Part 11

11. Az ember érlelje meg és fontolja meg a szándékát, mielőtt tettre váltaná. Ha már mindent a legalaposabban átgondolt, vegye fontolóra az emberi megismerés elégtelenségét, minek következtében még mindig bekövetkezhetnek oly körülmények, melyeket lehetetlen előre látni és kikutatni, miáltal az egész számítás dugába dőlhet. Ez a megfontolás mindenkor latba fog esni a negatív oldalon és azt a tanácsot adja nekünk, hogy fontos dolgokban kényszerűség nélkül ne mozgassuk meg azt ami nyugszik: quieta non movere. Ha azonban elhatároztuk magunkat és belekezdtünk a dologba, amely már elindult és már várhatjuk az eredményt: akkor ne ijesztgessük magunkat többé a megtett dolgoknak ismételt megfontolásával, hanem tegyük túl magunkat és tartsuk elzárva emlékezetünknek azt a bizonyos rekeszét és nyugtassuk meg magunkat avval, hogy annak idején mindent éretten megfontoltunk. Ezt tanácsolja az olasz közmondás is: Legala bene e poi lascia la andare. Te csak nyergelj rendjén, aztán hajrá! Ha az eredmény mégis rossz lesz, annak az az oka, hogy az emberi dolgok véletlennek és tévedésnek vannak alávetve. Sokratesnek, a legbölcsebb emberek személyes ügyei helyes elintézésére, vagy hogy legalább a ballépéseket elkerülje, intő daimonionra volt szüksége, jeléül annak, hogy az emberi ész egymagában nem elégséges. Nincs tehát föltétlenül igaza minden esetben annak az állítólag egyik pápától eredő mondásnak, mely szerint minden bennünket érő szerencsétlenségnek mi vagyunk legalább részben az okai. Ámbár a legjobb esetben így van. Ennek az érzésnek tulajdonítható, hogy az emberek lehetőleg igyekeznek elrejteni szerencsétlenségüket és igyekeznek jóképet vágni boldogtalanságukban. Attól tartanak, hogy szerencsétlenségüket az ő hibájuknak fogják tulajdonítani.

12. Ha pedig szerencsétlenség ért bennünket, amelyen többé nem változtathatunk, még gondolnunk sem szabad rá, hogy máskép is történhetett volna; még kevésbé arra, hogy mikép háríthattuk volna el, mert ez elviselhetetlenné tenné a fájdalmat, magunk kínzójává válnánk. Inkább kövessük Dávid király példáját, aki szünetlen kéréssel és könyörgéssel ostromolta Jehovát, míg fia betegen feküdt. De hogy fia meghalt, fittyet hányt a dolognak és nem gondolt vele többé. Aki azonban nem eléggé könnyelmű, meneküljön a fatalismus hitéhez és tegye világossá önmaga előtt, hogy minden, ami történik, szükségszerűséggel következik be, tehát el nem hárítható. Ez a szabály mégis némileg egyoldalú. Könnyebbségünkre és megnyugtatásunkra szolgál a szerencsétlenségek eseteinél. Ha azonban a magunk hanyagsága vagy vakmerősége legalább részben az oka, akkor annak ismételt fájdalmas meggondolása, hogy mikép előzhettük volna meg a bajt, figyelmeztetésül és üdvös önfegyelmezésül szolgálhat a jövőben. Nyilvánvalóan elkövetett hibáinkat ne iparkodjunk szokásunk szerint mentegetni, szépítgetni vagy kisebbíteni, hanem ismerjük be és állítsuk teljes nagyságukban világosan a szemünk elé, hogy szilárd elhatározással kerüljük el a jövőben. Ezáltal természetesen az önmagunkkal való elégedetlenség nagy fájdalmát okozzuk magunknak: de az az ember, aki nem szenved, nem is okul.

