Part 3

Finom gesztussal tiltakozott:

--Nem, grácia; nem. Megvannak a magam kis bogarai. Tizenegykor egy jó kis harapós villást eszem egy pohár sörrel; hatkor pedig teát, egy pár tojást vagy ilyesvalami könnyű hülyeséget, amit magam készítek el otthon. Te tudod, Jánoskám, hogy ez elég öreg embernek. Hanem ha megengedik, maradok száraz vendégnek...

Gondoskodott Kolárról. Ebéd végén fogpiszkálót faragott a fiúnak...

Később a doktortól tudtak meg még egyet-mást róla. A doktor, mint helybeli, gyermekkorától ismerte. Különös, vonzó egyéniség volt mindig. Igazi gavallér. A szűk viszonyok ketrecébe zárt királyi vad. Katonatiszt volt. Aztán jött a szerelem és egy kis állás a só-hivatalnál... Egy leánya is van. Zseni nagysám vagy amint ő hívta: „Zsenkó lányom‟. Zsenkó igazi szépség volt néhány évvel ezelőtt. Sokunknak megdobbant a szive, ha az uccán előtünt túlmagas, szoborszép alakja. Rendesen sima, sötétkék ruhát hordott. Közelebbről aztán nem vonzott. Fagyosan fogadta a hódolatot. Mondták, hogy kordába tartja a finom öreget. Meg-megnyirbálta a tollait, hogy maradjon csak a földön. Ő maga számító volt és praktikus. A postán volt hivatala, de otthon is katonás rendet tartott. Az öreg büszke volt a leányára, de humoros, negédes zsörtölődésbe burkolta.

--Zsenkó remek leány, csak egy kicsit nagy. Tyű, hogy is mondjam, úgy... erős vagy mi.

Biztosítottuk az öreg barátunkat, hogy így nagyszerű, így királynői Zsenkó nagysám... Tényleg, valóságos álmélkodással néztünk szűk szoknyája után.

--Hát, gyerekek, kinek a pap, kinek a papné. Egy kicsi, riadós nőcske nekem inkább teszi. Az olyant ölbe kapjuk, dédelgetjük, babusgatjuk... Nem is tudom hova indult Zsenkó, hogy ilyen óriás lett...

A szép Zsenkó fölött is telt az idő, de még mindig utána kellett nézni és néztünk is, habár már a legnagyobb fiút kézenfogva beiratni vittük a piaristákhoz. Ez időtájt megfogott az öreg.

--Zsenkó férjhez megy, pajtikám.

Melegen gratuláltam. Nagy grandezzával fogadta.

--Még pedig jól, Jánoskám; jól. Egy tanácsos veszi a postától. Felülvizsgálni jött a hivatalt. Zsenkó az ő sima, kék ruhájába... Na aztán képzelheted... Jó gyerek, gavallér gyerek. Szeretem. Azonban nem tudom, hogy lesz, ha valami zöld, gügyögő természet...

Komikusan megvakargatta a füle tövét, mintha mondta volna:

--Zsenkóval nem kukoricázol, kamerád.

Zsenkó elment. Ugy tudom, hivatalból is áttették az ura mellé...

Pár év alatt igen leromlott az öreg. Már jól benne voltunk a háborúban. A nagy Moloch, minket orvosokat is ugyancsak hajtott. Ritkán láttam. Feltünt.

--Nem jó így, öregem. Nagyon egyedül vagy. Legényesebbek vagyunk, ha asszony köti csokorra nyakkendőnket... Szatírikusan pislogott.

--Tán ördögöd van, Jánoskám, hogy egy követ fujsz Zsenkó lányommal.

Folyton hí. Kezét a mell-zsebére tette, mintha mondta volna:

--Itt vannak a levelei. Mennyi argumentumot össze tudnak hordani az asszonyok. Zsenkó mindig kitünő gyerek volt... Te is kitünő fiú vagy Jánosom, de hagyjátok, hadd röpködjön az öreg darázs...

Ennyi volt s most meghalt--mondta a doktor.

