Part 18

Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.

Harmadnap reggel nem volt kire bizni a kecskét, maga hajtotta ki az ember. Még szebb fűves helyre vitte, mint a fiai; a kecske úgy jól lakott, hogy csak eldűlt mint egy darab fa. Kérdezi tőle az ember:

„Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“

Felel a kecske:

„Úgy jól laktam, mint a duda, egy szál fű se fér több belém.“

Evvel haza hajtotta az ember. Otthon kérdi tőle:

„Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“

Felel a kecske:

„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam, mint a kutya úgy koplaltam.“

Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is ártatlanul kergette el a háztól.

– No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!

Elővett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni elevenen. Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:

„Jaj, jaj, jaj, jó gazdám, ne huzd le a bundám, úgy jól laktam, mint a duda, egy szál fű se fér több belém.“

Erre aztán félbe’ hagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott kecskét. A kecske a mint megszabadult, elkezdett szaladni, árkon bokron keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy róka lyukhoz ért, abba belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka, beszól a lyukba:

– Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba?

„Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske; szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.

– Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban.

Oda megy a farkas a lyuk szájához:

– Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába’, lyukába’?

„Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske, szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez:

– Jaj komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában.

Oda megy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:

– Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába’, lyukába’?

„Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske, szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak, egyszer előtaláltak egy sündisznót.

– Hova szaladtak medve koma? kérdi a sündisznó.

– Jaj szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.

– Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.

– Már hogy tudnád, én csak erősebb vagyok, farkas komám is, még se tudtuk; felel a medve.

– No csak próbáljunk szerencsét, mondja a sündisznó.

Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:

– Ki vagy, mi vagy róka koma lyukába’, lyukába’?

„Én vagyok, bém vagyok, félig nyúzott bakkecske, szarvaimmal tusálok, bajuszommal szurkálok, szaladj mindjárt, mert megdöflek.“

De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyitotta magát, begurult, elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Ide kint aztán mindjárt megismerték ő kelmét a medve is, farkas is; megfogták, szélyeltépték, jó lakomározást csinálták belőle.

Ha szélyel nem tépték volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Arany László gyűjt. Nagy-Kőrös.)

XIII. AZ EGYSZERI GYEREK.

I.

Mikor én olyan suhanczgyerek voltam, egyszer mondja az édes apám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezitláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz a’ nem jött. Mit csináljak, mit csináljak? Haza szaladtam egy emelő rúdért, avval kifeszegettem a csizmámat a sárból. De mig az emelő rúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se hire, se nyoma nem volt. Most már mi tévő legyek? ha haza megyek, megnyúz az édes apám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szűrszabó inasnak. A gazdám adott egy rongyos daróczot, azt a nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy…

Másnap reggel azt mondja a gazdám: „Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piaczra, vegyünk borsót ebédre.“ Kimentünk a piaczra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor haza érünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem: „Eredj vissza fiam a piaczra, elfelejtettünk borsót venni, végy te.“ Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában; bementem a házba. Odabent egy vén asszony főzött puliczkát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az asszonynak: „Néném asszony, adjon kelmed egy kis kását.“ Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jól laktam tőtött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpacziberével.

A mint jól laktam, lefeküdtem a kuczkóba, bele húztam magam a daróczomba. Egyszer jön haza a gazda, nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a puliczkát. Az ember meglát engem a kuczkóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz’ énbelém nem fért egy falat se, – be volt kötve a szűröm újja, mind abba eresztgettem a puliczkát.

Mikor jól lakott az ember, felugrott, elkezdett tánczolni, engem is megfogott, hogy tánczoljak vele. Tánczoltunk, tánczoltunk, egyszer kiódzott a daróczom újja, elkezdett potyogni belőle a puliczka. Az ember azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot: „Phű ilyen, olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? kitakarodj’ mindjárt.“ Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végig hegedűlt volna a hátamon.

Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, bele feküdtem a garatba. A mint ott fekszem, egyszer oda jön három tolvaj egy lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hova tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. Én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: „Rám ne lökje kend azt a böndőt.“ Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt; mind ott hagyták a sok birkahúst. A lármára a molnár mester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat: „No öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanál be hozzám inasnak?“ „Biz én beállok“ – mondom, be is állottam mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, id’adta a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer bele ejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár-gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.

