Part 4

Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló, szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a »Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet, hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe, megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették. Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e szivök s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt. De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére, mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem mert a kiadó kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek Kürtje« nyomdájában csináltatták.

És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel. Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit, meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan, vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan, mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk nyomán. Pedig csak kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette, érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert, istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt, mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran, vakmerőn.

Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse, többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a toll, de az ember önmagát adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat, olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik.

És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér, ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az embert maguk között.

Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt odahaza.

Egyszer azután rajtakapta az édes anyját.

– Megigérted, hogy nem olvasod ezt a lapot!

Zavarban volt az asszony. Összegyűrte az ujságot és védte magát:

– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta te is irsz!

Vád és szemrehányás volt a szavában, a mikor szólott:

– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra?

Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét:

– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg az ideált, a mely még megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja, lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom… énnekem…

Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát szoritotta az egykori szúrás megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és szólott a fiához gyöngéden, szeretettel:

– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem, nyugalomban.

A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret. Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán:

– Ugy-e nem veszed kezedbe a gyilkosom többé?

VII.

Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát.

S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem az. De mégis, valamely titkos varázs, a melynek ismeretlen, kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele. Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk, hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána, epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a mint elhagyta volt.

Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett, ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a zugligetbe.

A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje, hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S csak azokra, a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után. Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény »sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz, kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel. Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely egy sornak az értékét tette.

És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek« pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk lesz öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait, hátha abból néhány sort lehetne keriteni.

Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat, elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével a zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek.

Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz, fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros jegyzője elsikkasztotta.

– Még utoljára rossznak kell lennem! – végezte fuldokolva és ment el.

Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a tisztességét is.

Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba.

A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig milyen nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába, szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek hasznot nem okoz.

– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy másik redakczióba.

Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba.

És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a »nyiltszivűek«.

Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon kedveli a muzsikát.

Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik, csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több sorral kecsegtetett.

– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik! – kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta.

És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális fölfedező, a ki a föld tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először az operában, – az állam költségén.

De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta fészekből keltek szárnyra, mint azok.

Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő. S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a mely a saját pénzén választatta meg.