Part 20

Egy darab idő mulva megint fogni kezdi az asszonyt, még talán hétszerte jobban, mint az előtt. Péter ismét könyörög a Jézusnak:

– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!

– Jól van Péter, előbb menj ki, nézz szélyel, mit látsz?

A tanitvány kiment, felnéz az égre, hát látja, hogy a csillagok közt egy tüzes akasztófa van; bemegy a házba s elmondja, mit látott.

– Még nem lehet, – mondja arra a Krisztus – még várni kell egy darabig.

Harmadszoriban is fogni kezdi az asszonyt, még talán hétszerte jobban mint az előtt. Szent Péter megszánta a vajudó kínját, könyörög ismét a Jézusnak:

– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!

– Jól van Péter, előbb menj ki, nézz szélyel mit látsz?

A tanitvány kiment ujra, felnézett az égre, s nem sokára bement.

– Uram nem látok mást: három buzakalászt!

– Jól van Péter, most már lehet.

A szegény asszony már megbabádzutt abban a pillanatban szerencsésen. A gyermek megmaradt, emberkort ért; idővel olyan derék ember vált belőle, hogy a halóföldjében is ezren meg ezren áldották még a hamvadó porát is.

(Török Károly gyüjt. Hód-Mező-Vásárhely.)

XXVIII.

Egyszer szent Péternek, midőn a Jézus Krisztussal utazott, eszébe jutott, hogy ő szeretne isten lenni, ha tovább nem, legalább egy napra; majd megmutatná ő akkor, hogy hogyan kellene a világot igazgatni. A Jézus minden módon iparkodott lebeszélni arról a bohókás gondolatról. Mikor aztán látta, hogy Péteren nem fog a jó szó, sőt hogy minél többet beszél neki, az annál inkább vágyakodik isten lenni, azt mondja hát neki:

– No jól van Péter, minthogy olyan nagy kivánságod van a világot igazgatni: megengedem, hogy ma igazgathatod úgy, a hogy’ neked tetszik; majd meglássuk, mire mégysz vele.

Abban a pillanatban ott termett egy szép aranyos karszék, már Péter bele akart ülni, mikor egy asszony a faluból egy fias tehenet hajtott ki a nyomásra legelni. Péter nem tudta megállani, hogy meg ne kérdezze az asszonytól, hogy hova hajtja a tehenet?

– Majd csak ide a nyomásra legelni! – avval kettőt hármat utána csapott az ostorával a tehénnek, az odább koczogott, maga pedig visszafordult s ment egyenesen a falunak.

– Hát a tehénre ki visel gondot? kérdi szent Péter, a mint látta, hogy az asszony hazafelé tart.

– Majd gondját viseli a jó isten! mondja az asszony, mert énnekem odahaza annyi a bajom, hogy csak az isten a megmondhatója; négy gyerek vár a kuczkóban s egytől egyig mind apró!

– Hallod Péter? mondja a Jézus Krisztus, midőn az asszony elment, most már a tehenet terád hagyták, te viseled gondját.

Egyszeriben ottan termett szent Péternek a nyakában egy karikás ostor. Nem sokára szüksége is lett rá, mert a borju elbőditette magát, a farkát felkunkoritotta, avval aló, vesd el magad, neki rugaszkodva futni kezdett; szaladt, szaladt tüskön-bokron keresztül, a tehén pedig mindenütt a nyomába. Nosza szent Péter is kapja a karikást, szalad a tehén után, kiabál neki: „Boczikám! boczikám!“ de biz’ a rá sem hederitett, csak futott egyenest a fia után, úgy hogy jól meghajlott a nap, midőn megtudta előzni a tehenet; s mikorára visszahajtotta fiastul együtt, épenséggel öreg este lett. Szent Péter pedig az egész napi szaladásában kifáradt úgy, hogy alig birta a lába; szidta a tehenet mint a bokrot.

