Part 15

– No hiszen jól van, majd bepanaszlom az Istennek, csak jőjjön haza, hogy kelmed benn fogja a más ember igaz jószágát.

Szent Péternek mit volt mit tenni, félt, hogy megpirongatja az Isten, hát beeresztette a czigányt, de megigértette vele, hogy a mint a kalapot megtalálja, visszajön. Meg is igérte az, de bizony neki eszeágában se volt, hogy megtartsa; nem bánta ő, csakhogy egyszer belől lehetett; megkereste a kalapját, a fejibe nyomta, avval elindult az apját keresni, meg széllyelnézni egy kicsit. A mint így kódorog, egyszer egy dombhoz ér, melynek a legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg sok gyalogszék. Az a nagy karosszék volt az Isten széke, abból meg lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket; a gyalogszékeken meg az angyalok szoktak ülni. A czigány neki indult a dombnak; mikor az Isten székéhez ért, se kérdett, se hallott, beleült, elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. A mint igy nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban oda néz, hahogy az anyját megláthatná; egyszer észreveszi, hogy a szomszéd czigány épen akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy ügygyel-bajjal lopott malaczát. ‚No ’iszen megállj – gondolja magában – majd rád ijesztek most‘; felkap egy gyalogszéket, utána vágja, de biz a még csak közel se járt hozzá; felkap egy másikat, az sem éri, igy aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket… elkezdett ugyancsak hajigálni az apró székekkel. A mint legjavában hajigálódzik, jön ám haza maga az Isten.

– Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz?

– Hogy ne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el akarja lopni, de azóta el is lopta az édes anyám malaczát. Azt akartam oldalba ütni, de nem tudtam.

– Jaj hé, felelt az Isten, ha én minden emberhez egy széket vágnék, a ki egy malaczot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere se székkel. Azért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert ebrúdon vettetlek ki.

Megijedt a czigány, úgy elkotródott, mintha ott se lett volna. Mikor kivűl volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hol lehet az apja, ha se a földön, se az égben nincs? Már bizonyosan a pokolban van, az ördögök vitték el, gondolta magában, hanem nem fognak ki rajtam, elmegyek oda is, majd megtanitom én őket.

Avval elindult, meg sem állott, mig a pokol határába nem ért.

A mint ott megy, mendegél, előtalál egy regiment katonát.

– Hová mégy czigány? kérdezik a katonák.

– Megyek a pokolba, az apámat keresem.

– De oda ugyan hiába mégy; mi is azért voltunk ott, mert az ördögök ellopták a királyunk egyetlen leányát, azt akartuk visszavenni, de biz’ azok nem adták, pedig a királyunk annak igérte a lyányt fele királyságával együtt, a ki viszszahozza. Azért jobb lesz, ha tovább nem is mégy, hanem visszafordulsz.

– Biz’ én nem fordulok, ha már eddig jöttem, felelt a czigány legény s odább ment a maga utján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához. Bekopogtat rajta:

– Itthon van-e a Plútó?

– Nincsen.

– No hát adjátok ki az apámat, tudom, hogy itt van.

– Nem adjuk bizony mi, nem bolondultunk meg.

– Hiszen jól van, majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene.

Az ördögök csak nevették; a czigány meg se kérdett, se hallott tovább egy szót sem, hanem elővett egy ásót, elkezdett lépegetni a pokol kapuja előtt előre és hátra, az ásóval péczézgette a helyet széltibe’-hoszába’. Meglátja ezt egy ördög, oda megy hozzá:

– Mit csinálsz te, czigány legény?

Biz én csak egy templomot rakok ide, hogy se ki, se be ne járhassatok a pokolba, mig az apámat ki nem adjátok.

Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg czigányt.

– No itt az apád, most már mehetsz dolgodra.

– Hohó! nem addig van ám az, ha az imént ki nem adtátok, egy tappodtat sem megyek addig, mig a királykisasszonyt is ki nem adjátok.

