Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

SOPHOKLES

ELEKTRA.

GÖRÖGBŐL FORDITOTTA, BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

CSIKY GERGELY.

NEGYEDIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1903.

SZEMÉLYEK.

Nevelő. Orestes. Elektra. Kar: mykenei nők. Chrysothemis. Klytaemnestra. Aegisthos.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

Agamemnon, Argos és Mykene királya, Trója ostromára indulván, három leányát, Elektrát, Iphianassát és Chrysothemist, s fiát, Orestest, otthon hagyta nejével Klytaemnestrával, Iphigenia leányát pedig magával vitte. De kedvezőtlen szelek miatt a görög hajóhad kénytelen volt Aulisban vesztegelni, mig a jóslat ki nem jelenté, hogy csak úgy fordulnak meg a szelek, ha Agamemnon leánya feláldozásával engeszteli meg a megsértett Artemis haragját. Agamemnonban győzött a hazafi az atya fölött, feláldozta Iphigeniát, s a görög sereg Trója ostromára indult.

Tíz évi hadjárat után Agamemnon visszatért hazájába. De ezalatt Klytaemnestra megszegte női hűségét, s bűnös viszonyt kötött Aegisthossal. A hazatérő Agamemnont nagy ünnepélylyel fogadták; lakomát tartottak, s ennek végén Agamemnont neje s ennek kedvese orozva meggyilták. Orestest is meg akarták ölni, de Elektra titkon egy hű rabszolga gondjaira bizta s általa Phokisba Strophios királyhoz küldte. Orestes itt fölnevelkedett s a király fiával, Pyladessel, szoros barátságot kötött.

A gyilkos Aegisthos ezalatt Klytaemnestrával boldogul élt és uralkodott Argosban. Mindenki meghajolt igája alatt, nem volt egyetlen férfiu, ki bosszút álljon Agamemnon halálaért. Egyedül Elektra nem mondott le a bosszú gondolatáról. Atyja gyilkosainak házában élve, nem némítá el ajkát a félelem. Szüntelen szemökre veté elkövetett bűnjöket, s szenvedte üldözéseiket és bántalmaikat, azon reményben, hogy Orestes megjő és bosszút áll atyja gyilkosain.

Végre a delphii oraculum parancsára meg is jelenik Orestes, nevelője és Pylades kiséretében; ez utóbbi csak mint néma személy szerepel. Itt kezdődik a tragédia cselekvénye, mely Mykenében, a királyi palota előtt levő téren folyik le.

ELEKTRA.

(Hajnal. Orestes jő a nevelővel és Pyladessel.)