13. Mindenben, ami boldogulásunkat illeti, tartsuk féken a fantáziánkat. Elsőbb is ne építsünk légvárakat, mert ez drága egy mulatság, amennyiben sóhajok közt kell azokat hamarosan rá lerombolnunk. Még sokkal inkább óvakodjunk attól, hogy lehető bajoknak kifestésével rémítgessük magunkat. Ha ugyanis ezek merőben koholtak volnának, úgy álmunkból felocsudva, mindjárt belátnók, hogy mindez puszta szemfényvesztés volt, tehát annál jobban örülnénk a jobb világnak és intelmet látnánk benne távoli, bár lehetséges bajokra. De effélékkel csak ritkán játszik a fantázia: léha játékának inkább vidám légvárak a tárgyai. Fantáziánk komor álmainak olyan szerencsétlenségek nyujthatnak tápot, melyek bár távolból, de mégis valósággal fenyegetnek bennünket. Ezeket megnagyítja, megvalósulásukat közelébb hozza, mint amennyire a valóságban vannak és a legfélelmetesebbnek színezi ki. Az ilyen álmokat nem bírjuk oly könnyedén eloszlatni ébredéskor, mint a vidámakat. Ezekre ugyanis az ébrenlét hamarosan rácáfol és a lehetőség gyenge reményénél alig marad meg több belőle. Ha azonban a sötét fantáziának (blue devils) engedjük át magunkat, akkor a felidézett képektől nem egykönnyen szabadulhatunk meg: ezeknek a lehetősége ugyanis meg van adva, csupán a helyes mértékét nem találjuk el mindenkor. Hamarosan lesz tehát a fantázia képeiből valószínűség és így prédájává dobtuk oda magunkat a rémlátásnak. Boldogulásunkat ezért az értelem és ítélőerő szemével, vagyis rideg megfontolással tekintsük, elvont fogalmakkal operálva. Kapcsoljuk ki belőle a fantázia játékát, melyből hiányzik az ítélőképesség és amely csak puszta képeket bír elővarázsolni, melyek lelkületünket sokszor nagyon is kínzóan indítják meg. Ezt az előírást különösen este kellene szigorúan betartani. A sötétség félénkké tesz bennünket és rémképeket láttat velünk: ehhez hasonlóan a gondolatok homálya is bizonytalanságot okoz. Ezért is este, midőn a fáradtság értelmünket és ítélőképességünket szubjektív homályba burkolja, mikor is értelmünk fáradt és kába és a dolgok nyitját nem találja el, elmélkedésünk tárgya, ha személyes viszonyainkra vonatkozik, könnyen félelmes rémképekké válhatik. Még inkább áll fenn ez az eset éjjel, ágyban, midőn az értelem ellankadt és az ítélőerő működésre képtelen, a fatázia ellenben még éber. Az éj mindent feketén szinez. Elalvás előtt, éjszakai felébredéskor gondolataink a valóságnak épp úgy torzképei, miként álmaink. Ha meg éppen személyes dolgainkra tartoznak, ijesztően feketék. Reggelre kelve a rémképek elfoszlanak az álommal, ezt fejezi ki a spanyol mondás: noche tinta, blanco el dia (az éjszaka színes, a nappal fehér). De még este, lámpagyujtáskor, sem lát az ész, akár csak a szemünk, oly tisztán, mint nappal. Ez az időszak nem is alkalmas komoly, olykor kellemetlen dolgokon való elmélkedésre. Erre a reggel van teremtve: ez az időszak egyaránt alkalmas a szellemi, mint testi legnagyobb erőkifejtésre. A reggel ugyanis a napnak az ifjúsága: akkor minden derült, friss és könnyű. Erőseknek érezzük magunkat és minden képességünk teljesen rendelkezésünkre áll. Ezért is ne kurtítsuk meg késői felkeléssel és ne pazaroljuk méltatlan dolgokra, fecsegésre, hanem tekintsük az élet velejének, szentségnek. Az est viszont a napnak öregsége: este fáradtak, fecsegők és könnyelműek vagyunk. Minden nap: kurtítva maga az élet. Minden ébredés és fölkelés egy a születéssel, minden friss reggel egy az ifjúsággal és minden lefekvés, elalvás egy kissé a halál is.