– No lásd Péter, mondja a Jézus Krisztus, te isten szerettél volna lenni, a világot akartad volna kormányozni, pedig egy fias tehénnek sem tudnád jól gondját viselni.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXIX.

Egyszer a Jézus Krisztus földön jártában keltében ment mendegélt szent Péterrel. A mint így haladnak, szent Péter megszólitja a Jézus Krisztust:

– Mégis szép dolog istennek lenni!

– Miért Péter? – kérdi tőle a Krisztus.

– Segiteni az özvegyeken, árvákon; megjutalmazni a jók fáradságát; megbüntetni a gonoszt. Tudom én istenem! ha én lehetnék az, nem lenne egy rosz ember se a föld kerekségén!

Alighogy elvégezte a beszédjét szent Péter, Jézus körül tekint, meglát egy kis fiatal hajtáson egy csomó rajt; azt mondja hát Péternek:

– Eredj Péter! fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal; ki tudja? hátha még hasznát veszszük.

Péter odamegy a kis fa alá, bele söpri a rajt a kalapjába; de mivel sok volt, egy csomó a kezére rakodott.

Vitte aztán a kalappal együtt a rajt. Egyszer egy méh beleeresztette a fulánkját a kezébe, mire Péter keservesen följajdult s földhöz vágta az egészet.

– Mi lelt Péter? kérdi tőle a Jézus Krisztus, mit csináltál?

– Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a rajt, de megcsipte egy méh a kezem szárát!

– Mért nem választottad hát ki közüle azt, a melyik megcsipett?

– Hiszen ha tudtam volna! mondja Péter, de mikor mindegyik olyan egyforma mint a lencse meg a lencse.

– Lásd Péter! mondja neki a Jézus Krisztus, ha te isten volnál, akkor is igy cselekednél; az emberek közül ha egy megbántana, kész volnál azér az egyért a többi ártatlanokon is boszut állani.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXX.

Egyszer a Jézus Krisztus egy folyón akart átkelni, de mivel se híd nem volt rajta, se egy fia csolnak ott közeldiben, sehogy sem tudott átmenni. A mint nézkélődik, látja, hogy a parton ott legel egy ló meg egy szamár; megkéri hát a lovat, hogy vigye át a vizen. De az azt mondta:

– Bizony nem viszlek én, ugyis éhes vagyok, inkább eszem addig.

– No hát egyél örökké! – mondja a Jézus Krisztus – de sohase lakjál jól!

Azután megkérte a szamarat; az ott termett mindjárt s egy szó nélkül átvitte a folyón.

– No a mért velem jól tettél: megáldalak, hogy mindenütt, még a szemétdombon is, lakjál jól.

Azért van az, hogy a ló, – mert a Jézus megátkozta, – ámbár éjjel-nappal eszik, még sem lakik jól; a szamár pedig csak olyan jó izüen megeszi a legcsekélyebb takarmányt is, mint a legjobb szénát s a leghitványabb kóróval, giz-gazzal is jól lakik.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXXI.

Mikor Jézus Krisztust el akarták fogni, hogy keresztre feszitsék, bujkált az üldözői elől egy erdőben. A mint az üldözők keresték, a kis pacsirta másfelé akarta őket vezetni, hogy meg ne találják Jézus Krisztust, de a fürj elkezdett kiabálni: „itt szalad, itt szalad, itt szalad,“ – rá meg a bíbicz hogy: „búvik, búvik, búvik,“ legutoljára meg a galamb: „a bukorba, a bukorba, a bukorba.“ Igy az üldözők megfogták Jézust. Ekkor Jézus megátkozta a három madarat. A fürjet, a miért azt kiabálta, hogy „itt szalad“ arra átkozta, hogy magosan repülni ne tudjon, csak mindig a vetés közt szaladgáljon; a bíbiczet, a miért elárulta, hogy „búvik,“ arra átkozta, hogy mindig a rétben sás közt, káka közt bújkáljon; a galambot, a miért megmondta az üldözőknek, hogy „a bokorban“, arra átkozta, hogy soha fára ne szállhasson, csak a bokrok alatt keresgéljen. De a kis pacsirtát, a miért másfelé akarta vezetni az üldözőket, megáldotta, hogy a legmagasabban tudjon repülni, s reptében csak ő tudjon énekelni.

