Part 3

Kar. Tekintsd a lég bölcs madarát, mi szorgosan Óvja szülői életét, Gondja mi híven őrzi azt, A ki nevelte: és mi nem Tudjuk e példaadást követni? Zeus villámira és örök Szent Themisre! a büntetés Nem sokára lesujt már. Hir szava, mely a föld sötét Mélyibe hatsz, jelentsd meg az Atreidáknak ott a gyászt, Mondd el e bánatot és e szégyent.

Első ellenversszak.

Az ősi kór gyötri e házat egyre még, S nem kötik a viszálkodó Gyermeki párt baráti frigy Szálai össze boldogan. Ah egyedül maga küzd Elektra, A boldogtalan, atyja gyász Sorsán sírva, epedve, mint A panaszos csalogány; Őt nem ijeszti a halál, Kész odadobni életét A gonoszok halálaért. Ah van-e ily szerető leány több?

Második versszak.

Nem kíván a valódi Jó s nemes szégyenben élni, rosszul és Névtelenül, oh lány! Te is szegény, gyászos éltet vevél magadra, Kerülve a gyalázatot; s egy szóban két dicséret ér: Okosnak és jónak is neveznek.

Második ellenversszak.

Élj dúsan, diadallal, Légy oly urrá ellened fölött, a mily Rabja valál eddig; Mert bár a balsors nehéz karja súlyosult rád, Hiven megőrizéd a legnagyobb parancsot, és szived Kegyes maradt s hű a nagy Zeushoz.

(Orestes jő Pyladessel és kiséretével. Egyik kisérő hamvvedert hoz.)