Általában az egészségi állapotnak, az álomnak a tápláléknak, az éghajlatnak, időjárásnak, környezetnek és sok minden körülményeknek hatalmas befolyása van hangulatunkra és ennek viszont gondolatainkra. Miként valamely dologról való felfogásunk, úgy az alkotásra való képességünk is függ az időtől és a helytől. Ezért mondja Goethe: „Ragadjátok meg a jó hangulatot, hisz ritkán van benne részetek!“ Nemcsak az objektív koncepciókra és eredeti gondolatokra kell várni, míg megjönni kedvük tartja, hanem személyes ügyeinknek alapos megfontolása sem sikerül mindig abban az időben, melyet ennek eleve szántunk, ez is maga választja meg az idejét, mikor a megfelelő gondolatmenet hivatlanul is megindul és mi teljes odaadással követjük.

A fantázia imént ajánlott fékentartásához tartozik az is, hogy ne engedjük meg neki a már egyszer elszenvedett igaztalanság, kár, veszteség, sértés, megalázás, bántalmazás fölelevenítését és kiszinezését: mert általa újra fölkeltjük régóta szunnyadó bosszúságunkat, haragunkat és minden gyűlöletes szenvedelmünket, ami kedélyünket elhomályosítja. Mert a neoplatonikus Proklos egy szép hasonlata szerint minden városban a nemes és kiváló emberek mellett mindenféle aljanép is lakik, úgy a legnemesebb és legfenköltebb emberben is föllelhető az állati természetnek alacsony és aljas oldala. Ezt az aljanépet nem szabad zendülésre izgatni, sem pedig ablakon át mutogatni, mert bizony csúf ám az ábrázata. A fentemlített ábrándok pedig ennek a csőcseléknek a demagógjai. Idetartozik az is, hogy a legkisebb kellemetlenség, azáltal hogy folyton rajta kotlunk, rikítóan kiszínezzük, túlozva megnagyítjuk, szörnyeteggé nőhet, mely rémülettel tölt el. Inkább nagyon is prózai józansággal nézzünk szembe a kellemetlenségekkel, hogy annál könnyebben vehessük.

Ha az apró tárgyakat közel tartjuk szemünkhöz, látókörünk megszűkül, a világ eltakartatik látásunk elől. Így a közel környezetünkben levő dolgok is, bármily jelentéktelenek és közömbösek is előttünk, kelleténél joban foglalkoztatják figyelmünket és gondolatainkat, még pedig nem örvendetes módon és fontos gondolatokat, dolgokat ki fognak szorítani. Ennek gátat kell vetni.

14. Ha olyast pillantunk meg, ami nem a tulajdonunk, könnyen támad bennünk a gondolat: mi volna, ha ez az enyém lenne? És máris érezzük, hogy nélkülözzük. Helyette inkább ezt a kérdést kellene feltennünk: mi volna, ha ez _nem_ lenne az enyém? Úgy értem ezt, hogy néha el kellene képzelnünk, hogy elveszítettük azt a bizonyos dolgot: legyen az bár vagyon, egészség, barátok, kedvesünk, feleség, gyermek, ló és kutya, – mert legtöbbször csak akkor tudjuk meg a dolgok értékét, ha elveszítettük. Ellenben ha úgy tekintjük azokat, amint ajánlottam, akkor elsőbb is bírásuk sokkal inkább fog boldogítani, másrészt mindenáron igyekezni fogunk azok elvesztését megelőzni, tehát vagyonunkat nem tesszük ki kockázatnak, feleségünk hűségét kisértésnek, gyermekeink egészségét óvni fogjuk így tovább. Gyakran kedvező esélyekre való számítással és délibábos reményekkel törekszünk bús jelenünket fölvidítani, melyek pedig kiábrándulással viselősek és a kegyetlen valóságra elpusztulnak. Ennél célszerűbb lenne, ha a kedvezőtlen lehetőségeket vennők számításba, ami egyrészt rávinne, hogy igyekezzünk azokat elhárítani, másrészt be nem következésük kellemes meglepetéssel szolgálna. Kiállott aggodalom után mindig vidámak vagyunk. Olykor jó a bekövetkezhető bajokat megjeleníteni, hogy a valóban ránkszakadó kisebb bajokat könnyebben elviselhessük. A nagyobb baj be nem következése vigaszunkra fog szolgálni. E szabály követése mellett nem szabad figyelmen kivül hagyni az előző pontban mondottakat sem.