Nevelő. Oh Tróját vívó Agamemnon gyermeke, Most valahára szinről-szinre láthatod A tájat, melyért mindig vágyódott szived. Im itt, miért epedtél, ősi Argosod,[1] A fulánkszurta Inachos-lány[2] ligete; Amott, Orestes, lásd a farkaspusztitó Isten[3] piaczát; Hera[4] híres temploma Balkézre van; s e helytt, hová megérkezénk, A kincsben dús Mykenet szemmel láthatod, A Pelopidák[5] vérontásban dús lakát, Hol meggyilkolt atyádnak gyász halálakor Testvérnénéd kezéből téged egykoron Átvévén megmentélek s fölneveltelek, Hogy felnövén, atyád halálát megboszuld. Most hát Orestes, és te, kedves Pylades, Vegyétek gyorsan fontolóra, mit tegyünk; Mert a kelő nap tündöklő sugára már Felkölti a madarak reggeli dalát, S szétfoszlott a sötét éj csillagfátyola; Mig hát elő nem jő a házból valaki, Egyezzetek meg szóval; mert addig jutánk, Hol nincs idő habozni, hol már tenni kell. Orestes. Oh te, szolgák legjobbja, mint megismerem Hozzánk való hűséged fényes jeleit! Mint a nemes mén, bárha aggkor nyomja is, Nem veszti bátorságát a veszély között, Hanem fülét hegyezve vár rá: úgy te is Biztatsz bennünket, és az elsők közt haladsz. Elmondom hát, mit tartok jónak; te pedig Figyelj szavamra éber füllel és mutass Jobb útat, hogyha egyben-másban tévedek. Midőn a Pythiának[6] kértem jóslatát, Hogy megtanitson arra, mint vegyek boszút Atyám halálaért a gyilkosok felett: E választ adta Phoebos, halljad iziben: Hogy hadsereg és fegyver nélkül, titkosan, Csel által hajtsam végre méltó bosszumat. Hallván tehát a jóslat ilyen szózatát, Indulj a házba, s jó szerét ha ejtheted, Azonnal lépj be, tudd meg, mi történik ott, Hogy látva mindent, biztos hirt hozhass nekünk. Ily aggon és oly hosszú évek mulva nem Ismernek rád, s gyanútól védnek ékeid.[7] Mondd el, hogy idegen vagy, Phokisból[8] jövél, Phanoteus[9] nevében; mert e férfiút Tartják legtöbbre minden frigytársuk között. Jelentsd aztán s erősitsd esküvel szavad, Hogy megölé Orestest zordon végzete, A pythiai harczjátékon[10] lezuhant Gyors szekeréről; igy intézd beszédedet Mi meg előbb atyám sirját, parancs szerint, Ajándokokkal[11] ékesitjük és fejünk Fürtjével; visszatérünk azután ide, Kezünkben lesz az érczből öntött hamvveder, Melyet bokorba rejték, mint te is tudod, És áltató beszéddel kedves hirt hozunk Számukra, hogy már lángok martaléka lett Holttestem és a máglyán porrá hamvadott. Mit árt nekem, ha szóval holtnak mondanak, De tettleg élek és dicsőséget nyerek? Nem tartok rosznak semmi szót, mely hasznot ad. Láttam már gyakran, hogy holt híröket vivék Bölcseknek is, s ha aztán visszatértenek, Több tiszteletben álltak még, mint az előtt. Bizton reménylem én is, hogy e hir után Fénylő csillagként fognak látni ellenim. Oh én hazám s hazámnak intenségei, Fogadjatok be, áldjatok meg útamon, S te is szülői házam; hisz az istenek Küldének, hogy boszúmmal megtisztitsalak; Ne üzzetek el innen szégyenletesen; Hadd állitsam fel újra ősi házamat! Ez volt mondandóm; most pedig készülj, öreg, S legyen gondod rá, hogy jól végezd dolgodat. Mi ketten távozunk; mert a jó alkalom Az ember minden művének legfőbb ura. Elektra (a palotában). Oh jaj nekem! Nevelő. Ugy tetszik, mintha benn a házajtó mögött Cselédnő jajgatását hallanám, fiam! Orestes. Talán szegény Elektra volt? Nem gondolod, Hogy itt maradjunk s meghalljuk keserveit? Nevelő. Nem, nem. Ne fogjunk semmihez, mig Loxias[12] Parancsát meg nem tettük; most első legyen Atyád sirján az áldozat; ez ád nekünk Erőt nehéz munkánkra s fényes diadalt.

(Elmennek. Elektra jő a palotából.)

Elektra. Oh mennyei fény, S te földölelő lég, mennyiszer Hallád gyászdalomat, Hallád, mint téptem, ütöttem Véresre saját kebelem’, Mikoron eloszolt a sötét éj. Ah! jól tudja gyűlölt nyoszolyám Álmatlan éjjeleim gyötrelmeit, Miként siratom boldogtalan atyámat, Kit a véres Ares idegen Földön nem fogadott be lakába; Hanem itthon vágta le drága fejét Gyilkos bárddal anyám s a lator Aegisthos, mint csert a favágó, S rajtam kivül senki sem ejt Könyet, atyám, hogy ily iszonyu és Szégyenletes volt a halálod.

