Part 17

A szegény asszony felvette keresztlyányát s bármint útalta is a fertelmes kis jószágot, mégis megcsókolta, azután magasra emelte s elmondta, hogy:

„Oh, szép kisdedecske, Gyönyörü gyöngyöcske, Szülőid örömére Nagyot nőj esztendőre!“

A béka meg arra kérte komáját, hogy tisztogasson ki nála, de a szemetet ne vesse el, hanem vigye haza; még a másik szobáját is söpörje ki, de vigyázzon, hogy vagy egy fazekat fel ne forditson, se a fedőt le ne vegye valamelyikről; ezzel a béka befordult falnak és elaludt.

A szegény asszony bemegy a másik szobába; lát ott a polczokon sok, sok fazokat, mind zöld mázos szilkék voltak, zöld mázos fedőkkel letakarva; ő bizony meg nem állta, hogy meg ne nézze, mi van bennök.

Egyenesen oda ment a polczhoz, levette az első szilkéről a fedőt, hát abból csak kireppen egy hófehér lelkecske azt mondja suttogva: Isten fizesse meg! azzal elszáll.

Levette a másikról is a fedőt, abból is hófehér lelkecske reppent ki, az is azt mondta: Isten fizesse meg! s az is elszállt. Igy sorba mind kitakargatta a szilkéket, mindegyikből egy-egy lelkecske szállt el, mindegyik azt mondta: Isten fizesse meg!

Már megfordult a szegény asszony, hogy kimegy a szobából, a mint az ajtó mellett meglát még egy betakart kettes-fazecskát; mindjárt levette arról is a fedőket s kireppentek belőle az ő iker-gyermekeinek a lelkecskéi. A szegény asszony nagyon megörült, mert még két esztendővel azelőtt temette el őket, egyszerre estek be a Garamba.

Elmondták az anyjoknak, hogy amint a vizbe fultak, a béka mindjárt elfogta a lelköket, és azóta itt tartotta elzárva, hogy a mennyországba ne mehessenek, mert mig a lelkök nem jut a menyországba, addig a Garam ki nem veti a holttestöket s a vizbefultaknak mindaddig a békát kell szolgálni.

Azután a szegény asszony visszatette a két lelkecskét a kettős-fazecskába, letakarta s az összesöpört szemét közé a kötényébe dugta.

Akkor aztán elbucsuzott a békától; de ahogy kiment a lyukból, már nem találta ott a vizbefultat, hanem a folyó még is kétfelé vált előtte, mert két fehér hal összefogózkodva ketté hasitotta előtte a vizet.

Mikor a szegény asszony a partra ért, s a Garam megint összecsapódott, csak levette a fedőt a kettes-fazecskáról, kireppentek belőle a gyermek-lelkek, a Garam pedig abban a szempillantásban kivetett a kövekre két gyermek-testet. A lelkecskék áldása foganatos lett, az isten megfizette a szegény asszony jó tettét, a gyermek-lelkek visszamentek a gyermek-testekbe.

A szegény asszonynak megint volt fia is, lyánya is, meg pénze is; mert az a sok szemét, amit a békánál összesöpört, mire haza értek, mind aranynyá, ezüstté változott a kötényében.

Azután már igen jó dolguk volt, nem szenvedtek semmiben szükséget.

(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)

VIII. A KACZOR KIRÁLY.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony, annak volt egy nagy macskája. Ez a nagy macska épen olyan nyalánk volt, mint a kis macska s egy reggel mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegy asszony, jól megverte a macskát s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére s ott nagy-szomorán leült a hid mellé. A hid végén ült egy róka is, lógatta lompos farkát. Meglátja a macska, neki-neki fut s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul; a macska is megijed, hátrál s felborzozza magát. Igy nézték egymást egy darabig. A róka soha sem látott macskát, a macska sem rókát, mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka megszólalt:

– Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg, miféle úri nemzettség?

– Én vagyok a Kaczor király!

– Kaczor király?! Soha hirét sem hallottam!

– Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok régulázni, olyan nagy a hatalmam.

Ekkor a róka megszeppent s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehusra. Minthogy már dél fele járt az idő s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghivást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar belé találta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urason is viselte magát, keveset szólott és sokat ett, ebéd után álomra dőlt s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, a mig alszik.

A róka kiállott a barlang szádához strázsálni. Hát épen akkor ment el ott a kis nyul.