15. Minthogy a bennünket illető események minden rendszer és egymásra vonatkozás nélkül, a legszögesebb ellentétben futnak keresztül-kasul, anélkül hogy egyéb közös vonás volna bennök, mint az, hogy a mi ügyeink: a róluk való gondolkodásunknak és gondoskodásunknak ép oly töredékesnek kell lenni, hogy azoknak megfeleljen. Ha valamelyiknek a sorát ejtjük, minden egyeben tul kell tennünk magunkat, hogy mindegyikről a maga idején gondoskodhassunk, mindegyiket a maga idején élvezhessük, nem törődve a többivel. Mintegy kihúzható tokjai legyenek az eszünknek, úgy hogy míg az egyiket kinyitjuk, a többi csukva maradjon. Így elérjük, hogy a gond nem keseríti el jelenünk minden kis élvezetét és nem rabolja el nehéz terhével nyugalmunkat, nem szorítja ki egyik megfontolás a másikat, nem vonja maga után valami fontos dologról való gondunk számos kisebb ügynek az elhanyagolását és így tovább. Akinek elméje pedig magasztos és nemes elmélkedésekre hivatott, ne engedje át szellemét prédául a kicsinyes személyes ügyeknek és alacsonyrendű gondoknak, mert ez annyi volna, mint propter vitam vivendi perdere causas: az élet kedvéért az élet értelmét elveszíteni. Lényünknek ezzel az irányításával és elterelésével természetesen kényszert kell magunkra vennünk. Erősítsen meg bennünket az a tudat, hogy minden embernek sok nagy kényszert kell elszenvednie, e nélkül emberi élet el nem képzelhető. Fontoljuk meg, hogy idejében önként alkalmazott kényszer sok külső kényszerítésnek veheti majdan elejét; mint ahogy a kör központjához közeleső szelet feléri százszor nagyobbal a kör kerületén. Semmi sem szabadít fel annyira a külső kényszer alól, mint ha magunk alkalmazzuk a kényszert. Ezért mondja Seneca: si tibi vis omnia subjicere, te subjice rationi: ha magad alá akarsz vetni mindent, rendeld magad alá az észnek (ep. 37.). A magunkkal szemben alkalmazott kényszert mindenkor a kezünkben tartjuk és ha fájó oldalunkat érinti, valamit engedhetünk is belőle: holott a külső kényszer kíméletlen és könyörtelen.

16. Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani, indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az összes kívánatos dolgoknak csak végtelenül kis részét érheti el, holott sok baj szükségszerűen mindenkit elér, tehát: abstinere et sustinere, – olyan életszabály ez, melyet ha nem követünk, nincs oly gazdagság és hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük magunkat. Erre céloz Horatius:

Inter cuncta leges, et percontabere doctos Qua ratione queas traducere leniter aevum Ne te semper inops agitet vexetque cupido, Ne pavor et rerum mediocriter utilium spes.

(Ha mindent összeolvasol és megkérded a tudósoktól, mint élhetnéd le nyugodtan az életet, – válaszunk: ne űzzön, kínozzon örökkön a telhetetlen vágyódás, sem az aggodalom, sem a haszontalanságok utáni remény.)

