Part 3

Igy mondta Rothné, de a »kis szemtelen« máskép gondolkozott. Nem akart meghalni semmi áron, hanem megtanult enni s akkor nem szorult az anyjára többé. Ment biczegve a szomszédok küszöbére s ott koldulta össze az élelmét. Szép, koromsötét hajú gyerek volt, kért okosan, két nagy fekete szemének a nézésével s adtak neki jó szivből egy kis darab húst, kifőtt répát s burgonyát. Valósággal abból a raçe-ból való volt, melyik az életre született. Már-már az anyja is kezdte szeretni. Felkapta az ölébe, forgatta jobbra-balra és megakadt a szeme azon a vérfolton, a mely ott vereslett a gyermeke nyakszirtjén.

Hát szólott irtózattal, mindinkább belehevülve:

– Nézze asszonyság, – ez a szúrás!

Rothné odajött, feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Hát látta tisztán a tűje helyét. Igen, érte a gyermeket jó, kritikus helyen, de csak a végével. S bár látta s tudta, hogy igaza van a leánynak, mégis csak hazudott neki, még meg is illetődve a butaságán:

– Ugyan, hogy beszélhet ilyen bolondokat… egyszerűen anyajegy, semmi más!

Az anyajegy pedig megmaradt, mig a gyermek nőtt szemlátomást. Elhagyták Rothnét s mentek saját fészket keresni. Az anya a gyermekével, a gyermek az anyjával. Magdolna talált egy kis szobát s konyhát, ott messze fenn a király-utczában, már a fasorhoz közel. Azt mondta, hogy varrni fog s Rothné volt az első kliense. Oda adta a rimáinak összes szakadt fehérneműjét és ruháit, hadd javitsa ki s legyen miből megélnie, mig új munkát kap. Mégis csak jó asszony volt Rothné. Magdolnát is, a kis Endrét is megcsókolta távozáskor. És a »kis szemtelen« ment azzal az együgyű czammogással, a mely a kis gyerekek sajátja, ment boldogan mosolyogva ki abból a ronda házból, a honnan el akarták küldeni a sötétbe, a föld alá, mikor pedig olyan világos, olyan napfényes itt a földön.

És éltek csendben, háboritlanul ott künn a király-utczában. Szerette Magdolnát mindenki a házban, csak a házmester nem, mert ez azt hitte, hogy az új bérlőné hoz majd »vendégeket« magához és lesz kapupénz bőven. De a miért csalódott, szidta Magdolnát, a mig a szomszédok azt mondták róla, hogy nagyon tisztességes. Ott ült naphosszat földszintes szobájának az ablakában és varrt szorgalommal, szakadatlan. Visszanyerte már teljességgel a testének is, meg a lelkének is a nyugalmát, boldog volt, hogy a botlását meg tudta bocsájtani magának, hogy azt most a gyermekével szemben jóváteheti. Sápadt arczának a vonásai megszelidültek, két gyulladásos szeme is megtisztult, fiatal leányénak látszott, a ki a fitestvérkéjét beczézgeti, ápolgatja. Senki el nem hitte volna, hogy az a fekete fiucska az ő gyermeke. Kezdett okosodni s az anyja szerette napról-napra jobban. Elfelejtette, hogy valamikor meg akarta ölni s nem törődött azzal a piros folttal, ott a gyermek nyakszirtjén. Ám mindjobban meggyőződött, hogy anyajegy. A nagyszemű gyerek pedig kezdett már érezni is s minden érzése az anyjáé lett. Gyűlölnie, megvetnie kellett volna azt az asszonyt, a ki meg akarta ölni, s ime a természet tudatlanságában szerette, imádta. Odament az anyjához, letérdelt előtte, rámeresztette nagy fekete szemeit. Olyan volt a nézésök, mint az apjáé. Rajongás és szenvedély bámult ki belőlük csupa fényben, csupa sugárban. Nagy érdekes gyermekfejét beletemette az anyja ölébe és odaadással, csupa szivből ismételgette:

– Szeretlek, nagyon szeretlek.

Még a hangja is olyan volt, mint a Ságié. Hát boldog volt az asszony. Hallgatta a gyermeke hangját, mely édes volt neki, nézte a fejét, a mely az ölében nyugodott. Nézte egyre, mig könny nem jött a szemébe, mig bele nem szúrt abba hirtelen, annak a vérfoltnak a pirossága a nyakon. Csak egy átfutó pillanatra villant meg az agyában: »A tű, a szúrás!« De aztán nem gondolt erre többet, hanem csókolta azt a vérpiros foltot, szilaj érzéssel, mintegy megvadulva, mintha le akarta volna csókolni onnan, hogy ne legyen ott többé, ne legyen ott soha. De ez csak maradt olyannak, mint a milyen volt. Nem fájt s a gyermek alig tudott a létezéséről. Boldog volt, hogy szeret s boldog volt, hogy szeretik.

