Part 19

– No gazdám, hoztam magamnak társát.

A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva soha sem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)

XVI. AZ OKOS LEÁNY.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros és okos leánya, a ki olyan okos volt, hogy hetedhét ország ellen járt a hire. – Meghallja ezt a király. Oda izen neki, hogy van neki a padlásán száz esztendős kendere, fonja meg azt selyem czérnának. – A leány erre visszaizen, hogy van nekik száz esztendős sövényök, csináltasson abból a király aranyorsót, akkor szivesen megfonja az aranyfonalat, de azt csak nem kivánhatja a király, hogy az aranyfonalat haszontalan faorsón fonja meg.

Tetszett a királynak a felelet. Megint azt izeni, hogy van neki egy lyukas korsója a padláson, foldja meg azt, ha tudja. Megint visszaizen a leány, hogy fordíttassa ki hát a király a korsót, mert az öreg apja sem látta, hogy szinéről foldoztak volna meg valamit.

Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most meg azt izeni, hogy menjen el a leány ő hozzá, de úgy, hogy még se menjen; köszönjön is, mikor elébe ér, de még se köszönjön; vigyen is neki ajándékot, ne is.

Erre a leány elkéri az apjától a szamarát, felűl rá, aztán ugy megyen a királyhoz. Otthon egy galambot megfogott, szitával leterítette és elvitte magával.

Mikor aztán a király elébe ért, egy szót sem szólt, hanem meghajtotta magát, aztán a galambot a szita alól elrepitette. Igy aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is.

A király úgy megszerette az okos leányt, hogy míndjárt elvette feleségűl.

(Illésy György gyüjt. Debreczen.)

XVII. ADJ’ ISTEN EGÉSZSÉGÉRE.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: adj’ isten egészségére! Néha, ha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: „adj’ isten egészségére!“ Minden ember azt mondta csak a csillagszemü juhász nem akarta soha’ se mondani.

Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott; maga elébe hivatta a juhászt.

Elmegy a juhász, megáll a király előtt, a ki pedig trónuson ült és igen hatalmas volt, meg rettenetes mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász még se félt tőle.

– Mondd mindjárt: adj’ isten egészségemre! – rivalt rá a király.

– Adj’ isten egészségemre! szólt vissza a juhász.

Nekem, nekem, te korhely, betyár te! lármázott a király.

– Nekem, nekem, felséges úr! felelt amaz.

– De nékem, én nékem! orditott a király és mérgesen verte a mellét.

– Nékem hát, persze, hogy énnékem! mondta megint a juhász és szeliden verte hozzá a mellét.

Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgébe, de bele szólt a hopmester.

– Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj’ isten egészségére felséges uram! – mert ha nem mondod halál fia vagy.

– Nem mondom én addig, mig a királykisasszonyt nekem nem adják, felelt a juhász.

A királyleány is ott volt a szobában, királyapja mellett ült egy kisebb trónuson és olyan gyönyörűséges szép volt, akár csak egy arany galamb; no, de akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért mégis elnevette magát a juhász szavára, mert neki megtetszett a csillagszemü juhász, jobban megtetszett mint minden királyfi.

A király pedig megparancsolta, hogy vessék tüstént a juhászt a fehér medve tömlöczébe.

El is vitték a darabantok s bevetették a fehér medve tömlöczébe, a kinek két nap nem adtak semmit enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje s felfalja, de mikor a csillagszemét meglátta ugy megijedt, hogy majd maga magát falta be, s a legtávolabb szögletbe kuczorodott, onnan nézte, de bántani nem merte, pedig oly éhes volt, csak úgy nyaldosta talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét és hogy ébren tartsa magát, nótákat csinált, mert tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné.

De nem aludt el.

Reggel jön a hopmester megnézni a juhász csontjait, hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz, a ki rettenetesen megharagudott s azt mondta: No, most közel voltál a halálhoz, mondod-e már: adj’ isten egészségemre!

De a juhász csak azt mondta: Nem félek én tiz haláltól sem! csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségűl.

– Eredj hát a tiz halálba!