– Jaj czigány, csak azt ne kérd, inkább adunk aranyat, ezüstöt, a mennyit elbirsz.

– Nem kell nekem sem aranyotok, sem ezüstötök, csak a királykisasszony.

– Jaj csak addig várj, mig Plútó hazajön.

– Nem várok én egy szempillantást se’. Adjátok, nem adjátok? Mindjárt olyan anyaszentegyházat épitek ide, hogy maga Plútó is kiszorúl a pokolból.

Nagyon megijedtek az ördögök, kiadták a királykisasszonyt; hárman aztán elindultak a felvilág felé.

Haza megyen Plútó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik.

– Hát a királykisasszony hol van?

– Biz’ azt od’adtuk egy czigánynak, mert azt mondta, hogy ha oda nem adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk járni.

– Óh bolondok, mondja Plútó, hiszen nem tudott volna az templomot épiteni, nem is volt neki a miből csinálja. Eredj utánna mindjárt futárom, hozd vissza tőle.

Elindult a futár, utól is érte a czigányt nemsokára.

– Hohó, czigány, add vissza a királykisasszonyt!

– Nem adom biz’ én ilyen legénynek, mint te vagy. Kiállok én teveled akármiben.

– No hát fussunk verset, felelt az ördög.

Meglátja a czigány, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl.

– Óh szegény ördög, mondja nagy kevélyen, ilyen legénynyel mint te vagy, nem is futtatok magam, csak az öcsémet küldöm. Eredj, szólitsd, ott delel a bokorban.

Oda megy az ördög a bokorhoz, a nyúl felriad, elkezd szaladni, de biz’ annak még csak nyomába se hághatott. Mindjárt elhitte, hogy a czigány különb gyerek nála, nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt, visszament nagy szégyenszemre a pokolba.

– Hát hol a királykisasszony? kérdezi Plútó.

– Biz’ az odamaradt, mert így meg így jártam. Itt elbeszélte, hogy hogyan járt.

– Óh te bolond, hiszen nem az öcscse volt az hanem nyúl, nem tudott volna a czigány ugy szaladni. Eredj utána te fiam, buzogányos, hozd vissza tőle a királykisasszonyt.

Utnak eredt a buzogányos, utól is érte csakhamar.

– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt.

Még ilyen legénynek, mint te vagy, nem adom. Kiállok én akármiben veled.

– Lássuk hát, ki tudja ezt a két mázsás buzogányt magasabbra hajítani?

– No hajítsd először.

Az ördög fölhajitotta olyan magasra, hogy alig látszott. A mint leesett, a czigány megfogta a nyelét, avval elkezdett kiabálni: „Bátyám! bátyám!“

– Hát te kinek kiabálsz? – kérdi az ördög.

– Biz’ én csak a bátyámnak, a ki kovács a másvilágon, felhajítom neki a buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak.

– Jaj inkább ne is hajits, maradjon a tiéd a királykisasszony, csak a buzogányomnak végire ne járj.

Ez is kisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdi Plútó:

– Hát hol a királykisasszony?

– Biz’ azt nem hozhattam el, mert igy meg igy jártam a czigánynyal.

– Óh te bolond, hiszen nem birta volna az a buzogányodat meg se mozdítani. Eredj utána te fiam ostoros, hozd vissza tőle.

Utána indult az ostoros ördög, el is érte.

– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt.

– Különb legénynek se, mint te. Kiállok én versenyre veled.

– Tudsz-e hát ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én.

– Csak kondíts, hadd lám, mit tudsz.

Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú.

– No czigány kondíts párját!

A czigány nem szólt semmit, hanem elővett három abroncsot, beabroncsolta először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét, utoljára a magáét.

– Hát te mit csinálsz? kérdi az ördög.

– Csak a fejünket abroncsolom be, mert mindjárt akkorát kondítok, hogy a kinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped.

– No hát abroncsold be az enyimet is.

A czigány elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot: „Jaj ne szoritsd már jobban, inkább legyen tied a királykisasszony.“ Erre aztán megtágitotta a czigány az abroncsot, az ördög visszament nagy pironkodva.