És mindjobban összenőttek egymással. Egyedül létök mintegy egymásra utalta őket s hogy magukon kivül senkiök sem volt, a mindenségüket egymásban keresték és találták fel. A gyermek odanőtt az anyjához, mint kúszó cserje, ha valamely fatörzs mellé ültetik. Ha nem voltak az egymás karjaiban, a lelkök érzése ölelte át egymást, s mintha egy szivből éreztek volna, egy érzésük volt örökkön, boldogitó érzése a szeretetnek. Leomlott körülöttük minden, homályba veszett mindaz, a mi környezte őket, csupán ők maradva meg közös érzésük melegében, annál jobban érezve az édes együttlétet, minél inkább nőtt a magány köröttük. A gyermek gloriozus szeretete teljességgel visszadta az anyát önmagának, örök némaságba hangzott el a legeslegutolsó hangja is annak a diszharmonikus muzsikának, mely a multból zúgott a fülébe. Tisztának, de sőt fenköltnek érezte magát, kinek semmi köze a multtal, kinek nem is volt multja, hanem csak jelene van, a melybe együtt született a gyermekével. Ugy tudta, hogy a gyermeke senkitől nincs, csak önmagától; úgy szülte azt, mint szűz Mária a megváltót. És megváltónak tudta, megváltónak érezte a gyermekét. Mert ime a saját sorsán aggódó önzése most is megváltást keresett csak ép úgy, mint a multban. Megváltást a nyomorból, megváltást – az ingek közül, melyeket undorral foldozgatott, tudva, hogy azok nemcsak a nő testét érintették.

És a gyermek is, mig érezni kezdte a nélkülözést, kárpótlást talált az édes anyja szeretetében. Mintha ez az asszony az egész lelkét oda dobta volna elébe, mintha a testének minden melegét átvitte volna a gyermekére. Egészen öntudatlanul kárpótolni akarta azokért a hidegben, keserűségben töltött évekért s ha meg akarta ölni valamikor, úgy most a saját életével akarja fentartani. Önzés volt akkor és önzés volt most is. De mindegy, ő szerette a gyermekét, annak dolgozott, annak élt.

És a gyermek nőtt és erősbödött. A formája olyan lett, mint az anyjáé, a szeme, a hangja, mint az apjáé. Bizonyos kifejezhetlen fény ömlötte végig fehér arczát, gyermekes ártatlanság súgárzott ki a szeméből, annál tisztábban, annál szebben, minél inkább támadtak benne eddig ismeretlen vágyak és érzések. Érezte, hogy él és érezte, hogy jó, hogy édes élni. S akart élni úgy, hogy minden vágyát elérhesse, hogy boldog legyen ő s hogy boldog legyen mindenki ezen a nagy földön vele. Alig birta el a lelkét a testében, olyannyira túláradt az érzésektől; alig tudta legyűrni azt a forrongó lázat, mely az ifjuságából fakadt s a mely megremegtette kivül is és belől; csak két nagy, tiszta nézésű szemét tudta kimereszteni és tudott belenézni a tavaszi világosságba, a nélkül, hogy kápráztatta volna a napsugár izzó fényessége. Szívta magába a világot a szemei nézésével, a lelke érzésével. Jóleső hangulatok vertek fészket a bensejében, csupa egészség, csupa öröm volt, csupa egészségben, csupa örömben látta a világot. Nélkülözésben, nyomorban nőtt fel s ime az mégsem létezett neki. Sokkal többet látott, sokkal többet érzett az élet elvont örömeiből és szépségeiből, mintsem hogy a gyermekkor nyomorúsága megmérgezhette volna a szivét. Belefutott ide a napsugár és az egész teste érezte a melegét. Ápolta az érzéseit, erőt adott a hangulatainak, gyujtotta a szenvedélyét s nem érezte, hogy ma csak kifőtt burgonyát evett ebédre, nem tudta, hogy szakadt czipő van a lábán, rongyos ruha a testén, hanem az, a kit meg akartak ölni, boldog volt, hogy él, boldog, hogy szép az élet.

És mintegy az érzéseitől megdagadt lélekkel szaladt ki a városligetbe, bele a szabad természet szabad tavaszába. Már útközben, a fasor gesztenyefái alatt, kifutottak az érzései a bensejéből az ajkára és mámoros ihletében már el-elmondogatta magának a megirandó költemény egy-egy sorát. És kiérve, lihegve fogott hozzá az iráshoz. A papir is, a czeruza is reszketett a kezében, mig csinált verset a tavaszról, a madárdalról. Csendes tavaszi reggel volt s nem háborgatta senki odakünn. Jól esett, hogy kiénekelhette magát s úgy rémlett előtte, mintha az egész liget együtt dalolt volna vele. Hát nyugalom töltötte el, a mikor jött vissza az édes anyjához. Nem kért ebédet, evett ha volt, különben elég vala egy darab kenyér is. Aztán elolvasta a versét az anyjának s Magdolna hallgatta némán, mig nézte a gyermeke fehér arczát, csodás fényben égő szemeit. Nézte hosszan a megváltót, a ki magában hordja a gondtalan jövő minden garancziáját s a ki inspirálta a reményét, megszülte a gondolatát: »Ha majd nem kell varrni többé ezeket a szennyes ingeket!« Meg fogja váltani ez a gyermek, a kit le akart mészároltatni, meg fogja szabaditani, a kitől ő akart szabadulni. Az anyja csalhatlan reménye fűződött a testéhez, a verseihez, mig a gyermek ment, keresve az elismerést, a sikert. A bucsúzáskor megcsókolta s hallgatta lelkes szavát:

– A költő, az isten!

Felsietett a »Szerzetes-tér« számos redakcziójának egyikébe. Először a kiadóhivatalba tévedt be, hol udvariasan fogadták, mert azt hitték, hogy előfizető. De a mikor kisült, hogy csak poéta, bosszankodtak s azután fanyarul útbaigazitották. Kijutott a »Homeros«-épület virág-ültetvényes udvarára s mintegy áhitatos pillantással nézett fel az első emeletre, a honnan kaczagás hallatszott le az udvarba. Azután maga is kaczagott egész öntudatlanul, mig nézte az udvarban végig siető nyomdászlányokat, a kik kaczérkodtak az estilapra beérkezett szedőkkel, bámulta a kapualj óriási papirhengereit, melyek mind a gép alá, ujságnak voltak predesztinálva. Felfutott a lépcsőn minden félelem, minden elfogódás nélkül a szivében. Biztató remény vezette s hajszolta naiv idealismusa a lelkének.

A »Nagy Világ« szerkesztőségében együtt voltak a munkatársak majdnem valamennyien. Egy rokonszenves arczú fiatal ember, a segédszerkesztő, kalandos szabadságútjáról beszélt, a melyről most tért vissza épen. Jókedve és jószive hallatszott ki mindenik szavából, mig hozzáfogott újból a munkához, melyet nem csinált egy hónapon keresztül. A többiek ott voltak az iróasztala körül, hizelegtek neki, mert hát ő volt a hatalom, a lap igazi lelke. Csak Karvaly, a lap drámairó munkatársa nem hizelgett. Ibsen volt az ideálja, vele tartott az igazságban, az ő tendencziájában csinált drámát, melyet a nemzeti szinház már el is fogadott és őszre akart játszani. Büszke és önérzetes volt, már azért is, a miért ő helyettesitette a távollévő segédszerkesztőt. De azért alig várta, hogy visszaérkezzen és mehessen utána ő. Fiatal menyasszonya várta, igy hát sietni akart. De tudta leplezni a vágyát s csak annyit mondott:

– Erősen dolgoztunk ám, a mig távol voltál. Borzasztó anyag volt s reggeli négy óra előtt sohasem jutottam el a szerkesztőségből.

Hát a segédszerkesztő belelátott a lelkébe s megértette a szavát. Az ő megszokott finom mosolyával, mely mindenkor gúnyt és iróniát rejtett, jegyezte meg:

– Nekem most már nincs szükségem reád, ha akarsz, utazhatsz még délután… Itt van a vasuti jegy!

Nagyon jól estek ezek a szavak. Vette a felöltőjét, a vasuti jegyet s ment el a munka műhelyéből.

A segédszerkesztő egészen a folyosóig kisérte s szólott hozzá mosolyogva:

– Mulass jól… de drámát ne irj, az istenért!