Nem fog soha szünni Gyászos sóhajom és panaszom, Mig látom a fényes csillagokat, Látom a nap ragyogását; Mint a fiát vesztett csalogány Hallatom én bús zokogásom’, A szülői ház ajtója előtt. Oh Hades és Persephone tanyája![13] Oh pokoli Hermes,[14] s te felséges Ara![15] És ti Erinysek,[16] isteni szülöttek! Kik látjátok a meggyilkolt tetemét, Kik látjátok a rablott násznyoszolyát, Jertek, adjatok segedelmet, Boszuljátok meg atyám halálát, S adjátok vissza fivérem; mert egyedül Nem birom el immár Gyötrelmeim iszonyu terhét. (A kar fellép.)

Első versszak.

Kar. Oh gyermek, oh szörnyü anyád Leánya, Elektra, miért Hangzik szüntelenül bús panaszod Hős Agamemnon után, kit anyád csele Hajdan orozva megejte, s gonosz keze Halálra külde ravaszul? Veszszen el, a ki ezt Tevé, ha igy szabad beszélnem. Elektra. Oh ti nemes szülöttek! Bánatom enyhületére jövétek; Jól tudom, érezem ezt, szivem ismeri Kebleteket; de ah! én soha nem szünöm Sirni, keseregni atyám gyász sorsa felett. Oh ti, kiket annyi szeretet csatol egybe szivemmel, Engedjetek zokogni, Ah erre kérlek!

Első ellenversszak.

Kar. Sem sóhajtásod, sem imád Nem költi fel Hades örök, Mindent eltemető öléből atyádat. Ám mértéktelenné teszi a fájdalom Mértékét nem szünő keserved, Mig bánatodra nem ad semmi enyhületet. Miért vágyódol szenvedésért? Elektra. Esztelen az, ki feledni Tudja megölt szülei nyomorú halálát. Szivem a bús, panaszos dalu, Egyre Ityst, csak Ityst sirató Félénk csalogányt,[17] Zeus követét szereti. Te vagy istennőm nekem, oh Niobe, szenvedő anya,[18] Ki szikla sirfalak közt Ah! egyre sirsz még.

Második versszak.

Kar. Nem téged ért, gyermekem, Egyedül a fájdalom, Türd te is e gyötrelmeket nyugodtan, Mint azok, a kik törzsed sarjadéki: Ime Crysothemis igy él, igy Iphianassa; Igy rejti el ifjuságát, Miglen a visszatérőt Büszke Mykene földe Ős örökébe fogadja örömmel, – Ő, kit a nagy Zeusz vezet e honba – Orestes. Elektra. Várom őt, ah! szüntelenül, szegény leány én. Bolyongok egyre könyes szemekkel, Férjtelenül, gyermektelenül, végtelen Bánatomat viselem; de ő feledé Tettemet és szavamat. Avagy mért izen Áltató hireket szüntelenül nekem? Szivében ég a vágy, De mégse’ hozza vissza vágya.

Második ellenversszak.

Kar. Bizzál, oh bizzál, gyermek! Fenn a magas égben él Még Jupiter, ki mindent lát s igazgat; Tedd a boszú gondját az ő kezébe, Égő gyűlöleted ne mutasd hevesen, s ne feledd el; Jótékony isten az idő. Nem lesz örökké távol Tőled Agamemnon hős Gyermeke, Krisa füves legelőin,[19] S nem marad el Acheron[20] uralkodója. Elektra. Ah! de reménytelenül oda van, elenyészett Életem java, nem birom el immár; Igy epedek, gyermektelenül, magam, Nincs szerető férjem, kinek óv keze, Ah! idegen vagyok ősi lakomban, Szolga atyám örökébe’, silány ruha Takarja testemet, S üres számomra minden asztal.

Harmadik versszak.

