Part 5

De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt mondták róla hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk, szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség, nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett, hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor. Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai. Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó, izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték, kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig, a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes, mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak. Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra, hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha nem arra, hogy tósztokat mondjanak?

És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt, pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje« lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben tett látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát, jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek szó szerint idézte a beszédjét:

– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám főbe lőtte magát. Ám nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is, én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök. Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de ezzel vége. S ki fizet ezért?

– A mi kiadónk! jegyezte meg Pásztor Endre.

Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia!

Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor Endre már felépült. Azt hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt, melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek. Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett. Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult oda Pásztor Endréhez:

– Magáról »Veszta-szűz«-ek dalolnak. Csodálkozással kérdezte:

– Én rólam?

– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez, nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a »Veszta-szűz«-et, – az asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, – Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben, szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve, túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen…

És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához. Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az asszonytól tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot.

Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel kérdezte:

– Sikkasztó kell?

– Igen, az.

Komoly önérzettel jegyezte meg:

– Legyen nyugodt, keritek én egyet. Sikkasztó van mindig…

Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva:

– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb sikkasztásról!

– Miféle legújabb sikkasztásról?

– Arról, a melyről találomra kérdezősködtem.

Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt:

– A postánál van sikkasztás, örökkön!

VIII.

Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő, lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha.

Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység. A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak a helyeiken és félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles, félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el. Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu, az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának, mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is.

Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához, a melyen a szinészek jönnek ki.

A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék mentek fényt keresni máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg.

A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek, tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba, de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak.

Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába, szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel, melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor, hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon – haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik szomszéd utcza sarkán. Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak: szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes. Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. Kaczagva jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz Anna.

Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után, mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele, elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból, hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba. Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, látni egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül.

Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget, felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele. Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte, hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben.

És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, fiatalsága lázas hevével, erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette, mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré.

És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna alakja, egyszerű, fenséges szépségével. Csak ment, csak ballagott utána, akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá, hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása, szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő egyedül.

És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta, hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az oltásra. A szerelem a szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat, boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan, nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle, véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt az ajkán, bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett gyönyört vele egy érzésből.

Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében. Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe, halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást, csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről, nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme miatt, az édes anyja sirt, a mikor a fia éjjeleken át nem jött haza, hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött.