egy barátunkkal szakítottunk és vele újra kibékülünk, az olyan gyengeség, amelyért meg fogunk szenvedni. Barátunk ugyanis az első adandó alkalommal ugyanazt fogja megtenni, ami a szakítást előidézte, sőt még nagyobb elbízással, nélkülözhetetlensége csendes tudatában. Helytálló ez elküldött cselédekre is, ha az ember visszafogadja őket. Épp oly kevéssé szabad elvárnunk, hogy az ember megváltozott körülmények mellett ugyanazt fogja tenni, mint annakelőtte. Az emberek érzelmeiket és viselkedésüket oly gyorsan változtatják, amint érdekük megváltozik. Célzatosságuk oly rövid látra szóló váltókat állít ki, hogy magunknak még inkább rövidlátóknak kellene lennünk, hogy azokat meg ne óvatoltassuk. Ha tehát meg akarnók tudni valakinek a viselkedését oly helyzetben, melybe őt juttatni szándékozunk, akkor nem szabad ígéreteire és fogodkozásaira építenünk, mert feltéve, hogy őszintén is beszél, olyan dologról beszél, amelyet nem ismer. Fontoljuk meg tehát a körülményeket, amelybe jut és számítsuk ki cselekvését a körülményeknek, jellemének a körülményekkel való összeütközéséből. Hogy az emberek igazi és nagyon szomorú mivoltáról világos és alapos megismeréséhez jussunk, fölötte tanulságos, hogy az irodalomban adott cselekedeteiket kommentárul használjuk fel az életben tanusított viselkedésükhöz és megfordítva. Ez nagyon helyes eljárás, hogy az ember meg ne tévedjen önmagában, sem másokban. Az életben vagy az irodalomban előforduló különös aljasság vagy ostobaság esetei nem szabad, hogy anyagot szolgáltassanak bosszúságunkra vagy megbotránkozásunkra. Merítsünk belőle pusztán ismeretet az emberi nem jellemére. Akkor körülbelül úgy tekintjük, mint a mineralógus valamely ásványnak előtte felbukkanó nagyon jellemző példányát. Vannak megfoghatatlanul nagy kivételek és az egyéniségek közt levő különbség roppant nagy. Általában azonban rég tudott dolog, hogy a világ gonoszul van berendezve. A vademberek felfalják egymást, a szelídek pedig megcsalják egymást. Ebben áll a világ folyása. Mert mi egyéb az állam, annak minden mesterséges gépezetével és erőszakszerveivel együtt, mint intézkedések az emberek határtalan igazságtalanságai meggátlására? Nem azt látjuk-e a történelem egész menetén, hogy minden király, mihelyt szilárdan áll a hatalma és országa félig-meddig boldogul, helyzetét mindjárt arra használja fel, hogy seregével, mint valami rablócsapattal, rátörjön a szomszéd államokra? A háboruk valójában egyebek-e rablóhadjáratoknál? Az ókorban, részben még a középkorban is a legyőzöttek a győző rabszolgái lettek. Vagyis dolgozniok kellett azok helyett. Ezt teszik ma is a legyőzöttek, midőn hadisarcot fizetnek: előbbi munkájuk gyümölcsét kell prédául adniok. Dans toutes les guerres il ne s agit que de voler, mondá Voltaire. A németek ezt jól jegyezzék meg maguknak.