– Hát hol a kisasszony? kérdi ettől is Plútó.

– Nem hozhattam biz azt vissza, mert így meg így jártam az abroncsolással.

– Óh te bolond, hiszen nem tudott volna a czigány semmekkorát se kondítani. Eredj utána te kocsisom, hozd vissza már valahára.

Utnak ered Plútó kocsisa egy vasvillával, utól is éri a czigányt.

– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt agyonszurlak.

– Nem félek én attól, feleli a czigány. De igy a sikföldön nem nagy mesterség viaskodni; ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső oldalára, én majd kivül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül jobban összeszurkálni a másikat.

Az ördögnél egy két águ vasvilla volt, a czigánynál pedig egy nyárs.

Avval elkezdtek szurkálódzni a sövényen át, nem biz’ az ördög soh se’ tudott átszurni a kétágú vasvillával, mert az mindig megakadt a sövényben, a czigány meg a nyárssal ugy össze-vissza szurkálta az ördögöt, hogy utoljára megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt, visszanyargalt a pokolba.

– Hát te se’ hoztad vissza a királykisasszonyt? kérdi Plútó.

– Nem lehetett, mert így meg igy jártam, ugyancsak összeszurkált a czigány.

– Ugy kell, bolond, hisz’ a sövényen át a kétágu vasvillával egyet sem lehetett szurni. Eredj utána te fiam, szabó, próbálj szerencsét vele.

Neki rugaszkodik az ördögők szabója, utoléri egy kis ház mellett a czigányt:

– Hohó czigány, ha kell a királykisasszony, állj ki velem versenyre.

– Szivesen, feleli a czigány, hát mi a te mesterséged?

– Az enyim a varrás, próbáljuk meg, ki tud jobban varrni. Gyere, menjünk be ebbe a kis házba, varrjunk verset.

Bementek hát, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a czérnát sokszor húzogatni a tűbe, olyan hosszút belehuzott, hogy minden öltésnél ki kellett az ablakon ugrani; a czigány meg a kurta czérnával szaporán öltögetett, ugy, hogy az ördög alig öltött még tizet-huszat, már ő készen volt. Igy tehát ez az ördög sem nyerhette el a királykisasszonyt; üres kézzel visszakullogott.

– Hát te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? kérdi Plútó.

– Ugy bizony, mert nagyon jól tud az a czigány varrni; olyan hosszu czérnát huztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az ablakon, ő meg csak kurtát, még is hamarább kész lett vele.

– Óh bolond, hisz épen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál, beugráltál. Szaladj utána te fiam, kanász, hátha te el tudnád venni tőle.

Vesd el magad! – utána rugaszkodik az ördögök kanásza, utoléri épen a pokol határánál.

– Hohó czigány, nem a tied ám a királykisasszony!

– Hát kié?

– Azé, a ki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól, tele disznóval, ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt, mint én, elviheted a királykisasszonyt.

– Nem bánom, feleli a czigány.

– De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? kérdi az ördög.

– Én majd, – feleli a czigány – csak a göndör farkúakat hajtom, te meg hajtsd az egyenes farkúakat.

Erre az ördög is ráállott; avval hozzáfogtak a disznóhajtáshoz. A czigány kihajtott huszat-harminczat, avval lefeküdt, az ördög meg az egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat; a sok disznót mind felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra, szólitotta a czigány az ördögöt:

– No ördög, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e, vagy az egyenes farkú?

Elkezdték keresni, de bizony egyet sem leltek egyenes farkút; megint a czigány lett nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba, a czigány pedig a királykisasszonynyal kiért a pokol határából, tovább nem volt rajta hatalma Plútónak.

A mint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édes atyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves leányát, mikor megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta megszabaditani a czigány, mindjárt beváltotta igéretét, hozzáadta a lyányt felekirályságával együtt, nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

A vén czigány pedig hazament a többi tizenegy rajkójához.

(Arany László gyűjt. Biharmegye.)