– Hallod-e te kis nyúl! itt ne járj, mert az én uram a Kaczor király alszik, ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

Megijedt a kis nyul, szép lassan elkotródott s egy tisztáson lekuporodva, mind azon gondolkozott: Ki lehet az a Kaczor király? soha hirét sem hallottam.

Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a kis nyul: hova megyen?

– Járok egyet, mert nagyon meguntam magam.

– Jaj erre ne járj, mert a róka azt mondja, az ő ura, a Kaczor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

– Kaczor király?! Soha hirét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kaczor király.

El is indult a medve a róka barlangja felé.

– Hallod-e te medve?! itt ne járj, mert az én uram, a Kaczor király alszik, ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, s visszatért a kis nyulhoz. Ott találta a farkast és a varjut, a kik azt panaszolták, hogy ők is épen ugy jártak.

– Ki lehet az a Kaczor király? Soha hirét sem hallottuk! mondák mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit tudjanak csinálni, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghivják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldötték a varjut a vendégeket meghivni.

Mikor a róka meglátta a varjut, nagy méreggel kifutott s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

– Eltakarodj’ innen! nem megmondtam már? az én uram a Kaczor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan nagy a hatalma!

– Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jó szántából jöttem ide, hanem a medve, farkas és nyul küldöttek, hogy meghivjalak benneteket hozzájok ebédre.

– Az már más! várj egy kicsit.

Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kaczor királynak. Kevés vártatva ki is jött, tudtára adta a varjunak, hogy a Kaczor király szivesen fogadta a meghivást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

– Eljövök én holnap utánatok s vezetlek.

A jó hirre a medve, farkas és nyul ugyancsak felütötték a Laczi konyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s igy nem könnyen égeti meg magát. A medve, mint legerősebb, fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt teritett s pecsenyét forgatott.

Mikor már kész volt az ebéd, a varju elindult a vendégek után. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt s onnan szólitgatta a rókát.

– Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk, – mondá a róka – csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

S csakugyan végre kijött a Kaczor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elől, de a varjut mind szemmel tartotta, mert félt tőle. A varju is szepegett, csak félszemmel mert reá tekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, ugy vezette őket.

A medve, farkas és nyul nagy várakozásban voltak, mind azt mondogatták: vajon milyen lehet az a Kaczor király? Ki-kinéztek az utra, a honnan a vendégeket várták.

– Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltá a kis nyul, s ijedtében neki futott a tüznek. A medve is megijedt s futtában ugy vágta fejét egy nagy fába, hogy ketté hasadt. A farkas nyársastul, sültestül elszaladt, a varju pedig, hogy még hirmondó se maradjon, követte a többiek példáját.

Az éhes vendégek csak hűlt helyét találták mind az ebédnek, mind a gazdának. Szerencsére ez alatt a kis nyul a tűzben jól megsűlt. Kihuzták, jól laktak belőle, s maig is élnek, ha meg nem haltak.

(Gyulai Pál gyüjt. Kolozsvár.)

IX. A KIS KAKAS KITÚRTA A SÖVÉNYT.

Egyszer elment egy kis kakas a sövény alá kapargálni. Addig addig kapargatott, mig a sövény ki nem dőlt. Rászáll egy szarka a kidőlt sövényre, s azt kérdezi tőle:

– Ugyan sövény, mi lelt téged? még tegnap milyen szépen állottál itt.

– Jaj szarka koma, feleli a sövény, kijött a kis kakas alattam kapargálni; én kidőltem bánatomban.

– No akkor én meg kitépem a szép farkam, feleli a szarka, s csakugyan ki is tépte a szép farkát. Azután rászállott egy diófára. – Csodálkozott a diófa, hogy olyan kusza a szarka, megkérdezi tőle:

– Mi lelt téged szarka koma? – még tegnap oly szép farkad volt, ma meg egészen kusza vagy!

– Jaj édes komám, feleli a szarka: kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, én meg szép farkam kitéptem.

– Akkor én is lenyesem a szép galyamat, feleli a diófa, s csakugyan le is nyeste a szép galyát.

Délfelé a nagy forróságban oda megy egy őz a diófa alá pihenni. Látja, hogy a diófa egészen kopasz, megkérdezi tőle:

– Mi lelt téged szép diófa? még tegnap oly szép galyad volt, ma meg egészen kopasz vagy!

– Jaj kedves kis őzem, felel a diófa: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, én lenyestem galyam, ágam.