Kar. Jaj volt, hogy visszatére, Jaj volt, hogy ősei ágyán Érte szivét az érczbalta, S megölé sulyos csapása. Szerelem sugalá, csel fejezé be, Szörnyű alakban a szörnyü bűnt, Vajon isten volt, avagy emberi kéz, A mely ezt tehette? Elektra. Oh iszonyú nap, éltem napjai Között legiszonyúbb te! Oh éj, oh szörnyü lakoma Borzadalma! Melyen atyámat a két Nyomorult keze oly gonoszul megölé, És vele megölte az én Elárult éltemet is! A magas Olympos nagy istene Küldje fejökre a boszú tüzét! És ne legyen soha részök öröm, mosoly, Kik ezt a bűnt mivelték!

Harmadik ellenversszak.

Kar. Ne szólj tovább ily hangon, Nem gondolod meg, mi mélyen Sülyedél szégyenletes nyomorba A boldogság ormáról? Szaporán növeléd keserűséged, Mert boszus lelked egyre új Harczokba sodor; nem jó küzdeni így A hatalmasokkal. Elektra. A kín ragadott el, a kín; Jól látom szenvedélyem’, De kínjaim közt nem csillapodnak Panaszaim, Mig szivem élete tart. Ki tud én nekem, oh szeretett barátnők, Enyhületes szót mondani? Ki tanácsot adni nekem? Hagyjatok el, ne vigasztaljatok! Kínom örök, soha meg nem szünő, És nem fog soha sem megszünni keservem, Soha könnyeim folyása.

Végdal.

Kar. Jó indulattal szólok, Mint hű anyád tanácslom: Ne tégy bajodhoz új bajt. Elektra. Ah! lehet-e mérsékleni bánatom’? Illik-e, mondd, feledni a holtakat? Hol van az ember, ki erre képes? Nem kell ilyentől tisztelet; És ha boldogság vár reám, Ne legyen békével enyém, Ha feledve atyámat, elnémul Bús zokogásom. Hiszen ha a halott megsemmisülve lenn Fekszik föld alatt, És a büntetés Nem sujtotta le gyilkosait: Nincs akkor szégyen, Se’ jámborság az emberek közt. Kar. Oh gyermekem, javadra jöttem és magam Javára, ám ha nem szólok jól, úgy legyen A te kivánatod szerint, mi követünk. Elektra. Valóban szégyenelnem kell, oh asszonyok, Hogy oly levertnek tüntet föl a sok panasz; De mert erőszak kényszerit, hogy igy tegyek, Bocsássatok meg. Mily nemes nő tenne mást, Ki szemmel látja atyjának balvégzetét, Miként én látom, éjjel, nappal egyaránt, Nem fogyva, inkább gyarapodva szüntelen? Hiszen szülő anyám kezéből jött reám A legszörnyűbb baj; egy födél alatt lakom Azokkal enházamban, kik meggyilkolák Atyámat; ők parancsolóim; rajtok áll, Megvonni tőlem, vagy megadni részemet. És mit gondoltok, mily órákat élek át, Midőn Aegisthost látom ülni trónusán Atyámnak, látom azt a köntöst tagjain, Melyet atyám viselt, s áldozni látom őt A tűzhely mellett, hol atyámat megölé; És látom azt, mi mindennél több fertelem, Atyámnak nászágyában a gyilkost magát, Boldogtalan anyámmal, ha még mondhatom Anyámnak őt, ki ágyát ezzel osztja meg; Ki vakmerően ily gonosz karjában él, S a boszus fúriáktól nem remeg szive; Nem, mintha még örülne annak, mit müvelt, A hányszor újra fordul az a nap, melyen Atyámat meggyilkolta áruló csele, Dalt, tánczot rendel, és havonkint gödölyét Áldoz fel a védistenek oltárain. És látva ezt a házban, én boldogtalan, Sirok, kesergek a szégyenletes napon, Melyet atyám emléknapjának mondanak – Ah egymagamban! Hisz még azt sem engedik, Hogy annyit sirjak, mennyit szívem sirni vágy. Mert ez az asszony, kit nemesnek mondanak, Szidalmazó szavakkal igy kiált reám: Istentelen teremtés, egyedül a te Atyád veszett el? Nem gyászol más ember is? Halj meg hát nyomorultan és e kínodat Ne oltsák el az alvilági istenek! Igy gúnyol; ám ha azt találja hallani, Hogy jő Orestes: akkor dühvel rám rohan, Sikoltva: Nemde ezt neked köszönhetem? Nem a te műved volt ez, a ki ellopád Orestest tőlem és titokban elvivéd? De tudd meg, elnyered még méltó díjadat! Ekként üvölt rám; híres kedvese pedig Mellette állva még ingerli ellenem, A nyomorult, a mindig gyáva szörnyeteg, Ki asszonyok frigyével küzdi harczait. És én szegény, Orestest várva szüntelen, Hogy sorsomon segítsen, egyre sorvadok. Mert késedelme tönkre tette egyaránt Jelen s jövő reményem minden vígaszát. Ily állapotban ah! ki tudna, kedvesim, Kegyes, türelmes lenni? Hisz rosz végzetünk Magunkat is rossz vágyra, tettre kényszerit. Kar. Ugyan mondd, mig te ily módon beszélsz velünk, Itthon van-e Aegisthos vagy eltávozott? Elektra. Bizonynyal nincs itt. Hisz másképen, azt hiszed, Távozhatnám a házból? A mezőre ment. Kar. Ha igy van, akkor én is többet merhetek, S bátrabban is beszédbe állhatok veled. Elektra. Eltávozott, kérdezz hát tetszésed szerint. Kar. Kérdésem ebből áll: Mit tudsz öcséd felől? Jön-é vagy késik? Ezt szeretném hallani. Elektra. Ezt mondja mindig, ámde mondja s nem teszi. Kar. A férfiú, ha nagy munkába fog, haboz. Elektra. Midőn megmentém éltét, nem haboztam én. Kar. Bizzál; ő jó, s nem hagyja el szeretteit. Elektra. Oh elhiszem; máskép nem élhetnék soká. Kar. Ne szólj tovább; Chrysothemist, testvéredet, Atyád s anyád leányát látja most szemem, A házból jönni áldozattal, a minőt Halottak emlékére szoktak nyujtani.