17. Az élet mozgás, mondja Aristoleles és nyilván joggal: miként fizikai életünk szakadatlan mozgásból áll, úgy benső, szellemi életünk is folytonos foglalkozást kiván. Foglalkoznia kell akár valamely cselekvéssel, akár gondolattal. Bizonysága ennek, hogy a tétlen és gondolat híjával levő ember az ujjaival vagy valami eszközzel szokott dobolni. Létünk valójában nyugalom nélkül való: a teljes tétlenség hamarosan tűrhetetlenné válik, mert a legrémesebb unalmat okozza. Ezt az ösztönünket tehát szabályoznunk kell, hogy rendszeresen és ezáltal jobban kielégíthessük. Az ember boldogságának feltétele, hogy valamit tegyen, vagy legalább is valamit tanuljon: erői megkívánják, hogy használja azokat és szereti munkája eredményét látni. A legnagyobb kielégülést az szerzi az embernek, ha valamit alkot az ember, legyen az bár kosár vagy könyv. Ha művünket kezünk alatt nap-nap után növekedni látjuk, majd megérjük a befejezését: ez a közvetlen boldogság forrása. A művészi alkotás, az írás, sőt a puszta kézművesmunka is ilyen hatású; természetesen minél nemesebbfajú az alkotás, annál nagyobb az élvezet. E tekintetben legboldogabbak a nagytehetségűek, akik tudatában vannak ama tehetségüknek, hogy nevezetes, nagy és összefüggő alkotást tudnak teremteni. Ezáltal ugyanis magasabbrendű érdek hatja át életüket, olyan fűszerrel telíti azt, amely hiányzik a többiek életéből, mely ilyformán azokéhoz képest felette ízetlen. Életüknek a mindenkivel közös, anyagi érdekén kívül egy magasabb, formális érdeke is van, amennyiben a világ műveiknek az anyagát szolgáltatja, melynek összegyűjtése életükön keresztül foglalkoztatja őket, mihelyt személyes szükségleteiktől lélekzethez juthatnak. Bizonyos mértékben értelmük is kettős: részint a közönséges viszonyokra irányul, az akarat dolgaira, mint a többi embereké általában, – részint pedig a dolgoknak tisztán objektív fölfogására. Életük kettős, nézők és szereplők egyszerre, holott a többiek csupán szereplők. Minden ember alkosson valamit tehetségeihez mérten. A tervszerű munkásságnak hiánya felette káros. Különösen hosszu kéjulazások alkalmával érezzük ezt, midőn olykor nagyon boldogtalanoknak érezzük magunkat, mert rendes foglalkozás híján természetes életelemünkből vagyunk kiragadva. A fáradozás és az akadályokkal való megbirkózás annyira életszükséglete az embernek, mint a vakondoknak, hogy földet túrjon. A nyugalmat, melyet a kielégülés idéz elő, tartósan nem bírja elviselni. Életének legfőbb élvezete, hogy az akadályokat lebírja, akár az anyagiakat, melyek a szereplésnél és cselekvésnél lépnek útjába, akár szellemieket, mint a tanulásnál és kutatásnál. Ha nem adódik önként az akadály, úgy szerez magának: egyéniségéhez képest vadászik, vagy bilboquet-t játszik, vagy jellemének öntudatlan hajlamától vezetve, beleköt valakibe, vagy cselszövést sző, csalásokba és minden aljasságba keveredik, csakhogy a nyugalom elviselhetetlen állapotának véget vessen. Difficilis in otio quies.

18. Törekvéseink vezércsillagának ne a fantázia képeit, hanem világosan elgondolt fogalmakat válasszunk. Rendesen ennek ellenkezőjét tesszük. Szoros vizsgálat után rájövünk, hogy elhatározásainkat végső fokon többnyire nem fogalmak és ítéletek döntik el, hanem a fantázia képe, mely az alternatívák egyikét helyettesíti. Nem emlékszem rá, hogy Voltaire vagy Diderot melyik regényében fordul elő, hogy a hős előtt ifjúkorában, midőn Herkulesként a válaszúton állott, az erény mindig öreg nevelőjének alakjában jelent meg, aki balkezében tubákos szelencét, jobbja ujjai közt pedig egy szippantásravalót tartva, – erkölcsi intelmekben részesítette; a bűn pedig anyja komornájának a képében. Különösen ifjúságunkban rögzítjük meg boldogságunk célját kép alakjában, mely egykor egész életünkön át ott lebeg szemünk előtt. Voltakép kötekedő kísérletek ezek, melyek, ha elértük, semmivé foszlanak szét és rájövünk, hogy az ígéretből mitsem valósítottak meg. Ilyenek a házi, polgári, társadalmi, falusi életnek egyes jelenetei; az otthonnak, környezetnek, kitüntetéseknek képei és így tovább. Chaque fou a sa marotte (minden bolondnak megvan a maga bogara): kedvesünknek a képe is sokszor ezek közé tartozik. És ez természetes is: mert ami szemléletes, közvetetlenül hat az akaratunkra, mig az elvont gondolat csak általánosságot ad részletek nélkül; pedig éppen ezekben van a realitás. Másrészt egyedül a fogalom megbízható, okos hát csak benne bízni. Olykor rászorul néhány képpel való értelmezésre és körülírásra: de csak cum grano salis.

