Part 1

SCHOPENHAUER

ÉLETBÖLCSESÉG

A TANULMÁNYOK III. SOROZATA

SCHOPENHAUER

ÉLETBÖLCSESÉG

AFORIZMÁK

FORDÍTOTTA

KELEN FERENC DR.

BUDAPEST, 1925

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

_A boldogság nem könnyű dolog: nehéz azt megtalálni önmagunkban, másutt pedig lehetetlen._

_CHAMFORT._

Globus, Budapest

BEVEZETŐ

Az életbölcseség fogalmát itt a szóban magában benne rejlő értelemben használom. Értem pedig rajta az élet lehető kellemessé és boldoggá formálásának a művészetét, a boldog életre való útmutatást. Oly életre, mely hideg és érett megfontolás mellett is kívánatosabb a nemlétnél, amelyhez önmagáért, nem csupán a haláltól való féltünkben ragaszkodunk és melyet ezért végnélkül tartónak szeretnénk látni. Hogy az emberi élet egy ilyen lét fogalmának megfelel-e, vagy egyáltalán megfelelhet-e, oly kérdés, amelyre az én filozófiám tudvalevően nemmel felel, holott az életboldogság fogalma igenlő választ tételez fel. Ez pedig az emberrel veleszületett tévedésből fakad, amint főművemben (2. kötet, 49. fej.) gáncsolva kimutattam.

Hogy e gondolatokat mindazonáltal kifejthessem, teljesen el kellett távoznom attól a magasabb, metafizikai-erkölcsi állásponttól, amelyhez filozófiám lényege elvezet. Az itt következő fejtegetés ezért is bizonyos megalkuváson alapszik, amennyiben a közönséges, tapasztalati állásponton marad és ennek tévedését osztja. Értéke is csupán feltételes, mert maga az életboldogság szava is merő szépítgetés. Teljességre sem tart számot, részben a tárgy kimerithetetlen voltánál fogva, részben, mert különben a másoktól már elmondottakat kellene ismételnem.

Aforizmáimmal hasonló célra törekszik _Cardanus_nak olvasásra nagyon érdemes könyve: de utilitate ex adversis capienda (a sorscsapásokból merített hasznos tanulságokról), mellyel az itt előadottakat ki lehet egészíteni. _Aristoteles_ Rhetorikája I. könyvének 5. fejezetébe szintén beleszőtt egy vázlatos eudaimonologiát, mely azonban túlságos józannak sikerült.

Előzőimet nem használtam fel, mert a kompilálás nem kenyerem. Annál kevésbé tehetem ezt, mert különben oda lett volna a felfogás egysége, ami az efajta műveknek a lelke.

Általában természetesen minden idők bölcsei mindenkor ugyan azt hirdették, a balgák pedig, azaz minden idők mérhetetlen többsége, mindenkor ugyanazt cselekedték, vagyis annak az ellenkezőjét, és ebben marad a dolog továbbra is. Jól mondja Voltaire: „Ezt a világot oly balgának és gonosznak fogjuk itt hagyni távozásunkkor, amilyennek beléptünkkor találtuk“.

I. FEJEZET. BEOSZTÁS

Aristoteles (Ethica Nicom. I. 8.) az emberi élet javait három osztályba sorozza: a külsőkre, a lélek és a test javaira. Ebből csupán a hármas számot tartom meg, midőn a halandók sorsának különbözését három alap-okra vezetem vissza. Ezek:

_1. Az ember egyénisége_ a legtágabb értelemben. Ebben foglaltatik tehát az egészség, erő, szépség, temperamentum, erkölcsi jellem, értelmesség és ennek kiművelése.

_2. Az ember vagyona és birtoka_ minden értelemben.

_3. Az ember szerepe._ E kifejezésen tudvalevően azt értjük, hogy _mi_ az ember mások képzeletében, tehát milyennek képzelik el a többiek. Ez a mások véleménye rólunk, mely a tisztelet, rang és hírnév formájában jelentkezik.