Orestes. Jól mondták-e nekünk az útat, asszonyok, És jó helyen járunk-e itt czélunk felé? Kar. Mit kívánsz tudni? Mily szándék hozott ide? Orestes. Régóta keresem Aegisthos lakhelyét. Kar. Ugy jó uton jársz, nem csalt meg a kalauz. Orestes. S ki fogja ott a házban megjelenteni, Hogy, kikre vágyva vártak, együtt megjövénk? Kar (Elektrára mutatva). Ez, ha közel rokonnak kell jelenteni. Orestes. Menj hát, oh asszony, és jelentsd, hogy a királyt Kivánják látni Phokisból jött férfiak. Elektra. Oh jaj nekem! Ti hozzátok talán nekünk A nem rég hallott gyász hir biztos zálogát? Orestes. Nem ismerem, mi hír ez; engem az öreg Strophios küld, Orestesről hirt mondani. Elektra. Minő hirt, idegen? Oly félelem fog el. Orestes. A holt Orestes összegyüjtött hamvait Hozzuk kicsiny edényben, a mint láthatod. Elektra. Oh jaj nekem szegénynek! Ez, valóban ez; Szememmel látom rettentő balsorsomat. Orestes. Ha tán Orestes gyász halálát siratod, Im ez edény takarja földi hamvait. Elektra. Az istenekre, engedd meg hát, idegen, Kezembe fognom ez edényt, ha őt fedi, Hogy megsirassam, meggyászoljam enmagam’ S egész fajom’ e gyászos hamv-veder fölött. Orestes (a kisérőkhöz). Adjátok át, akárki légyen ő. Hiszen Nem ellenséges indulattal kéri ezt; Hanem mint jó barátnő, vagy mint vérrokon. Elektra (kezében tartva a hamvvedert). Oh szeretett Orestesem emléke te, Az egyetlen, mi tőle maradál, mi más Reménynyel váltunk el, s igy látlak újra most! Ah! semmivé lett hamvad’ tartja most kezem, S ragyogva távozál hazulról, gyermekem! Inkább vesztettem volna én el éltemet, Mint téged elorozva s a halál elől Megmentve, idegen országba küldjelek; Holtan feküdtél volna úgy azon napon, Atyádnak sirját nyerve osztályrészedül. Most számüzötten, idegen föld térein, És tőlem távol kelle élted vesztened; Nem moshatám meg szerető kezekkel, én Szegény, holttested’, pusztító lángok közül Nem gyüjtém össze hamvadat, jogom szerint. Nem, idegen kéz szolgált, oh boldogtalan, S kis hamvad kis edényben jő hozzám csupán. Ah fájdalom! hiában volt az ápolás, A melylyel hajdan, édes fáradság között, Gondod’ viseltem; mert saját anyád soha Nem szeretett úgy, a mint én szerettelek; Nem volt a házban más dajkád, csak én magam; S te mindig hozzám, testvéredhez, fordulál. Most mindez elenyészett egyetlen napon, Halálod által; mint a pusztitó vihar, Mindent magaddal ragadál. Meghalt atyánk, Meghaltam én, s te porrá, semmivé levél. Kaczagnak ellenségeink, gonosz anyánk Ujong nagy örömében; mert miként nekem Titokban gyakran izenéd, boszús karod Fejére sujtott volna. Ámde most a te Balsorsod s az enyém mindezt elragadá, Mely kedves alakod helyett e hamvakat Vezérli hozzám és erőtlen árnyadat. Oh jaj, jaj! Oly nyomorult test! Jaj, jaj! Oh rettenetes, ah, ah, jaj! Ily sorsra jutva, kedvesem, mint megölél, Oh drága testvér, mint megöltél engemet! Végy hát magad mellé sirodba engem is, Megsemmisültet semmiségbe, hogy veled Lehessek ott lenn. Mert mig ide fenn valál, Mindenben osztoztam veled; most halva is Sirodnak közelében vágyom lenni én. Mert a halottak, látom, kínt nem érzenek. Kar. Elektra, gondold meg, halandó volt atyád Az volt Orestes is; ne sirj tulságosan, E sors jut mindnyájunknak osztályrészeül. Orestes. Ah, ah! mit mondjak? Hol találok szavakat E zavaromban? Többé nem hallgathatok. Elektra. Mily fájdalom gyötör? Mily okból mondod ezt? Orestes. Dicső Elektra színét látják szemeim? Elektra. Önnön magát, de gyász és siralom között. Orestes. Oh jaj nekem, mily szörnyü, rettentő nyomor! Elektra. Csak nem miattam keseregsz, oh idegen? Orestes. Oh gonoszul, gazul elferditett alak! Elektra. Nekem szól és nem másnak jajszód, idegen! Orestes. Ah igy kell élned, elhagyottan, férjtelen! Elektra. Oh idegen, mért nézesz igy jajgatva rám? Orestes. Oh hogy nem ismerém minden gyötrelmemet! Elektra. S miben ismerteté meg azt veled szavam? Orestes. Gyötrelmeid láttára ismerém meg azt. Elektra. Kis részét láttad annak, a mit szenvedek. Orestes. Mi mást láthatnék, a mi ennél iszonyúbb? Elektra. A gyilkosokkal egy födél alatt lakom. Orestes. Mily gyilkosokkal? Mily baj az, miről beszélsz? Elektra. Atyám meggyilkolóival. Rabjok vagyok. Orestes. Ki az, ki ily rabszolgaságra kényszerit? Elektra. Anyának mondják, ámde nem tesz anyaként. Orestes. Hogyan? Ver tán, vagy táplálékod’ vonja meg? Elektra. Ver is, koplaltat is, minden roszszal tetéz. Orestes. Nincs, a ki védjen, a ki meggátolja őt? Elektra. Oh nincs; csak egy volt, s annak hamvait hozod. Orestes. Boldogtalan, mily régen szánlak tégedet! Elektra. E földön egyedül te szánod sorsomat. Orestes. Nekem van egyedül hasonló bánatom. Elektra. Csak nem vagy tán a mi családunkkal rokon? Orestes. Megmondom, ha e nők nem ellenségeink. Elektra. Megbizhatsz bennök, ismerem jó lelköket. Orestes. Add hát e vedret, mindent megtudsz azután. Elektra. Ne vedd el ezt, az istenekre, idegen! Orestes. Fogadd szavam’, nem fogsz tévedni úgy soha. Elektra. Fejedre kérlek, el ne vedd e kincsemet. Orestes. Add át, ha mondom. Elektra. Oh jaj, én boldogtalan! Hamvadtól is megfosztanak, Orestesem! Orestes. Hagyd e baljóslatú szót; ok nélkül zokogsz. Elektra. Ok nélkül sírok meghalt testvérem fölött? Orestes. Nem illik hozzád, róla ily szót mondani. Elektra. Ugy megvet hát engem méltatlant a halott? Orestes. Nem vet meg senki; ám nem téged illet ez.