(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)

XXXII.

Mikor Jézus Betlehembe ment szamárháton, a szamár nagyon megéhezett, meglátott egy nádat az út mellett, beleharapott a levelébe. De Jézusnak nagyon sürgős útja volt, nem várakozhatott, a szamár nem haraphatta le a nádlevelet, hanem attól fogva minden nádlevélen meglátszik a három fogahelye.

(Arany László gyüjt. Alföld.)

XXXIII.

Tudod hogyan származott a szamár hátán az a két verhenyeges csík, mely nyakatöve táján gerinczéről a szűgye felé két oldalon lefut? Szegény Jézus vére folyt rajta végig, mikor megsebesülve vitték őt a szamár hátán. Azóta minden szamáron rajta maradt az a csík.

(Arany László gyüjt. Alföld.)

XXXIV.

A Jézus Krisztus földön jártában keltében egyszer igen megéhezett, bement hát egy házhoz s kérte a gazdasszonyt, hogy a mivel az úr isten megáldotta!…

De az asszony nagyon fösvény volt, azt mondta ő bizony nem adhat semmit, mert maga is a piaczról él, most is más napja már, hogy egy falat kenyér sincs a háznál.

Pedig nem mondott igazat, mert hat kenyér meg egy czipó sült akkor is a kemenczében. A Jézus tudta ezt nagyon jól, azért midőn látta, hogy az asszony semmi nélkül elutasitja, azt mondja neki:

– Ne is adjon hát az úr Isten! Azzal elment dolgára.

Mikor aztán az asszony a kemenczéből szedné ki a kenyereket, uram fia! mi történt! egytől egyig mind kővé volt változva!

(Török Károly gyüjt. Hód-Mező-Vásárhely.)

JEGYZETEK.

I. KARÁCSONI MYSTERIUMOK és VIZKERESZTI JÁTÉKOK.

Eddigi népköltési gyüjteményeink mellőzték a népmysteriumokat, de 1859 óta némi figyelem fordult feléjök, s folyóiratok, lapok örömest nyujtottak tért egy-egy ily tartalmu közleménynek. Igy jelent meg az első magyar népmysterium a „Magyar Nyelvészet“ IV-dik évi folyamában _(1859. 177–181. lap)_, a második a „Magyar Sajtó“ tárczájában _(1864. 297. sz.)_, a harmadik a „Vasárnapi Ujság“-ban _(1866. 13. sz.)_, a negyedik Orbán Balázs „Székelyföld“-jében. Pest. _(1869. II. k. 152–155. l.)_

Itt összesen veszi az olvasó nemcsak ez elszórva megjelent közleményeket, hanem mindazt, mi eddig különböző gyüjteményekben kéziratban lappangott. Ugy hittük, hogy semmivel sem nyithatjuk meg méltóbban gyüjteményünket, mint a magyar költészet e kevésbbé ismert és legrégibb maradványaival, mert bár e népmysteriumok nyelv- és részletekre nézve változásokon mentek át, de szerkezetök körrajza s tartalmuk alapja a magyar egyház és népélet legrégibb korszakáig felvihető.

