Part 2

Klytaemnestra. Ugy látszik, ismét fékvesztetten kóborolsz; Mert távol jár Aegisthos, ki meggátola, Hogy a kapun kivül gyalázd tiéidet; De most távollétében nem gondolsz velem Semmit sem. Sokszor és sokaknak kürtöléd, Hogy vakmerően s jogtalan uralkodom, Gyalázattal tetézve téged s dolgaid. Pedig én nem gyalázlak, csak megtorlom azt, A mit te számtalanszor kezdesz ellenem. Atyádat én ölém meg – mert mindig csak ezt Hozod fel ellenemben – úgy van, megölém; Tudom jól; nincs szándékom eltagadni ezt; Diké[25] vevé el éltét, nem csak én magam; Őt kellett volna ész szerint segítened. Mert ez atyád, kiért most egyre húll könyűd, A hellenek közt egyedül merészelé Feláldozni nővéredet, bár atyja volt Csupán, s nem szülte, mint én, fájdalmak között. Ugyan tanits meg hát, kinek javára, mért Áldozta őt fel? Argos népeért talán? Ám ennek nem volt lányom éltéhez joga, De ha Menelaos kedvéért ölte meg Leányomat, nem állhaték jogos boszút? Nem volt-e ennek is két gyermeke, kiket Inkább megölhetének, mint leányomat? Hiszen szülőikért kelt útra a sereg. Avagy tán Hades égőbb vágygyal éhezett Az én szülötteimre, mint övéire? Vagy jobban szereté e rossz atya az én Szülötteimnél Menelaos sarjait? Nem esztelen s gonosz lelkű az ily atya? Én azt hiszem, bár kedved ellen mondom is. De a halott, ha szólna, szint’ ezt mondaná. A mit tevék, nem bántam én meg azt soha; De ha te rossznak tartod véleményemet, Keresd, mi jobb, s csak aztán szólj meg másokat. Elektra. Nem mondhatod, hogy én kezdélek bántani, S csak megtorlásul kelle most ezt hallanom. De ha szabad beszélnem, elmondom neked A holtról és testvéremről az igazat. Klytaemnestra. Beszélj; ha mindig ekként kezdenéd a szót, Nem ingerelne bosszuságra ellened. Elektra. Beszélek hát. Atyámat, mondod, megöléd. Van ennél szégyenítőbb vallomás, akár Joggal téved, akár nem? S én mondom neked, Nem a jogos boszú vezérle, ám e rosz Ember beszélt rá, a kinek most nője vagy. Kérdezd meg a vadászó Artemist: kinek Bünéért zárt el Aulisban minden szelet? Vagy nem, megmondom én: hisz őt nem kérdheted. Atyám ez istennő berkében egykoron Üzőbe vett (igy hallám ezt) egy tarka, szép Agancsu szarvast, és elejtve a vadat, Ajkán dicsekvő szó talált kisiklani. Ezért haragra gyulva Leto gyermeke, Lelánczolá Achaja sergét, míg atyám Váltságul önnön lányát adta a vadért. Ezért áldozták őt fel; máskép a sereg Nem juthatott sem Ilionba, sem haza. Ezért volt kénytelen hosszú küzdés után Od’adni lányát, és nem Menelaosért, De ha – szavad szerint beszélve – kedveért Tevé is mindezt: volt ezért neked jogod Boszúból őt megölni? Mily törvény szerint? Vigyázz, ily törvényt hozva emberek közé, Ne hozz magadra megbánását és szenvedést. Mert ha megöljük egyikért a másikat, Először is te halsz meg méltó jog szerint. Lásd, mily hiú ürügyre épited szavad’. Mert fejtsd meg azt, ha kedved tartja, mért fedi A legborzasztóbb bűnök szennye fejedet, Miért osztod meg a gonoszszal ágyadat, Kivel atyámat egykoron meggyilkolád, S kitől most gyermeket szülsz; és elkergeted A