Az emberi jellem különbözése magának a természetnek a műve. Ennek tehát sokkal lényegesebb és mélyebb a befolyása az ember boldogságára vagy boldogtalanságára, mint az utóbbi két csoport különbözéseinek, melyek csupán emberi közremunkálásból erednek. A _valóságos egyéni előnyökhöz_, mint a nagy szellemhez, a nagy szívhez úgy aránylanak a rangnak, születésnek, még a királyinak is, a gazdagságnak és efféléknek minden előnyei, mint a színpadi királyok a valósághoz. Már Metrodorus,[1] Epikuros első tanítványa ezt irta egy fejezete elé: Majorem esse causam ad felicitatem eam, quae est ex nobis, ea quae ex oritur. Fontosabb boldogságunkra az, ami önmagunkból való, mint ami a dolgokból ered. – V. ö. Clemens Alex. Strom. II. 21. 362. l. op. polem. würzburgi kiadás.

Mert az ember jólétére nyilván az a fődolog, ami benne magában rejlik. _Közvetetlenül_ ebből fakad ugyanis belső, kellemes vagy kellemetlen közérzése, mint érzésének, akaratának és gondolkodásának az eredménye. Minden kívülfekvő dolog ellenben csupán _közvetett_ hatással van rá. Ezért illetnek ugyanazok a külső események vagy viszonyok mindenkit más és más módon, ezért él mindenki egyenlő környezetben és mégis más és más világban. Az embernek csupán saját képzeteivel, érzéseivel és akarati tényeivel van _közvetetlenül_ dolga, a külső dolgoknak csak annyiban van rá hatásuk, hogy azokat előidézik. Hogy milyen az a világ, amelyben élünk, az az elménk különbözőségétől függ: ehhez képest lesz világunk szegény, léha és lapos, vagy pedig gazdag, érdekes és jelentős.

Olyik ember megirígyli a másiktól azokat az érdekes eseményeket, amelyek annak az életében felmerültek. Pedig inkább felfogó elméjét irígyelné, mert ez adta meg azoknak az eseményeknek a jelentőségüket. Ugyanaz az élmény, amely a szellemes ember fejében oly érdekesen alakul ki, a lapos, köznapi felfogásban üres, hétköznapi jelenet volna csupán. Különösen Göthe és Byron némely költeményeinél mutatkozik ez, melyeknek nyilván valamely tényleges esemény az alapjuk. A balga olvasó irígyli a költőt a bájos élményekért, ahelyett, hogy hatalmas fantáziáját bámulná, amely egy meglehetősen mindennapi esetből oly nagyot és szépet bírt formálni. Hasonlóképen a búsbeteg tragédiát lát ott, ahol a hevesvérű csupán érdekes összeütközést, az egykedvű pedig valami jelentéktelen esetet.

Mindez onnét van, hogy minden valóság, annak minden betelt jelenű eseménye két félből áll: alanyból és tárgyból. Ámbár e két félnek oly szükségszerű és szoros a kapcsolata, mint az oxigéné és hidrogéné a vízben. Teljesen egyenlő objektív fél mellett is teljesen más lesz a jelen valóság, ha a szubjektív fél különböző, – vagy megfordítva. A legszebb és legjobb objektív fél tompa és rossz szubjektív fél mellett csupán silány valóságot adhat: olyan ez, mint valamely szép környék rossz időben vagy egy rossz camera obscura tükrözésében. Vagy világosabban szólva: az ember éppen úgy ki nem bújhat az öntudatából, mint a bőréből. Közvetetlenül csak az öntudatában él, kívülről nem is igen lehet rajta segíteni.

