Part 2

Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel, hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a saját testével törődött, csak magának áldozott vak hittel, rajongón, mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik. De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan pihegő emlői ütemet vertek a tomboló muzsikával, a ruhája odatapadt volt izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen.

A szerető legyezte, a férj odahajolt hozzá:

– Akarsz inni valamit?

Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett a szeretőjére és azt mondta a férjének:

– Nem kell semmi.

És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak később merte megjegyezni:

– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben gyorsabban keringőztek.

– A maga idejében, kis bolondom…

Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje ingébe s odavonta egészen a közelébe:

– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó isten is…

Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt, ha fiu lesz az édes. Egyszerre csak megijedt és félt ettől a hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette.

– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam megmondani.

Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan, behizelgőn:

– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos dolog volt az elővigyázat.

Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is, mintha hajlongtak volna.

Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a ketten, mely, mint az emlék származott át multból a jelenbe. Ez a mult fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor nagyon szeretett férfi mellé, s ugy érezte magát a karjában, mintha még mindig a mátkája volna. Érzékeny idegei, a melyeket egy szerencsétlen házasság és egy öngyilkos férj csak még jobban elrontottak, felidézték lelkében az elszaladt időket, és egyszerre volt gyönyöre meg fájdalma. Érezte a tánczosa meleg kezét a hátgerinczén és eszébe jutott az a már-már meg nem történtnek tünő egyesülés, mely korán volt, a miért még az esküvő előtt esett meg. S miközben rengett a férfi karján, a saját hibájának tudta be, hogy nagyon szerelmes volt és sokkal szegényebb a cousinejánál, a ki ime ő helyette lett ennek a szép, sötétszemű embernek a felesége. Annyira szeretett, hogy le is tudott mondani, s a miért a leánynak hivatása az, hogy asszony legyen, egészen csendesen feleségül ment ahoz a legelsőhöz, a ki Sági Károly után megkérte a kezét. Gyermeke nem született s rövid házaséletének egyetlen kimagasló pontja, férjének a temetése volt. Ez a szegény ember az üzlettársaival és az élettel szemben is csődbe került. Ám teljesen lerótta az adósságait. Üzlettársait az utolsó krajczárig kielégitette s minthogy több pénze nem maradt, az életnek fizetett a halállal. De a temetésére aztán el is jöttek az emberek mind, egy sereg koldus jajveszékelt az elhunyt után, Róhn, a tisztes külsejű imátmondó pap, zokogó hangjával belefult a gyászbeszédébe és együtt hullattak könyet vele a különböző egyleti küldöttségek, a melyek czifra zászlót hoztak magukkal és a tőzsdetanács tagjai, kik fekete flort kötöttek a kalapjuk körül. S ez a siralom ott táncz közben ismét felújult, bár jólesett, hogy az emléke keserűségét tompitá a másik emlék édessége. Hát csak keringőzött tovább, mint a többi asszony, élvezettel, kigyúlva testben és lélekben.

Azután oda rebegte a férfinak:

– Milyen rég nem tánczoltam veled!

A tánczosa erős kezével egészen a közelébe vonta az asszonyt és a mikor csakhogy össze nem tapadt a testök egymással, ugyanoly hangon válaszolt:

– Azóta megkövéredtél, határozottan.

Nem válaszolt, csak élvezte némán a tánczosa lobbot vetett szenvedélyét és elengedte ragadtatni magát általa. Mintha minden ugy volna, mint régen, ittak champagneit titokban egy pohárból, kétszer-háromszor egymásután és tánczoltak tovább, szakadatlan. Az újonnan felváltott gyertyák gyenge, mozdulatlan lángjukkal már beleégtek a hajnali világosságba, mely kopott szürkeséggel köszöntött be a szalonba. A muzsika is engedett már az erejéből, a hajlott vonók szőréről leszáradt a gyanta, nyekkentek a meglazult húrok, a mig egyre dobogott a padló. A házbeliek nem aludhattak az éjszaka, de nem mertek panaszkodni, mert hisz Sági Károly volt a háziur. A háziur pedig nem törődött a mindinkább fényesedő nappal, a háznépével, de még a vendégeivel sem s nem volt kifáradva még akkor, a mikor már szállingózni kezdtek a meghivottak, a mikor felébredt az utcza és az utczán az élet. Néhány pohár champagnei kikergette a gabona árfolyamát a fejéből, az asszonyok szépsége, a keringőzés mámora elbóditotta s mig kifénylettek a szemei, mig a haja belelógott a homlokába s mig a melléhez tapadt inge alatt lázasan vert a szive, teljességgel lehámlott róla a gabonakereskedő és a rendetlen öltözékében, a kicsapongó mulatozása közepette is az az elegáns világfi lett ismét, a ki volt csak nem rég, a mikor az apja a tradiczió kedvéért belefogta őt is az üzletébe.

Odaült a czigányok elé, mintha a primásuk lett volna. Azután odahuzta a közelébe a kisébenfa asztalt, a melyen még legénykorában szerelmes leveleket irt. Champagnei volt az asztalon és annyi pohár, a mennyien a czigányok. És ivott, dalolt, kaczagott. A felesége már elment aludni, csak néhány intimusa maradt vele a kis ébenfa asztal körül. Kontráztak a Sági Károly dalának. Ő pedig csak énekelt bánatos hangon, mintha nem is gabonakereskedő volna. Soha sem volt szebb, mint ez átvirrasztott éjszaka után, ebben a perczről-perczre világosodó szalonban, a melynek rendetlen elegancziájához nagyon jól illett az a pálmák alatt és czigányok előtt mulató társaság. Füzi Klára odajött hozzájuk, mielőtt ment volna haza, nyugalomra. Ő volt az utolsó az asszonyok közül. Kezet csókoltak neki mindannyian, egyedül Sági Károly nem. Champagnei pohár volt a jobb kezében, a bal kezével az asszony szép kacsóját szorongatta. El sem akarta bocsájtani, ám tartogatta egyre folyvást, mig mosolygó szemmel meredt rá a Füzi Klára arczára. Elejtette a pezsgős poharat s mig az aranyszinü bor végig ömlött a nadrágján s végig kigyózott a szalon parquettején, mintegy belevéste tekintetét az asszony arczába és énekelt hozzá fájdalmasan, mintha a szive akart volna megszakadni:

– … Csak a régi szeretőmet sajnálom!

Azután ivott valamelyik czigánynak a poharából. Füzi Klára kiosont az ajtón. Észre sem vette a távozását, a czigányok is, a társasága is csak elszökött mellőle.

Ugy maradt ott egyedül a szalonban, kinyujtott tagokkal, a székének támlájához szoritott fejjel. Melege volt, tüzelt az egész teste, mintha ereit nem is vér, hanem láng járná által. Kigombolta a mellényét, az ingét s azután mámoros agyával gondolkozni kezdett. De a legelső gondolatát megszakitotta a második, a másodikat a harmadik, a többit pedig elfojtotta egy érzése, mely egészen hirtelen fakadt a szivében. Azt mondta magának, hogy ugy érez, a hogyan nem érzett még soha. A lelke mintha ringott volna a testében, a szemei előtt a butorok mintha most kezdenék el a tánczot, melyet a gazdáik már abbanhagytak. És ebben a ringás-hajlongásban, mintha a Magdolna alakja imbolygott volna feléje. Tényleg ő volt. Fekete ruhája össze vala gyűrve, a szemei pirosak voltak, a haja kósza, a mikor a gazdája hitta magához, mintegy félálomban, tagolva:

– Magdolna, ide… hozzám… a közelembe…

Hát a sovány leány ment. Mintha kergette volna a fényes nappal, mintha tanácsot adott volna neki, belesugva a fülébe: »Siess, nincs sok időd, mindjárt fel kell öltöztetni a gyermekeket.«

Ott rogyott le a férfi előtt, valóságos áhitattal, átszellemülve, mint az a templomban szokás a megváltó előtt. Mintha az üdvösségét, mintha illatos levegőt lélegzett volna be a lelkébe, a tüdejébe, ugy szivta magába kidagadt ajakkal mohón és éhesen, a férfi beszédét:

– Szeretem és – szeretem!

Felébredt volt már abból a félálomból akkor, a mikor azt a sovány testet szorongatta a karjaiban.

III.