tiszta násznak tiszta sarjadékait. Miként dicsérhetném ezt? Vagy tán erre is Azt mondod, hogy boszúból tetted lányodért? Szégyen reád, ha mondod; mert nem szép soha, Lányod miatt az ellenséggel kötni nászt. De nincs hatalmam téged jóra inteni, Téged, ki egyre azt kiáltod, hogy anyánk Nevét gyalázzuk; bár irántunk, azt hiszem, Inkább úrnőnek, mint anyának mondhatunk; Hisz oly gyász éltet élek, annyi gyötrelem Jut tőled és férjedtől osztályrészemül. S Orestes is, alig kerülve el kezed, Kinnal hurczolja messze földön életét; Kiért oly sokszor vádolál, hogy ellened Boszúra nevelem. Meg is tenném bizony, Ha volna rá hatalmam, tudd meg ezt. Azért Kiálts ki hát gonosznak az egész világ Előtt, akár szájasnak, szemtelennek is! Hiszen ha mind e roszban járatos vagyok, Fajodnak szégyenére úgy nem válhatok. Kar. Látom, haragra lobbant; ám nem látom azt, Hogy számba vennék, jogosan haragszik-e. Klytaemnestra. Ugyan mit szükség számba vennem ez iránt, Ki vakmerőn gyalázza anyjának nevét, S hozzá ily korban? Vajjon mégsem gondolod, Hogy semmitől sem tartja vissza szégyene? Elektra. Tudd meg, szégyen piritja arczomat, habár Nem is teszed fel rólam; azt is jól tudom, Hogy nem hozzám s koromhoz illők tetteim. De a te ellenséges lelked s műveid Erővel ily tettekre kényszerítenek. Rosz tettekből tanuljuk a rosz tetteket. Klytaemnestra. Arczátlan szörny! Valóban tettem és szavam Tulságos sok beszédet engedett neked. Elektra. Magad beszélsz, nem én; hiszen te műveled A tettet, és minden tett megleli nevét. Klytaemnestra. Hatalmas Artemisre! el nem kerülöd A büntetést, mihelyt Aegisthos visszatér. Elektra. No lásd, haragra lobbanál, holott szabad Szót engedél; de meghallgatni nem tudod. Klytaemnestra. De hát nyugodtan még áldozni sem lehet, Mivel szabad pórázra hagytam nyelvedet? Elektra. Csak rajta, áldozz, nem zavarlak. Ajkamat Többé ne vádold, mert egy szót sem szólok én. Klytaemnestra (egyik hölgyéhez). Nyujtsd hát te, ki mellettem állsz, az áldozat Gyümölcseit ez istennek, hogy hallja meg Imáimat jelen borzalmaim között. (Az oltár felé fordul.) Hallgasd meg hát, oh Phoebos, védő istenem, Elfojtott hangom’; mert nem híveim között Beszélek hozzád, és minden szót nem lehet Napfényre hoznom, míg ez itt mellettem áll, Nehogy boszúja és nem pihenő szava Az összes várost csalfa hirrel töltse be. Hallgass meg hát úgy, a mint hozzád szólok én. A kétértelmü álomképet, a melyet Ma éjjel láttam, hogyha kedvezőt jelent, Engedd rajtam beteljesülni, nagy király! De hogyha rossz, úgy forditsd ellenimre azt, S ne hadd, hogy bárki álnok csellel e jelen Jólétemet képes legyen megdönteni; Oh add, hogy éltem mindig felhőtlen legyen, S békével kormányozzam Atreus lakát, Szeretteim körében, kikkel most vagyok; S boldog napokra keljek gyermekim között, Kiket nem lázit ellenem rosz indulat. Hallgasd meg ezt, oh nagy Apollo, kegyesen, És add meg mindnyájunknak, a mit kér imánk; A többi mást, habár szóval nem mondom is, Isten létedre, úgy hiszem, jól ismered. Hisz mindent tisztán látnak Zeus szülöttei.

