Part 10

Az ú. n. jó társaságnak tehát nemcsak az a hátránya, hogy oly emberekkel hoz bennünket össze, kiket dicsérni és szeretni nem vagyunk képesek, hanem hogy nem tűri a természetünknek megfelelő magunktartást, sőt az összhang kedvéért arra kényszerít bennünket, hogy összezsugorodjunk, sőt hogy eléktelenítsük magunkat. Szellemes beszéd vagy ötlet csak szellemes társaságba való. A közönséges társaságban ez egyenesen gyűlöletes, hogy ebben tetszést arasson az ember, szükségképpen tompának, korlátoltnak kell lennie. Ilyen társaságban nagy önmegtagadással énünk javát fel kell áldoznunk, csak hogy hasonlók legyünk a többiekhez. Ezen az áron azután, igaz, megnyertük számunkra a többieket. Ámde minél értékesebb egyéniség valaki, annál inkább meg fog róla győződni, hogy a nyeresége nem fedezi a veszteségét, mert önmegtagadásáért és a körükben elszenvedett unalomért és kellemetlenségért nincs ami kárpótolhatná. A legtöbb társaság olyan, hogy jól jár mind, aki azt a magánnyal cseréli fel. A valódi szellemi kiválóság pótlására a társaság a hamis, konvencionális, önkényes szabályokon nyugvó, a magasabb állásúak között hagyományszerűen tovaterjedő kiválóságot vett föl, melyet, mint a jelszót, szintén meg lehet változtatni: ez az, amit illemnek, finom modornak, bon ton, fashionableness, neveznek. Ha egyszer mégis összeütközik az igazi kiválósággal, kiderül a gyöngesége. Erre ráillik a francia mondás: quand le bon ton arrive, le bon sens se retire. (A jó modortól szökik a józan ész.)

Különben is teljes összhangban az ember csak magamagával lehet. Még barátjával, kedvesével sem, mert az egyéniségek s hangulatok különbözőségei minduntalan, ámbár csekély disszonantiát okoznak. Ezért csak a magányban lehet föllelni a szívnek igaz, mély békéjét és a lélek teljes, mély csöndjét, amely az egészség mellett a legfőbb földi jó. Állandó hangulattá e nyugalom csak a teljes visszavonultságban válhatik. Ha az egyéniség nagy és gazdag, akkor az ember a legboldogabb állapotot élvezi, mely e szegény földön egyáltalán föllelhető. Mondjuk ki kereken: bármily szorosan fűzze is egymáshoz az embereket a barátság, szerelem és házasság, igazán becsületesen az ember csak önmagával törődik, legfeljebb még a gyermekeivel. Minél kevésbé van valaki tárgyi és személyi okoknál fogva ráutalva az emberekkel való érintkezésre, annál jobb a dolga. A magányosság egyszerre enged áttekintést a nyomában járó bajok felett, a társaság ellenben alattomos: a szórakozás, közlékenység, társas örömök mögé rejti nagy, gyógyíthatatlan bajait. Az ifjúságnak főképpen a magány elviselését kellene tanulnia, mert ez a forrása a boldogságnak, a lelki nyugalomnak. Mindebből következik, hogy legjobban az jár, aki csak magamagára számított és aki magamagának mindenben mindene tud lenni, sőt Cicero azt mondja: Nemo potest non beatissimus esse, qui est totus aptus ex sese, quique in se uno ponit omnia. (Az a legboldogabb, aki önmagától teljesen el tudja látni önmagát és akinek mindene önmagában van. Paradox. II.) Minél többet jelent az ember magamagának, annál kevesebbet vár másoktól. Nagy belső értékű emberek önelégültségükben tartózkodnak tőle, hogy a közönségnek jelentékeny áldozatokat hozzanak és a társas életet önmegtagadásuk révén is felkeressék. Ennek éppen az ellentéte teszi a közönséges embereket olyannyira társuló és alkalmazkodó lényekké. Könnyebb nekik másokat elviselni, mint önmagukat. Ehhez járul még, hogy ami igazán értékes, azt a világ meg nem becsüli, és amit megbecsül, az nem értékes. Ennek a ténynek bizonyítéka és egyúttal következménye a kiválóknak visszavonultsága. Az életbölcsesség tehát azt parancsolja, hogy az ember szabadságát megőrzendő, korlátozza a szükségleteit vagy pedig ezeket tágítva, egyéniségével minél rövidebben számoljon le.

Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba, űzi idegenbe, utazásra. Elméje a rugalmasság híján tunya, hogy tevékenységre serkentse, a borhoz folyamodik, ez úton válnak aztán sokan iszákosokká. Ezért szükségük van állandó külső izgalomra és pedig a legerősebbre, amelyet csak hozzájuk hasonló lények nyujthatnak. Ennek híján lelkük saját súlyuk alatt összeroskad és nyomasztó tespedésbe borul.[13]

A legtöbb egyén az emberiség eszméjének csupán csekély töredéke, miért is mások részéről sok kiegészítésre szorul, hogy félig-meddig teljes emberi öntudatra tegyen szert. Aki azonban _egész_ ember, az már egymagában is egység és nem töredék, tehát beéri önmagával. Ily értelemben a közönséges társaságot az olyan orosz tülök-zenéhez hasonlíthatjuk, melyben minden tülöknek csupán egy hangja van és zene csupán valamennyinek pontos összehangzása által keletkezhetik. Mert a legtöbb ember szelleme ilyen egyhangú tülök. A legtöbbjén meglátszik, hogy egyetlen gondolata van csupán és képtelen egyebet gondolni ennél az egynél. Ebből megérthetni, nemcsak hogy mért oly unalmasak az emberek, hanem hogy mért annyira társas lények és mért járnak legszívesebben csordában, the gregariousness of mankind (az emberiségnek nyájba tömörülése). Minden egyesnek tűrhetetlenné válik a saját lényének sívár egyhangúsága – omnis stultitia laborat fastidio sui (minden ostoba szenved a maga utálásától) –, csak együtt számítanak valamit, mint az említettem tülkösök. A szellemes ember azonban hasonló az olyan művészhez, aki egymaga játssza végig a koncertjét. A zongorához is hasonlíthatók, mely egymagában valóságos kis zenekar. Ő is egész kis világ és amit a többiek csak összeműködve mutathatnak fel, azt ő egységes tudatban fejezi ki. Miként a zongora, úgy ő is nem része a szimfóniának, hanem szóló-játékra, az egyedüllétre alkalmas: ha másokkal kell összeműködnie, csak mint főhang szerepelhet, melyhez kíséret járul, akár a zongora, vagy mint ami megadja a hangot az énekhez, akár a zongora. Aki pedig szereti a társaságot, jól teszi ha a hiányzó minőséget a mennyiséggel igyekszik pótolni. Egyetlen elmés ember elegendő társaság, a közönséges fajtából azonban jó, ha sok van, mert a változatosságból és az összhangzásból mégis csak kikerül valami, mint az említettem kürtös-muzsikából – az ég pedig adjon nekik hozzá türelmet.

Az emberek eme belső üressége és szegénysége magyarázza meg azt a körülményt, hogy ha jobbérzésű emberek valamely nemes, eszményi célért egyesülnek, annak rendszerint az lesz a vége, hogy az emberi salak, mely végtelen sokaságával mindent elborít, mint a féreg, és mindig kész bármit, válogatás nélkül megragadni, hogy unalmán vagy más körülmények között szükségén segítsen, oda is befurakodik és az egész dolgot vagy megsemmisíti, vagy az eredeti célzatnak éppen az ellenkezőjévé változtatja.

Egyébiránt a társasélelet az emberek szellemi melegedésének is tekinthetjük, amint az a nagy hidegben összebujással történik. De akinek magának nagy a szellemi melege, nem szorul ilyen csoportosulásra. Egy ebben az értelemben általam kidolgozott mesét e munka 2. kötetének utolsó fejezetében találhat az olvasó.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a társaság kedvelése fordított arányban van az egyén szellemi értékével. A társaság kerülése szinte egymagában kiváló tulajdonságra vall.

A szellemileg kiváló egyénre nézve ugyanis a magány kettős haszonnal jár: azzal, hogy önmagával lehet és hogy nem kell másokkal lennie. Ezt az utóbbit különösen akkor méltányolhatjuk kellőleg, ha meggondoljuk, mennyi kényszerrel, kellemetlenséggel, sőt veszéllyel van minden társasélet összekötve.

Minden bajunk abból származik, hogy nem tudunk egyedül lenni, mondja Labruyère. A társas hajlam a legveszedelmesebb, sőt legvégzetesebb tulajdonságaink közé tartozik, mert oly lényekkel hoz bennünket érintkezésbe, kiknek nagy többsége erkölcsileg rossz, szellemi tekintetben pedig tompult és fonák. A társas hajlam nélkül való nem szorul rájok. Ez pedig már azért is nagy szerencse, mert majd minden szenvedésünknek a társasélet a forrása, mely véget vet a lélek nyugalmának, ami pedig az egészség mellett a boldogságunknak fő alkotó eleme. A lelki nyugalmukért a kynikusok lemondtak minden vagyonról: aki hasonló szándékkal lemond a társaságról, a legbölcsebb utat választotta. Mert ép oly találó, amilyen szép, amit _Bernardin de St. Pierre_ mond: le diète des aliments nous rend la santé du corps, et celles des hommes le tranquillité de l’âme (a táplálkozás korlátozása testi egészségünket adja vissza, a társaságé lelki nyugalmunkat.) Aki tehát korán, megbarátkozik a magányossággal, sőt azt meg is szereti, az valóságos aranybányára tett szert. De erre nem mindenki képes. Kezdetben a szükség, ennek megszüntével pedig az unalom összetereli az embereket. E kettő nélkül mindenki egyedül maradna, már csak azért is, mert egyedül a magány felel meg lényünk kizárólagos fontosságáról alkotott képzeletünknek, amely a világ tülekedésében semmivé zsugorodik és lépten-nyomon fájdalmas cáfolatban részesül. Ily értelemben a magányt az ember természetes állapotának mondhatjuk, melyben, mint az első Ádám, bodogan élhet.

Csakhogy Ádámnak nem volt se apja, se anyja! Viszont azt is mondhatjuk tehát mai értelemben, hogy a magány az embernek nem természete, mikor ugyanis belép a világba, nem áll egyedül, hanem szülők és testvérek társaságában. A magányosság ennélfogva nem lehet eredeti hajlam, hanem a tapasztalatnak és elmélkedésnek az eredménye. Ez pedig a szellemi erő fejlődésével és az életkorral egyenes arányban növekszik. A kisded féltében ríva fakad, ha csak pár percre is magára hagyják. Fiugyermeknek nagy büntetés az egyedüllét. Az ifjak könnyen társulnak, csak a nemesebbek és a kiváló szelleműek keresik néha a magányt; de mégis nehezükre esik egy teljes napot egyedüllétben tölteni. A férfi ezt könnyen veszi és pedig minél korosabb, annál könnyebben. Az aggastyánnak végül, aki egymaga maradt meg a letűnt nemzedékekből és az élet gyönyöreit se bírja már élvezni, igazi eleme a magány. E hajlam növekedése minden egyes esetben a szellemi érték arányában történik. Mert ez, mint mondottuk, nem tisztán természeti, közvetetlenül a szükségletek által előidézett valami, hanem inkább csak ilyenekről szerzett tapasztalatoknak és elmélkedéseknek, főként annak a meggyőződésnek az eredménye, hogy a legtöbb embernek erkölcsi és szellemi mivolta nyomorúságos. Ebben az a legrosszabb, hogy az egyénben annak erkölcsi és szellemi tökéletlensége összeműködik és kölcsönösen elősegíti egymást, ami a legtöbb emberrel való társalgást élvezhetetlenné, sőt tűrhetetlenné teszi. Innen van aztán, hogy bár sok minden nagyon is rossz ezen a világon, mégis a társaság a legrosszabb benne. Még a társaságot kedvelő francia. _Voltaire_ is azt mondta: la terre ezt couverte de gens qui ne méritent pas qu’on leur parle (a föld tele van olyan emberekkel, akikkel nem érdemes beszélni). Ugyanezt az okát adja ennek a hajlandóságnak a magányt oly állhatatosan szerető, szelíd Petrarca is:

Cercato ho sempre solitaria vita (Le rive il sanno, e le campagne, e i boschi), Per fuggir quest’ ingegni storti e loschi, Che la strada del ciel hanno smarrita.

(A magányt kerestem mindig, Tanúim a partok, mezők és erdők, Hogy elkerüljem a ferde és rövidlátó embereket, Akik eltévesztették az éghez vezető utat.

Hasonlókép ír szép könyvében, „de vita solitaria“, mely nyilván mintája volt _Zimmermannak_ a magányosságról szóló híres művéhez. Chamfort a maga gúnyos módján fejezi ki a társaság kerülésének ezt a csupán másodlagos és közvetett eredetét: on dit quelquefois d’un homme qui vit seul, il n’aime pas la société. C’est souvent comme si on disait d’un homme, qu’il n’aime pas la promenade, sous le prétexte qu’il ne se promène pas volontiers le soir dans la forêt de Bondy. (Azt mondják néha az olyan emberről, aki magányosan él, hogy nem szereti a társaságot. Olyan ez, mintha azt mondanák valakiről, hogy nem szeret sétálni, azon okból, mert nem szívesen sétál esténként Bondy erdejében.)[14] És a jámbor, keresztényi _Angelus Silesius_ is ugyanazt mondja a maga módján, mythikus szavakkal:

Heródes – ellenség. József – a belátás. Vele tudatja álmában Isten a veszélyt. A világ – Betlehem. Egyiptom – a magányosság: Menekülj, Lelkem, menekülj, különben bánattól elpusztulsz.

Ugyanígy szól Giordano Bruno: tanti uomini che in terra hanno voluto gustare vita celeste, disero con una voce: „ecce elongavi fugiens, et mansi in solitudine“. (Annyi ember, aki e földön égi életet akar élvezni, egyértelműen mondta: Íme futva menekültem és a magányban maradtam). Igy ír magáról a perzsa Sâdi Gulistan-jában: „megúnván damaskusi barátaimat, elvonultam Jeruzsálem mellé, a pusztába, hogy az állatok társaságában éljek“. Milyen élvezete is telnék az olyan embereknek, kiket Prometheus jobb agyagból gyúrt, az oly lényekkel való érintkezésben, akikkel saját természetüknek csak legalacsonyabb és legnemtelenebb része révén, a hétköznapi, aljas, közönséges elemével lelhetnek kapcsolatot, akik fel nem bírván emelkedni amazok szintjéhez, ezeket is lerántják magukhoz? Az elkülönödés és magány kedvelését bizonyos arisztokratikus érzés táplálja. A hitványak szinte szánalomraméltóan, mind társas lények; az ember nemessége ellenben már abból is kitetszik, hogy nem leli kedvét a társaságban, hanem mindinkább előnyben részesíti a magányt és lassanként évek múltával belátja, hogy ritka kivételeket leszámítva, a világon csupán a magány és a hitványság közt van választás. Sőt bármily keményen hangzik is, minden keresztényi jámborsága és szeretete mellett még Angelus Silesius is hangoztatja:

Magányban élni rossz: de aljas mégse légy. Így bárhol is úgy élsz, mintha pusztába vonultál volna.

Természetes, hogy a nagy szellemek, az emberi nem voltaképpeni nevelői, ép oly kevéssé vágynak a többiek társaságába elegyedni, mint a tanító a körülötte lármázó gyereksereg játékaiba. Mert a kiválók azért jöttek a világra, hogy az embereket kivezessék a tévedések árjából az igazság révébe, hogy durvaságuk és aljasságuk sötétségéből a világosság, a műveltség, nemesség felé emeljék fel. Ott kell ugyan élniök a többiek közt, de közibük nem tartoznak és már ifjuságuktól kezdve érzik, hogy lényegesen különböznek a tömegtől, amelytől lassanként nemcsak szellemileg, hanem szükségképpen testileg is mindinkább eltávolodnak. Közelükbe senki sem férkőzhetik, aki maga is többé-kevésbé felül nem emelkedett a közönséges hitványságon.

Mindezekből tehát nyilvánvaló, hogy a magány kedvelése nem eredeti, természetes ösztön, hanem a nemesebb szellemeknél lassanként kialakuló hajlam, melynek még ellentétes mefisztófeleszi besúgásokkal is meg kell birkóznia: Ne játssz tovább a kínnal, mely keselyűként tépi éltedet, a leghitványabb társaság is érezteti veled, hogy ember vagy az emberek közt.