--Sokszor van úgy,--folytatta a nagy csendbe, az után az egy szó után--hogy az igazi színjáték csak akkor kezdődik, ha a függöny már lehullt. A garasos tojások, meg a más garasos tápláló hülyeségek óriásilag kinőttek a kis nyugdíj keretéből. Határozottan nélkülözött. Sőt nem hagy nyugtot az a sejtés, hogy tegnap már lakása sem volt. Az este tizenegykor keresztüljöttem a sétatéren. Egy pár súlyos betegemet akartam még megnézni. Egy padon ült. Sohasem láttam kint ilyen időben. Megállított valami. Mit csinálsz itt, bátyám? Nem szólt. Közel hajoltam.--Halló, öregem!--Nagyon oda volt.

--Te vagy, Jánoskám? Köszönöm... Elszédültem egy kicsit. Bolond dolog, de elszédültem. Te tudod, hogy megy az...

--Tudom, de azt is tudom, hogy ez nem jól megy így. Ne légy már olyan makacs. Magam írok Zsenkónak, hogy jöjjenek utánad. Igy nem hagylak! Ott a helyed a leányod mellett, akár akarod, akár nem. Kemény voltam hozzá. Azt hittem akkor, hogy nagyon sajnálom, hogy jobban már nem sajnálhatnám...

--Jánoskám--mondta, törött hangjába egy kis diadalmas öröm vibrált.

--Jó fiú vagy, okos ember vagy, de ebbe a dologba csak puja vagy... Látod, úgy áll ám a dolog, hogy épen útban vagyok Zsenkóékhoz. Az éjféli vonathoz indultam... Már nagyon zaklat. Itt a levele. Szivére tette a kezét. Lehet, hogy igaza van. Hát legyen nektek lud, ha kövér... Megyek. De látod, elszédültem egy kicsit... Ne törődj velem Jánoskám, ne...

Összecsuklott. Behozattam a kórházba. Hajnalra agonizált. A zsebébe kerestem a Zsenkó címét. Volt nála: két vas hatos, egy zsebkendő, az a kicsi kés... Abba a zsebbe, ott a szive fölött, ahova mindig mutatott, nem volt semmi. Még egyszer, szinte csak magának mondta a doktor:--semmi...

AZ ÁTLAGEMBER

REGÉNY. IRTA: RÓBERT HUGH BENSON (19)

ANGOL EREDETIBŐL FORDÍTOTTA: KÁLMÁN GYÖRGY

Percy jóformán csak egy héttel ezelőtt egy löncs alkalmával ismerte meg jobban a leányt és ma látta először estélyi toalettben. Valóban bájos volt. (Helén különben előre megmondta, hogy nagyon tetszeni fog Percy-nek.) Üde, arányos termete volt és meglepő fesztelenséggel mozgott. Az arca kicsi, majdnem háromszögletű mint a macskáé, szeme búzavirágszínű, hosszú, fekete szempillákkal, fogai, nyaka és karja vakító fehérek.

--A maga édesanyja valóban nagyszerűen csinálta--felelte.--Ugy örülök neki, hogy maguk megtartják a cselédek bálját. Nem értem, hogy tudják egyes szomszédaink úgy elhanyagolni... Igaz, tudja már a beszédét?

Arcán megjelent a tréfás kicsi gödröcske.

--Ah!--sóhajtotta Percy.--Talán majd csak sikerülni fog. Próbáljuk meg. Azzal fogom kezdeni, hogy mekkora öröm együtt látni ennyi jóbarátot (könnyű hangsúly a „jóbarát‟ szón). Én ugyan nem szoktam meg a nyilvánosság előtt való szereplést, de most nem kerülhetem el azt, hogy miután apám gyengélkedik, én ne intézzek néhány szót önökhöz azok... azok részéről...

--Akik... segítette Mabel.

--Igen, akik idegen létükre oly barátságos fogadtatásra találtak ezen a környéken. Mert az anyám kivánja, hogy ezt bevegyem a beszédembe. Én ugyan nem akartam, de ha már kell...

--Folytassa csak--szólt közbe Mabel.--Különben nagyszerűen csinálja...

--Köszönöm--folytatta Percy.--Mindazonáltal jóleső érzéssel--ne mondjam inkább úgy, hogy „elégtétellel‟--(tudja ezt a szót használni a király is?)