– Én pedig megölöm a két szép fiamat, felelt az őzike, s meg is ölte mind a kettőt. – Busult, busult aztán az őzike; egyszer megszomjazott, elment a kútra vizet inni. Csodálkozott a kút, hogy magában jön az őzike, mert máskor a két szép kis fiát is elhozta. Megkérdi hát tőle:

– Hogy van az, hogy ma csak egyedűl jösz őz koma? hol hagytad a két szép kis fiadat?

– Jaj kút koma, felelt az őz: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, én pedig megöltem a két kis fiamat.

– Ugy én is vérré változtatom a tiszta vizemet! felelte a kút; és ugy is lett. – Mikor Sára, a szolgáló, egy dézsával a kutra ment, hogy vizet hozzon, látja, hogy az egész kút véres. – Kérdezi a kútat:

– Ugyan kedves kútam, hogy van az, hogy ma tiszta viz helyett vér van benned?

– Jaj Sára néném, feleli a kút: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, bennem meg a viz vérré vált.

– Én meg szélyel verem fejemen a dézsát. Szélyel is verte, ugy ment, dagadt fejjel, az asszonyához. Mindjárt kérdezte az asszonya:

– Mi lelt téged Sára lányom?

– Jaj édes nénémasszony, feleli Sára: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré vált; én meg szélyelvertem fejemen a dézsát.

– Én pedig falra kenem a kovászomat! Épen akkor akarta a kovászt dagasztani, de mégis a falra kente. Látja az ura, a mint haza jön este, hogy a kovász mind a falra van kenve, kérdi a feleségétől:

– Hát te megbolondultál, kedves feleségem, hogy a falra kented azt a sok szép kovászt?

– Jaj kedves férjem uram: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré vált, Sára lányom szélyelverte a fején a dézsát; én meg mind a falra kentem a kovászt.

– Ugy én meg leberetválom a szép szakálam. És csakugyan le is beretválta.

Nemsokára haza jött a legény fiuk is. Látja, hogy az apja ugy le van koppasztva mint a leforrázott csirke. Megkérdezi tőle:

– Mi lelte kendet édes apám uram?

– Édes fiam, nagy baj történt: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré vált, Sára lányom szélyelverte a fején a dézsát, édes anyád falra kente a kovászát, én pedig leberetváltam szép szakállam.

– Jól van! mondja a legény, én meg levágom a négy ökrünk lábát! – Avval fogta a fejszét, kiment az istállóba, s mindjárt elvágta az egyik ökör első lábát. Már a másodikat is akarta vágni, de egy katona épen arra ment, az kiáltott rá:

– Elment az eszed, te legény, mit csinálsz avval az ökörrel?

– Jaj édes katona uram: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát galyát; őz megölte két kis fiát; kutban a viz mind vérré vált; Sára néném szélyelverte a fején a dézsát; anyámasszony falra kente a kovászát; édes apám mind lenyeste szép szakállát; én pedig levágom a négy ökrünk lábát!

– Le ám az eszed világát! kiáltott a katona, s ugy megkardlapozta a legényt, hogy alig birt bemenni a házba. – A katona pedig elhajtotta a négy ökröt vásárra, eladta; mint kiszolgált katona megházasodott, az árábol nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha meg nem haltak.

(Márki Sándor gyüjt. Biharmegye.)

X. A KIS KAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCZÁRJA.

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél – csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajczárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajczárt, azt mondja neki:

– Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajczárodat.

– Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erővel is elvette tőle, haza vitte, betette a kincses kamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a keritése tetejére, elkezdett kiabálni:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába arpült, onnan kiabálta:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

Megharagudott erre a török császár.

– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.

A szolgáló megfogta, kutba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kutban:

– Szidd fel begyem a sok vizet, szidd fel begyem a sok vizet, – arra a begye mind felszitta a vizet a kutból. A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemenczébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemenczébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:

– Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom:

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csipjék agyon a darazsak.

A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

– Szidd fel begyem a darázst; szidd fel begyem a darázst.

Arra a begye mind felszitta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:

– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

– Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.

Meg fogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

– Ereszd ki begyem a darázst, hadd csipje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csipje meg a farát.

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:

– Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincses kamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajczárját.