(A nevelő fellép.)

Nevelő. Oh idegen nők, mint lehetne biztosan Megtudnom, ez-e Aegisthos király laka? Kar. Valóban ez, oh idegen; jól gondolád. Nevelő. S nem tévedek, ha ezt nejének gondolom? Királynénak mutatja fényes külseje. Kar. Minden bizonynyal; a királyné ez maga. Nevelő. Üdvözlégy, oh királyné! Kedves hirt hozok Neked s férjednek, jó barátod résziről. Klytaemnestra. Örömmel hallom; ámde mindenekelőtt Kivánom tudni, mily embertől küldetél? Nevelő. Phanoteus Phokisból fontos hirt izen. Klytaemnestra. Minő hirt, mondd, oh idegen? Hisz jól tudom, Baráttól csak baráti szót hozhatsz nekünk. Nevelő. Meghalt Orestes; ennyi röviden a hir. Elektra. Oh jaj nekem, meghaltam én is e napon! Klytaemnestra. Mit mondasz, oh mit mondasz? Ne ügyelj reá. Nevelő. Meghalt Orestes, mondtam, s mondom újra most. Elektra. Ah én szegény, elvesztem, semmivé levék! Klytaemnestra. Gondolj magad dolgával. Te meg idegen, Beszéld el a valót nekem. Mint halt meg ő? Nevelő. Ezért küldettem; elmondom hát a valót. Hellas dicső harczünnepére megjövén, Hogy Delphi játékában küzdő részt vegyen, Alig hallá a hirnök harsány szózatát, Versenyfutást hirdetve első harcz gyanánt: Mindenkitől csodálva, megjelent legott, S mint várható volt, megfutván a pályatért, A győzelem dicső jutalmát elnyeré. Hogy a sokat kevés szavakkal mondjam el: Nem láttam ily erőt s ily tetteket soha. Ez egyet halld: a pálya minden versenyén, Mit a harczbírák hirdetének ős szokás Szerint, övé volt minden győzedelmi díj; Mindenki őt magasztalá, az argosit; Orestes – mondák – Agamemnon hős fia, Ki hajdan Hellas híres sergét vezeté. Igy történt; ám ha isten karja sujt reánk, Csapásitól nem óv meg semmi hős erő. Másnap, midőn a fürge lábú paripák Gyors versenyére jött a sor napkeltekor, Számos szekérhajtóval ő is megjelent. Achaja egyet külde, egyet Sparta is, Kettő jött Libyából kettős fogaton; Utánuk ötödiknek ő jött thessali Lovakkal; majd Aetoliából pej csikón A hatodik; magnesi volt a hetedik; Fehér lovakkal külde egyet Aenia; Az isten épitette Athen[26] szülte a Következőt; s boeoti zárta be a sort. Majd rendbe álltak, a miként a harczbirák Tüzték ki sors szerint a szekerek helyét, S az érczkürtnek szavára elszáguldtanak, A méneket biztatva és a zabolát Rángatva; a dübörgő szekerek zaja Betölté az egész utat; magasra szállt A por; egymásra tódult a szekértömeg, És nem kimélte egyikök sem ostorát, Hogy hátra hagyja társa tengelyét s lovát. Mert a küllőket s a versenyzők vállait Habbal szórták be a tajtékzó paripák. De ő a mint kerékagyával súrolá A legszélső korlátot, rudasát szabad Futásra hagyva, visszarántá nyergesét. Kezdetben egyenest haladt a tiz szekér; De nemsokára elragadják Aenia Küldöttét bokros ménei, s a többivel Szemközt rohanva hat-hét forduló után, Homlokkal Barke[27] szekérnek rontanak; Egymásra dőlt ez egy baj folytán mind a két Kocsi, s az egyik széttöré a másikat, Szekér-romok boríták Krisa mezejét. De az ügyes atheni észrevevé ezt, Kitér az útból és megáll, a paripák Zavart hullámit oldalt hagyja hirtelen. A sor végén haladt Orestes, méneit Nem fárasztván, a verseny végében bizott; De látva, hogy csak még egy versenytárs maradt, Utána száguld, harsány hanggal sürgeti Gyors méneit; utól is éri csakhamar, S egymás mellett vágtatnak, majd ez, majd amaz Előzi meg lófejjel társa fogatát, Baj nélkül végze eddiglen futást, Töretlen szekéren állt töretlen a hős; De most a fordulónál meglazitva bal Lovának gyeplőszárát, észrevétlenül A korláthoz csapódott; eltört tengelye, S ő bakjáról lebukva, bekeveredett A szétszakadt szíjakba; és hogy földre húllt, A pályán végig száguldoztak ménei. A néptömeg szemlélve gyászos esetét, Hangos sirással jajgat ez ifjú felett, Ki ily tettekre ily gyötrelmet nyert dijul, A földön vonszoltatva, majd az ég felé Forditva lábát; miglen versenytársai Megálliták nagy fáradsággal méneit, S kioldák vérző testét, melynek nyomorult Alakját meg nem ismeré baráti szem. Égő máglyára tették tüstént, s phokisi Választott férfiak elhozzák most kicsiny Edényben nagy testének gyászos hamvait, Hogy önhazája földén fedje síri hant. Igy történt ez. Fájdalmas elbeszélve is, De látni mindazt, mint mi láttuk: legnagyobb Minden keserv közt, melyet láttam valaha. Kar. Hajh! látom, ős királyaink egész faja Kipusztul immár végső sarjadékaig. Klytaemnestra. Oh Zeus, mi ez? Szerencsének nevezzem-e, Vagy gyásznak, mely hasznot hajt? Mily kinos, saját Gyötrelmem árán váltanom meg éltemet. Nevelő. Mért csügged e beszédre, oh asszony, szived? Klytaemnestra. Hatalmas a szülő szerelme; gyermekét, Bár roszat szenved tőle, nem gyülölheti. Nevelő. Úgy látszik hát, hiában jöttem én ide. Klytaemnestra. Nem úgy. Miként lett volna útad hasztalan. Holott biztos hírt hoztál a halott felől, Ki szivemnek szülötte lévén, elhagyá Emlőmet, ápolásomat, és idegen Földön bujdosva, a mióta távozott E honból, többé szemmel nem tekinte rám, De atyjáért szörnyű boszúval rémitett; Hogy enyhe álom éjjel, nappal egyaránt Kerülte szempillámat; s minden pillanat A haldokló utolsó percze volt reám. De mától fogva többé nem remeg szivem E lánytól s tőle, mert e lány nagyobb csapás Volt rám, lakomban élve s szíva szüntelen Szivemnek tiszta vérét; ámde ezután Nyugodtan élünk, nem ijeszt már bosszuja. Elektra. Oh én boldogtalan! Most már sirathatom Halálodat, Orestes, mert gyász sorsodat Anyád gúnynyal tetézi. Jól van-e ez így? Klytaemnestra. Te nem vagy jól; de az, a mint van, jól van úgy. Elektra. Oh halld ezt, a halottnak bosszu-szelleme! Klytaemnestra. Hallá azt, a mit kelle, s jól meghallgatá. Elektra. Csak gúnyolódjál, hisz szerencse ére most. Klytaemnestra. Bizony Oresteseddel meg nem döntöd azt. Elektra. Ah! megdőltünk mi, s téged meg nem dönthetünk. Klytaemnestra. Nagy hálát érdemelne jöttöd, idegen, Ha ennek nyelvességét is megdöntenéd. Nevelő. Ha minden jól van, úgy én eltávozhatom. Klytaemnestra. Oh nem; méltatlan volna e gyors távozás Hozzám s a küldő jó baráthoz egyaránt. Lépj hát a házba, ám e lányt hagyd ide kinn Jajgatni önnön és szerettinek baján.