(Chrysothemis jő a palotából.)

Chrysothemis. Miért jösz kedves nővér, a kapu elé, Hogy ismét hallasd gyászos jajgatásodat? Nem tanulád meg ily hosszú idő alatt, Hogy hasztalan haragnak át ne add magad? Hisz én is érzem e fájdalmat, engem is Gyötör e kín; s ha volna rá elég erőm, Meg is mutatnám nyiltan azt, mit érezek. De a vitorlát most a vészben bevonom, S nem látszom azt akarni, a mit nem birok. Ohajtom, testvér, bár tennél ekként te is. Lehet, hogy nem az én szavam helyes, hanem A te itéleted; de hogyha szabadon Kivánok élni, az erőnek engedek. Elektra. Oh szégyen! el tudod feledni az atyát, Ki nemze, és csak arra gondolsz, a ki szült. Mert minden intés, melylyel engem oktatál, Ő tőle van, magadtól nem jött semmi sem. Válaszsz tehát: vagy esztelennek mondalak, Vagy józan észszel feledéd szerettidet; Hisz ép’ most mondád, volna csak elég erőd, Ugy megmutatnád gyűlölségedet nekik; S midőn atyámért bosszut állni akarok, Te nem segitsz, de gátolón utamba lépsz. Nem egyesűlne így a bajjal gyávaság? Tanits meg, vagy tanuld meg tőlem, mily haszon Érhetne engem, ha megszünnék panaszom? Hisz rosszul bár, de élek, s ez elég nekem. És gyötröm őket, s a halottat tisztelem, Ha ott alant még érez örömet a szív. Te gyűlöletről szólva, csak szóval gyülölsz, De tettel a gaz gyilkosoknak társa vagy. Én nem hajolnék meg előttök, bárha mind Előmbe raknák gazdag ékességidet, Melyek rajtad ragyognak; légyen asztalod Dúsan teritve, élvezz fényes lakomát: Az én egyetlen táplálékom bánatom Legyen; dicsőséged nem vágyom osztani, Te sem kivánnád józan észszel. Ámde most Legjobb atyádnak mig lehetnél gyermeke, Légy az anyád leánya.[21] Rosznak látszol igy, Elárulván szerettidet s a holt atyát. Kar. Az istenekre, semmi szenvedély! Hiszen Mindkettőtök szavába’ van jó és helyes, Ha te reá hallgatnál, s ő viszont reád. Chrysothemis. Hozzá vagyok már szokva én, oh asszonyok, Az ily beszédhez; most se’ hoztam volna fel, Ha nem hallottam volna, mily szörnyű veszély Közelg felé, hogy elnémitsa panaszát. Elektra. Mondd hát a szörnyűt, és ha rosszabb mostani Gyötrelmemnél, többé nem szólok ellened. Chrysothemis. Elmondom híven mindazt, mit magam tudok. Ha meg nem szűnik panaszod, szándékuk az, Hogy olyan helyre küldenek, hol a napot Többé nem látod, és sötét börtönfalak Között, távol hazánktól, sirhatsz sorsodon. Gondold meg ezt s később majd kinjaid között Ne vádolj engem. Térj eszedre, mig lehet. Elektra. Ez szándokuk hát, igy tennének ők velem? Chrysothemis. Bizonynyal igy, mihelyt Aegisthos visszatér Elektra. Ugy rajta! térjen is hát vissza mielőbb. Chrysothemis. Mit kivánsz e szavaddal, oh boldogtalan? Elektra. Aegisthos visszatértét, ha ez szándoka. Chrysothemis. Hogy szenvedés gyötörjön? Merre tévelyegsz? Elektra. Hogy mentől távolabbra fussak tőletek. Chrysothemis. Nem gondolsz életeddel, mely most a tied? Elektra. Valóban szép, csodálandó egy élet ez. Chrysothemis. Szép lenne, csak te hallgatnád az ész szavát. Elektra. Szeretteimhez rossznak lenni ne tanits. Chrysothemis. Nem is tanitlak; ámde tiszteld az erőst. Elektra. Tiszteld magad; nem illik hozzám ily tanács. Chrysothemis. Pedig szép elkerülni esztelen bukást. Elektra. Ha buknom kell, atyámért küzdve bukjam el. Chrysothemis. Atyám, tudom jól, megbocsátja ezt nekem. Elektra. Ily szókat helyben hagyni rosszakhoz való. Chrysothemis. Nem tartasz hát velem, nem fogadod szavam’? Elektra. Valóban nem. Soh’se legyek ily esztelen! Chrysothemis. Tovább megyek hát, merre küldtek, útamon. Elektra. Hová indulsz? Kiért van e gyászáldozat? Chrysothemis. Atyám sirjára küldi általam anyám. Elektra. Mit? Legnagyobb ellenségének küldi ezt? Chrysothemis. A kit meggyilkolt; ezt akartad mondani. Elektra. Ki gondolt erre? Mily barátja vette rá? Chrysothemis. Azt vélem, rémes éji látománya volt. Elektra. Oh ősi istenim, csak most segitsetek! Chrysothemis. Reményre gerjeszt tán ez éji borzalom? Elektra. Beszéld el álmát, aztán megfelelhetek. Chrysothemis. Kevés az, mit felőle mondhatok neked. Elektra. Beszéld el ezt; kicsiny szó gyakran volt elég, Halandót fölemelni vagy lesujtani. Chrysothemis. Atyánkat látta volna, szóbeszéd szerint, Ismét életre kelve megjelenni és Melléje állni; s megragadva a jogart, Mely hajdan az övé volt, most Aegisthosé, A tűzhely mellett állitá fel; galy fakadt Belőle tüstént, melynek gazdag lombjai Egész Mykene országát beárnyalák. Igy hallám attól, ki jelen volt, a midőn Ez álmát elbeszélte Helios előtt.[22] De ennél többet nem tudok, csak azt tudom, Hogy félelmében küld a sirhoz engemet. Az istenekre kérlek hát, fogadd szavam, S ne vonj magadra vészt meggondolatlanul; Ha nem követsz most, majd a baj rákényszerit. Elektra. Ne tégy atyánk sirjára semmit, kedvesem, Azokból, mik kezedben vannak; sérelem S gonoszság volna, holt atyádnak nyujtani Ez ellenséges asszony adományait; Nem, dobd a vizbe, vagy ásd mélyen föld alá, Honnan ne érjék el atyánk sirját soha; Maradjanak elrejtve drága kincsül ott, E nő számára, majd ha meghal egykoron. Ha nem a nők legvakmerőbbje volna ő, E gyűlölt áldozattal meg nem hintené A férfiúnak sirját, kit meggyilkola. Gondold meg, vajjon szívesen fogadja-e Sirjában tőle a halott ez adományt, Ki aljasul meggyilkolá, mint ellenét Megcsonkitá, és kardja véres foltjait Fejéhez törlé; s azt hiszed, ez áldozat Ki fogja engesztelni a gyilkos bünét? Oh nem! Hagyj fel hát ezzel; vágd le fürtjeid Végszálait; im én szegény, hozzá teszem Saját hajam’ – kevés ez, ámde mindenem Nekem –, áldozd fel egyszerű hajfürtimet, S ez övemet, melyen nem csillog semmi dísz. S a porba hullva kérd őt, jöjjön most a föld Alól, legyen segélyünk ellenink között, Hogy gyermeke Orestes diadalmasan Lábbal tiporja atyja ellenségeit, S mi e csekély ajándékoknál gazdagabb Kezekkel áldozhassunk sirján egykoron. Hiszem, valóban hinni kezdem, ő vala, Ki ezt a szörnyü álomképet küldte rá; De te, oh testvér, tedd meg e szolgálatot, Nekem, magadnak és atyánknak, az emberek Legjobbikának, a ki Hadesben pihen. Kar. Kegyesség szól e szűz ajkán, s te kedvesem. Ha józan kívánsz lenni, megteszed szavát. Chrysothemis. Meg is teszem; mert hol a jog parancsa szól, Ott nem vitázni, ámde gyorsan tenni kell, De míg ezt megkisérlem, titkot tartsatok, Az istenekre kérlek, kedves asszonyok; Mert ha anyám megtudná, biztosan hiszem, Merészségem gyászossá lenne én reám.