Nyaragaltam hegyen, völgyön, árkon, bokron keresztűl egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búva sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent épen lakodalmoztak, állott a lakzi ugyancsak, volt dinom, dánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.

Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. „Biz én nem megyek“ – ott volt ez[111] is, mindjárt fülön fogtam: „Eredj öcsém a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyuzd, mert aczél-körme tüzet ád, tapló-hasán végig fut, szalma-dereka meggyulad, hólyag-feje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz.“

Felült hát a szamárra; mig ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, aczél-körme tüzet adott, tapló-hasán végig futott, szalma-dereka meggyuladt, holyag-feje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradt.

Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte tánczoltatni a szalma-derekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga-leves zsák; én váltig mondtam a fiunak: „Ne tánczoltasd olyan nagyon azokat a szalma-derekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárga-réz-sarkantyúddal majd kirugod a sárga leves zsákot,“ – de ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket, egyszer aztán csakugyan kirugta a zsákot. No ’iszen volt drága múlatság! – a sárga lé a szamárnak csikló körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefult. Bele is fuladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sütötte, főzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy két ágú vashorgot, azt az órába akasztottam, ugy hoztam ki. A ki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van órán a két lyuk, a horog helye.

(Arany László gyüjt. Biharmegye.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

II.

Volt nekem egy édesapám, mikor az még kis gyerek volt, én már akkor meglehetős nagy leány voltam, kimentem az erdőbe, láttam tüzet-vizet, fáztam, megmelegedtem; felnyergeltem a nyerget, a fejem alá tettem a fakót, lefeküdtem; reggel, délben vagy uzsonna tájban fölkeltem; nem volt a fakó, megették a farkasok. Megállj farkas, majd megfakózlak én! Mentem a farkasok után. Jöttömben-mentemben felmentem egy ugorka fára megráztam, ugyancsak hullott ám róla a krumpli. Oda jön egy vén asszony; azt mondja: „Ne bántsd, Jancsi azt a retket, répát, mogyorót, nem neked ültettem a káposztát!“ – Megijedtem, ijedtemben leugrottam az ugorka fáról, felkaptam egy diót, kétfelé haraptam, egyik csólnok, másik evező. – Áteveztem a Tiszán, megláttam egy kis fehér házat; mennék be az ajtón, nem férek; megyek az ablakra, azon könnyen beevezhettem; – az asztalon volt egy tál forditott kása, én is ugy jól laktam hát mindjárt káposztás hússal, hogy még a fogam is tele lett korpa cziberével.

A Tiszát azalatt felszántották, vetettek bele répát dudát, trombitát, – édes apámnak is volt benne két véka korpa vetése; lekaszáltam, lett belőle három véka árpa, mikorra kiszeleltem lett belőle négy véka tisztabúza. Azt mondja édes apám, menjek ki a ménesre, hozzam haza a fakót, vigyem el a malomba a búzát. Én hát elmentem a ménesre, haza hoztam a fakót, elvittem a búzát a malomba; – de a malom nem volt otthon, oda volt a sinai hegyen epret szedni. Én is ledugtam az ostornyelem a Tisza partjába, elmentem a malomért; mikorra visszahoztam, nagy fa lett az ostornyelemből, a közepe odvas volt, tele volt seregélyfiókkal. Volt rajta egy lyuk is, azon próbáltam bedugni a kis újjam’, de sehogy sem fért, próbáltam az öklömet, az sem fért, próbáltam a fejemet: könnyen belecsuszant, de bele is szorult. No most, istenem, teremtőm, mit csináljak, hogy vegyem ki a fejem? Akkor jutott eszembe, hogy van otthon az édes apámnak egy baltája meg egy szekerczéje. Haza szaladtam. Mikorra haza értem, a balta hatot fiadzott, a szekercze meg kilenczet. Felkaptam egyet, azt se’ néztem, melyik az öregebbik, kivágtam a fejemet az odúból; jaj, de hogy’ is örültem én annak, hogy kivághattam. Tele szedtem az ingem derekát anyányi seregély fiókkal, de bezzeg megjártam, mert a sok seregély elkezdett velem repülni, vittek repülve. Mikor a Tisza felett vittek, meglátott egy palócz asszony, a ki ruhát mosott a Tiszában, elkiáltotta magát ijedtében: „Ó-vé Máriám!“ Én úgy értettem, hogy „oldjam meg a gatyám,“ megoldtam hát a gatyám’, a sok seregély mind elszabadult, én meg szépen belecseppentem a Tiszába. Meglátta ezt egy istentelen gránatéros, kirántott a Tiszából hajamnál fogva: „Gyere bele a sugár ágyúba;“ avval beletöltött a sugár ágyúba, egész idáig lőtt.