És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöczébe. Be is vetették a darabantok, s a tüskés sündisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. De a mint a disznók neki rohantak, hogy szerte faldossák, a juhász kivett szüreújjából egy Vendel-napkor faragott kis furulyát s elkezdte rajta fújni Szent-Vendel nótáját, mire a sündisznók visszahökkentek, aztán meg egymásba kapaszkodva tánczba ugrottak. A juhász úgy szeretett volna kaczagni, a mint azt az ormatlan állatokat tánczolni látta, de nem merte abba hagyni a furulyázást, tudta, hogy akkor mindjárt rárohannának, felfalnák, mert ezeknél hiába volt csillagszeme, tiz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé, azért csak fújta a Vendel-nótáját előbb csendesen, hogy a tüskés disznók andalgót jártak, de aztán mindig gyorsabban, mig utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem győzték már az aprózást s egészen kifáradva egy rakásra dűltek. A juhász csak akkor nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hopmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, a könyek végig futottak arczáján a nagy kaczagástól.

Felvezette aztán a királyhoz, a ki még mérgesebb lett, hogy a disznók se tudták elpusztítani a juhászt s azt mondta: No, most közel voltál a tiz halálhoz; hát mondod-e már: adj’ isten egészségemre?

De a juhász bele vágott a szóba: Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségűl.

– Eredj hát száz halálba! kiáltott a király és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.

El is vitték a darabantok a sötét tömlöczbe, melynek a közepén egy mély kút van, körülrakva éles kaszákkal; a kút fenekén meg egy mécses ég, hogy ha valakit bele vetnek, meglássák, leért-e a fenekére?

Ahogy oda vitték a juhászt, arra kérte a darabantokat, menjenek ki egy kicsit, míg ő bele néz a kaszásverembe; talán még meggondolja magát, mondja e a királynak: adj’ isten egészségére! A darabantok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét a tetejébe meg a kalapját tette, de előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben, akkor aztán kiáltott a darabantoknak: hogy már meggondolta, biz’ ő még sem mondja. A darabantok bementek, belökték a szűrt, kalapot meg tarisznyát a verembe; hallgatták, a mint esett kaszáról-kaszára, míg leért, s utána néztek, mint óltotta ki a mécsest; aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek, az pedig a setét szögletben nevetett.

Másnap jön a hopmester lámpással, hát majd hanyatt esett, a hogy meglátta a juhászt. Felvezette aztán a királyhoz, a ki már akkor még sokkal mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte:

– No, most száz halálba voltál, mondod-e már: adj’ isten egészségére!

De a juhász csak azt felelte:

– Nem mondom én addig, még a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl.

– Tán olcsóbbér’ is megalkuszunk, mondja a király, mikor látta, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt s megparancsolta, hogy fogjanak be a királyi hintóba; akkor maga mellé ültette s elhajtatott az ezüst erdőbe, ott pedig így szólt hozzá: Látod ezt az ezüst erdőt? ha azt mondod: adj’ isten egészségére! neked adom.

A juhász csak elhűlt, de azért még is azt mondta:

– Nem mondom én addig, még a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl!

A király pedig elszomorodott; odább hajtatott, elértek az aranyvárhoz; ott pedig azt mondta:

– Látod ezt az aranyvárat? ezt is nekem adom, ezüst erdőt, arany várat, csak mondd azt nekem: adj’ isten egészségére!

De a juhász, bár ámult-bámult, még is azt mondta:

– Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl!

Erre a király már nagy búsúlásnak adta magát, odább hajtatott a gyémánt tóig, ott azt mondta:

– Látod ezt a gyémánt tavat? még ezt is neked adom, ezűst erdőt, arany várat, gyémánt tavat – mind, mind nekem adom, csak azt mondd nekem: adj’ isten egészségére!

Már akkor a juhásznak be kellett húnyni a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégis csak azt felelte: Nem, nem, nem mondom addig, mig a királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl!

Akkor a király már látta, hogy másként nem boldogúl vele, hát megadta magát.

– No, nem bánom, hozzád adom hát a lyányomat, de aztán mondd ám nekem igazám: adj’ isten egészségére!

– Mondom hát, hogy ne mondanám, persze, hogy akkor mondom!

A király ennek nagyon megörült; kihirdettette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királyleány férjhez megy. Örült is az egész ország népsége, hogy a királyleány, a ki annyi királyfit kikosarazott, a csillagszemű juhászt még is megszerette.