--Mondhatja úgy is, hogy „nagy elégtétellel‟. Egészen jól hangzik.

--Akkor tehát--nagy elégtétellel gondolok arra, hogy habár mi a személyünk szerint idegenek vagyunk is ezen a vidéken, legalább a családunk nem az. A családunkat ősidők óta mindenki tisztelte ezen a vidéken--ez lesz a beszéd tartalma Miss Marridon.

--Helyes. És most hogyan fogja befejezni? Mert tudja, az utolsó mondat mindig a legfontosabb. Másképen megtörténhetik az is, hogy nem tudja majd abbanhagyni. És akkor mit csináljunk?

--Majd jó étvágyat kivánok nekik, meg jó éjszakát és leülök.

--Azután tapsvihar--mondotta Mabel.

* * *

Percy végtelen nagyra volt önmagával. Tudatára ébredt annak, hogy mindeddig nem értette meg kellőképen azt, hogy mekkora jelentősége van vagyoni viszonyaik megváltozásának. Néhány hónappal ezelőtt még vendég minőségében sem vehetett volna részt valamelyik vidéki úricsaládnál a cselédek bálján. Most pedig itt ő a házigazda és egészen jól érzi magát a szerepében és fesztelen leereszkedéssel forgatja meg Gladwin asszony hengeralakú derekát.

Miss Marridon is nagyon tetszett neki. Mindig megcsodálta fesztelen viselkedését, különösen most, hogy oly közvetlenséggel érintkezett vele, mint soha más nő őelőtte. Szupé előtt újra együtt táncoltak; és mikor a szupé ideje elérkezett, örömmel vette észre, hogy alig néhány hellyel lejebb ül James mellett. Mikor az imént kint ültek a hallban, az a gondolata támadt, hogy beszélni fog neki Miss Farhamról. De mégsem beszélt. Attól tartott, hogy nem fogja megérteni őt.

A szupé kitünő hangulatban folyt le.

A vasoszlopos, kövezett padlós cselédek hallja zászlódiszben pompázott. Két hosszú asztal süteményes tálaktól görnyedezett. A tűzhely fölött zöld levélkoszorúban óriási vörös paizs függött, fehér vattával kirakott felírással: Isten hozott. Egy tucat ember szolgált fel sorjában és a vacsora kőzepén egy koromfekete hajú ember--(Given úr,--aki a kastély óráit kezelte--mint Percy hallotta hölgyétől, Gladwin asszonytól)--tréfás dalt énekelt. Charles kisérte zongorán.

A beszédek is nagyszerűen sikerültek.

Először Underhill úr emelkedett szólásra a második asztal fejénél.

--Percy úr, Helén kisasszony... Ladies, and Gentlemen--kezdte és pompás kis beszédet vágott ki sok találó szellemességgel és minden sértő kitétel híjával. Sajnálattal emlékezett meg bőkezű gazdájuk távollétéről, de sietve tette hozzá, hogy Percy úr is „párját ritkítja minden idők házigazdája között, mint ma este mindenki tapasztalhatta‟. (Erre a kiszólásra mély csend támadt, majd meg hangos felnevetés.) Underhill úr pedig tisztelettel párosult humorral beszélt tovább. Mindenkit belevett beszédjébe. Miss Marridon neve hallatára tapsorkán tört ki, amit a fiatal leány bájos mosollyal viszonzott. A rektorról és a feleségéről--bár ők már nem voltak jelen--azt mondta, hogy „a legújabb idegenek a plébánián, akiket mi már mindnyájan barátságunkba fogadtunk‟. Helént pedig a fiatal ladynek nevezte, „aki egyszerre meghódította valamennyiünk szivét‟. Csupán Brandreth-Smith asszony nevét nem kisérték díszítő jelzők. Őt csak tiszteletes hálával emlitette, mint akinek méltóságos alakját úgy sem emeli a dicséret. Végül a családnak és az egybegyült vendégeknek egészségére ürítette a poharát.