(Klytaemnestra kiséretével s a nevelővel a palotába megy.)

Elektra. Azt vélitek, bánkódik e boldogtalan, Vagy szörnyü fájdalmában könnyet ejt szeme, Hogy így kellett fiának elpusztulnia? Igen, nevetve távozott. Oh én szegény! Orestesem, halálod mily halál reám! Mert elvivéd magaddal a végső reményt, Mely egyedül maradt szivemben vígaszul, Hogy megjösz egykor élve és megbosszulod Atyánkat s engem. Most hová forduljak én? Mert egyedül vagyok, megfosztva tőled és Atyámtól. Rabszolgává kell lennem megint, A leggyülöltebb emberek között, atyám Gyilkosai közt. Nemde szép sors vár reám? De egy födél alatt bizonynyal nem lakom Velök jövőre; nem, itt e kapu előtt Fog elhagyatva elhervadni életem. Hadd öljön meg, kinek terhére van könyem A palotában; jótét lesz rám a halál, És kín az élet, mert nem vágyom élni már.

Első versszak.

Kar. Zeus boszuló villámai és Te ragyogó nap tüze, megvagytok-e még, hogy Ezt látva pihentek? Elektra. Ah, ah! Jaj, jaj! Kar. Oh lányka, miért sirsz? Elektra. Hajh! Kar. Tartsd vissza a nagy szót. Elektra. Ne gyötörj. Kar. Hogy? Elektra. Csak bánatomat gúnyolod úgy, Hogyha azért, kit a halál elragadott, újra reményt Költeni vágysz bennem.