(A hamvvederre mutat.)

Elektra. Hiszen Orestes hamvát tartják kezeim. Orestes. Csak annak mondják, ámde nem Orestesé. Elektra. Mily sirban nyugszik hát ő, a boldogtalan? Orestes. Sehol; élők számára nem kell sirhalom. Elektra. Mit mondasz, ifjú? Orestes. Semmit, a mi nem igaz. Elektra. Él hát Orestes? Orestes. Él, ha én holt nem vagyok. Elektra. Te vagy magad hát? Orestes. Im tekintsd meg újjamon Atyám gyürűjét, s lásd, valót beszélek-e? Elektra. Oh drága szép nap! Orestes. Szépnek mondom magam is. Elektra. Édes hang! itt vagy? Orestes. Nem kell mástól hallanod. Elektra. Karomban vagy már? Orestes. Bár maradnék mindig ott. Elektra. Lássátok, oh polgárnők, kedves asszonyok, Orestest, a ki meghalt cselből, és e csel Volt épen az, mely megmenté most életét. Kar. Jól látjuk őt, oh gyermek és örömkönyű Csillog szemünkben e nagy boldogság felett.

Versszak.

Elektra. Oh drága törzs Dicső sarja, drága törzs sarja te! Ah ime eljövél! Megjöttél, láttad, megleléd szerettidet. Orestes. Megjöttem; ámde várj s maradj még csendesen. Elektra. Mi végre? Orestes. Hallgassunk, mert meghallják oda benn szavunk. Elektra. A győzhetetlen Szűz Artemisre, nem Remegek én e nők hiú, gondtalan Csapatjától, mely ott él A házban szünetlen. Orestes. Gondold meg, Ares lángja nők keblében is Loboghat; öntapasztalásból tudhatod. Elektra. Oh jaj, jaj! Oh borzalom! Megnevezéd nyomorunkat, a melynek nincs irja sehol, Melyet soha sem feledünk, nem soha sem, A szörnyü szenvedést. Orestes. Ezt is tudom; de erről majd akkor fogunk Megemlékezni, hogyha itt lesz ideje.

Ellenversszak.

Elektra. Szünetlenül Szüntelen jogom van elmondanom Keserüségemet; Hiszen csak most lett ajkamon szabad a szó. Orestes. Ugy vélem én is; ép’ azért őrizd meg azt. Elektra. Mi által? Orestes. Ne szólj ott hosszasan, hol nincs helyén a szó. Elektra. Ki volna képes, Midőn te megjelensz, Lebilincselni ajka öröm-szavát? Nem várva, nem remélve Jövél most elémbe. Orestes. Akkor jövék, midőn az isten rendelé. Elektra. Örömemet új s nagyobb Örömmel tetézi szavad, mert ha valóban isteni kéz Volt, mely ide visszahozott: ebben az ég Szavára ismerek. Orestes. Sajnálom korlátozni szíved örömét, De félek, hogy erőt vesz rajtad az öröm.

Végdal.