(Átveszi Elektra levágott fürtjeit s az övet. Azután el.)

Kar. Ha nem téved a jós szellem igéje, S nem hagyott el az értelem: Mert jelenti jöttét Az isteni igazság büntető keze, Boszúja nincs messze már, óh gyermekem! Ez éji látomány Enyhe fuvallatára Bennem új remény fakad; Nem fogja elfeledni a hellen vezér, atyád, Az ősi kétélű szekercze ércz csapásait, Melyek gonoszul, gyalázattal megölték őt.

Ellenversszak.

Már a sok karu, sok lábu Erinys[23] Érczlépéseivel közelg Szörnyű leshelyéből. Boszút lihegve a buják fejére, kik Tilos menyegzőt gyilokkal ültenek. Azért reménylem én, Gyász jele lesz ez álom A gonosztevőkre és A czinkosokra. Mert az éjek szörnyü álmai, S az istenek jóshangja – mind hiú káprázatok, Ha nem hoz ez éji látvány üdvöt és áldást.

Végdal.

Oh te, az ősi Pelops Merész versenyfutása! Mennyi nyomorral sujtád Ezt a hont. Mert a mióta Myrtilos Tenger ölében pihen, Melybe az áruló Kéz aranyos szekérről Álnokul ledobta: Nem hagyá El azóta e házat Örök iszonyú átok.[24]

(Klytaemnestra kijő a palotából. Utána hölgyek, áldozati adományokkal.)