Kétségtelen és köztudomásu dolog, hogy a keresztyén drámának épen ugy az oltár a bölcsője, mint a görögnek. A keresztyén egyház liturgiájából fejlett ki a mysterium, hit- és erkölcstani allegoriáiból a moralitás. Ez elemek soknemü hatások alatt fejlődve, végre érintkeztek a classicismussal, s megteremték a keresztyén uj drámát, mely különösen Franczia-, Angol- és Spanyolországban a tökély magas fokára emelkedett. A fejlődés különböző fokozatait többé kevésbbé tisztába hozta az európai irodalom, de maga az eredet s az első mozzanatok meglehetős homályban vannak. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a keresztyénség első századaiban az egyház ellenséges szemmel nézett mindennemü szinészetet, mint a paganismns élő emlékét. Európa déli részeiben, hol a római müveltség és nyelv romanizálta a különböző népfajokat, a római histriok, pantomimok, bűvészek folyvást kedvenczei voltak a népnek, északon pedig a german népek nagy szeretettel csüngöttek minden drámaias babonán, alakoskodó szokáson, melyek régi vallásukkal voltak kapcsolatban. A tilalom és üldözés nem használván, az egyház szép módjával a pogány szokásoknak lassanként keresztyén jelentőséget adott, s magát a keresztyén cultust látványosabbá tette. Igy történt, hogy a mi eredetileg a pogány istenek dicsőitésére szolgált, idővel az apostolokra, szentekre, sőt magára Krisztusra szállott át.

Az uj ünnepek a régiek idejére tétettek vagy kapcsolatba hozattak amazokkal. Krisztus születésének ünnepe nem csak azért tétetett deczember végére, mert a hagyomány szerint a téli napfordulat idejére esik, hanem azért is, hogy a saturnaliák keresztyén jelentőséget nyerjenek.[112] A téli napfordulat a germán népeknél is szent volt, mert akkor tartattak a Woutan és neje Fricke tiszteletére rendelt ünnepek. A német, angol és skandináv karácsoni szokások egész vegyületét képezik a pogány és keresztyén eszméknek.[113] Szóval a keresztyén egyház igyekezett magába olvasztani a római és germán pogányság drámaias szokásait és keresztyén irányt adni látványos hajlamainak, mire mindinkább fejlődő cultusa elég eszközt és alkalmat adott.

A már Tertullián idejében (220.) rendezett keresztyén liturgia drámai mozzanatokat rejt magában. Maga a mise nem egyéb, mint mysterium, a megváltás nagy titkának ábrázolása, melynek mint a primitiv görög drámának megvannak epikai, drámai és lyrai elemei. Epikai elem a profetia és evangelium, drámai maga az áldozat, lyraiak pedig a dialog felé hajló responsoriák, antiphonák, hymnusok s prózák.[114] A mise ez elemeit még inkább kifejtették a keresztyén nagy ünnepek, melyek Krisztus születése, szenvedése, feltámadása és mennybe menetele emlékét ujitják meg, s melyek központja szintén a megváltás nagy titka. Különösen karácson, nagypéntek és husvét ünnepe kedvezett a mysterium-dráma kifejlődésének. Ez ünnepek liturgiája mindinkább hajlott a drámai énekhez. A pap nem egyedül énekelte többé, mint a régi időben Krisztus születését és szenvedését, hanem különböző személyek között osztattak ki József, Mária, Gábor angyal, a pásztorok, Herodes és a Krisztus beszédei. E mellett oly czeremóniák, látványok szövettek be, melyek mintegy kifejezték a cselekvény főbb mozzanatait, mint a jászol kitétele, a pásztorok hozzájárulása, a három király megjelenése, Krisztus sirja, a mellé rejtőző angyal, az asszonyokat ábrázoló papok csoportja.[115]

Ez a mysterium-dráma fejlődésének első foka, melyet liturgiai mysteriumnak nevezhetni, a mennyiben a liturgiának egy részét képezte. Jean de Bayeux, avranchei püspöknek egy a norman egyház liturgiájáról a XI-dik században irt munkája kétségtelenné teszi, hogy akkortájt a templomban előadott mysteriumok szorosan az isteni tisztelethez tartoztak.[116] A fenmaradt legrégibb franczia és német mysteriumok, a XI. és XII-dik századból mind liturgiai mysteriumok, latin nyelven és egyházi stylben irva. A francziák régiebbeknek látszanak, mint a németek, de mindenik hasonlit egymáshoz, közös forrásuk az egyházi rituale.