Tartottak aztán olyan lakadalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, tánczolt, még a halálos betegek, még az a nap született gyermekek is.

De a király házánál volt a legnagyobb vigság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték, tenger nép ült az asztalok körül, a jókedv a házfedelet emelgette; de amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet s tisztességesen elmondja:

„A leves elfogyott, itt hozom a tormást, Melynek erejétől csókolgatjuk egymást –“

s a király maga elé vette a tálat, hogy szétossza mindenkinek a maga falatját, akkor egyszerre csak nagyot tüsszent az erős tormától. – Adj’ isten egészségére! kíáltott a juhász legelőször, és a király úgy megörűlt rajta, hogy örömében menten szörnyet halt.

Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király vált belőle, soha se terhelte népét még azzal is, hogy kedvök ellenére jót kivánjanak neki; még is jót kivánt neki mindenki parancsolat nélkűl is, mert igen jó király volt, hát igen szerették.

(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)

XVIII. A SZEGÉNY ASSZONY SZIVE.

Volt egyszer egy szegény asszony, a ki egyszer föltette magában, hogy elmegy bucsúra a bisztriczei szűz Máriához. A mint ment, mendegélt, egyszer egy nagy erdőbe jutott a hegyek között. Az erdő közepén utját állották a zsiványok, és megkérdezték tőle, hogy hová megy. A szegény asszony megmondta, hogy Bisztriczére, bucsúra a bisztriczei szűz Máriához. – Akkor a zsiványok megkutatták az asszony czókmódját, és mivel pénzt épen nem találtak nála, igen megharagudtak. – Hát mit viszel te a szüz Máriának, te koldus, ha egy krajczárod sincs? – kérdezte tőle a haramia kapitány. – Az asszony azt mondta: „Szivemet viszem ajándékul a bisztriczei szűz Máriának.“ – No jól van, ha a szivedet akarod vinni neki, mi segitünk a szándékodban. – Arra egy nagy késsel felhasította a kapitány a szegény asszony mellét, a szivét kiszakasztotta, és belévetette a kötényébe: „Ne! igy vidd el a szivedet a bisztriczei szűz Máriának.“ A szegény asszony fogta a kötényét, és elindult Bisztricze felé; a mint a határba ért, a harangok maguktól megkondultak, az egész város kiment eleibe, a papok is zászlókkal és bekisérték a szegény asszonyt a templomba. A szegény asszony pedig, a mint a templomba ért, letérdelt a szűz szent anya előtt, kivette a szivét a kötényéből; és letette elébe. A míg egy üdvözletet elmondott, a boldogságos szűz meggyógyította, hogy még csak forradás sem látszott a mellén.

(Baksay Sándor gyűjt. Csurgó vidéke.)

XIX. A HÁROM ÁRK-ANGYAL.

A mikor az uristen elhatározta volt, hogy kikergetteti Ádámot és Évát a paradicsomból, először is a magyar angyalt, Gábort, küldötte hozzájok a végett. Ádám és Éva nagyon megokosodtak már a tiltott fa gyümölcsétől s mindenkép igyekeztek magokon segiteni. Nagy vendégséggel, szép beszéddel, hizelgéssel fogadták Gábor angyalt, hogy valahogy lekötelezzék. Le is kötelezték szegényt, sajnálta szives házi gazdáit kikergetni abból a tanyából; visszament s kérte az uristent, hogy bizza másra ezt a terhes dolgot.

Akkor az isten az oláh angyalt, Floriánt küldötte el, mert tudta, hogy ez sokkal engedelmesebb s nem olyan nagylelkü. Ádám és Éva épen asztalnál ültek, mikor Flórián megérkezett, bocskorban, kalaplevéve s egy nagy bottal a kezében. Alázatos jó napot kivánt, elmondotta, miért jött. Erre Ádám ráriaszt, s azt kérdi tőle: „Van irásod?“ – „Nincs“ – hebegte Florián, megijedt s visszament az égbe.

Ekkor az isten a német angyalt, Mihályt küldötte le. Ettől megszeppentek Ádám és Éva uraimék s még nagyobb lakzit csaptak, hogy valahogy megkérleljék. Mindent felraktak az asztalra, különösen jó virslit és sört. Mihály angyalnak tetszett az ebéd; mikor aztán torkig lakott, kihuzta kardját s azt mondta: „No most takarodjatok ki!“ – Nagyon kérték Ádám és Éva, hogy legyen irgalmas, kegyelmes; gondolja meg, hogy milyen jól megvendégelték. Mihály angyal nem tágitott, hanem azt mondta: „muszáj“ s kikergette őket. – Azóta nem lehet a muszájt megengesztelni.