A színpadon az egyik a fejedelmet játssza, a másik a tanácsost, egy harmadik a szolgát vagy a katonát, a tábornokot stb. De ezek a különbözések mind tisztára külsőségek, a belső magva valamennyinek ugyanegy: a szegény komédiás a maga bújával, bajával. Így van ez az életben is. A rang és gazdagság különbözései kinek-kinek kiosztják az eljátszandó szerepeket, amelyek azonban távolról sem felelnek meg a boldogság vagy jólét belső különbözéseinek. Mert mindenkiben benne van az a szegény ügyefogyott ember a maga nyomorúságával és kűzdelmével, mely anyagban ugyan mindenkinél más, de formája, vagyis igaz mivolta szerint mindenkinél meglehetősen egyforma. Van talán fokozati különbség köztük, ez azonban semmikép sem igazodik az állás, gazdagság vagy szerep után. Minthogy minden, ami az emberért van és történik, _közvetetlenül_ mindig csupán az öntudatban van meg és érette történik: nyilvánvaló, hogy elsősorban ennek az öntudatnak a minéműsége a lényeges. A legtöbb esetben inkább ezen fordul meg a dolog, mint az öntudatban tükröződő alakokon. Mily szegényes minden pompa és élvezet, mely egy bamba fajankó öntudatában tükröződik, a Cervanteséhez mérve, midőn kényelmetlen börtönében a Don Quijotét írta.

A jelennek és a valóságnak objektív fele a sors kezében van, miért is változó. A szubjektív fele mi magunk vagyunk, tehát lényegében változhatatlan. Ezért minden külső változatosságok ellenére is ugyanegy a jellege mindvégig minden egyes emberi életnek, hasonlóan egyetlen zenei téma számos változataihoz. A maga egyéniségén senki túl nem járhat. Bármilyen körülmények közé kerül az állat, megmarad abban a szűk körben, melyet a természet áthághatatlan korlátként vont köréje. Lényének és öntudatának e korlátoltsága okozza, hogy valamely kedvelt állatunkat csak szűk korlátok közt bírjuk boldogítani. Így áll ez az embernél is: az egyénisége eleve kiszabja lehető boldogságának a mértékét. Különösen szellemi erejének korlátai tűzik ki mindenkorra a határt magasabb rendű élvezőképességének. Ha e határok szűkek, akkor semmiféle külső erőfeszítés, sem az emberek, sem a sors kedvezései nem lesznek rá képesek, hogy az ilyen embert a közönséges, félig állati boldogság és gyönyör fölé emelje. Érzéki gyönyörre, meghitt és derült családi életre, alacsony társas örömökre és közönséges időtöltésre marad utalva. A műveltség csak éppen valamennyire, de sokra nem bírja azt a kört tágítani. Mert a legmagasabb, legváltozatosabb és legtartósabb élvezetek a szellemiek, bármennyire áltatjuk is erre nézve magunkat különösen ifjuságunkban. Ezek pedig főképen a szellemi erőtől függnek. Ebből tehát világosan kitetszik, hogy mennyire az egyéniségünktől függ a boldogságunk: pedig rendszerint csak sorsunkat, csak vagyonunkat és amennyit a világ előtt mutatunk, azt szokták számításba venni. A sorsunk pedig jobbra is fordulhat, aztán meg akinek gazdag a belseje, az nem fog éppen sokat várni tőle. A fajankó ellenben fajankónak marad, a tökfejű pedig tökfejűnek világéletében, még a paradicsomban hurik közepette is. Ezért mondja Goethe Westöstl. Diwan-jában:

Nép, szolgák és hódítók mindenkor vallják: Emberfia főszerencséje kinek-kinek az egyénisége.

Minden azt bizonyítja, hogy boldogságunkra és élvezetünkre egyéni mivoltunk sokkal lényegesebb hatású mint a külső valóság. Ezért igaz, hogy az éhség a legjobb szakács, ezért nézi az agg közömbösen az ifjú istennőjét, ezt bizonyítja a lángelmék és szentek élete. Az egészség fölér az összes külső javakkal, úgyannyira, hogy boldogabb az egészséges koldus a beteg királynál. Teljes egészségből és szerencsés szervezetőből eredő nyugodt és derült temperamentum, tiszta, eleven, átható és helyesen felfogó elme, mérsékelt, szelíd akarat és a velejáró jó lelkiismeret oly előnyök, amelyeket semmiféle rang, sem gazdagság nem pótolhat. Mert fontosabb az emberre nézve a maga egyénisége, amely őt a magányosságba is elkíséri, amelyet senki neki nem adhat és tőle el nem vehet, minden vagyonnál és külső látszatnál. A szellemes ember a teljes magányban is kitünően elmulat a maga gondolataival és képzelete játékával, a tompa elméjűtől azonban az egyre változó társaság, színház, kocsikázás és mulatozás sem bírja elhessegetni a kínzó unalmat. A jó, mértéket tartó, szelíd jellemű ember szűkös viszonyok közt is megelégedett lehet, ellenben a sóvárgó, irígy és gonosz minden gazdagsága mellett sem az. Aki pedig a rendkívüli, kiváló szellemi egyéniség élvezetében részesedik, annak a legtöbb, közönségesen áhított gyönyörök nemcsak teljesen fölöslegesek, hanem zavarók és terhesek is. Ezért mondja magáról Horatius: Gemmas, marmor, ebur, Thyrrhena sigilla, tabellas, Argentum, vestes Gaetulo murice tinctas, Sunt qui non habeant, est qui non curat habere. (Olyiknak nincs drágakövük, márványuk, ébenfájuk, tirreni pecsétnyomójuk, táblájuk, ezüstjük, getuliai biborral festett ruhájuk, van ki nem is gondol rá, hogy legyen). Szokratesz, megpillantva az eladásra kirakott fényűzési tárgyak halmazát, így szólt: „Mily sok dolog is van, amire nincs szükségem!“

Életboldogságunkra nézve tehát az egyéniség föltétlenül az első és legfontosabb. Már azért is, mert állandó és minden körülmények között hatékony, nincs alávetve a sorsnak, mint a többi javak és el nem rabolható tőlünk. Értéke tehát abszolutnak mondható ezeknek relatív értékével szemben. Ebből az következik, hogy kívülről sokkal kevésbé lehet hozzáférkőzni, mintsem rendesen hiszik. Csak a _mindenható idő_ érvényesíti itt is a maga jogát: igába görnyed a testi és lelki erő, de az erkölcsi jellem még őt sem uralja. Abban viszont a külső javak előnyben vannak, hogy az idő közvetlenül azokat el nem rabolhatja. Még egy másik előnyük, hogy a külső, objektív világban lévén találhatók, megvan annak lehetősége, hogy mindenki elérhesse őket. Egyéniségünk azonban nincsen a hatalmunkban, hanem jure divino támadt és az egész életre változatlanul van megállapítva. Kérlelhetetlenül igaz tehát Goethe[2] szava:

Amint a Nap, – midőn világra jöttél – Planéták közt ragyogva állt az égen: Szünetlenül kezdettől úgy fejlődtél A benned élő törvény értelmében. Magad ki nem kerűlheted, így kell élned, Szibillák, jósok, mondották ezt régen; Nem zúzza azt idő, erő darabra, Amint a fejlődő élet vésett alakba.

Az egyetlen, ami ezirányban hatalmunkban van, az, hogy természettől adott egyéniségünket a lehető legnagyobb előnyünkre használjuk. Ezért is csupán a neki megfelelő törekvéseket támogassuk és igyekezzünk megadni a neki legillőbb kiművelést, tehát megválasztjuk a neki megfelelő rangot, foglalkozást, életmódot, minden mást pedig elkerülünk.

Egy herkulesi termetű, rendkívül izomerővel megáldott ember világéletében szerencsétlennek fogja magát érezni, ha külső viszonyok folytán kénytelen lenne ülő foglalkozást folytatni és kínos, pepecselő kézművességet űzni, vagy akár tanulmányokkal és fejmunkával foglalkozni, amelyek teljesen más, nála fejlődésükben visszamaradt erőket kívánnak, ellenben az ő kiváló erőit parlagon hevertetik. De az olyan ember még szerencsétlenebb, akinek az értelmi erői felette túlnyomók és fejletlenségben, használatlanul kell hagynia azokat, hogy valamely közönséges foglalkozást űzzön, amelyben azokra nincs szüksége, vagy pedig oly testi munkát kell hogy végezzen, mely erejét felülmulja. Itt azonban, különösen ifjúkorban, el kell kerülni a reménység szirtjét, nehogy az ember akkora szertelen erőt tulajdonítson magának, amilyennel valójában nem bír.

Nyilván bölcsebb dolog tehát, ha az ember egészségének fentartásán és tehetségeinek kiképzésén munkál, mintha gazdagság megszerzésén dolgozik. De nehogy félreértessünk: az illő szükségletek megszerzését nem szabad elhanyagolni. Voltaképi gazdagság ellenben, azaz nagy fölösleg, keveset tehet a boldogságunkért. A gazdagok is szerencsétleneknek érezhetik magukat, ha híjával vannak az igazi szellemi műveltségnek és ismereteknek és ezáltal annak az objektív érdeklődésnek, amely őket szellemi munkára képesítené. Mert amit a gazdagság a valóságos és természetes szükségletek kielégítésén felül nyujtani képes, csak csekély befolyást gyakorol voltaképi jólérzésünkre. Ellenkezőleg, a nagy vagyon fentartásának sok és elkerülhetetlen gondja csak zavarhatja azt. Az emberek mindamellett ezerszer inkább gazdagság, mint szellemi műveltség szerzésén fáradoznak. Holott bizonyos, hogy egyéniségünk sokkal többet járul hozzá a boldogságunkhoz, mint a vagyonunk. Sok embert látunk, amint hangyaszorgalommal fárad reggeltől estig, hogy már meglevő gazdagságát gyarapítsa. E szűk szemkörön túl mit sem ismer: lelke üres, érzéketlen minden egyéb iránt. A legmagasabb élvezetekhez, a szellemiekhez, hozzá nem férhet és ezeket hiába igyekszik pótolni röpke, érzéki gyönyörökkel, melyek kevés időbe, de sok pénzbe kerülnek. Élte végén és eredményekép aztán, ha kedvezett a szerencséje, csakugyan ott van előtte a jó nagy rakás pénz; ezt pedig ráhagyja örököseire, hogy még tovább szaporítsák, avagy pedig szélnek szórják. Az ilyen életpálya, ámbár komoly és fontoskodó képpel járja be az ember, épp oly balga, mint azé, aki csörgősapkát hord méltó szimbolumkép.

Az életboldogságra nézve tehát az _egyéniség_ a lényeges. De mert ez rendszerint felette szegényes, a legtöbb ember még akkor is, midőn túl van a mindennapi szükségért való küzdelmen, lényegében épp oly szerencsétlen, mint akik a kenyérért viaskodnak.

Belső üressége, öntudatuk unalma, szellemük szegénysége a társaságba űzi őket, mely viszont szakasztott ilyenekből áll: similis simili gaudet. Itt aztán együtt vadásznak szórakozásra, mulatságra, melyet elsősorban érzéki élvezetekben, mindenféle gyönyörökben és végül kicsapongásokban keresnek. A lélek szegénységéből és ürességéből fakad az unalom, annak az átkos tékozlásnak a kútfeje, amellyel olyik gazdag örökös nagy örökét gyakran hihetetlenül rövid idő alatt elfecsérli. Az ilyen ifjú külsőleg ugyan gazdagon, de lelkében szegényen indult neki a világnak és hiába igyekezett külső gazdagsággal pótolni a belső hiányosságot azáltal, hogy mindent kívülről várt. Végezetül csak azt okozta vele, hogy a belső szegénysége meghozta a külsőt is.

Hogy mily fontos az egyéniség mellett a vagyon és a világ előtti szerep, azt nem szükséges kiemelnem. A vagyon értéke manapság oly általános elismerésnek örvend, hogy semmi ajánlásra rá nem szorul. Becsületre, azaz jó névre mindenkinek törekednie kell, rangra csak olyanoknak, akik az államnak szolgálnak, dicsőségre pedig csak nagyon keveseknek. Valójában a becsületet mérhetetlen kincsként becsülik, a dicsőséget pedig a legbecsesebbnek tartják mindenek fölött, amit az ember elérhet, a kiválasztottak aranygyapjának. A rangot ellenben csak a balgák részesítik előnyben a vagyon felett. A második és harmadik rész egyébiránt egymásra kölcsönhatással van, amennyiben beigazolódik Petronius mondása: habes habeberis: ha van valamid, tartanak is valaminek és viszont megfordítva: mások kedvező véleménye minden formájában gyakran vagyonhoz segít.