Magányosság a sorsa minden kiváló elmének. Ha sóhajtozik is néha rajta, mégis ezt választja, mint két baj közül a kisebbet. A növekvő korral könnyebben és természetesebben (sapere aude) tud haladni ez úton az ember, a hatvanasnak pedig már szinte természetes ösztönévé válik. Most már minden elősegíti ennek a kifejlését. A társasélet csábításai, a szerelem, nemi ösztön hatásukat veszítik e korban. Az öregkornak nemnélkülisége bizonyos önmagával való megelégedettségnek veti meg alapját, mely a társas ösztönt hovatovább teljesen elsorvasztja. Ezer csalóka balgaságtól szabadul meg az öreg ember. Az aktív élettel már rendszerint leszámolt, nem vár többé semmit, nincsenek tervei, sem szándékai. A vele egyívásúak már nem élnek, idegen nemzedék közepette tárgyilagossággal szemléli egymagában a rajzó életet. De szelleme még követni akarja az idő gyors röptét. Mert ha elméje ereje meg nem csökkent, akkor, tekintve az idők folyamán tett tapasztalatait és szerzett ismereteinek kiterjedtségét, gondolatainak teljes átérlelődését, minden erejének használatában elért nagy gyakorlottságát, mindenféle tanulmánya érdekesebb és könnyebb lesz, mint bármikor előbb. Tisztán lát ezer dolgot, melyet azelőtt köd takart el, eredményekhez jut és érzi egész fölényét. Hosszú tapasztalás megtanította rá, hogy az emberektől sokat ne várjon, kiismervén, hogy a velük való közelebbi ismeretségnél azok csak veszítenek. Tudja, hogy ritka szerencsés eseteket leszámítva nem akad másra, mint az emberi természetnek fogyatékos példányaira, melyeket jobb, ha érintetlenül hagy. Nincs tehát többé kitéve a közönséges csalódásoknak, tudja mindenkiről, hogy hányadán van vele és ritkán érez magában a közelebbi összeköttetésre kedvet. Végül, kivált ha a magányosságban ifjúkori barátjára ismert, az elszigeteltség és az önmagával való társalkodás szokása is hozzájárult még és második természetévé lett. A magányosság kedvelése most már, miután legyőzte a társulás ösztönét, második természetévé vált, úgy él benne, mint hal a vízben. Minden kiváló, a többitől elütő, különálló egyéniségre a magányosság ifjúkorban esetleg nyomasztóan hat, de a vénségben nagy könnyebbségre szolgál.

Az öregség ez előnyében azonban ki-ki csupán szellemi erejéhez mérten részesedik, a kiváló jobban, de kisebb mértékben mindenki. Csak a felette szegényes és hitvány természetűek társulnak oly könnyen öregségükben, mint annakelőtte. Az ilyenek aztán csak terhére esnek a társaságnak, melybe immár bele nem illenek és legfeljebb megtűretnek itt, ahol előbb keresett személyiségek voltak.

Az életkor és a társulási hajlam közti fordított viszonynak megvan a maga célszerűségi oka is. Minél fiatalabb az ember, annál többet kell még minden tekintetben tanulnia. A természet ezért ráutalta az egymástól való kölcsönös okulásra, melyben mindenki a hozzája hasonlóval történő érintkezése közben részesül és melyre való tekintettel az emberi társadalmat egy nagy Bell-Lancaster-féle nevelőintézetnek mondhatnók. Ez nem oly mesterséges módja a tanulásnak, mint a könyvekből és iskolában történő és nagyon célszerű, hogy minél ifjabb az ember, annál szorgalmasabban látogassa ezt a természetes oktatási intézményt. Nihil est ab omni parte beatum (nincs semmi, ami minden oldaláról tekintve, boldog volna), mondja Horatius és „nincsen lótusz szára nélkül“ tartja az indus közmondás.

A sok nagy előnye mellett megvan a magányosságnak a hátrányos oldala is, melyek mégis, a társaságéival szemben igen csekélyek. Azért akiben van valami kiváló tulajdonság, mindig könnyebben fog boldogulni emberek nélkül, mint velük. Azok közt a hátrányok közt különben van egy, melynek nem jutnak olyan könnyen tudatára, mint a többinek. Valamint ugyanis huzamos otthonülés mellett testünk betegesen érzékennyé válik a legcsekélyebb hűvös szellő fuvallata iránt, úgy az állandó magányosság folytán kedélyünk a legjelentéktelenebb esetek, szók, sőt puszta arcmozdulatok által is nyugtalanságot, sőt fájó sértődést érez. Holott aki állandóan benne él az élet tolongásában, ezeket észre se veszi.