IV. HOVÁ LETT A BÁRÁNY MÁJA.

Krisztus Urunk a mikor a földön járt és egyszer magában utazott, megszólitja egy nagy henye, heverő, dologtalan ember: „Apa! fogadj meg engem inasodnak, holtig szolgállak.“ – Nem bánom, mondja neki a Krisztus; avval utaztak együtt tovább mind a ketten. A mint a mezőn mendegéltek gyalogszerrel, azt mondja neki Krisztus urunk:

– Hé! amoda van egy falka juh, már én ehetném; ha nem alszik a juhász, most fel ne költsd, csak hadd aludjék kedvére, azután meg pénzünk sincs; csak eredj oda és fogj meg egy jó bárányt, majd megnyúzzuk és megsütjük.

– Én! bizony, apa, nem megyek én! Sohasem loptam életemben semmit, annyival inkább bárányt!

– No jól van szolga, elmegyek én és hozok, te pedig addig eredj be a faluba, kérj egy kis kenyeret meg sót.

– Én, apa, én? Bizony nem megyek én! az apám se volt sem tolvaj, se kéregető, én se leszek!

Elment hát Krisztus-urunk maga, megfogott egy kövér bárányt s elhozta; ekkor azt mondja a szolgának:

– No mig én oda leszek kenyérért és sóért, nyúzd meg ezt a bárányt, csinálj jó nagy tüzet, hogy annál hamarább megsüthessük.

Avval Krisztus-urunk bement a faluba. A szolga pedig hozzálátott a nyúzáshoz, mikor avval is készen volt, tüzet rakott és a bárány máját kivette, megsütötte és megette. Mikor Krisztus-urunk visszajött a kenyérrel és sóval, körülnéz, nem látja sehol a bárány máját.

– Hát a mája hol van? kérdi a szolgától.

– Micsoda mája? mondja a szolga, sohasem hallottam, hogy a báránynak mája is volna.

– De hát hogy ne volna a báránynak, mint mindenféle állatnak, mája; vagy mondd meg, hogy megsütötted és megetted.

– Én, hogy ettem volna én meg, mikor nem volt mit megenni?

– No megállj, ehén jön az uton két vándorló, a ruhájukról ugy látszik, hogy mészárosok, majd megmondják azok, van-e a báránynak mája, vagy nincs?

– Mondják, nem mondják; az apám is juhász volt, de sohasem hallottam, hogy a báránynak mája legyen.

Az alatt oda ért a két vándorló.

– Megálljanak egy szóra földi, szólt Krisztus urunk, magok, a mint öltözetükről látom, mészárosok; hát mondják meg, van-e a báránynak mája?

– Igen, mink mészárosok vagyunk, tudjuk is, hogy van mája, csak ugy, mint mindenféle egyéb latnak.

– No szolga, hallod?! mondja neki Krisztus urunk; de a szolga nem hagyta magát, annál jobban állitotta, hogy a báránynak nem volt egy csepp mája sem.

Azzal elmentek utjokra mindnyájan.

Egyszer meghallotta Krisztus-urunk, hogy egy nagy urnak egyetlen egy szép leánya nagyon beteg, elmentek oda. Krisztus-urunk felvállalta, hogy 24 óra alatt meggyógyitja a leányt, csak rakassanak egy kis házat téglából, abba pedig kemenczét, de a házon se ajtó, se ablak ne legyen sehol sem; a kemenczébe rakjanak jó tüzet, hogy kivül csak olyan meleg legyen, mint belöl. A mint készen volt a kis ház, s a leány ott feküdt a beteg ágyban, Krisztus-urunk kihuz egy pallost a palástja alól s azt mondja:

– No szolga, vágd le ennek a lánynak a nyakát.

– Én, apa, bizony nem vágom én, mert az apám sem volt hóhér, én sem leszek.