Azonban a mysterium lassanként kiszakad a liturgiából s annak része helyett toldalékát kezdi képezni. E körülmény mindinkább háttérbe szoritja a mysterium lyrai elemeit: az énekrészt. A drámai elem előtérbe nyomul, az egyszerü szerkezetet bonyolultabb váltja fel, a latin nyelv a nemzetivel vegyül, majd egészen ennek adja át helyét, az előadók jelmezbe öltöznek s többé nemcsak papok, hanem vándor énekesek, tánczosok, alakosok is, kik a népnek eddig is kedvenczei voltak s kiket a papok az élénkebb előadás kedvéért alkalmazni kezdenek. A szinhely nemcsak a templom, hanem, hogy több ember láthassa, a templom előtti tér, temető, klastromok udvarai. Tárgyainak köre is szélesbül, nemcsak a megváltás nagy titkára vonatkozó események dolgoztatnak fel, hanem vegyesen bibliai történetek, szentek viszontagságai, vallásos allegoriák s a nagyobb hatás végett komikai intermezzók, népies tréfák szövetnek be a legkomolyabb jelenetek közé is.

E második fok képezi a mysterium-dráma virágzási korát. Nem liturgia többé, de világi dráma sem. Iránya még egyházias, szerzői papok s ha előadói nem is mindig ők, de egészen az ő befolyásuk alatt áll. Azonban e befolyás lassanként gyengül. A vándor énekesek és szinészek részvéte kezdi kivetkőztetni a mysteriumot egyházias jelleméből. A czéhek és testületek is rendeznek mysterium-előadásokat, előbb a papok befolyásával, később ellenökre. A mysterium mindinkább elvilágiasodik. Történeti tárgyak is feldolgoztatnak s az allegóriai személyek typikaiakká válnak. A classicismus befolyása alatt a mysteriumból tragédia, a moralitásból komédia fejlik. Nemcsak uj nevet, de uj tartalmat is nyer, csak a keresztyén világnézlethez marad hű, de ez sem többé a középkori egyházé. A papok ezentul is rendeznek még mysterium-előadásokat, de ezek már nem oly népszerűek. Az egykor annyira kedvelt mysterium a városi nagyobb iskolákba szorul s itt-ott a falukon marad fenn még egy jó darabig, mint az ájtatos nép mulatsága.

E fokozatos fejlődés különböző országokban különböző időben ment véghez és mindenütt a viszonyok és népszellem módositó hatása alatt. Vajon Magyarországon ugyan az volt-e a fejlődés, mint Európa más országaiban? Mutat-e különbséget a viszonyok és népszellem módositó hatása? Általában volt-e és mennyiben mysteriumunk? E kérdések még nincsenek tüzetesen kifejtve a magyar irodalomban s nekünk nincs bátorságunk kifejtésöket igérni. Inkább csak egy pár gondolat ébresztő nézetet szándékunk elmondani, melyek szoros kapcsolatban vannak gyüjteményünk népmysteriumaival.

A magyar egyház liturgiája nem volt más, mint a nyugoti keresztyén egyházé s ennélfogva a mysterium-dráma elemei épen ugy meg voltak benne, mint akár Franczia- vagy Németországon. A liturgiai mysterium bizonyára nálunk is kifejlődött, vagy jobban mondva, hozzánk is átszármazott külföldről épen ugy, mint a katholikus cultus másnemü czerimoniája. Nincs ugyan reá történeti adat, mi legalább nem ismerünk, de majdnem kétségtelenné teszi két körülmény: egyik a katholika egyház liturgiájának egysége, mely a X. század óta kevés eltérést mutat; második, hogy e korból élő emlékek is maradtak ránk, mert a mint alább látni fogjuk, e gyüjteményünk mysteriumai alapjokban nem egyebek, mint a nép közé szállott s egész napjainkig fenmaradt liturgiai mysteriumok.