Ezenközben a szerkesztőség beteg arczú poétája, ki mellesleg a lap riportere volt, a segédszerkesztő távollétét arra használta fel, hogy suttyomban egy versét tette az asztalára. Ez annyit jelentett, hogy nagyon szeretné, ha a »Nagy Világ«-ban megjelennék. A szerkesztőség egy-két fiatalabb tagja pedig, mig a folyosón tudta a segédszerkesztőt, a legnagyobb nyugalommal halászott a czigaretteiből. De a mikor visszatért, mindannyian már az iróasztaluknál voltak. Csak Laub Arnold, a lap pénzügyi rovatvezetője várakozott az első szobában, nyugodt melankholiával, mint rendesen. És csak akkor derült fel, a mikor a segédszerkesztő jóakarólag kérdezte:

– Irtál czikket?

– Igen, irtam a valutáról.

Élénken szólott:

– Miért a valutáról? Hiszen azt minden lap már kiaknázta. Valósággal agyon van czikkezve.

Hát Laub Arnold odament egészen a segédszerkesztő közelébe. Aztán gesztusokkal kisérte magát, mig szólott nyugodt ünnepélyességgel, meggyőző hangon:

– Édes barátom, a lapok mind helytelenül fogták fel a kérdést. Most, hogy az összes tendencziákat ismerem, beleláthattam a dolog föltétlen lényegébe s ime a legnagyobb tárgyilagossággal kimondom véleményünket.

Ma is csak úgy tett, mint máskor, hogy a német lapokból forditotta le a saját legfelsőbb véleményét. Tudta a segédszerkesztő, de meghagyta boldog nagyképűségében. Nevetett, mig kérdezte gúnynyal:

– Kimondod?

Két kezét, a melyre hiú volt, a mellére nyomta s válaszolt mint egy apostol:

– Kimondom!

S azzal ment vissza az utolsó szobába, a hol a pénzügyi rovatot szerkesztette ő és számos német újság. Most is csend volt itt mint rendesen, mig a többi szobákban kaczagtak és beszélgettek a munkatársak.

A segédszerkesztő megpillantotta a riporter versét az asztalán:

– Te még mindig irsz verseket Vadházi?

Kisietett s beszélt szivhez szóló hangon:

– Kérlek, add ki a versemet, hogy vasárnapra pénzem lehessen. Ki szeretnék rándulni ebből a piszkos városból a szabadba.

Gyűlölte a fővárost és rajongott a szabad természetért, a melyet az örök munka elsánczolt előle. Hát sajnálta a segédszerkesztő és feltette magában, hogy kiadja a Vadházi versét. Hanem azért nem mondta meg neki, de sőt elvette a reményét.

– A laptulajdonos dühbe jön, ha költeményt lát az újságban. Nem vers kell, hanem hirdetés! Ez az ő véleménye.

Vadházi sietve válaszolt:

– Tulajdonosoknak nem vélemény kell, hanem – akasztófa!

Szilárdul mondta ezeket, mint biró, mikor az itéletet olvassa fel.

Mindannyian kaczagtak, csak Laub Arnold, ott benn az utolsó szobában, maradt nyugodt és komoly most is, mint rendesen. Ő nem látott és nem hallott semmit. Valósággal drámai hősnek rémlett, a ki tragicumot hord magában. Az újságirók azért Ödipusnak is nevezték.

És Ödipus benn az ő csendes fészkében, a munkájában maradt elmerülve még akkor is, a mikor az első szobában újból megélénkült az élet.

A Magdolna fia jött be s már ott állott a segédszerkesztő előtt.

És szólott bátran, hátravetett fejjel, mintegy oknélkül daczosan:

– Hoztam egy verset!

Azt hitték, hogy meg van bolondulva. Nézték merev tekintettel ezt a szép gyermekifjút, a ki egy nagy napilap szerkesztőségébe költeménynyel mer beállitani.

És mig nagy szemeiből a szenvedély, lelkének a túláradása ragyogott ki, ismételte:

– Hoztam egy verset!

Vadházi mosolygott, mig a segédszerkesztő odaszólott neki:

– Ime Vadházi, egy konkurrens!

Ott állott a versével a szoba közepén, mozdulatlan, mintha maga volna Apolló. Végre is nagy, fekete szemeivel, melyekbe már-már beleült a harag nézése, a homlokába lógó sötét hajával, tetszett a redakczióban, minden exotikusságával együtt.

Vadházi leültette s elébe állott:

– Hogy hivnak bánat embere?

– A nevem: Pásztor Endre.

Az egész arcza elfanyarodott, mig kérdezte félig megvetéssel, félig sajnálkozással:

– Ön verseket ir?