Azután Sharpe úr állott fel--Brandreth-Smith úr inasa, a háztartás legújabb szerzeménye--és száraz, virágtalan nyelven teljesítette kötelességét. Éltette Gladwin asszonyt és Underhill urat és figyelmeztette a társaságot, hogy ez a nagyszerűen sikerült mulatság--természetesen Brandreth-Smith úr és asszony bőkezűsége mellett--az ő fáradhatatlan rendezésük eredménye. Majd a vadőr szólalt föl és a háztartás tagjainak egészségére kocintott. Végül Underhill úr köszönetet mondott önmaga és Gladwin asszony nevében a vendégeknek szives megjelenésükért és ekkor Percyre került a sor.

Ez volt a legelső alkalom életében, mikor nagyobb hallgatóság előtt kellett beszélnie. Kezével az asztalra támaszkodott, szemét pedig az előtte levő virágcserépre szegezte és elmondta mondókáját. Ködbeborult előtte az egész szoba, kivéve Marridon kisasszony mozdulatlan arcát. Csak őt tartotta szem előtt a beszéd kezdetétől a végéig. Maga sem tudta miért, de fontosnak tartotta, hogy az ő jó véleményét kiérdemelje. Eléggé sikerült is ez az első felszólalása. Mikor befejezte a szót és leült, hangos taps keletkezett, ő pedig remegő kézzel nyúlt vörös borral telt pohara után. Azután Mabelre nézett és félénken mosolygott. A leány nyiltan visszamosolygott rá. Mikor pedig később táncba vitte, így szólt:

--Egészen jól csinálta!

--Nem mondottam valami bolondot?--kérdezte a fiú.

--Nem. Igazán nagyszerűen beszélt--erősítette amaz.

* * * * *

Sokáig ébren feküdt az ágyában az éjjel, vagy inkább reggel felé, mikor nyugovóra tért, a szivét pedig megdobogtatta a bor és az indulat.

Tűzzel táncolt egész éjfél után két óráig. (Mabel félórával előbb visszavonult.) Azt a látszatot akarta kelteni Mabel előtt, mintha csak a táncolók előkelősdi mozdulatai fölött mulatna, pedig valóban kitünően mulatott. A régimódi táncok járták itt még, valcer valcer után és ő az egyik cselédleányt a másik után forgatta meg, a skót tánc közben pedig ő ujjongott leghangosabban.

A tánc és zene láza átment a vérébe és most, hogy hűvös vánkosokon nyugodott, ott lüktetett a fejében ritmusa.

Reggel mire felébredt, a nap már magasan állott és James--mintha csak nem is lett volna azonos a tegnapi csapongó jókedvű Jamesszel--a legkifogástalanabb önuralommal végezte szolgálatát és épen odavitte ruháját az ágy mellé.

--Remélem, jól mulatott az éjjel--szólt vígan Percy.

--Igen, sir, köszönöm.

James szemét kék karikák övezték. Percy arra gondolt, hogy ő ugyanilyen lehetett az éjjel lefekvés előtt.

--Maga rettenetesen ki van merülve, James.

--Nem, sir, nem nagyon.

--Beh szép mégis ez a világ!--kiáltotta Percy, mert arra gondolt, hogy reggelinél találkozni fog Mabellel.

II.

--Ah!--szólt Hilarius atya, mikor belépett a barátok társalgójába.--Ön van itt, Main úr? Hogy érzi magát?

Aznap este tartották Marstonban a cselédek bálját, de a két ember közül természetesen egyik sem tudott róla. Percy már legalább két hete járt utoljára a kolostorban, akkor sem tett említést a dologról. Main úr most civil ruhában még szánalmasabban festett, mint azelőtt, s legjobban az olyan tiszteletreméltó idősebb urasági inashoz hasonlított, akinek rosszra fordult a sorsa. Készen vett sötétszürke ruhát hordott, felálló gallérral és széles, fekete nyakkendővel, mely egészen eltakarta ingét. Cipője eleje felállott, mintha egy-két centiméterrel hosszabb lett volna a kelleténél. Halványan mosolygott, mikor a barát kezet nyújtott neki, de ez a mosoly is hamar eloszlott jóságos arcáról.