Az egész nap és az egész héten által szelid nyugalommal és csendes boldogsággal töltötte el az az érzése, hogy ime most már meg van mentve, – mert megejtették. Gyulladásos szemeibe beleült az a sajátos fény, a melylyel csak akkor birnak a fiatal leányok, ha asszonyokká lettek, testének az egész formája is, mintha megváltozott volna. Meg van mentve, nem fog elzülleni, nem fog elpusztulni többé, nem kerül elevenen abba a koporsó-kocsiba, melynek a látása mindannyiszor megremegtette, az eltolonczolást juttatva az eszébe. Belevette abba a szőke fejbe, hogy ime ő most meg van váltva, a lelkének is, a testének is üdvösséget hozott az a sötétszemű férfi, a ki szereti őt szerelmetes szivének minden érzésével, a ki beszélt hozzá virágnyelven, a ki magához ölelte lázzal, a ki csókolta szenvedélylyel – s a ki tulajdonképen csak részeg volt. Részeg a fejében, hogy ott felejtette magát a szalonban és részeg az egész testében, hogy azt a mellbeteg leányt kivánta meg magának. Az a mellbeteg leány pedig visszaszállott a szerelmének kezdő gyönyöreihez, hizlalta hazugsággal a lelkét, csalva magát, hogy ő már rég ideje szereti a szeretőjét, szerette attól az első percztől fogva, a melyben megpillantotta s esengte az időt, a melyben testben is átadhassa magát neki. Pedig csak ugy volt, hogy mig a kisebb küzdelmeket ki tudta állani, a nagy, az igazán válságos előtt mint vesztes rogyott le erőtlenül. De még jól is esett a lelke nyomorusága. Édes volt ennek a szegény, gyámoltalan leánynak leomlania a gazdag, a hatalmas férfi előtt, a ki pedig csak társa vala a nyomorúságban, a miért őt akarta, őt, a ki még a József-téren végig robogó kereskedősegédeknek sem kellett. De hát nem lehetett másképen. Az elegáns szalon, selyem butorával, üveges luszterével és délszaki virágaival, az illatos levegő, de mindenekfölött az elegáns férfi az ő fekete frakkjával és arany inggombjaival, mintha elvette volna minden erejét, mintha parancsolón lenyügözte volna, híva és taszitva abba az örvénybe, melyben elszokott kárhozni az ember, a melyben Magdolna azonban megüdvözölni vélt.

És csak később lett belőle az ugynevezett bűnbánó Magdolna. Tiszta lett minden az agyában akkor, a mikor a teste a piszkot vette fel. Nappal áhitozta az éjszakát, éjnek idején nem tudott aludni. Lerogyott a vaságyára, nagy szőke fejét beletemette a párna redői közé és sirt, fuldoklott. Az fájt neki legjobban, hogy semmi, semmi vissza nem adhatja, a mit elvettek tőle, a mit ő odaadott, hogy nincs hatalom ezen a földön, a mely az egykori szűziségbe tudná visszavarázsolni. Mardosta a szemrehányás, a vád, hogy íme hát ezért volt minden küzdése eddig. Azért maradt tiszta, mert nem bántotta senki, különben már régen czéda volna; s azért őrizte meg a testét, azért nem vitte vásárra, hogy belekerülve ebbe az elegáns lakásba, a nagyságos úrnak annál nagyobb legyen a gyönyöre. És eszébe jutott a sejtelme, mely még csak nem régen ott fogta el először a fénymázos ajtók előtt. Hát igaz volt. Szakadt czipőkkel nagyon könnyen elbotlik az ember. Azután védte magát az eszével, a lelke vádja ellen. A szegénység sötétjét felváltotta a fény és elvette a két szeme világát. Szép, nagyszemű férfi beszélt hozzá olyan hangon, mint a pásztorkürté. A nyomorúság meghajszolta… nem akart kijutni az utczára, hiszen olyan kinos, olyan keserves kereset után látni ott, főleg ha sár van, ha esik az eső. A tolonczkocsi koporsó, az eltolonczolás útja a halálnak. Igy hát mindennek vége. És íme már a lelke sem vádolta többé, hanem védte az is, az érzésével. A gyöngesége csak ismét legyűrte mindazt, a mi erő volt benne eddig és felolvadt abban az érzésben, melylyel a hatalmas férfiút szerette. Azt hitte, hogy szerelem, pedig csak az érzékek emlékezése volt. S a mint hitte nemrég, hogy nyomorúsága miatt föltétlenül czédává kell lennie, úgy volt meggyőződve most, hogy e szerelem megváltást hoz neki. Hiszen őt szeretik, és ő is szeret; hiszen az a ki szereti, gondoskodik róla majd és meg fogja váltani az elpusztulástól.

És mig gyökeret vert ez az új tudás a lelkében és az agyában, mindjobban kibékült magával, meghasonlása elpárolgott, visszanyerte a nyugalmát, szelidségét, csendet érzett magában és maga körül.

Ezenközben csak vitte tovább a fekete leánykát és szőke testvérkéjét sétálni a József-térre. Néha-néha betértek a Sági úr irodájába. A gabonakereskedő mindenkor csak megörült ennek a társaságnak. Megcsókolta a fekete leánykát és a szőke fiúcskát, Magdolnának adott öt forintot s azt mondta, hogy menjen el a gyermekekkel a czukrászdába. Ime ez volt a megváltás és Magdolna gyűjtögette a visszamaradt pénzt a kofferébe. Elgondolta, hogy megfog gazdagodni, mig nyugalommal hallgatta azokat a terveket, melyeket Anna, a másik nevelőnő csak még egyre szőtt, ott azon a zöld fapadon.

Egyszer aztán nem szőtt többet, hanem szomorkodott.

– Ferencz nem szeret többé, hűtlen lett, elhagyott…

Csak később mondta meg az igazat.

– Lopott selymet a boltban és elcsukták. Az oltár elől vitték a börtönbe, mert hisz már a jövő héten kellett volna megesküdnünk.

Hát Magdolna sajnálta és szólott hozzá szelid hangon:

– Talán épen azért tette a szegény.

Ríva fakadt a másik, hogy a józseftéri gyerekek bámész nézéssel mind köréje csoportosultak.

– Persze, hogy azért… nem volt elég pénzünk a butorokra!

Durva zsebkendőjével pirosra dörzsölte a szemeit és szólott rezignálódva, szomorúan:

– Hát vége ennek is. Megyek haza a falura, szegény leánynak jobb ott, ápolom majd az édes anyámat. Képzelje, megvakult a szegény…

Elbúcsuztak. Anna ment haza a falura, Magdolna ment haza a Lipótvárosba. Az egész úton a társnőjére gondolt, a kit még csak nemrég irigyelt. S mig fájt a sorsa az ő érzékeny szivének, egyben jól esett, hogy íme az ő szerelmesét sohase fogják elcsukni. Inkább ő csukat el másokat, hiszen olyan gazdag, olyan hatalmas.

És estére várta haza ő is, Ságiné is ezt a hatalmas urat. De csak egyre késett. Nyugtalankodott az asszony, küldött utána, kerestette, felverte a könyvvivőt, de ez csak annyit tudott mondani, hogy Sági korán ment el az irodából, ma is csak ép úgy, mint máskor.

Becsomagolt és sietett a gyermekeivel Bécsbe az anyjához, a mikor másnap délfelé megtudta, hogy Füzi Klára, a cousinja, együtt tünt el az urával.

IV.

Minden idege mintegy varázsütésre eltompúlt, kiégett minden érzés a szivéből hirtelen lánggal, a mint a selyempapir szokott és maga a sziv, maga a lélek megszenesedett a testében. Nem volt joga ennek a viszonynak a révén megváltásra gondolni és ime ösztönszerű önzése mégis azt mondta neki hogy elveszitett mindent, elveszitette önmagát. Ő megszünt lenni és ő nincs többé.

A beköszöntő új tél csak még fagyasztotta ezt a testet, a melyben elkárhozott a lélek. Fázott, didergett, szakadt czipőibe beletolakodott az aszfalt hóvize, a mint ment, ment sietve fel Rothnéhoz.

Kedvetlenül fogadta az asszonyság. Rossz idők jártak reá is, hogy a rendőrség szemet vetett az üzletére. Már csak nagyon óvatosan lehetett csinálnia és nem is csinálta, ha jól meg nem fizették.

– Az a »kis szemtelen« nem hagyja békén ugy-e? Most bajlódjam magával is, a rimáim miatt még utóbb elzárnak.

Hát Magdolna szólott, halk hangon, könyörögve:

– Meg akarok szabadulni…

Csodálatosképen még volt annyi sziv s annyi tisztesség az asszonyságban, hogy kerülni akarta a bűnt, ha lehetett. Négy cselédleány nyöszörgött az ő rosszlevegőjű szobájában, az ötödik ágy pedig mintha épen Magdolnára várt volna. Lerántotta a takarót és odaszólott a leánynak:

– Feküdjék le, megvárjuk a mig megszületik, s aztán majd csak kotródik valahogy…

Itt már azzal a halállal is számitottak, melyet még élet sem előzött meg és reménykedtek annak a csepp féregnek a pusztulásában, – mely pedig meleg tejet akart meleg emlőből és fel akart nőni szépen.