Adjon isten szerencsés jó estét kendteknek!

(Szél Lajos gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

III.

Kerékvágás kondulás, nyakon csapám, nem találám; futék az eperfához, rázom a diót, hát hull a mogyoró a kebelembe; oda jő egy ember: Enyje beste kurafia leánya! nem azért ültetik a répát, hogy te levágd a káposztát! – Megijedék, haza futék, hát apámat akkor szülék a világra; apámnak volt egy nagy asztag buzája, nézem a tetejit, nem látom; felhágok a kertre, ugy sem látom; leugrom a kertről: hát még a bokámon is alúl ér. Már mit csináljak azzal a nagy asztag buzával? Kettedébe lecsépeltetem és harmadába egy házba rakatom. Egyszer eszembe jut, hogy meg kék nézni a buzámat, bémenyek, bele ho’tam. Ángyomnak volt egy kis kokasa, oda jöve s kivakara. Kifuték az utczára, s irtam a porba hat ökröt, szekeret; felrakám a buzát s vittem a malomba. A malom nem vót otthon, kérdem a mónártól „Hol van a malom?“ – „Hát eprészni!“ – Várom a malmot, várom, nem jő, elmenyek egyet járni, hát mikor visszamentem, meg is vót őrölve a buza, de nem volt megdüböczkölve. Keresem a düböczkölő fát, nem kapom; lekaptam a fejem s megdüböczköltem vele, avval menyek hazafelé, hát az emberek kiábálják: né a fejetlen ember! né a fejetlen ember! Tapasztom a fejem, hát nincs ott, visszamenyek a mónárhoz, kérdem a mónártól: „hol van a fejem?“ „Tapasztadd a feneked, mert ott lesz a fejed.“ Tapasztom, hát ott van. Már menyek haza, indulok haza. Mikor a malomba mentem, az ostoromot elhajitottam vót, azalatt egy nagy udvas fa nőtt belőle. Felmászok reá, hát beléesem az udvájába. Ki akarok jőni, magam ugyan kimásztam, de a kis ujjom oda rekedt; eszembe jutott, hogy apámnak van egy szekerczéje, a ki minden héten hetet fiadzik. Haza futék, levágtam az ujjomot vele, hát a kebelem mind teli tő’t seregélyfiokával. Egyszer csak repitnek rettenetes magosan valami tó felett. Ott asszonyok mostak, a hogy’ megláttak, kiáltják: Oh vé Mária! Oh vé Mária! Azt gondoltam, azt kiáltják: ódd meg az öved! Megódom az övem, kirepül a seregély-fióka s magam ugy esem a tóba, hogy testemmel kivertem száz szekér halat. Oda jő egy czigány purdé, se’ inge, se’ gatyája. Kér, hogy adjak neki egy kis halat. Mondom: vegyen, – s úgy elvitte a száz szekér halat a kalapjában, hogy alig hagyott egy tálacskával. Már mit csináljak avval a tál hallal? Ángyomnak vittem; egy tál korpát adott érette. Már mit csináljak avval a tál korpával? Én bizony ostort fontam belőle. Próbáltam egy rét, föléri-e az eget, nem éri; két rét próbálom, hát még az égen is felül ér. Ekkor azt gondoltam, csak felmenyek az égbe, egy kis adósságom van ott, megfizetem. Csiperkedem; csiperkedem, hát mi történt? Nem vettem vót észre, s a közepibe egy egeret fontam, az szerte rágta, s úgy estem egy nagy buglya szalmába, hogy a fenekemtől meggyult. A mig alattam égett a szalma, kikötöttem száz német kalapot. Pesten-Budán nagy vásár vót, eladtam a száz német kalapot száz német forinton. Már gondolkoztam: mit csináljak evvel a pénzzel? Én bizony egy nagy kast vettem vele. Próbálom hosszára: jő-e, nem jő; keresztül próbálom; hát úgy jő, hogy ugyan dörömböz. A mint az erdőn húzom keresztűl, nagy szél támad, mind tele futta a kasomat mogyoróval. Eb adjon! a kinek van pénze, vegyen; a kinek nincs, hallgasson.