Pásztor Endre felállott ismét. Valósággal tűz volt a szemében, fehér arcza mintha tündökölt volna:

– Irtam egyet s elhoztam ide. Nem tudtam, hogy önök nem szeretik a verseket, nem tudtam, hogy meg fognak haragudni reám, hogy ki fognak nevetni. Azt hittem, hogy minden ember, hogy önök is ugy éreznek, mint én érzek, hogy tetszeni fog a költeményem, mely igaz érzésemből fakadt.

Áradt a szó a lelkéből, az ajkáról, mig a többiek hallgatták néma csodálkozással:

– Láthatják, hogy szegény vagyok a külsőmben, nagyon szegény. Én eddig nem kerestem, nem tudtam keresni… az édes anyám varr, messze a király-utczában s ád nékem is abból, a mit a munkájáért fizetnek neki. De azért még sem érzünk nyomort, mert gazdagok vagyunk tulajdonképen, miénk a kincs, a mely e földön meg nem szerezhető. Van szivünk s tudunk érezni, tudunk érezni egyet mind a ketten. Az anyám dolgozik s én dalolok az ő szivéről, a mely az enyém is, az ő gondolatairól, a melyek engem is lekötve tartanak, az ő öröméről, a mely engem is megörvendeztet, az ő bánatáról, a mely nekem is fáj. És dalolok, egyszerűen talán, de minden hazugság nélkül. Értem, hogy önöket sem az édes anyám, sem én nem érdeklem, értem, hogy önöknek semmi közük ahhoz, a mit mi érzünk!

Menni akart, de marasztalták. A segédszerkesztő adott neki egy czigarettet, Vadházi megfogta a kezét és szólott hozzá csak ép ugy, mint a hogy Pásztor Endre beszélt az előbb:

– Sajnálom önt Pásztor Endre, a miért ön érezni tud. Magam is ép ugy érzek, mint ön s magamat is ép ugy sajnálom, mint önt. De ez az idő, a melyben élünk, nem a poézis ideje, ez a hely, a hol vagyunk, nem a poézis fészke ám. A gőz és a villam győzött a költészet felett, a telephon és a phonograph összezúzta a lantot. Az óriási épület, mely a földet és a századot teszi, ép oly felirással bir, mint az Andrássy-út bármelyik palotája. »Tilos a kintornázás« és a ki mégis muzsikál, az meghal éhen, fiatal barátom! Én magam is poéta vagyok, ön hallhatta már a nevemet, mindennap láthatja nyomtatásban. S mint poéta, mondom én magának, bármennyire fáj is a szivemnek, hogy ma megszünt a dal, megszünt az ének. Nyomorúsága a századunknak, hogy nem az érzés a jelszava, hanem a számitás, Pásztor Endre! A ki érez manapság, elpusztul kiméletlen, a ki az ütemeket méri árúk helyett, a ki verslábakkal, s nem számokkal dolgozik, a ki a rím és nem a pénz csengését keresi, az éhen hal menthetlenül. A dalból csak erkölcstelen primadonnák és bárgyú tenoristák élnek manapság. Nyomorult champagnei csőcselék!

Az arcza eltorzult a szitokban s kimerülten, mintegy hörögve dőlt le a szoba pamlagára. Az igaznak érzetében nem szólott senki, csend volt az egész szerkesztőségben, csak az utolsó szobából hallatszott ki a Laub Arnold tollának a perczegése, a mint lázas gyorsasággal, hogy minél előbb szabadulhasson a redakczióból, forditotta le a saját véleményét a német lapokból.

Pásztor Endre szomorúan és leverten nyúlt a kalapja után. A Vadházi szavai rátapadtak a lelkére, belefuródtak az agyába és iszonyattal töltötték el. Ime ez volt az első fájdalma ebben az életben.

Szaladt, futott el innen, a hol azt hitte, hogy meg van mételyezve a levegő s kiérve az utczára, fellélegzett és szítta magába tele tüdővel a város fülledt levegőjét. Meg volt győződve, hogy nincs ugy, a mint odafenn hallotta, ám azért a kétely egy szilánkja mégis beletűzött a hitébe.

Meg akarta győzni magát a saját beszédével. Hát beszélt magához olyan furcsa hangon, hogy az emberek megbámulták az utczán:

– Nem igaz… nincs igy… nem igaz!

És a mikor hazajött, az anyja együtt sirt vele. Az asszony a miért ugy érezte, hogy nem hiányzik semmi, a fiu a miért ugy érezte, hogy hiányzik valami abból, a mi eddig meg volt egészen.

VI.

Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón, szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó, zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki.

Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek, a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg egyéb az állati vágynál a kenyér után.