– No hát elvágom én szolga. – Avval Krisztus-urunk egy csapással levágta a leány fejét s azután mindenestől a tüzes kemenczébe hányta, a hol az hamuvá égett. Akkor Jézus kiveszen egy kis hamuját a kemenczéből, épen a szive tájékáról, a tenyerébe tette, ráköpött s azt mondta néki: „Kelj fel és járj!“ hát még hétszerte szebb leány lett belőle, mint az előtt volt.

A mint a szolga ezt látta, azt gondolta, hogy ő is megtanulta már ezt a mesterséget, ő is tud már olyan doktor lenni; azt mondja hát a Krisztusnak:

– No apa, én nem szolgállak tovább, hogy engem egyszer lopni, máskor gyilkolni tanits; hanem add ki a pénzből a részemet, hadd megyek dolgomra. Mert el is feledtem megmondani, hogy 300 forintért vállalta fel Krisztus-urunk, hogy meggyógyitja a lányt.

– No akkor kiadom, mondja neki a Krisztus, ha megvallod, hogy te etted meg a bárány máját.

– Én apa, én nem ettem; nem is volt annak mája.

Hanem Krisztus-urunk azért még is kiadta néki a részét, avval a szolga elment dolgára. Egyszer azonban meghallotta, hogy egy nagy urnak egyetlen egy leánya nagyon beteg; elment tehát oda, orvosnak adta ki magát, fel is vállalta, hogy ő meggyógyitja a lányt, csak bizzák rá. Megparancsolta hát ő is, a mint Krisztus-urunktól látta, hogy téglából készitsenek egy kis házat, de azon se ajtó, se ablak ne legyen, a kemenczét pedig benne annyira befűtsék fával, hogy kivül is olyan tüzes legyen mint belül. Mikor készen volt minden s magára maradt a beteg lánynyal, kihúz a szüre alól egy pallost, megfeni, elvágja a lánynak a nyakát, aztán behányja a tüzes kemenczébe, ottan az megégett, még a csontja is.

Ekkor előveszen egy piszkafát, a mint látta Krisztus urunktól, kikapar egy kis hamut a kemenczéből, tenyerébe teszi, bele köp, s mondja: „Kelj fel és járj!“ Csak nézi, hát nem mozdul. Újfent többet kapar ki tenyerébe, de csak nem mozdul; harmadszor is kapar ki, de a lány bizony nem éled fel. Nosza megijed a doktor, ujfent benyúl a kemenczébe, kapar ki hamut, tenyerébe teszi, rá köp s mondja neki: „Kelj fel disznóteremtette, mert megfognak, kelj fel kutyateremtette, mert fölakasztanak, ha föl nem kelsz!“ De a bizony nem kelt föl; semmivé lett még a hamuja is. Az uraság pedig tüsténkedett, hogy hova marad már olyan soká a doktor, beküldi hát hozzá a szolgáját, de az nem talál mást a kis házban, csak a doktort magát; mondja az urának, bemennek tehát egész erővel, megfogják, megkötözik keményen, s megtalálják nála a pallost, melylyel a lány nyakát levágta, felkisérik és a törvény kezébe adják. A törvény halálra itélte, hogy akaszszák fel. Kiviszik az akasztófához és felhuzzák. Ekkor megszólalt és engedelmet kért, hogy hadd nézzen szélyel még egyszer a sokaság közt. Megengedték neki. Néz, néz, hát egyszer meglátja Krisztus urunkat hátul; elkiáltja magát:

– Gyere elő, apa, és segits rajtam, mert különben felakasztanak.

Krisztus urunk engedelmet kér, oda megyen.

– Apa, megismertelek és tégedet vigyáztalak, hanem most segits rajtam!

– No megállj, szólt Krisztus urunk, a nyakadba van a zsineg ugy-e?

– Ott biz’ az apa; fel is akasztanak, ha csak te nem segitesz rajtam.

– No megálljanak, szólt a Jézus, bocsássák le azt az embert; meggyógyitom én a leányt. – De hát ki ette meg a bárány máját?

– Isten szentháromság úgy segéljen, nem volt a báránynak mája!