(Gyulai Pál gyüjt. Erdély.)

XX. A VADGALAMB ÉS A SZARKA.

Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz, miért rak olyan hitvány fészket, mely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?

Elmondom én.

A vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanitsa meg őt a fészek-rakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester, s olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héjja, ölyű hozzá nem fér. A szarka szivesen elvállalta a tanitást s fészek-rakás közben, míg egy-egy galyat helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján:

– Csak így, csak úgy! csak így, csak úgy!

A vadgalamb erre mindig azt felelte:

– Túdom, túdom, túdom!

A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott. „Ha tudod, csináld!“ s ott hagyta a fészket fele munkájában.

A vadgalamb aztán azóta sem tudott ebből a mesterségből többet megtanúlni.

(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)

XXI. A KALÁSZ EREDETE.

Kezdetben az embernek csak egy barázdát kellett szántani, az isten nem parancsolt többet, hanem azért úgy is megáldá, hogy a gabonaszálak tetétől tövig fővel valának megrakva. Az első embernek, míg egy barázdával megérte, elég termett, a mennyi csak kellett. A gonosz azonban tudtára adá, hogyha több barázdát húz, még többet remélhet; rávette, hogy az istent kisértse meg, s huzzon több barázdát is.

De az isten keservesen megbünteté a telhetlen embert. Aratás napján, mikor az első ember elbizakodva nézte a teméntelen gabonát, eljött isten, megfogá az engedetlen ember gabonaszálait, tövétől szinte tetejéig megsimitá, csak a tetejökön hagya egy ujjnyi kis fejet és igy szólt:

„No te ember, mivelhogy te telhetetlen vagy, nem hajtottál szavamra, megbüntetlek téged, lássad tehát: ezután szánts a mennyit neked tetszik, adok neked én is annyit, a mennyit nekem tetszik.“

Ezóta sokat dolgozik az ember, de azért az isten mégis csak annyit ád, a mennyit akar.

(Kriza János gyűjt. Székelyföld.)

XXII. A TISZA EREDETE.

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az ur zsámolyánál.

– Hát te veled mit csináljak szegény fejeddel? mondja az uristen.

– Csak bizd rám atyám, mondja a Jézus Krisztus, majd eligazítom én!

Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, eleibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután neki vetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomában. Hanem szerte szélyel igen sok czötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg a mint tudjuk, nagyon szereti is a czötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

(Török Károly gyüjt. Hód Mező-Vásárhely.)

XXIII. MIÉRT LETT SZAMÁR A SZAMÁR.

Mikor az isten a világot megteremtette, összegyüjtött minden állatot, s nevet adott mindeniknek. A te neved „ló“ lesz, a tied „oroszlán“, a tied „farkas“, a tied „medve“, „róka“, s igy megmondta a nevét valamennyinek. Azután megparancsolta, hogy másnap ismét gyűljenek össze s mutassák meg, nem felejtették-e el a saját nevöket.

A szamár még akkor igen csinos takaros kis állat volt, nem volt hosszú füle sem, s az isten valami különös szép nevet adott neki, aztán elbocsátotta a többiekkel együtt, hogy másnap ő is jelentse magát, de a nevét el ne felejtse.

Mikor másnap az állatok összegyűltek, valamennyi mind meg tudta szépen mondani a saját nevét, csak a szamár felejtette el.

Az isten erre megharagudott rá, megmarkolta a két fülét, s úgy megrázta, hogy a füle hosszura nyult bele:

– Hát te, szamár, ilyen hamar elfelejtetted!

Attól fogva rajta maradt szegényen a „szamár“ nevezet s a füle is örökre hosszu maradt.

(Arany László gyüjt. Pest.)

KRISZTUS MONDÁK. XXIV–XXXIV.

Mikor a Jézus Krisztus még a földön járt, egyszer a mint utazgatott gyalog Sz. Péterrel, nagyon elfáradt és eléhezett. A nagy pusztaságon nem láttak csak egy tanyát se, a hova betértek volna; egyszer a mint körülnéz Sz. Péter, azt mondja a Jézus Krisztusnak.

– Uram! amoda látok egy karámot, térjünk oda be, csak találunk vagy egy élő lelket.

Mentek, mendegéltek aztán, egyszer elérték a karámot; hát csak egy szegény juhász lakott ott, őrizgette a gazdája birkáit. Köszöntek neki, az nagyon szivesen fogadta, leűltette őket s beszédbe ereszkedett velök. De Urunk már nagyon éhes volt, azt mondja hát a juhásznak:

– Ugyan te szegény ember, adj’ valami ennivalót, mert nagyon éhesek vagyunk!

A szegény juhász gondolkodóba esett, hogy mivel kínálja meg a vendégeit, nem volt semmije se, csak egy darab száraz kenyere, meg egy kis báránya. A gazdának volt ugyan elég juha, hanem az azé közül nem mert vágni, félt, hogy majd megboszankodik érte, mert hát tudta jól, hogy ebé az, a ki a másé, ha mindjárt az öreg apám uramé is. Csak gondolkozik hát magában, csak gondolkozik: „Ugyan Uram Isten! levágjam-e ezt az egy bárányomat? ne vágjam-e? ha levágom, nem lesz, ha nem vágom, úgy se sokra mék vele… eh! levágom!“ Avval elővette a csizmaszárából a csillagos nyelű fehérvári bicskát, megfogta a kis bárányt, levágta, megfőzte paprikásnak.

Mikor megfőtt a paprikás hús, a Jézus meg szent Péter mellé ültek a vasfazéknak, ettek, ettek jó izűen, a szegény juhász csak leste csak várta, hogy hagynak-e benne, mert hát ő is éhes volt, de biz azok még csak kóstolóul se hagytak, egy falat nem sok, de csak annyit se, megették az egész vasfazék húst. Mikor aztán megvacsoráltak, azt mondja a Jézus szent Péternek:

– Na Péter szedd fel a csontokat a legutolsó darabig!

Péter megfogadta a szót, felszedte, a Jézus pedig eltette a szűre újjába; este, mikor a juhász elaludt, oda ment a karámhoz, a csontokat elszórta a juhok közé, hát mindegyik darabból egy-egy juh lett, oszt’ a juhász bélyege volt a farán egyiknek úgy mint a másiknak.

Mikor ez megtörtént, a Jézus meg szent Péter ott hagyták a karámot, elmentek minden szó nélkül.

Másnap reggel, mikor a juhász felkelt, nézi a juhokat a karámban, hát látja, hogy sok idegen juh van a többi közt; tán három annyi is mint a gazdáé s csak az a csodálatos az egészben, hogy mindegyiknek az ő bélyege van a farán; el nem tudta gondolni, hogy hogy’ lehet az, mikor neki nincs birkája még csak egy láb se, hisz az utolsót épen az este vágta le a vendégei számára. – Keresi aztán a vendégeket, hát biz ott csak a hűlt helyöket leli; ekkor tudta aztán meg, hogy azokat a juhokat senki más nem adhatta neki, csak egyedül az isten; fel is fogadta, hogy ezután még csak egy kis krajczár érője lesz, mindég segit, a hogy tud a szűkölködőkön.

(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XXV.

A Jézus Krisztus egyszer, midőn szent Péterrel együtt a földön járt kelt, igen megéhezett. Betértek hát egy öreg vargához, s kérték, hogy adjon valamit enniök.

A varga kiment a konyhába s nem sokára egy tál lúdaprólékos kását, szép puha fehér kenyeret és egy kulacs bort hozott be. Jézus és szent Péter asztalhoz ültek, s minthogy igen éhesek voltak, hozzá is láttak amugy magyarosan, ugy hogy mikor az asztal mellől felkeltek, csak itt-ott volt belőle a tál fenekén. Mikor aztán el akarnak menni, a Jézus azt mondja az öreg vargának:

– No te szegény ember, a mért ilyen jól tartottál, három kérésedet beteljesitem; kérj, a mi tetszik!