Első ellenversszak.

Kar. Amphiaraost asszonyi csel,[28] Lásd, aranyos tőrbe csalá s földbe sülyeszté. S most Hades ölében – Elektra. Ah, ah! oh jaj! Kar. El nagy hatalomban. Elektra. Jaj! Kar. Jaj ám! A gonosz nő – Elektra. Elesett? Kar. El. Elektra. Tudom, tudom; ah! volt, ki boszút Álljon a bú könyeiért; ámde nekem nincs; a ki volt, Elragadák tőlem.

Második versszak.

Kar. Gyász borul, gyász leánya, rád. Elektra. Ah jól, nagyon jól tudom én ezt, Megtanitottak rá éltem Szörnyű szenvedései. Kar. Látjuk, a mit mondasz. Elektra. Ne terelj hát soha, Soha sem innen el – Kar. Hogyan? Elektra. Kihalt szivem reménye, hogy életemet Védje nemes fivérem.

Második ellenversszak.

Kar. A halandó halál fia. Elektra. De nem úgy, mint ő a szegény volt, Hogy tépett gyeplők öljék meg A gyorslábú versenyen. Kar. Rettenetes balsors. Elektra. Hogy ne! Hisz nélkülem, Idegenek között – Kar. Oh jaj! Elektra. Veszett el élte, s nem fedi sirhalom őt, Nem könnyezünk fölötte.[29]

(Chrysothemis sietve fellép.)