--Nos, talált-e már valami alkalmazást?--kérdezte Hilarius atya.

--Nem, atyám. Minden címet felkerestem, amit ön adott. De sajnos egyiknél sem volt számomra alkalmas állás.

--Lássuk csak... Úgy-e négy hete volt itt utóljára?

--Igen, atyám. Azóta szaladgálok mindenfelé állás után.

A szerzetes bólintott. Main úr pedig izgatottan dörzsölte össze hosszú kezét és folytatta.

--Még egy-két dolgot el akarok mondani, amit eddig nem mondtam el.

--Kezdje csak. Mondjon el mindent.

Main úr rövid habozás után elkezdte.

--A minap említést tettem arról, hogy van egy kevés megtakarított pénzem. Ez igaz. De nagyon kevés. Most, hogy összes számláimat kifizettem, alig maradt harminc-negyven fontom... Azt azonban nem említettem, hogy a feleségem könyvet írt...

A barát figyelmesen nézett rá.

--Könyvet?

--Igen, és pedig eléggé sikerült könyvet. Bár én nem olvastam el...

--Nem olvasta?

Main úr küzködött önmagával, míg újra szóhoz jutott.

--Nem.... Pedig a könyvet rögtön elfogadták és csinos összeget fizettek érte a feleségemnek. De... én nem tudom helyeselni a könyv tartalmát. Nagyon kíméletlenül írja le benne néhány ismerősünket.

Hilarius atya megütközve nézett rá. (Folytatjuk.)

Kultura

SZÍNHÁZI ESTÉK

GÖRÖGTŰZ

HEVESI SÁNDOR HÁROM FELVONÁSOS VÍGJÁTÉKA ELŐSZÖR ADTÁK A NEMZETI SZÍNHÁZBAN MÁJUS 3.-ÁN

Hevesi Sándor premiérjére mindig kiváncsi várakozással megy az ember, nem mintha már maradandó értékű, nagy színpadi munkák jelölnék az útját, sőt épenséggel nem ezért, hanem az ellenkezőjéért; mert tőle mindig remélhetni a meglepetést titokban, hogyha egyszer a benne élő színpadi iró eléri a színpadi teknikust, rendezőt, dramaturgot. Elsőrangú színházi ember, kit frázisok nélkül is lehet európai mértékkel mérni s ha a színpadi író igénytelen is a benne élő színpadi teoretikus mellett, azért érdekességnek se utolsó vele mint íróval szembenállni. Igazi modern ember, gyors, eleven s ha könyvtárakra menő fóliánsokat is böngészett már át, inkább cikkeket ír; Shakespeareról is, Molierről is, a színpadról is, mint fóliánsokat. Rendez operát, görög tragédiát, Shakespearet s bohózatot s ha kell operettet is bizonyára. Eddig természetesen csak adminisztrációs munkában láttuk s hogy van-e színházi programja; ebből a rendező keveset mutathatott. Egyszer lobogtatta meg a régi Thália alakulásokon, hogy mit is akarna, de csak rövid ideig. Körülötte fiatal írók, szinészek álltak, akik ma már beérkeztek s nevükből rakéta vált. Akkor különös nevek cikáztak a levegőben, de aztán minden forrongás megnyugodott, kiérdemesült és elaludt s ma a kitünő Hevesi Shakespeare mellett néha groteszk háborús klasszikusokkal találkozik össze.