A fejlődés második korszaka, midőn a mysterium elválik a liturgiától, csak toldalékát képezi, majd önállóan indul virágzásnak, nálunk aligha megjelölhető. Mindenesetre mysterium-drámánk nem lehetett virágzó s általános divatu. Az a körülmény, hogy egyetlen emlékünk sem maradt e korszakból, még magában keveset bizonyit, de hogy a viszonyok s maga a népszellem nem kedveztek fejlődésének, bizonyosnak látszik. A román nemzeteknek a római korból fenmaradt szinészethez való ragaszkodása mintegy forrásul szolgált a mysterium fejlődésének; ide járult még a román faj formaérzéke, a külsőségek iránti előszeretete, mozgékonysága melyek mind megannyi szinészeti tulajdonok. A germán népek ősvallásából folyó látványos, alakoskodó és drámaias szokások, melyeknek a keresztyénségbe olvadását épen a katholikus cultus segitette elő, szintén fejlesztő hatással voltak a mysteriumra. A fogékonyság és fejlődés ez alapjai hiányoztak nálunk, vagy legalább kevésbbé voltak meg. Az ősmagyar vallásos szertartások nyomait aligha megtalálhatni keresztyén népszokásainkban. Legalább egy pár nevet kivéve, nem tudjuk kimutatni, hogy a pogány magyar eszmék és szokások hogyan nyertek keresztyén jelentőséget s voltak-e köztök olyanok, melyek kapcsolatba hozhatók a mysterium fejlődésével. Másfelől a magyar népszellemben ha nem is hiányzik, de nincs feltünőbb szinészeti hajlam. A magyar nép még napjainkban sem csüng annyi rokonszenvvel a szinészeten, mint a román és germán népek. E mellett nálunk a polgári elem ugy a közép-, mint az ujkorban kevésbbé volt kifejlődve, mint Európa déli és nyugoti országaiban. A mysterium pedig mindenütt csak oly nagyobb városokban virágzott, hol erős polgárság volt. Az angol mysterium-dráma hamar a polgári testületek kezébe került. A franczia mysterium-dráma gyors fejlődését és elvilágiasodását Jubinal[117] egyenesen a harmadik rend emelkedésének tulajdonitja, mely már a XIII. században jelentékeny befolyásra vergődött. Továbbá mindenütt, hol a mysterium-dráma virágzott, egyszersmind erős fejlésnek indult a keresztyén uj dráma is. Szóval ez ugynevezett harmadik korszak a másodiknak mintegy kényszerü következménye volt. S vajon nálunk a XVI. és XVII. században mit találunk? Csak tanodai drámát, s a szintén oda szorult moralitást, melyeket részint a jezsuiták hoztak divatba, részint a külföldi egyetemekről hazajött protestans papok. A világi drámának, szinészetnek kevés nyoma, s a mi legrégibb világi drámánkat, „Balassi Menyhárt árultatásá“-t illeti, nem épen bizonyos, valóban szinpadra készült-e, vagy csak dialogizált satyra? Szóval, a magyar ujabb szinészet és dráma korszakát nem hozhatni szoros kapcsolatba a mysterium-dráma elvilágiasodó korszakával, mi azt bizonyitja, hogy nálunk sokkal kevébbé virágzott a mysterium-dráma, mint Európa más nemzeteinél. Mindent összevéve bizonyosnak látszik, hogy nálunk inkább csak a liturgiai mysterium volt divatban akkor is, midőn másutt a mysterium-dráma önállóan fejlődött, s ha itt-ott valamely egyházban külföldről behozott vagy talán itt készűlt önálló mysterium-drámák adattak is, az csak a kivételek közé tartozott. Ily kivételek lehettek a brassói szerzetesek által 1500-ban előadott mysteriumok, melyekről Ipolyi[118] emlékszik, s melyek azt is mutatják, hogy e kivételeknek leginkább a magyar birodalombeli német városok voltak szinhelyei.