Chrysothemis. Öröm hajt hozzád, kedvesem! Mellőztem az Illendőséget is, hogy gyorsan itt legyek. Mert örömet jelentek: megszűnt már a baj, Mely eddig annyi könynyel tölté meg szemed. Elektra. Ugyan hol leltél bánatomra enyhülést, Holott gyötrelmeimre nincs sehol sem ír? Chrysothemis. Megérkezett Orestes, hidd szavamra ezt, Oly biztosan, miként engem lát két szemed. Elektra. Megőrültél-e, oh boldogtalan leány, S kigúnyolod az én és ten fájdalmadat? Chrysothemis. Nem, ősi tüzhelyemre, nem volt gúny szavam, Megjött Orestes, újra mondom, hígy nekem. Elektra. Oh jaj nekem szegénynek? És ugyan kitől Hallád e szót, hogy oly erősen áll hited? Chrysothemis. Ennen magamtól, nem mástól tudom; saját Szemem bizonyságára épitém hitem. Elektra. Ugyan minő bizonyság volt az, oh szegény? Mi lobbantá e vészes lángra lelkedet? Chrysothemis. Az istenekre, hallgass hát ki, s azután Itéld meg: józan-e vagy esztelen szavam? Elektra. Beszélj tehát, ha a beszéd kedvedre van. Chrysothemis. Elmondok mindent, mit szememmel láttam én. Midőn atyámnak ős sirjához érkezém, A domb tetőjén frissen öntött tejpatak Ötlött szemembe s a siron körös-körül Mindennemű virágból fűzött koszorúk. Csodálva vettem észre és mindenfelé Tekinték, nincs e a közelben valaki? De nyugalomban látva az egész helyet, Közel menék a sirhoz; s végső szegletén Frissen vágott hajfürtre tévedett szemem; Alig hogy megpillantám, én boldogtalan, Szivemben tüstént megvillant a sejtelem, Hogy drága jó Orestesünknek műve ez; S megérintvén kezemmel, szólni nem merék, Hanem örömkönyekben úsztak szemeim. Most is, mint akkor, rendületlenül hiszem, Hogy tőle, és nem mástól származott e dísz. Mert rajtam s rajtad kívül mást kit illet ez? De én nem tettem, annyit biztosan tudok, S te hogy’ tehetted volna, ki büntetlenül E házból még az istenekhez sem mehetsz? Anyánk pedig bizonynyal nem gondol reá, S különben sem tehetné észrevétlenül. Orestestől lehet csak e gyász tisztelet. Bizzál hát drága testvér, mert az istenek Közül nem lesz mindig csak ugyanaz velünk. Eddig csak gyászt hozott ránk; ámde meglehet, Hogy még e nap sok jónak lészen záloga. Elektra. Ah! mint szánlak régóta dőreségedért. Chrysothemis. Mi ez? Nem volt örvendetes reád szavam? Elektra. Azt sem tudod, hová mégy, azt sem, mit beszélsz. Chrysothemis. Ne tudnám azt, a mit szememmel láttam én? Elektra. Meghalt Orestes, oh boldogtalan! Oda Reményed, hogy megszabadit; ne várj reá. Chrysothemis. Oh jaj nekem! Mily embertől hallottad ezt? Elektra. Ki oldalánál volt, midőn ő elveszett. Chrysothemis. És hol van ez? Valóban bámulat fog el. Elektra. Benn; kedves vendég, nincs anyánk terhére ő. Chrysothemis. Oh jaj nekem, szegénynek! Ám kitől van ott Atyám sirján a sok halotti áldozat? Elektra. Én azt hiszem legbiztosabbnak, a halott Orestes emlékére áldozák fel azt. Chrysothemis. Oh a szegény! S én oly örömmel síeték Hozzád e hirrel, nem tudván, mily végzetes Csapás sujtott ránk; ámde most, hogy megjövék, A régi bánat mellett újat is lelek. Elektra. Valóban igy van; ám, ha szómat fogadod, E bánat súlyos terhét megkönnyitheted. Chrysothemis. Ah, feltámaszthatom-e a halottakat? Elektra. Nem erről szólok; nem vagyok ily esztelen. Chrysothemis. És mit kivánsz, mit teljesitni rajtam áll? Elektra. Hogy merd azt végbevinni, a mit rendelek. Chrysothemis. Hasznát ha látom, vonakodni nem fogok. Elektra. Gondold meg jól, fáradság nélkül nincs haszon. Chrysothemis. Tudom; s erőmhöz képest mindent megteszek. Elektra. Halld meg tehát, mi az, mit tenni szándokom. Te is tudod, hogy több segélyt nem várhatunk Barátainktól, mert az alvilág ura Mind elragadta őket, s egyedül vagyunk. Én, a mig hallám, hogy fivérem viruló Erőben él, mindig reméltem biztosan, Hogy megjön s bosszut áll atyánk halálaért; De most hogy ő nincs többé, rád vetem szemem, Jer, testvéreddel egyetértve ne habozz Megölni Aegisthost, atyánk orgyilkosát. Mert többé tőled semmit el nem titkolok. Meddig maradsz még ily gondatlan, mily reményt Táplálsz szivedben? Csak sóhajtanod szabad, Hogy elvesztéd atyádnak gazdag örökét, Csak bánkódnod szabad, hogy a hosszú idő Pártádban, nász-ágy nélkül hoz aggkort reád. Ne is reméld, hogy ez örömben valaha Részed lesz; mert Aegisthos nem oly esztelen, Hogy a