Uj vígjátéka, a Görögtűz, a színpad világát rajzolja, azt az életet, melyben minden tűz, láng, de csinált tűz, rakéta. Ebbe a színdarabba is egy kívülről jövő ember hozza az igazi életet; egy vidéki földbirtokos, ki Genfben egyetemi tanára a pszikológiának. Ez az Adorján nevű úr beleszeret a híres színpadi csillagba, Murányi Évába s mikor megkéri a kezét, egyszerre előugratja komoly szándékával a színésznő mellett próbálkozó csélcsap udvarlókat s a fiatal báró is, az író is komolyan versenyezni kezdenek Éva kezéért. Ennek a három kérőnek a helyzete adja a vígjáték összes bonyodalmát. Jól kipróbált, vígjátéki trükk, franciás könnyedséggel tartva, de operettes stílusából hiányzik a szellemesség, a könnyedség. Legnagyobb részében teljesen agyoncsépelt; ismerős helyzetekkel, alakokkal találkozunk. A darab egészében szintelen és még a célját se éri el; előre látni az egyszerűen bonyolított cselekményt, nem is érdekes, nem is mulattató. Még az átlag-közönséget is fárasztani és untatni fogja, sőt talán épen az átlag-közönséget igazán. A darab bizonyára nem a fiatal Hevesi Sándort reprezentálja, kinek más szándékai voltak a színházzal s hisszük, hogy ma is vannak. Hogy a vígjáték legtöbb szereplője kiesett akarva nem akarva a darabból és keservesen, esetlenül feszengett a helyén, azért most ez egyszer az iró Hevesi Sándor a felelős és nem a rendező.--c.

Oláh Gábor: Balgatag szerelem. (Elbeszélések.) Az új magyar irodalom egyik legérdekesebb és értékesebb egyéniségével rövidesen „Arcképsorozat‟ rovatunkban foglalkozunk. Oláh Gábor elhelyezkedése, sikerei és csalódásai igazi korkép abban az irodalmi tülekedésben, amely a pompás jelszavak mellől sohasem tudta lekapcsolni az egyéni érvényesülést. Nem is akarunk elébe vágni ezzel a rövid lélekzetű kritikával Oláh Gábor arcképének, amely tanulságos és kimerítő lesz, de mégis foglalkoznunk kell legújabb kötetének elbeszélésével, ha másért nem, azért, mert manapság ritkán akad kezünkbe becsületesen megirt könyv. Nem úgy értjük ezt, mintha minden morális elvünkkel viszhangzó írásművet becsületesnek tartanánk és becstelennek minden olyant, mely az ellentétes világnézletet szolgálja. Mi becsületesnek tartunk minden írást, melynek írója nem adta el meggyőződését sem pénzért, sem az olcsó tömegnépszerűségért. Oláh Gábor tragikuma épen az, hogy még jóbarátainak sem tudta eladni magát; a magyar puszta förgetege lázong benne és a Hortobágy délibábjának pókhálós szinein is tud olvadozni. Mélyre hangolt, szubtilis líra és vad, zúgó szenvedély a két szélsősége,--olykor degenerált, sápadt, szenvedő magyar úr, olykor durva, konok, trágár paraszt--de mindig őszinte a maga egyenes módja szerint. Mondanivalóját nem csiszolja, nem válogatja, a testiség igáját szinte dicsekedve viseli, erotikus és szabadszájú, majd betegesen halk és gyöngédszavú, Nyugat kultúrája megremegteti szilaj vérét, el tud lágyulni érzékiesen puha szentimentalizmusba (Balgatag szerelem) és nekivadultan száguld magyar vére a leggyönyörűbb, mostanság megírt magyar novellában (Vass Mihály jó napja). Sajnáljuk, hogy a vidék zsurnalisztikájának is tett engedményt. „A kém‟ cimű novellája például primitíven köznapi, feldolgozása, humora a régi vidéki újságok „Csarnok‟ rovatára emlékeztető és azt jelzi, hogy Oláh Gábornak nagyon is kell figyelnie irodalmi fejlődése kontinuitására. Szertelensége a jó ízlés határait surolja s a szuggesztiv kulturáltság és ösztönös kulturátlanság kevés írónkban jelentkezik olyan bizarr szuverénitással, mint Oláh Gáborban. a. j.

