Part 6

Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka, hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva. De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot, mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az oxigénje. Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír, dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle, nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már!

Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót, látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, tágra nyitott szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével, hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen:

– Szeretlek… szeretlek…

Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala egykor, most tele volt gyöngédséggel.

Hivta haza Endrét, könyörgött neki édes szóval.

Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor, a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon, mintegy szemrehányáskép szólott az asszony:

– Nem szereted már az édes anyád…

Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek, meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia elaludt.

Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék. Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan, mig Endre ment, futott az ő lidércze után.

A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden fegyvere neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez, hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó. Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki odaszólott a fiatal poétának:

– Vegyen új ruhát magának és vágassa le a haját!

Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána.

Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván belenézett a szemébe. Gúny és megvetés volt a nézésében. Azután szólott olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja elveit vallja a magáénak.

– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi, Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten, mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé, kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász.

Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék.

– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed! Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz vele. Vagy nem birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya sem tartja fenn szűzen magát!

Majd hogy sirva nem fakadt a dühében.

Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott, kétségbeesve, könyörgőn:

– Oh ne folytassa, ne öljön ön, a kit szeretek…

De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik szavából, mint zenekarból a pozaun:

– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon. Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat!

Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik szavával rombolni, zúzni akart volna.

Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a csodálkozás.

– Nem tudsz megválni a daltól, a mely a tisztaságról énekel?

– Nem!

– Ha felakasztanak érte?

– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de ott, ott halok meg én!«

Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt, hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak. Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól:

– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen, megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én, – fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!«

És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben:

– Jöhetsz közénk Pásztor Endre oda, a »Várrom« kávéházba!

Meg akarta jutalmazni és ime, ez volt a jutalom.

IX.

És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig, a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába. S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki, mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott a szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte, egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára, remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon, egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő.

Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal, holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak rajta, – a kiknek szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek, látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte, hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek emberek, a kik látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más, csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki. Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni napról-napra, látták, miként emészti valamelyes titkos betegség, melyet ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta, tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett. Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe, balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve:

– Hagyjátok elégni őt, hagyjátok megdicsőülni a halálban!

Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt, hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel, hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a lelkébe, mámort adva annak, mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt. Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét, mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen.

Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, a melyet nem váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem, mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen, hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul.

És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie, fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő arczbőréről, betegség hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való, mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő, az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben, kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók. S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal, menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes. Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást, bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit ma meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a »Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen, magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve magán.