Elektra. Oh kedvesem, ki hosszú idő Után e drága úton végre megjelentél, Látva könyeim özönét, ne foszsz – Orestes. Mitől ne foszszalak meg? Elektra. Oh ne foszsz meg A boldogságtól, látni kedves arczodat. Orestes. Sőt bosszum érne mást is, ki megfosztana. Elektra. Helyesled? Orestes. Miért nem? Elektra. Kedvesim, a soha nem remélt hir hallatára, Néma ajkam A fájdalom s boszú szavát magába Temette. Ámde most karom között vagy, Látom újra kedves arczod’, Nem felejtem ezt nyomor között sem. Orestes. Hagyd el most a felesleges beszédeket, Ne szólj arról se, mily gonosz lelkű anyánk, Arról se, mint pusztitja házunk javait Aegisthos, vagy mint tékozolja, szórja szét. A sok szó közt elfuthat a jó alkalom. Gondoljunk most csak arra, mit e percz kiván, Mutasd, nyiltan vagy elrejtőzve hol lehet Megölnöm ellenségink ajkán a mosolyt. Vigyázz, nehogy a házba lépve, árulód Legyen vidám tekinteted anyánk előtt; Sírj, sóhajts inkább, mintha szíved gyötrené Az álhir hozta balsors; majd ha sikerült Munkánk, örvendhetsz és kaczaghatsz szabadon. Elektra. Oh drága testvér, a mi tetszésedre van, Én azt leszek teendő; hisz ez örömet Kezedből nyertem, nem szereztem enmagam; Nem bántanálak én meg téged a világ Minden kincséért; mert igy rossz szolgálatot Tennék jó végzetünknek, mely most ránk derült. A többit bizonyára jól tudod; hiszen Hallád, hogy nincs Aegisthos itthon, és anyánk Benn van a házban; attól meg ne tarts, hogy ő Mosoly derűjét fogja látni arczomon; Mert él szivemben még a régi gyűlölet, S mióta téged látlak, meg nem szűnt szemem Örömkönyűje. Mint is szünhetnék meg az, Holott egy úton halva s élve láttalak Megjönni? Mit nem sejték, azt tevéd velem; Igen, ha élve jönne most elém atyánk, Hinnék szememnek, nem vélném csodának azt. Most megjövén hát, légy magad vezére ten Kedved szerint; én egyedül ha állanék, Egyet kivivnék e kettőből: vagy dicsőn Elvesznék, vagy dicsőn megmenteném magam’. Orestes. Mondám, légy csendesen; léptek közelgenek A palotából. Elektra (megváltozott hangon). Lépjetek be, emberek, Hisz olyat hoztok, a mit ott benn senki el Nem utasithat, ám örömmel sem fogad.

(A nevelő jön a palotából.)

Nevelő. Oh kába dőrék, elhagyott az értelem, Hogy semmit sem gondoltok éltetekre már? Ugy elhomályosult hát bennetek az ész, Hogy nem közel a vészhez, ám a legnagyobb Veszélyben lévén, mégsem látjátok be azt? Ha őrt nem álltam volna régtől fogva itt E kapunál, előbb a házba jutna úgy Szándékotoknak híre, mint ti magatok; Csak gondosságom gátolá meg ezt a bajt. Szüntessétek hát e hosszú beszédeket, S örvendezéstek telhetetlen hangjait, És lépjetek be, mert ilyenkor vészthozó A habozás; végezzünk, itt az ideje. Orestes. Mi vár reám megérkeztemkor oda benn? Nevelő. Minden jó; úgy van, hogy nem ismer senki sem. Orestes. Igy hát, mint látom, megvivéd holt híremet. Nevelő. Tudd meg, hogy itt Hades fiának tartanak. Orestes. Örvendenek fölötte? Vagy mit mondanak? Nevelő. Majd megtudod, ha végezénk; mostanra jól Megy minden, még az is, mi nem lesz jó nekik. Elektra. Az istenekre, kedves testvér, szólj, ki ez? Orestes. Nem ismered már? Elektra. Még nem is képzelhetem. Orestes. Tudod, kinek kezére biztál egykoron? Elektra. Kinek? Mit mondasz? Orestes. A ki által titkosan Phokis földére külde gondod engemet. Elektra. Az hát, kit egykor a sokak közt egyedül Találtam hűnek én, atyám halálakor? Orestes. Ő az; ne faggass több kérdéssel ezután. Elektra. Oh kedves napfény! Oh te, a ki egyedül Mentéd meg Agamemnon házát, megjövél? Te vagy hát szabadítónk sok bajunk közül? Oh drága kéz! Oh áldott szolgálat, melyet Nekem lábad tett! Mért hogy hozzám oly közel Levén régóta, elrejtőzél és halált Adott szavad, mig tettel örömet hozál? Atyám üdvözlégy! Mert atyának nézlek én; Üdvözlégy! Tudd meg, hogy ez egy napon nekem A leggyülöltebb voltál és legkedvesebb. Nevelő. Elég is lesz már. Sok nap és sok éjszaka Fordul még, oh Elektra, melyen biztosan Meghallod mindazt, a mit mondandók vagyunk. Nektek pedig, kik itt álltok mindketten, azt Mondom, most tettre int az óra; egyedül Van Klytaemnestra s nincs benn semmi férfiú. Ha késtek, tudjátok meg, ezeken kivül Több s bölcsebb ellenséggel fogtok küzdeni. Orestes. Hosszú beszédre nincs szükségünk, Pylades, Most tenni kell; lépjünk be gyorsan, mint lehet, Imádva a nagy istenek ős szobrait, Melyek hajlékul választák e csarnokot.