II. FEJEZET. AZ EGYÉNISÉGRŐL

Hogy az egyéniség a boldogságot sokkal inkább befolyásolja mint a vagyon és a külső szerep, azt nagy általánosságban már láttuk. Mindig az egyéniség a fődolog s e szerint mit bír önmagában: mert egyénisége folyton, mindenkor kíséri, rányomja pecsétjét mindarra, amit átél. Mindenben, minden időben csak önmagát élvezi; ez már a testi élvezetekre is áll, – hát még a szellemiekre! Ezért nagyon találó kifejezés az angol „to enjoy one’s self“, mely szerint például azt mondhatjuk „he enjoys himself af Paris“, tehát nem Párist élvezi, hanem „magamagát élvezi Párisban“. Ha az egyéniség azonban gyarló mivoltú, akkor minden élvezet olyanná lesz, mint asszúbor epés szájban. Ezért – kemény sorscsapásokat leszámítva – sokkal döntőbb jóban, rosszban egyaránt, hogy mikép érezzük azt, amit az élet számunkra hoz, mint az, ami tényleg történik velünk; szóval: az érzékenység módja, foka. Hogy valaki milyen, mit bír önmagában, szóval egyénisége és annak értéke, az egyedül tesz közvetlen hatást boldogságára, jólérzésére. Minden egyéb csak közvetett, amiért is hatása meghiusítható, de az egyénisége soha. Ezért oly engesztelhetetlen az egyéni kiválóság szülte irígység, amint hogy ez a leggondosabban palástolt is. Ezenkívül a tudat az egyetlenegy, ami állandónak és maradandónak van alkotva. Az egyéniség hatása állandó, többé-kevésbé minden pillanatban érvényesül; minden egyéb csak ideiglenesen, feltételesen, mulandóan hat, azonkívül pedig változásnak, átalakulásnak van alávetve. Ezért mondja Aristoteles: a természet állandó, nem pedig a vagyon. (Nam natura perennis est, non opes. Eth. Eud. VII. 2.)

Ezért van az is, hogy sokkal nagyobb önuralommal viseljük el a rajtunk kívül eredő szerencsétlenséget, mint amelyet önmagunk okoztunk: mert a sors megváltozhatik, magunk soha. Ennélfogva a szubjektív értékek, mint: nemes jellem, tehetséges fej, szerencsés temperatum, derült kedély és egy jól fejlett, tökéletesen egészséges szervezet boldogságunk első, legfontosabb kellékei. Vagyis általában „mens sana in corpore sano“. (Juvenalis Sat. X. 326.) Amiért is sokkal nagyobb gondot kellene fordítanunk ezek fejlesztésére, fenntartására, mint a külső javakra és a külső tisztességre.