Szemere György: Két leány. Regény. A regény, ahogy gyerekkorunkban élveztük, voltaképen kiveszett. A mese bűbájos változatossága, pazar szinei, fantasztikus valószinütlenségei Jókai óta valósággal a mesevilágba süllyedtek vissza. A realitás hideg keze és éles szeme az életet tépdesi és láttatja, s az újabb magyar regényirodalom (de meg e külföldi is) vagy úgynevezett szórakoztató, limonádés szerelmi históriákat ad, vagy véresen torz valóságokat. Az analitikus regények sem követik Bourget valamikor annyira divatos útját, analízisük viviszekció, kegyetlen boncolása vérző sziveknek és lázadó érzékeknek. Szemere György újabban mesélni kezd. Romantikus módon, de nem ösztönös, hanem tudatos fantáziával. Nyilván valami külön képet alkotott magának a modern magyar olvasóközönségről és valahogyan a mai magyar társadalmat is ilyen tudatos prizmán keresztül látja. Nem akar elmaradni a divatos áramlatoktól, de nem is tud lépést tartani velük. Ezért mindig szép, igaz és természetes, ahol a magyar életet írja le és erőszakolt, elkényszeredett, mihelyest úgynevezett újszerűt akar adni. „Két leány‟ cimű regénye pompásan indul, erős, jellemző szinekkel, magyar humorral és régi jó, tiszta levegővel s az olvasó és kritikus nem tudja elképzelni, miért kellett a turáni tendencia és az okkultizmus zavaros misztikumába fulladnia. A regény első része: a régi Szemere György--a második: olyan valaki, aki nem akar elmaradni az újabb nemzedék raffinált előretörései mögött. Holott Szemere György akkor nem marad el, ha talentuma saját gyökerétől lombosodik. Vannak talentumok, amelyek nem birják az átültetést és nem türik az idegen napot. a. j.

Pásztor József: Rangosan. (Alföldi történetek.) A vérbeli magyar írók figyelme az utóbbi években feltünő módon terelődött a népélet felé. Volt régebben is divatja a „népies elbeszélések‟-nek, de ezek az elbeszélések a régi népszínművek kurtított kópiái voltak, hazug romanticizmussal, émelygős frázisokkal és lehetetlen viaszfigurákkal. A modern magyar írók a nép lelkének egyszerűségét lesik el, azt rögzítik meg, ahogyan ebben az egyszerű, de fényes síkban visszatükröződik a modern élet reflexe. A visszatükröződés az író szeme szerint változik, hol durvasággá, hol trágársággá, hol finom, tiszta lelkiséggé. A két véglet itt Móricz Zsigmond és Gárdonyi Géza, mindakettő őszinte és tisztán lát, de Móricz többnyire csak a zordat, a testiséget látja tisztán, Gárdonyi a magyar lélek tiszta, ősi szépségeit s ez a látásuk dönti el irodalmi poziciójuk értékét is a jövendő itélőszéke előtt. A tanítványok ízlésük, hajlamuk és talentumuk szerint egyik vagy másik iskolához sorakoznak s bizony gyakran a fegyelmezetlen végletek torzításába esnek. Pásztor József eleven és mindig friss talentumát épen lapunk hasábjain, egyik könyvéről írt kritikánkban mi tereltük a népélet felé. Tősgyökeres magyar ember, akit sokszor emlegetett mostoha irodalmi viszonyaink egy időre a divatos, felületes és léha novellisztika felé sodortak--ötletes, érdekes dolgokat produkált itt is, de nem mélyedhetett el abban a frivolításban, amiben maga sem hitt. Ez a kötete, a „Rangosan‟ biztosan és tisztán mutatja magyar szeme visszatükröző képességét. Gyengéd és ártatlan humorú fényt vetít felénk, jólesőt és könnyű mosolygásra késztetőt. A parasztlélek egyszerű síkján tömérdek szines, élénk, változatos képet mutat írói kaleidoszkópja, forgatjuk, élvezzük, nem unjuk meg,--mondhatnám gyermekiesen tiszta az örömünk, hogy valami ilyen komor felhőtlenség nélküli szépségekre akadtunk és eszünkbe se jut, hogy a magyar lélek mélységei és csodálatos magasságai nem tárultak elénk. „A harang‟ cimű novelláját kivesszük ez alól az általánosítás alól, ez a novella kikivánkozik a kaleidoszkóp színes, de szűk perspektívájából mélységesen igaz, meghatóan emberi és magyar vonatkozásaival. Azzal biztat, hogy az író is meg tud szabadulni, ha akar, azoktól a korlátoktól, amelyeket talentuma elé a könnyű siker és a vasárnapesti gyönyörködtetés hívságos vonzósága emelt. a. j.