(Orestes, a nevelő, Pylades és a kiséret el a palotába.)

Elektra. Oh nagy Apollo, halld meg őket kegyesen, És engem is, ki bőkezűen annyiszor Áldoztam azt neked, mi tőlem telhetett. S most, oh Phoebos Lykeios, mint tőlem telik, Ugy kérlek, térdre hullva kérlek, légy velünk, E szándokunkban légy jótékony pártfogónk, S mutasd meg a világnak, hogy az istenek Mit szoktak adni a gonoszság díjaúl.

(El a palotába.)

Kar. Ime miként rohan Ares A boszuló csatára, s vérért liheg. Beléptek már az ősi házfödél alá A kikerülhetetlen ádáz ebek,[30] A bűnt üldözők, Nem tart soká, beteljesül Az álom, melyet látnak lelki szemeim.

Ellenversszak.

A palotába oson már Nesztelenül a boszuló, és belép Atyjának ősi gazdag hajlokába most, Kezei közt halálra vont kardja van; Maja gyermeke[31] Vezérli őt a czél felé, Cselét homálylyal födve; többé nem haboz.

(Elektra gyorsan jő a palotából.)

Elektra. Oh kedves nők, tüstént bevégzik művöket A férfiak; ti addig csendben várjatok. Kar. Hogyan? Mit tesznek ők most? Elektra. Az a hamv-vedert Diszíti fel, ezek mellette állanak. Kar. De te mért rohanál ki? Elektra. Őrködöm, nehogy Aegisthos visszatérjen észrevétlenül.

Második versszak.

Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Nincs jó barát Mellettem, gyilkosokkal van a ház tele. Elektra. Sikoltanak benn; nem halljátok kedvesim? Kar. Hallám a nem hallásra valót, borzalom fogott el. Klytaemnestra (a palotában). Ah én boldogtalan! Aegisthos merre vagy? Elektra. Im újra egy sikoltás. Klytaemnestra (a palotában). Oh fiam, fiam! Irgalmazzál anyádnak. Elektra. Nem irgalmazál Te sem fiadnak, sem atyjának egykoron. Kar. Oh ivadéka Pelopsnak, im a végzet Karja lesujt ma reád, s kiirt, kiirt. Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Találtak. Elektra. Kétszer vágj hozzá, ha tudsz. Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Másodszor. Elektra. Bár Aegisthos volna ott. Kar. Betelt az átok. Ki sirban feküdt, él megint. Kikelnek föld alól, kik rég meghaltanak, S a gyilkosok vérét kiontják.

(Orestes és Pylades jönnek a palotából.)

Kar. Itt vannak már; vérrel fedé be kezüket Mars áldozatja. Elnémulnak ajkaim. Elektra. Hogy’ vagytok most, Orestes? Orestes. Benn a házba’ jól, Ha jól rendelte igy Apollo jóslata. Elektra. Meghalt már a boldogtalan? Orestes. Többé ne félj, Hogy elbizott gőgjével meggyaláz anyád.

Második ellenversszak.

Kar. Hallgassatok; látom, immár közelg Aegisthos. Elektra. A házba vissza, gyermekek! Orestes. Hol látod ez Embert? Elektra. Amott jő kivülről felénk, öröm Gyorsitja léptét. Kar. Menjetek a kapu-bolt mögé sietve, Hogy sikerüljön ez is, miként előbb. Orestes. Bizzál, megteszszük. Elektra. Menj hát, merre menni vágysz. Orestes. Elmentem immár.

(El Pyladessel a palotába.)

Elektra. Itt majd én intézem el. Kar. Jó lenne, ha egynehány szende szót mondanál E férfiu fülébe, hogy gyanutlanul Rohanjon a boszú tőrébe.

(Aegisthos fellép.)