– No jó, szólt a Jézus, menjünk vissza! És visszamentek a hely szinére mindnyájan. A mint oda értek, benyúl Krisztus urunk a kemenczébe, megtalál egy kis hamut, kikaparja, tenyerébe teszi, bele köp és mondja: „Kelj fel és járj!“ Erre előterem szüleinek örömére egy még hétszerte szebb leány, és egészséges, mindeneknek láttára. Azonnal elbocsátották őket becsületesen, kifizették a 300 forintot, a mennyiért felvállalta a szolga a gyógyitást. Ekkor Krisztus urunk egy kis asztal mellé áll, és olvassa a pénzt három felé. Nézi az ember egy darabig, csak nézi; egyszer már nem állhatja tovább és megszólal:

– Mit csinálsz most apa? hiszen csak ketten vagyunk, még is három felé olvasod, nem kétfelé; kié lesz az?

– Ez a csomó az enyim, a mért meggyógyitottam a leányt.

– Hát az a másik?

– Az meg a tiéd, a miért felvállaltad.

– Hát a harmadik?

– Az a harmadik?… azé lesz a ki a bárány máját megette.

– Apa! szólt most az ember fent hangon, Isten teljes szentháromság ugy segéljen, én ettem meg, mig te odajártál kenyérért meg sóért!

– No ha te etted meg: eredj pokolba az örökös tüzre!

És azonnal, mindenek szeme láttára, elvitték az ördögök tüstént.

(Erdélyi János gyüjt. Sárospatak.)

V. AZ ARANSZAKÁLLÚ EMBÖR.

Ecczö’ vót, hun nem vót, vót a világon egy igön-igön hatâmas kiráj, annak vót egy felesége, mög egy kis fia. Ecczö’ behívatja a kiráj magához a feleségét: „Édös feleségöm, én érzöm, hogy közê’ van a halálom órája, azê’ hivattalak hát, hogy fogadd fő’ neköm, hogy ha mö’halok, nem mégy soha férhöl, hanem a kis gyerökömnek hűségös gongyát viselöd.“ – A kirájné fő’fogatta neki, hogy még csak rá se gondol soha a férjhölmönésre, a kis fiunak pedig ugy gongyát viseli, hogy a haja szála se görbül mög soha. Erre osztán a kiráj mö’hât.

De a kirájné gondôta magába’: embör töszön fogadást, eb a ki mögájja, – alig húzták rá a kirájra az utôsó kapa fődet, mingyá’ férhölmönt egy idegön országbeli gazdag embörhöl, azt tötette mög kirájnak. Ez az új kiráj pedig rettentő istentűl êrugaszkodott fösvény embör vót, a szögény kirájfivâ’ úgy bánt, mint a legutôsó cseléddê’, rongyossan járatta, önni is alig adott neki, – a szögény emböröktől mög még a betövő falatot is ê’vötte vóna. Vót ott a kiráji udvarba’ egy kút, a mékbe viz hejött tej vót, abbú’ a kútbû’ a mögbôdogût kiráj idejébe meríthetött bôdog-bôdogtalan annyi tejet, a mennyi köllött, úgy, hogy akkô’ nem is fejt senki az országba’, – most ez a kiráj strázsákat állított a kút mellé, még csak egy csöpp tejet se adott senkinek, pedig biz’ abba se kára, se haszna nem vót, mer’ avvâ’ se több, se kevesebb nem lött a tej.

Ecczö a strázsák hírű’ vitték a kirájnak, hogy a kútho’ mindön röggê’, hajnâba’ egy aranszakállú embör mögy egy vödörrê’, a vödröt mö’meríti, avvâ’ ê’tünik mint a pára, még csak közê’ se tudnak mönni hozzá. A kiráj nem akart hitêt anni a beszédjüknek, másnap röggê’ maga állott ki lesre, hát majd ê’vötte a szömefényét, mikô’ az aranszakállu embör nagy ragyogássâ’ mögjelönt; a vödröt mö’merítötte avvâ’ ê’tünt, mintha a főd nyê’te vô’na ê’.