Annak pedig, aki különösen ifjabb éveiben nem képes tartósan elviselni a magány sívárságát, bárhányszor űzte is a magányba az emberekkel szemben való méltó visszatetszés, – azt tanácslom, szokjék rá és vigye magával a magány egy darabját a társaságba, tanuljon bizonyos mértékig ott is egyedül maradni. Ne közölje tehát gondolatait mindjárt másokkal, ne vegye túlságos komolyan az ott elhangzott szókat, ne várjon tőlük sokat se erkölcsi, se értelmi tekintetben, vértezze magát véleményökkel szemben közönnyel, hogy dicséretes türelmességét állandóan megóvhassa. Így aztán köztük forog, de mégsem lesz igazán a társaságukban, hanem inkább tárgyilagos szemlélő marad. Ez megvédi a társasággal való szoros érintkezéstől, annak szennyétől, sebeitől. Ennek a megszorított vagy körülbástyázott társas érintkezésnek olvasásra méltó drámai feldolgozását bírjuk _Moratin_ vígjátékában, „El Café o sea la comedia nueva“, még pedig D. Pedro jellemében, kivált az első felvonás második és harmadik jelenetében. Ily értelemben a társaságot tűzhöz hasonlithatjuk, melynél az okos kellő távolságban melegedik és nem markol bele, melytől a balga, miután megégette magát, a magányba menekül, jajgatva, hogy a tűz éget.

10. Az irígység az emberi természetben rejlik: mégis bűn ez és egyben szerencsétlenség.[15] Az irígységet tehát boldogulásunk ellenségének tekintsük és igyekezzünk, mint valami gonosz démont, elfojtani. Erre oktat bennünket Seneca szép mondása: Önmagunk dolgai szolgálnak a gyönyörüségünkre másokkal való összehasonlítás nélkül: sohasem lesz boldog az olyan ember, akit bánt, hogy más nálánál boldogabb (de ira III. 30.), majd ismét: Ha azt nézed, hogy hányanelőznek meg, gondold meg hányan következnek utának. (Epistola 5.) Többet tekintsük tehát azokat, kiknek nálunknál rosszabb a soruk, mint azokat, akiknek látszólag jobban folyik a dolguk. Valósággal bekövetkezett bajok esetén leghathatósabb, bár az irígységgel egy forrásból fakadó vigasztalást fog adni a magunkénál nagyobb fájdalmaknak a látása, valamint olyan emberekkel való érintkezés, akiket valami hasonló baj ért.

Ennyit az irígység aktív oldaláról. Ami a passzív tulajdonságát illeti, ügyeljük meg, hogy nincs az irígységhez fogható engesztelhetetlen gyűlölet. Ezért is nem tanácsos, hogy szüntelenül és kihívóan felkeltsük azt. Jobban tennők, ha ezt az élvezetet, mint számos mást megtagadnók magunktól veszélyes következményei miatt. – Az arisztokrácia háromféle: 1. a születés és rangé, 2. a pénzarisztokrácia, 3. a szellemi arisztokrácia. Ez utóbbi a legelőkelőbb, ilyennek is ismerik el, hacsak időt engednek rá. Már Nagy Frigyes is megmondotta, hogy a kiváltságos szellemek egyenlő rangban vannak az uralkodókkal. Mondotta pedig ezt udvarmesterének, aki megütközött azon, hogy míg a miniszterek és tábornokok a marsalltáblánál étkeztek, addig Voltaire olyan asztalnál kapott helyet, melynél uralkodók és hercegek ültek. Minden fajta arisztokráciát az irígyek serege veszi körül, akik titokban haragot éreznek minden felsőbb rendűek iráni és ha nem kell félniök tőlük, sokféle módon adják amazoknak tudtára, hogy te sem vagy ám különb nálunknál. De éppen ez az igyekezetük árulja el, hogy az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Ezzel szemben a megirígylettek tartsanak maguktól távol mindenkit és lehetőleg kerüljék az alranguakkal való minden érintkezést, ugy hogy széles szakadék válassza el őket. Ha pedig ezt nem tehetik, tűrjék el lehetőleg hidegvérrel amazok törekvéseit. Viszont az egyik arisztokráciához tartozók rendesen jól és irígység nélkül férnek meg a másik kettő valamelyikéhez tartozókkal, mert mindegyiküknek van mit latba vetnie a mérleg serpenyőjébe.