Aegisthos. Ki mondhatná meg, erre vannak phokisi Vendégeink, kik, hallom, azt a hirt hozák Orestesről, hogy elveszett a versenyen?

(Elektrához.)

Téged kérdezlek, téged, a ki ezelőtt Oly daczos voltál; téged illet mindenek Fölött ez, s legjobban te adhatsz róla hirt. Elektra. Tudom; miként ne tudnám? Hisz csak ismerem Azok sorsát, kiket legjobban szeretek. Aegisthos. Mondd meg tehát, hol vannak most a hírnökök? Elektra. Benn; czélt érvén a kedves urnő oldalán. Aegisthos. S halottnak mondák minden kétségen felül? Elektra. Meg is mutatták, nem csak szóval hirdeték. Aegisthos. Módomban lesz hát, megláthatni biztosan? Elektra. Bizony módodban, s nem lesz kedves látnod azt. Aegisthos. Szokásod ellen most nagy örömömre szólsz. Elektra. Örvendezzél hát, ha ez örömödre van. Aegisthos. Csendesség légyen, nyiljanak meg a kapuk, Egész Mykene s Argos szemei előtt, Hogy a ki még hiú reményét helyezé E férfiúba, most halottnak látva őt, Fogadja el zablámat, és ne várja, hogy Sujtó karom boszúja hozza észre majd. Elektra. Mi engem illet, igy történt. Mert az idő Már megtanított, az erőssel tartani.

(A palota ajtaja kitárul. Benn látszik Klytaemnestra holtteste lepellel takarva. Mellette Orestes, Pylades, a nevelő, Orestes kisérete.)

Aegisthos. Oh Zeus! az ég haragvó karját látom itt; De ha gonoszság igy beszélni, hallgatok. Vonjátok el egészen róla a lepelt, Hogy a rokonra én is öntsem könnyemet, Orestes. Vond el te; téged illet és nem engemet, Meglátni és elbúcsuztatni holtadat. Aegisthos. Jól mondod, megteszem tanácsodat; te meg Hivd addig Klytaemnestrát a házból ide. Orestes. Ime közel van hozzád, másutt ne keresd. Aegisthos (fölemeli a leplet). Oh jaj! mit látok? Orestes. Mit remegsz? Nem ismered? Aegisthos. Oh én szegény boldogtalan! Mily emberek Tőrébe estem? Orestes. Nem látod régóta, hogy Élőhöz szóltál, kit halottnak gondolál? Aegisthos. Oh jaj; megértém szavadat; mert egyedül Orestes az, ki igy szól hozzám, senki más. Orestes. Kitűnő jós vagy, s oly sokáig tévedél? Aegisthos. Elvesztem én boldogtalan! Engedj csupán Néhány szót szólnom. Elektra. Meg ne engedd azt neki, Az égre, testvér, hogy szót szaporitson itt. Oly ember, a kit annyi rossznak terhe nyom. Mit nyer, ha pillanatra késik a halál? Öld meg halasztás nélkül, és ha megöléd, Add át a sírásóknak, kikhez tartozik, Távol szemünktől; egyedül csak ez lehet Engesztelés sok régi szenvedésemért. Orestes (Aegisthoshoz). Lépj be sietve; nem szavak körül forog Többé a harcz; nem, életed van szóba’ most. Aegisthos. Miért vezetsz a házba? Hogyha jó e tett, Mi szükség van homályra, mért nem ölsz meg itt? Orestes. Ne adj parancsot; menj oda, hol egykoron Meggyilkolád atyámat, halj meg ott te is. Aegisthos. A sors akarja hát, hogy a Pelopidák Jelen s jövő gyötrelmét lássa ez a ház. Orestes. A tiedet bizonynyal; ezt megjósolom. Aegisthos. Jósló müvészeted atyádtól nem nyeréd. Orestes. Régóta feleselsz már, s veszteg maradánk. Indulj! Aegisthos Vezess hát. Orestes. Nem, magad haladj elül. Aegisthos. Hogy meg ne szökjem? Orestes. Hogy ne tenkedved szerint Halj meg; halálod keserű legyen neked. Bár mindenkit nyomában érne a boszú, Ki a törvény s a jog szentségét megveti! Halál reá! Nem volna akkor annyi gaz.