19. Az előző szabályt befoglalhatjuk abba az általánosabbikba, mely szerint mindenütt urai legyünk a jelennek és a szemlélet világának. Ez a világ a pusztán elgondolt és tudott dolgokkal szemben aránytalanul erős, nem anyagánál és tartalmánál fogva, – ami gyakran igen csekély – hanem formája szerint, szemléletességénél és közvetetlenségénél fogva, mint amely a kedélyre hat és annak nyugalmát megzavarja, vagy szándékát megrendíti. A meglévő, a szemléletes, amit könnyen áttekinthetünk, mindenkor egyszerre és egész erejével hat: a gondolatnak és okoknak időre és nyugalomra van szükségük, hogy részleteikben átgondolhassuk; ezért nem tekinthetjük át minden pillanatban egész teljességükben. Ennek folytán valamely kellemes dolog, amelyről kellő megfontolás után lemondottunk volt, mégis ingerel bennünket, ha megpillantjuk. Éppen úgy bánt bennünket az olyan ítélet, melynek teljes illetéktelenségét belátjuk; megharagít oly sértés, melynek megvetésünkre méltó voltát belátjuk; hasonlókép le fogja győzni a hamis látszat azt a tíz okot, mely valamely veszedelem jelenléte ellen bizonyít, az a hamis látszat, hogy az valóban jelen van és így tovább. Mindeme dolgokban lényünk eredendő oktalansága érvényesül. Ily benyomásoknak gyakran esnek áldozatul a nők és csak kevés férfiban van annyira túlsúlyban az ész, hogy ne kelljen annak hatásaitól szenvednie. Ahol puszta gondolatokkal azt teljesen le nem győzhetjük, legjobb, ha a benyomást annak az ellenkezőjével közömbösítjük, például a sértés hatását olyanoknak a felkeresésével, akik bennünket nagyrabecsülnek; valamely fenyegető veszedelem benyomását úgy, hogy valósággal arra tekintünk. Egy olasz ember, beszéli Leibnitz (Nouveaux Essais, liv. I. Cap. 2. § 11.), még a kínpad szenvedéseinek is ellen tudott állani, hogy amint feltette magában, kínzatása idejére szünetlenül maga elé idézte az akasztófa képét, melyre vallomása juttatta volna. Miértis időről-időre felkiáltott: Io ti vedo! (Látlak!) Ezeknek a szavaknak később maga adta meg ezt a magyarázatát. Bajos dolog tehát meg nem tántorodni szándékunkban, ha környezetünk velünk ellenkező véleményen van és aszerint is viselkedik. Hiába vagyunk róla meggyőződve, hogy amazok tévednek. Ha egy király üldöztetve menekül és komolyan inkognitóban utazik, olyankor bizalmas kíséretének vele szemben négyszemközt tanusított szertartásos alattvalói viselkedése szinte szükséges szíverősítő lesz, nehogy végre maga is kételkedjék önmagában.

20. Miután a második fejezetben már rámutattam az egészségre, mint boldogságunk első és legfontosabb értékére, itt néhány, annak megszilárdítására és megőrzésére szolgáló általános szabályt fogok felemlíteni.

Az ember úgy edzze magát, hogy testét egészében és részeiben, amig egészséges, nagy megerőltetéseknek tegye ki és megszokja, hogy mindenféle kellemetlen behatásoknak ellentálljon. Viszont ha az egész testben, vagy annak egyik részében valamely betegség mutatkozik, ennek az ellenkezőjét kell azonnal követnünk. A beteg testet, vagy testrészt mindenkép kíméljük és ápoljuk: mert a szenvedő és legyengült szervezet alkalmatlan az edzésre.