(Gyulai Pál gyűjt. Kolozsvár.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

IV.

Epen ugy láttam, mint most. Volt nekem hat ökröm, szekerem. Befogtam a járomba, a szekérbe tettem hát zsákot. A hat ökör meg sem tudta mozditani, fogtam magamat s mind a hat ökröt feldaraboltam és a szekérbe hánytam, a zsákokat pedig a járomba fogtam, ugy vitte, mint a szél; ugy láttam, mint most. Mikor a malomhoz érkeztem, se a malom, se a molnár nem volt otthon. Egy nagy cserfa ostornyelem volt, a zsákok elébe szurtam, hogy el ne fussanak. Már most elmentem, hogy a molnárt és a malmot megkeritsem; a molnárt megkaptam, egy csűrben egerészett, a malom egy erdőben eprészett. A mig én ezeket elékeritettem, a cserfa ostornyélből egy nagy fa nőtt, mely épen az égbe ért. Eszembe jutott, hogy nekem van az égben egy Máriskó néném; felmentem hozzá, épen szitált, kotyfolt nekem szúnyogtojásból rátottát. Ettem, ettem, hát egyszer csak oda jő egy gulyás és egy juhász s azt kérdik tőlem: mit keresel abban a szúnyogtojás rátottában? Én azt felelem, hogy a késem és villám bele ejtettem. Erre azt mondák: ne keresd ok nélkül, mert én gulyámat, én pedig nyájamat vesztettem belé és soha meg nem kaptam. De én arra nem hallgattam, csak ettem ettem, s mikor le akartam jőni, már a cserfa lecsonkult volt. Máriskó néném csinált korpából kötelet és azzal lebocsátkoztam; a hol a fa csonka volt, üres volt, az üregben madárfiak voltak. Próbáltam, hogy a kezem benyujtom, de nem fért; próbáltam a fejem, kottyanva betért, mikor pedig ki akartam venni, nem fért ki. Fogtam magam s felmentem Máriskó nénémhez, egy baltát kértem, a fejemet kivágtam, a madárfiakat pedig a gatyám madzagához kötöttem, s a madárfiak velem elrepűltek. Vittek, vittek egész egy tóig, a hol valami asszonyok mostak s azt kiálták: Oh vé Mária leszállott az égből! Én azt értettem, azt mondják: hogy óld meg a gatyádat! Mindjár’ megoldtam. A madarak elrepűltek, én meg a tóba buktam s annyi halat kicsaptam, hogy tizenkét vasas szekér el nem birta volna; jött egy mezitelen czigány purdé, a kötője elejében mind elvitte, – épen ugy láttam, mint most!

(Gyulai Pál gyüjt. Szilágyság.)

XIV. A RÓKA, A MEDVE ÉS A SZEGÉNY EMBER.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy reggel két tehenével kiindult szántani. A mint az erdő mellett megyen, egyszer csak hall valami tömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyullal.

– No még ilyent se láttam életemben, mondja a szegény ember, és olyan jó izüen kaczagott rajta, hogy majd kipukkant.

– Enyje veszett hordta embere, hogy’ mersz te rajtam kaczagni?! – rivallott reá a medve. No azért meglakolsz; tehenestől együtt megeszlek!

A szegény ember bezzeg most már nem kaczagott, s nagyon kérte a medvét, hogy ne egye meg; vagy ha már csakugyan meg kell lenni, legalább estig ne egye meg, a meddig felszántja földjét, szegény háza népe hogy ne maradjon kenyér nélkül.