Toldy Ferencz más nézetben van. Ő azt állitja, hogy a mysterium-dráma nálunk épen ugy virágzott, mint Angol-, Franczia-, vagy Németországon, s a népszinjáték és bohózat már a XIII-dik században kiszakadt a magyar mysterium-drámából[119]. Állitásait oly történeti adatokkal támogatja, melyek aligha kiállják a kritikát. Felhozza az 1271-diki budai zsinat VIII. kanonát, mely tiltja, hogy az egyháziak a mimusokat, histriokat és joculatorokat (hegedősöket) ne hallgassák; továbbá az 1460-diki szepesi zsinat XXXVIII-dik kanonát, mely inti a papokat, hogy mimusoknak, histrioknak, siposoknak Krisztus alamizsnájából, mely a szegényeket illeti, ne adjanak semmit. Hivatkozik egy pesti barát-, Laskai Osváldra, a „Biga salutis“ (1498.) irójára, ki panaszolja, hogy magukban a klastromokban is szini énekek zengenek (cantus theatrales perstrepunt); és Zsámboki tizenhatodik századbeli történetirónkra, ki szerint a törökök azért határozták el II. Lajos ellen a háborut, mert tapasztalták, hogy a magyarok a lakomák és theatrumok örömeibe sülyedtek.

Vajon ama két kanon a mysterium-drámára czéloz-e, vagy részint a magyar vándor hegedősökre, kik a nép ősmondáit fentartották s a keresztyénség előtti emlékeit élesztgették, részint pedig amaz idegen bohóczokra, bűvészekre, kötéltánczosokra, zenészekre, kik hol Német-, hol Olaszországból jőve, bebarangolták az országot, mint azt napjainkban is tapasztaljuk? Az ugynevezett joculatorokat, histriokat, mimusokat folyvást üldözte az egyház jóval a mysterium-dráma keletkezése előtt, sőt a mysterium-drámát is főleg azért kezdette, hogy tőlök elvonja a népet. A második arelati zsinat már az V-dik században mennydörög ellenök[120]. A Karolingek conciliumai, capitularei[121] számos tilalmat bocsátanak ki a kóbor szinészek ellen, kiknek még ekkor nincs közük a mysterium-drámával. Agobard, lyoni püspök (816–840) megbélyegzi kora histrioit és mimusait, kiket a főurak az egyházi szegények rovására táplálnak.[122]

A magyar egyház követve a külföld példáját, szintén felvette kanonjai közé a histriok, mimusok és joculatorok elleni tilalmat s nem ok nélkül. A magyar és szláv hegedősök széjjeljártak az országban, nemzeti dalukat kedvelhették maguk az egyháziak is; a kóbor olasz és német bohóczok, tánczosok, zenészek, bűvészek mutatványaiban gyönyört talált a nép, sőt maguk a papok is, s talán alkalmazták is őket egy-egy liturgiai nagyobbszerü mysterium előadásakor. De ebből nem következik, hogy e mimusok és histriok magyarok lettek volna, sem az, hogy mint idegenek nagyban befolytak volna a mysterium-dráma fejlődésére, legkevésbbé pedig az, hogy már a XIII-dik században a mysterium-drámából kiszakadt népszinjátékunk és bohózatunk lett volna. Hiszen a XII-dik és XIII-dik században a németeknél is, mint Reidt[123] megjegyzi, együtt de egymástól függetlenül találjuk a világi szinjátékot az egyházi szinjátékkal (mysterium), csak a XIV-dik században olvad egymásba a kettő, vagy jobban mondva a világi az egyháziba, hogy XV. és XVI-dik század folyamán a farsangi bohózatokban uj életre ébredjen. Lehetetlen tehát, hogy nálunk, kik később lettünk keresztyének és fejlődésünk lassubb volt, már a XIII-dik században megtörtént volna az, mi szomszédainknál is csak a XV-dik században ment véghez.