A kiráj ê’ nem tutta gondô’ni, hogy miféle embör löhet a’, csak elállott szöme-szája a na’ csudálkozásba; de attû’ fogva mindig azon mestörködött, hogy kézrekerithesse, mer’ nagy fukarságába a tejet is sajnáta, de mög szerette vóna az embört, gondôta’ hogy mijen na’ dicsősségére válna a’ neki, ha kaliczkába zárhatná, ojan nem vóna sehun a kerek világon e’ kirájnak se. Mestörködött hát mindön módon, hogy mögfogathassa, de hijába vót mindön mestörködés, hijába állitotta ki a tengör sok strázsát, csak nem birták mögfogni, mikô’ mán egészen körű’ keritötték, az’ tudták, hogy mán a kezükbe van, csak ê’tünt, se híre, se hamva. A kirájt mög mán maj’ mögötte a mérög, na’ jutalmat hirdettetött, a ki jó tanácsot ád neki, hogy keríthesse ki az aranyszakállu embört. Erre bemönt hozzá egy katona-visêt embör: „Főségös uram, mondanék én egyet: tötessön ki főségöd a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét, osztán mög e’ kulacs bort, maj’ ha röggê’ ê’gyün az aranszakállu embör, mögöszi a pöcsönyét, mögiszsza a bort, attû’ bizonyossan mö’részögödik, mer’ csak tejjê’ szokott é’ni, az ojan embör pedig nem győzi a bort.“ – A kiráj mindönt úgy csinát, a hogy a katona-visêt embör monta: kitötetött a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét, bort, körű’ mög mindönüvé strázsát állított lesbe. Röggê’ csakugyan odamönt az aranszakállu embör, övött, ivott, mö’részögödött, elalutt, akkô’ a strázsák mö’fogták, bevitték a kirájnak. – Röttentően mögörűt neki a kiráj, arankaliczkába záratta, úgy mutogatta a sok messzefődrű’ gyütt vendégnek, mer’ csak úgy jártak a csudájára mindön országbú’ a kirájok, császárok, herczegök, grófok. A szögény aranszakállú embörnek mög nem löhetött hangját se’ vönni soha, nem szôt senkihő’, mán az’tudták, hogy nem is tud beszéni, csak ojan vad embör; nem is igön övött, hijába attak neki a kaliczkába mindönféle drága étê’t, csak búsût, szomorkodott.

Ecczö’ a kirájnak ê’ köllött mönni háborúba, gondôkozott, hogy kire kéne bízni az aranszakállu embört, a ki jó’ gongyát visêné, vigyázna rá, hogy ê’ ne szökjön; utójjára is abba állott mög, hogy legjobb lössz a mostoha fiára bízni.

Behívatta hát magáho’: „No fiam, neköm most ê’ kő mönni háborúba, te rád bízom hát az aranszakállú embört, jó’ gongyát visêd, önni-inni aggy neki, de úgy vigyázz rá, hogy ha valami módon eleresztöd, vagy ê’ hagyod szökni, halálnak halálávâ’ hâsz mög.“

Evve’ a kiráj ê’ mönt háborúba, a fiatal kirájfi mög mindig az aranszakállú embör kaliczkája körűl vót, hogy valami módon ê’ ne szökhessön, még játszani is oda mönt. Ecczö’ a mint ott játszik, ott lüvődöz az ezüs’ nyilávâ’, egy szép ezüs’ nyilvessző bepattant az aranszakállu embör kaliczkájába. A kirájfi odamönt a kaliczka mellé:

– Agygya ki a nyilvesszőmet aranszakállú bácsikám!

– Nem adom biz’ én, mongya az aranszakállú embör, eressz ki a kaliczkábúl, akkô’ od’adom.

– Nem ereszthetöm ki bácsikám, feleli a kis fiú, mer’ halálnak halálávâ’ halok mög, azt mondta kiráji apám, mikô’ háborúba mönt. Agygya ki a nyilvesszőmet, úgy se vöheti semmi hasznát.