Bevitték a kis kakast a kincses kamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

– Szidd fel begyem a sok pénzt, szidd fel begyem a sok pénzt. Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas haza vitte, od’adta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

(Arany László gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

XI. A TÉNSÚR ÉS JANCSI KOCSIS.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy módnélkül gazdag öreg úr; mikor az meghalt, nagy pompával el is temették, de hiába temették el, mert minden éjjel visszajárt. Imádkoztak érte, miséztettek érte, mind hiába! csak haza járt az, és olyan lármát, csörgést, ijesztgetést vitt véghez, hogy a háznépe már majd megbomlott a félelemtől.

Különösen az özvegy ténsasszony nagyon busult, szomorkodott s azt mondja egyszer a konyhában:

– Oh, ugyan mért is nincs szegény boldogult férjemnek nyugodalma, hogy hagyna másokat is nyugodni; de éjről éjre felverni a házat! – hisz mióta meghalt, ki se aludtam magamat.

– Hej, segitenék én azon, ha rám bizná a dolgot ténsasszonyom, szólalt fel a vén Jancsi kocsis – csak adna nekem száz forintot egy kis időre, meg csináltatna egy koporsót, a mibe én bele feküdném, akkor ténsasszonyom levitetne a kriptába, szépen a ténsúr mellé tétetne: tudom istenem, hogy kitudnám, mért jár haza szegény ténsuram!

Jancsi régi cseléd volt, együtt öregedtek meg az úrral, a ténsasszony megbizott benne, adott neki száz forintot, s azt mondta, hogy ha segit a bajon, neki ajándékozza mind a száz forintot; aztán megcsináltatta a koporsót is.

Jancsi a pénzt elásta az istállóban, azután befeküdt szépen a koporsóba, rátették a fedelet, levitték az ur mellé a kriptába.

Amint ott fekszik csendesen, egyszerre csak üti a tizenkét órát. Jancsi hallja, hogy a ténsúr koporsójáról leesik a fedél, Jancsi is kapja magát, lelöki magáról a koporsó fedelét; akkor az úr felült, Jancsi is; aztán az úr kilépett a koporsóból, Jancsi is.

– Hát te, hogy jöttél ide Jancsi? kérdezte az úr, mert épen szemben álltak egymásnak.

– Instálom alásan, csak ugy mint a ténsúr, meghaltam, hát eltemettek.

– Hát most hová mégy?

– Csak oda instálom, a hova a ténsúr.

– De én felmegyek a házba, mert nekem ott még dolgom van.

– Nekem is ténsuram; azért nem is pihenhetek a koporsóban.

– De már micsoda dolgod lehet neked Jancsi?

– Hát nekem bizony instálom, egy kis pénzecském volt, s én azt elástam az istállóban, most azt megyek megnézni.

– No, én is olyanféle járatban vagyok, gyerünk hát együtt.

Elindultak. Ahogy a kripta ajtóhoz értek, az úr keresztül ment a kulcslyukon s visszaszól:

– Gyere már Jancsi.

– Jaj, nem mehetek, ténsuram, nem férek ki a kulcslyukon.

Az úr rátette kezét a zárra, mire az menten felpattant, s Jancsi kiment, de az úr megcsóválta fejét s azt mondta:

– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy se tetszik, te nem vagy meghalva!

– Meg vagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva, csak még nem vagyok kiheverve, még testes vagyok.

A mint mennek az udvaron, azt mondja az ur:

– Legelőször is nézzünk be a házba, ijesztgessük meg az asszonyokat.

A konyhába megint a kulcslyukon ment be az úr, de Jancsinak megint csak kikellett nyitni az ajtót, máskép be nem mehetett.

– Jancsi, Jancsi, szólott az úr fejcsóválva – ez nekem sehogy sem tetszik, te nem vagy meghalva.

De Jancsi megint csak azt mondta:

– Meg vagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva, csak még nem vagyok kiheverve, még testes vagyok.

Ott aztán leszedték a fazekakat, lábasokat, tálakat, kanalakat, a polczokról meg szögekről s vagdaltak mindent a földhöz; olyan zörgést, csapkodást vittek véghez, hogy egy lélek sem alhatott a házban. Hanem abból, a mit az ur a földhöz vágott, semmi se tört össze, magától visszament szépen a helyére; amit pedig Jancsi vágott földhöz, az aztán ott is maradt száz darabra törve. Erre megint megcsóválta az úr a fejét.

– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy se tetszik, te nem vagy meghalva!

– Megvagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, csak még nem vagyok kiheverve, még nehéz a kezem.