(Mind el a palotába. Az ajtó bezárul.)

Kar. Oh Atreus faja, mily sok gyötrelem ért, Mig e végcsata drága szabadságod Visszaszerzé valahára.

JEGYZETEK ELEKTRÁHOZ.

1. Mykénéből jól lehetett látni az 50 stadiumra fekvő Argost.

2. Inachos argosi király leányát Iót szerette Zeus, s hogy a féltékeny Hera üldözésétől megóvja, tehénné változtatta. De Hera ez alakjában egy bőgölyt küldött rá, melynek fulánkjától üldöztetve az egész földet megfutotta, míg végre Egyptomban megpihent s egy fiút szült.

3. Apollo a «farkasölő isten» melléknevét viselte, mert megszabadítá a sicyoniakat a pusztító farkasoktól. E melléknév alatt volt temploma Argos főpiaczán is, mely a Larissa lábánál terült el.

4. Hera Argos és Mykene védistennője volt.

5. Pelops családjának története szakadatlan vérontásból állt. Tantalus, megölte fiát Pelopsot, ennek fiai, Atreus és Thyestes megölték testvéröket Chrysippust; Atreus Theystes fiait; Aegisthos, Thyestes fia, Atreust, aztán Agamemnont gyilkolta meg.

6. Orestesnek a delphii oraculum adott parancsot és utasítást atyja megboszulására.

7. Hófehér fürtjeidnek ezüst ékessége nem fogja engedni, hogy ily tisztes aggastyánra gyanakodjanak. Mások az ékesség alatt azon koszorút értik, melyet a jó hirek vivői szoktak viselni.

8. Phokis, éjszakra Thessaliával, keletre Boeotiával, nyugatra Dorissal, délre a korinthi öböllel volt határos. Itt volt a Parnassus hegye, s ennek tövében a delphii jósda.

9. Phanoteus király, Strophios nagybátyja, ezzel halálos ellenségeskedésben élt; s mivel Strophios volt Orestes nevelőatyja, Phanoteus természetesen Aegisthossal tartott.

10. A pythiai harczjátékot Apollo tiszteletére Delphiben tartották, melynek ősi neve Pytho volt.

11. A halottak emlékére boráldozattal és hajfürtökkel áldoztak.

12. Loxias, Apollo neve, kétértelmű és homályos jóslatai miatt.

13. Az alvilág.

14. Hermes vezeti a holtakat az alvilágba.

15. Ara az átok istennője, az Erinysek állandó kisérője.

16. Az Erinysek bosszúistennők, a föld és a sötétség leányai.

17. Az ős attikai monda szerint Tereus, Daulia királya, kinek neje Prokne volt, szerelemre gyuladt nejének testvére, Philomele iránt, s erőszakot tevén rajta, kivágta nyelvét. Prokne ezért boszúból meggyilkolta fiát Ityst s feltálalta Tereusnak. Ez megismerve fia tagjait, boszút akart állni a testvéreken, s kivont karddal utánuk rohant; de Zeus Proknét fülemilévé változtatta, ki azóta mindig Itys nevét kiáltja; Philomelét fecskévé, Tereust pedig bankává. Azért panaszos mindig a fülemile és a fecske hangja, azért üldözi őket mindig a banka. A csalogány és a fecske, mint a tavasz első hírmondói, Zeus követeinek neveztetnek. – E mondát Sophokles dramatizálta _Tereus_ czímű elveszett tragédiájában.

18. Niobe, Tantalos phrygiai király leánya, miután tizennégy gyermekét Apollo és Artemis megölte, fájdalmában a Sipylos ormán örökkön könnyező szirtté változott.

19. Krisa, phokisi város, közel Delphihez. Strophios valószinűleg itt lakott.

20. Folyó az alvilágban.

21. A gyermekeket rendesen az atya után nevezik; az anya után kivált a törvénytelen gyermekeket szokták nevezni; azért e kifejezésben valami megbecstelenítő van.

22. Az álmokat Helios isten elé szokták terjeszteni, hogy ez, mint az éji sötétség elüzője, ártalmatlanná tegye az éji álmot is.

23. A boszú-istennő sok karú és sok lábú, mert gyorsan jő és kikerülhetetlen.