Ami azonban mindezek közt legközvetlenebbül boldogít, az a derült kedély, mert ez a jó tulajdonság azonnal megjutalmazza önmagát. Aki vidám, annak mindig van oka vidámnak lennie, éppen mert vidám. Semmi sem pótolhatja úgy minden más bírását, mint éppen a vidámság, valamint minden egyéb bírása nem pótolhatja ezt az egyet. Legyen bár valaki fiatal, szép, gazdag, becsült, ha meg akarod ítélni, hogy vajjon boldog-e, kérdeni fogod, hogy vajjon vidám-e. Ha azonban valaki vidám, tökéletesen mindegy, hogy fiatal vagy öreg-e, ép-e vagy púpos, szegény-e vagy gazdag – bizonyos, hogy boldog. Fiatalkoromban egy régi könyvben lapozgatva, ezt olvastam: Aki sokat nevet: boldog; aki sokat sír: boldogtalan. Való igaz, hogy együgyű és bohó egy mondás, de egyszerű igazságáért mégsem tudtam felejteni. Azért bármikor is kopogtat be a vidámság hozzánk, találjon nyilt ajtót mindig: rosszkor sohasem jöhet. Sohase kérdjük, hogy beeresszük-e vagy van-e okunk vidámnak lenni; attól se féljünk, hogy komoly latolgatásainkban, nehéz gondjainkban nem zavar-e majd. Hogy ezek által mit érünk el: bizonytalan, de a vidámság biztos nyereség! A boldogságnak mintha ez volna egyetlen csengő tallérja, minden egyéb csak utalvány reá. Hisz’ közvetetlenül a jelenben csak ez boldogít! Ezért minden más egyéb törekvésnek elébe kell helyezni emez érték megszerzését és fejlesztését. Bizonyos azonban, hogy a vidámságot nem a gazdagság szerzi, de sokkal inkább a jó egészség. Az alacsonyrendű, dolgozó, főleg pedig a földmívelő-osztályoknál otthonosak a derült arcok, a gazdagoknál, előkelőknél pedig a mogorvák. Igyekezzünk tehát fentartani a teljes testi egészségnek azt a magas fokát, melynek illatos virága a derült kedély. Hogy ezt elérjük, kerülnünk kell minden dőzsölést és kicsapongást, nagy és kellemetlen lelki megrázkódtatásokat, túlmegerőltető elmebeli munkát; ellenben jó, ha naponta legalább is kétórányi gyors mozgást teszünk jó levegőben, gyakori hideg fürdőt veszünk, ezekhez hasonló dietétikus életszabályt követünk. Aki naponta nem mozog eleget, az nem lehet egészséges, mert minden életfolyamat, úgy az egyes részek, mint az egész szervezet, követeli a mozgást. Ezért mondja Aristoteles: az élet lényege a mozgás.

Az egész belső szervezet is csupa mozgás: a szív szövevényes, kettős összehúzódásával és kitágulásával hevesen és szakadatlanul dobog; huszonnyolc lüktetésével az egész vértömeget keresztülhajtja a nagy és kis keringésen; a tüdő úgy szivattyúz, akárcsak egy gőzgép; a belek folytonosan peristaltikus mozgásokat végeznek. A mirigyek szünetlenül nedveket szívnak fel és választanak ki, sőt az agy is kettős mozgást végez minden szívveréssel és minden egyes lélekzetvétellel. Ha már most, amint ez az ülőfoglalkozású embereknél igen gyakori, a külső mozgás szinte állandóan teljesen szünetel, akkor kiáltó és végzetes ellentét támad a külső nyugalom és a belső zakatolás között. A belső, folytonos mozgás megkivánja a külső támogatást. Enélkül az ellentét állapota hasonló ahhoz, midőn bensőnk nagy felindulástól háborog, de azt izmunk egy rándulásának sem szabad elárulnia. Hogy mily óriási befolyása van boldogságunkra a vidámságnak és viszont erre az egészségnek, kitetszik abból, ha egybevetjük ugyanarról a külső dologról nyert benyomásainkat akkor, midőn egészségesek vagyunk és olyankor, midőn betegség boszús és töprengő hangulatot hoz reánk. A dolgok nem objektív valóságuk szerint tesznek bennünket boldogokká vagy boldogtalanokká, hanem a róluk alkotott szubjektív képzetünk. Éppen ezért mondja Epiktetes: Commovent homines non res, sed de rebus opiniones. (Nem a dolgok, hanem a dolgokról alkotott vélemények hatnak az emberekre.)

Általában elmondhatjuk, hogy boldogságunk kilenctizedrészben egészségünktől függ. Általa minden az élvezet forrásává válik, nélküle ellenben semmiféle külső dolog nem nyujt élvezetet, sőt még a szubjektív javakat, a szellem, kedély és temperamentum sajátságait is nagyban lefokozza és elsorvasztja a betegség. Nem ok nélkül kérdezősködünk tehát mindenekelőtt egymás egészsége felől és jó egészséget kívánva köszöntjük egymást, mert tényleg ez a legfontosabb az emberi boldogságra. Viszont ebből az következik, hogy minden bolondság közt a legnagyobb, ha valaki egészségét vagyonért vagy előrehaladásért, tudományért vagy érzéki gyönyörért és múló élvezetekért feláldozza, holott ez mindeneknél előbbre való.