Az izmot az erős használat erősíti, az ideget ellenben gyengíti. Az izmokat tehát gyakoroljuk minden megfelelő megerőltetéssel, az idegeket azonban óvjuk tőle. Óvjuk a szemünket túlerős és különösen a visszavert fénytől. Minden megerőltetéstől a félhomályban, valamint túlságosan apró tárgyaknak tartós nézésétől. Óvjuk fülünket túlságosan erős zajtól, főkép azonban agyunkat túlsokáig tartó és nem idejében való megerőltetéstől. Adjunk neki pihenőt emésztéskor, mert akkor ugyanaz az életerő, mely az agyban gondolatokat alkot, megerőltetve dolgozik a gyomorban és a belekben, hogy gyomorpépet és tápláléknedvet termeljen. Kíméljük agyunkat nagyfokú izommunka alatt és utána. Mert ugyanúgy vagyunk a mozgató, mint az érző idegekkel és valamint a fájdalomnak, amelyet megsérült tagjainkban érzünk, tulajdonképpeni székhelye az agy, úgy valójában nem a lábunk és kezünk jár és dolgozik, hanem az agy, vagyis annak az a része, amely a nyúltagy és gerincagy által az illető tagok idegeit izgatja és általa mozgásba hozza. A lábunkban és kezünkben érzett fáradtság tulajdonképeni helye az agyban van. Ezért is csak azok az izmok fáradnak el, amelyeknek mozgása önkényes, azaz az agyból eredő, ellenben az önkénytelenül működő, mikép a szív, nem fáradnak el. Nyilván ártunk vele az agynak, ha egyszerre, vagy gyors egymásutánban erős izommunkát és szellemi megeröltetést végzünk. Ezzel azonban nem ellenkezik, hogy séta elején, vagy általában rövid utak alkalmával gyakran fokozott szellemi munkát végez az ember. Az ilyen könnyű izommunka és az általa erősbödő lélegzés az artériás, vagyis most már jobban oxidált vérnek az agy felé tódulását elősegíti. Adjuk meg agyunknak a helyreállításhoz szükséges alvás teljes mértékét, mert az alvás az egész emberre ugyanaz, ami a felhúzás az órának. (Welt als Wille u. Vorstellung, II. 217. 3-ik kiadás II. 240.) Erre annál nagyobb mértékben szorul rá az agy, minél fejlettebb és tevékenyebb. Ezt a mértéket azonban túllépni puszta időfecsérlés lenne, mert az alvás annyit veszít intenzióban, amennyit extenzióban nyer (Lásd: Die Welt als Wille und Vorstellung, II. 247., 3. kiadás, II. 275.[16])

Általában jól megértsük, hogy gondolkodásunk semmi egyéb, mint agyunk szerves funkciója és így munka és pihenésben hasonló minden más szerves tevékenységhez. Miként túlságos megerőltetés rontja a szemet, azonképen rontja az agyat is. Találó az a mondás, hogy az agy akkép gondolkodik, amint a gyomor emészt. Egy anyagtalan, egyszerű, folyton gondolkodó, tehát fáradhatatlan lélekről szóló tévhit, mely lélek az agyvelőben pusztán lakik és a világon semmire sincs szüksége, számos embert ostoba visszaélésekre és szellemi erejének eltompítására csábította. Maga Nagy Frigyes is megpróbálta egyszer, hogy leszokjék az alvásról. A filozófia professzorai jól tennék, ha nem mozdítanák elő ezt a gyakorlatilag is veszedelmes hóbortot, a katekizmussal egyező guzsaly-filozófiájukkal. Az ember szokja meg, szellemi erőit fiziológiai funkcióknak tekinteni, hogy aszerint kezelje, kímélje, erőltesse azokat. Gondolja meg, hogy minden testi szenvedés zavar, a test bármily részében is forduljon elő, a szellemet is megtámadja. Legjobb utmutató ebben Cabanis munkája: Des Rapports du physique et du moral de l’homme.