mi törzsökünket felvirágzani Engedje, önmagának biztos vesztire. De ha tanácsaimnak útját követed, Kegyességed dicséretet fog nyerni holt Atyádtól ott lent, s testvéredtől egyaránt; És azután, a mily szabadnak születél, Olyan szabad lészsz, méltó nász jut részedül; Mert a derékre szívesen néz mindenik. Nem látod, mily dicsőség súgarát fogod Reám s magadra, szóm fogadva, hinteni? Mert minket látva mely polgár vagy idegen Nem fog majd ily dicsérettel köszönteni: Lássátok e testvéreket, barátaim. Kik megmentették atyjok ősi hajlokát, S hatalmas ellenségeiknek életét, Önéltöket koczkára vetve, elvevék. Szeressék és tiszteljék őket mindenek; Az ünnepélyeken s a népgyüléseken Nekik hódoljon minden, bátorságukért. Bizonynyal így dicsőit az egész világ, S éljünk vagy haljunk, fényes hírünk élni fog. Fogadj tehát szót, küzdj atyánkért, kedvesem. Segitsd testvéred, ments ki bajaim közül, Mentsd meg magad, mert emlékezzél, hogy nemes Szülöttre szégyen, élni szégyenletesen. Kar. Okos megfontolásra nagy szüksége van Annak, ki szól, s annak, ki hallgat, egyaránt. Chrysothemis. Bizony beszédre nyitva ajkát, asszonyok, Ő is megfontolhatta volna szavait, Jobban, mint most, ha nem zavarná dőreség. Hol jár szemed, hogy ily merész dacz fegyverét Veszed kezedbe, s engem ily segélyre hivsz? Nem látod azt, hogy nő vagy és nem férfiú, S hatalmad ellenségeiddel föl nem ér? Szerencséjök virágzik s napról-napra nő, Mig a mienk enyészik, semmivé leszen. Ki tudná elkerülni a szörnyű veszélyt, Ily ember életére törve vakmerőn? Vigyázz, nehogy rosz sorsunk rosszabbá legyen, Ha valaki meghallja ily beszédedet. Bizony nem lesz javunkra, nem hasznunkra sem, Ha szép hirt nyerve meg kell halnunk dicstelen. Nem a halál legszörnyűbb, ámde az, midőn Halál után epedve meg nem halhatunk. Oh kérlek hát esengve, fékezd haragod’, Mig végleg el nem vesztünk s teljesen ki nem Pusztult családunk. Azt, a mit mondál, örök Titokban tartom, hogy ne hozzon vészt reád; De valahára már tanuld meg azt te is, Hogy engedj az erőnek ott, hol gyenge vagy. Kar. Fogadd szavát; az ember legnagyobb java: A bölcs megfontolás és józan értelem. Elektra. Nem volt váratlan, a mit mondál; jól tudám, Hogy azt, a mit ajánlok, el nem fogadod. Igy hát saját kezemre s egymagamra vár E munka; mert bizonynyal abba nem hagyom. Chrysothemis. Ah! Bár lettél volna ily merész lelkű atyánk Halálakor; mindent kivivtál volna ott. Elektra. Ugy érezék, de nem volt hozzá még eszem. Chrysothemis. Maradj egész élted végéig ily eszű. Elektra. Ilyest tanácsolsz, mert segitni nem akarsz. Chrysothemis. Ki rosszat vállal önmagára, rosszra jut. Elektra. Eszed’ irigylem, gyávaságod’ gyűlölöm. Chrysothemis. Megérem azt, hogy egykor még dicsérni fogsz. Elektra. Ne félj, hogy tőlem ér dicséret valaha. Chrysothemis. Itélni fog majd erről a távol jövő. Elektra. Menj innen; nem veszem már semmi hasznodat. Chrysothemis. Vehetnéd; ámde rám hallgatni nem akarsz. Elektra. Siess anyádhoz, mondj el mindent íziben. Chrysothemis. Ily gyűlölettel nem gyűlöllek téged én. Elektra. Lásd, mégis mint akarsz megszégyeníteni. Chrysothemis. Megszégyenitni nem, csak gondra inteni. Elektra. Követnem kell tehát a te itéleted’? Chrysothemis. Ha józan lesz fejed, akkor majd te vezetsz. Elektra. Mi baj, hogy ily jót mondasz s ily roszat müvelsz! Chrysothemis. Valóban eltaláltad tennen bajodat. Elektra. Hogyan? Azt véled, nem beszéltem jog szerint? Chrysothemis. De meglehet, hogy néha bajba dönt a jog. Elektra. Nincs kedvem élni ilyen törvények szerint. Chrysothemis. Pedig dicsérni fogsz engem, ha megtevéd. Elektra. Bizonynyal megteszem, nem rémit el szavad. Chrysothemis. Igaz tehát? Nem változik meg szándokod? Elektra. Előttem nincs gyülöltebb, mint a rossz tanács. Chrysothemis. Nem hallgatod hát semmiben sem szavamat? Elektra. Régóta áll, nem mától fogva, szándokom. Chrysothemis. Megyek hát; mert te nem leszesz képes soha Szavam, dicsérni, én sem a te módodat. Elektra. Csak menj; nem foglak fölkeresni sohasem, Bármily forrón óhajtanád is; mert hiszen A legnagyobb botorság, űzni árnyakat. Chrysothemis. Ha épen már ily bölcsnek képzeled magad’, Maradj e bölcseséged mellett; majd ha rád Zúdult a vész, helyesled akkor szavamat. (El.)

Első versszak.