– No hát estig nem bántalak, de akkor megeszlek!

Avval a medve elment dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott, s akármennyit gondolkozott, nem tudta elgondolni, mivel lehetne megengesztelni a medvét… Dél felé oda vetődött egy róka; észrevette, hogy a szegény ember búsul, kérdezte tőle, mi baja? talán segithetne rajta.

A szegény ember elmondta, hogy’ járt a medvével.

– Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Kutya bajod se’ lesz, magad is megmaradsz, a tehened is, s még a medve bőre is a tied lesz. De mit fizetsz, ha megsegitlek?

A szegény ember nem tudta, mit igérjen; mert nem igen volt miből, s a róka is sokat kért. Végre kilencz tyukban s egy kakasban egyeztek meg. Nehezen igérte meg a szegény ember, mert nem tudta, honnan teremti ki; de mégis megigérte.

– No most már, szegény ember, hallgass reám! Mikor a medve este felé ide jő, én megbuvok a bokorba s kürtölök, a hogy’ a vadászok szoktak. Akkor a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jőnek. Erre a medve megijed, s kér, hogy bujtasd el. Te bebujtatod abba a szennyes zsákba s megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kíjövök a bokorból s kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem akarom elhinni s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet! Te fejszét fogsz s úgy vágod a fejébe a fejszédet, hogy a medve mindjárt szörnyet hal.

A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak s követte is. Minden ugy történt, a hogy’ a róka mondta: a medve pórúl járt s a szegény ember megszabadult tehenestűl.

– Nem megmondhatom, hogy igy lesz? – mondá a róka. Tanuld meg ebből, szegény ember, hogy többet észszel mint erővel. De nekem most dolgom van, haza sietek; hanem holnap elmegyek hozzád a kilencz tyúkért s egy kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserűlöd!

A szegény ember szekerére vetette a medvét, vigan tért haza, otthon jó vacsorát csapott, jól aludott rája s nem sokat félt a rókától, mert megtanulta tőle: többet észszel mint erővel.

Reggel alig nyitotta ki a szemét, már kopogtatott az ajtón a róka, s kérte a kilencz tyukot és az egy kakast.

– Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm, – mondá a szegény ember; hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállott a ház közepén s elkezdett a szájával csaholni.

– Te szegény ember! mi tesz úgy? talán csak nem kopó?!

– Bizony, komám, kopó az, még pedig két kopó; itt aludtak az ágy alatt, ördög tudja, honnan kerültek ide; megérezték a szagodat, ki akarnak rohanni, alig tudom már tartani őket!

– Csak addig tartsd, a míg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a tyúk is, a kakas is.

Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már tul volt ungon-berken. Nagyot kaczagott rajta s még talán most is kaczag, ha meg nem halt.

(Gyulai Pál gyüjt. Kolozsvár.)

XV. A SZÜRKE LÓ.

Egyszer volt egy szegény ember, a kinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:

– Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?

– Biz’ annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, a kit melléd foghatnék.

– Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd keritek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; mén-mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, rá fekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozditani.

Oda bent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához:

– Jaj anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van oda kint.

– Már hogy volna – feleli az öreg róka – hiszen épen nyár közepe van most. Eredj ki te fiam, – mondja a középső fiának – te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az?

Ki megy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy:

– Jaj anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.

– Már hogy volna most hó, hiszen épen nyár közepe van. Eredj ki te legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg mi van ott.

Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak avval megy vissza:

– De bizony csakugyan hó van, akár hogy van a dolog, semmit se látni, csak a nagy fehérséget.

– Nem lehet most hó, hisz’ épen nyár közepe van, – mondja az öreg róka, avval maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szűrke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni tőle. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozditani. Elmegy hát a farkas komájához:

– Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kivűl marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán bele fér, majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor oda értek, elkezd a farkas tanakodni:

– Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?

– Hát csak úgy – felel a róka – a hogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztűl, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mindjárt rá állott, a’ bizony jó lessz! már előre fente a fogát a jó pecsenyére; – a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával:

– Húzhatod már koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se birja mozdítani, a mint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztűl, mint a dögöt, – vitte egyenesen a gazdájához.