A varga azt kivánta, az elsőt: hogy a lúdaprólékos kása és a fehér czipó az asztaláról soha el ne fogyjon; a másodikat: hogy a kulacsából a bor soha ki ne fogyjon. Ekkor szent Péter oda ugrik a varga mellé, rángatja a ruháját, súgja neki: „az örök idvességet! az örök idvességet!“ – de a varga nem hallgatott rá, hanem a harmadikat azt kivánta: hogy örökké éljen.

A Jézus Krisztus meg is adta mind a három kivánságot. Az öreg vargának nem kellett semmit dolgozni, mert az asztaláról a lúdaprólékos kása, fehér czipó, és a kulacsából a bor soha ki nem fogyott. Hanem utoljára annyira megöregedett, ugy összetöpörödött, hogy csak akkora volt, mint egy töpörtő. Megunta hát végtére nagyon az életet, próbált mindenképen meghalni, felakasztotta magát, kutba ugrott, de biz ott csak nem halt meg. Egyszer kapja fogja, elmegy a mennyországba, ott a kapunál kéri szent Pétert, hogy ereszsze be.

– Nem lehet, mondja neki szent Péter, mondtam akkor, kérd az örök idvességet, nem hallgattál rám; most elmehetsz a pokolba.

Jól van. Az öreg varga elment a pokolba, kérte az ördögöket, hogy ereszszék be; de biz’ azok nemhogy befogadták volna, inkább elostorozták a pokol kapujából, azt mondták, hogy nálok nincs helye, elmehet, a merre a szemével lát.

Az öreg vargának mit volt mit tenni, ott hagyta az ördögöket, elsötyögött onnan; a pokol keritése mellett volt egy nagy vén cserfa, felment arra s rá ült egy sárga levélre. Minthogy pedig ősz felé járt már az idő, jött egy kis szél, az lefútta a sárga levelet a fáról, s az a vargával együtt beesett a pokol keritésén belől. Igy jutott az öreg varga utoljára be a pokolba.

(Török Károly gyüjt. Székes-Fehérvár.)

XXVI.

Krisztus urunk szent Péterrel vándorolt egyszer az alföldön. Út közben elesteledtek, s betértek meghálni az útféli csárdába. Ágyuk nem volt, csak a földre feküdtek gyékényre, még pedig úgy, hogy belül a fal mellett Krisztus feküdt, kivül pedig szent Péter.

Mikor már szunnyadozni kezdtek volna, kóbor huszárok vetődtek a csárdába; a kik vigadni, inni, tánczolni kezdtek s táncz közben mindig rugdosták szent Pétert. Szent Péter ezt egy darabig tűrte, de azután azt gondolta, hogy jobb lesz neki belül feküdni s a Krisztust hagyni kivül, akkor ő nyugodtan alhatik. Szépen felkelt tehát, látta, hogy a Krisztus mélyen alszik, megfogta a gyékényt, kijebb huzta a Krisztussal együtt, s belülre feküdt a fal mellé.

A huszárok ezt a cserét nem vették észre, de mikor újra tánczolni kezdtek, felszólalt az egyik:

– Kedves pajtásaim, eleget rugdostuk már ezt a szegény embert, a ki kivül fekszik, rugdossuk most már a másikat, hadd kapjon az is.

A többiek megfogadták, újra megrugdosták a fal mellett szent Pétert, Krisztus pedig nyugodtan aludt reggelig.

(Arany László gyüjt. Pestmegye.)

XXVII.

A Jézus Krisztus, midőn szent Péterrel utazott, egy faluban elesteledett; beküldte hát a tanitványt egy házhoz, hogy kérjen szállást éjszakára.

– Nem adhatok, kedves jó barátom, – mondja a házi gazda, – mert a feleségem minden órán várandó.

– No annál jobb, épen itt lesz én reám szükség – mondja a Krisztus és Péterrel együtt csakugyan be is szállásolta magát.

Ugy éjfél tájban a terhes asszonyt iszonyu kinok közt fogni kezdte aztán. Midőn Péter látta az asszony kínját, ezt mondja a Krisztusnak:

– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!

– Jól van Péter, előbb menj ki, néz szélyel, hogy mit látsz?

A tanitvány kiment, felnéz az égre, hát látja, hogy az égen a csillagok közt egy tüzes kard van; bemegy a házba, elmondja, hogy mit látott.

– Még nem lehet, – mondja erre a Krisztus – még várni kell egy darabig.