Bementek aztán a szobába, ott is csapkodtak, földhöz vagdaltak mindent, felforgatták a székeket, asztalokat; mikor már az egész háznép a legnagyobb rémülésbe volt, akkor elmentek a pinczébe. Ott az úr rátette kezét az egyik hordóra, amire az kifordult helyéből s alatta egy nagy fazék pénz volt beásva.

– Hej Jancsi, Jancsi, – sopánkodott az úr, lásd ez az én bajom; átok fekszik ezen a pénzen, mert árváktól vettem el; mig ez azoknak vissza nem lesz adva, addig nekem a koporsó sem ád nyugodalmat; de már hiába, hiába minden, mert erről a pénzről senki sem tud semmit.

Ezzel egyet intett, s a fazék pénz visszasülyedt a földbe, azután rátette kezét a hordóra, az is visszafordult helyére.

– No, Jancsi, most gyerünk a te dolgodra.

Elmentek az istálóba, ott Jancsi előkeresett egy ásót, azzal ásta ki a száz forintot. Erre az úr megint megcsóválta a fejét.

– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy sem tetszik, te nem vagy meghalva; hisz csak intenél, hát feljönne a pénz.

– Meg vagyok halva, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva; csak még nem vagyok kiheverve, még nem tudom jól a módját.

Azzal Jancsi visszatette a pénzt, aztán földet meg szalmát kapart rá.

– Siess Jancsi, siess – mondja az úr, mert mindjárt üti az egy órát, akkorra már feküdnünk kell.

– Sietek, ténsuram, sietek, megyek, csak még egy kicsit benézek a házba, még egy kicsit ráijesztek az asszonynépre.

Jancsi bement a házba, az úr meg az ajtó előtt várta. Várta, várta, egyszer csak beszól:

– Jancsi gyere már, tovább nem maradhatunk, mindjárt üti az egyet!

– Megyek, ténsuram, mindjárt megyek; csak még egy kicsit ijesztgetek. Még egy pár tál van itt, azt csapom a földhöz.

Evvel Jancsi csapkodta, törte a tálakat, fazekakat a konyhában; zörgette, összeverte a réz edényeket, egész itéletet csinált a háznál. Megint csak beszól az úr:

– No, Jancsi, ha nem jösz, itt hagylak, mert tovább nem maradhatunk.

De Jancsi épen azt akarta, hogy ott hagyja, azért csak kikiáltott:

– Megyek, ténsuram, már megyek!

Hanem azért nem ment, mig egyszer csak üti az egy órát, s a ténsúr visszatűnt a kriptába.

Jancsi aztán felverte a háznépet, de nem is kellett azt felverni, mert úgy se aludt senki a háznál, és elbeszélte a miket tapasztalt. A ténsasszony pedig a reggelt se várta be, hanem lement a cselédekkel a pinczébe, ott nagy ügygyel-bajjal elmozditották a hordót s addig ástak alatta, mig meg nem találták a fazék pénzt, azt azután kivették, a ténsasszony mindjárt reggel visszaadta az árváknak, a kiknek isten előtt igaz jussok volt az a fazék pénz; Jancsinak meg odaajándékozta a száz forintot, azonfelül még borravalót is adott neki.

A ténsur aztán nem is járt többet haza, csak még egyszer jött el Jancsihoz, s azt mondta neki:

– Jancsi, Jancsi, megcsaltál! De még is köszönöm, édes szolgám, mert jót tettél velem, most már nekem is lesz örök nyuggodalmam.

(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)

XII. FÉLIG NYÚZOTT BAKKECSKE.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két fia, meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik fiának:

– Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, a hol jól lakhatik.

A fiu kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, mig ugy jól nem lakott, hogy alig birt megmozdulni. Akkor kérdezi tőle a fiú:

„Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“

Felelt a kecske:

„Ugy jól laktam, mint a duda, egy szál fü se fér több belém.“

Evvel a fiú haza hajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétől:

„Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“

Felel a kecske:

„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam, mint a kutya ugy koplaltam.“

Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap reggel mondja a kisebbik fiának:

– Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.

Kihajtotta a fiú még szebb fűves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a kecske megint, úgy hogy alig birta. Akkor kérdezi tőle a fiú:

„Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“

Felelt a kecske:

„Úgy jól laktam, mint a duda, egy szál fű se fér több belém.“

Evvel a fiu haza hajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétől:

„Kedves kecském, jól laktál? elég füvecskét kaptál?“

Felel a kecske megint:

„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam, mint a kutya, úgy koplaltam.“