– Várjuk meg a születését, – ismételte Roth asszonyság.

Fagyos kezeit oda szoritotta a szeméhez, mig válaszolt lélek nélkül, kegyetlenül:

– Nem akarom látni…

Hát halálra itélték a »kis szemtelen«-t.

Rothné tartott a házkutatástól, a miért is a szalmazsákja alján rejtegette a műszereit. Kihivta Magdolnát a konyhába, a hol egyedül lehettek, bezárta az ajtókat és befüggönyözte az ablakot.

Azután odament egészen a közelébe:

– Lássuk hát a »kis szemtelen«-t!

A leány félt. Az inai megcsuklottak, mig odatámaszkodott a konyha falához, didergett az egész testében, mintha meztelen testtel volna kiverve a deczemberi éjszaka hidegébe. Halotthalvány volt az arcza, a szemei tágra meredtek, mig kérdezte alig hallható hangon, mintegy suttogva:

– Agyon akarja szúrni?…

A Rothné tűje nem érte volt még, mikor hirtelen, egy csapásra, megváltozott. Az operáló asszonyt ellökte magától, szabadkozott kétségbeesetten, irtózattal:

– Nem, nem engedem!

– Jól van, hanem akkor ne bolonditson, hanem feküdjék le.

Másnap azután elmult az utolsó jobbik érzése is, nem sajnálta többé a »kis szemtelen«-t, hanem olybá vette az egész dolgot, mintha valamely éktelen sebét szurnák fel.

Ám ez a szurás fájt, kinzott kegyetlenül.

– Megszakadok! szólott lihegve.

Rothné beszélt hozzá logikusan:

– A gyönyörét sem én élveztem, a fájdalma sem lehet az enyém.

Alig ment valamire ügyes kezével, gyors műszerével. Magdolna összerogyott és elterült arczczal a konyha vörös kőkoczkáin. A Rothné tűje mintha minden legkisebb porczikájába is belefúródott volna. Ugy volt ott mintegy megmeredt testtel a konyha hideg kövén, nyögve a fájdalmában:

– Nem birom ki… lehetetlen…

Azután, mintha meghalt volna. Ugy kellett beczipelni az ágyba.

– Meg kell várni, a mig megjön, – szólott Roth asszonyság.

És Magdolna várt. Csak néha-néha jutott az eszébe, hogy mégis csak jobb volna megszabadúlni… fáj, nagyon fáj ugyan, de hát aztán vége legalább. S ilyenkor kérte az asszonyságot, próbálná meg még egyszer azt a famózus szurást, jól fogja magát viselni. De Rothné szabadkozott s ijesztette a leányt, hogy nagyon könnyen elvérezhetik a bensejében. Ugy hát belenyugodott már a konkrét anyaságba is, és várta a »kis szemtelen«-t. Azok a nagy gonddal gyűjtött ötforintosok, mind az asszonyságé lettek. Ápolta a leányt, adott neki ebédet és vacsorát, hideg lábvizet is, hogy a »kis szemtelen« ne legyen hosszú életű ezen a földön és megvette a számára naponta a »Hirek Kürtje« nevű újságot. A leány pedig olvasott gonddal és értelmesen. A »Hirek Kürtje« volt a kedvencz lapja. Még oda fenn Ságiéknál hallotta, hogy ez a legjobb újság. Szerették, mert pikánsul irt s mert állandó rovatot tartott a sikkasztásokról, meg a házasságtörésekről. Emberek, hogy le vannak leplezve, asszonyok, hogy megcsalták a férjüket, rendesen ebből az ujságból tudták meg legelsőbben. Számos családnak valóságos evangeliuma lett a »Hirek Kürtje«, mely kaján örömet okozva olvasóinak, még a szomszédjaik hálószobájába is bepillantást engedett. S vajjon ki ne nézne be ide örömest, a mikor az egész entrée, csak három krajczárba kerül! Rothné is szivesen fizette, mert maga is olvasta Magdolna után az újságot. Azután még el is diskuráltak az olvasottak felett. Magdolna beszélt Füzi Kláráról, a kiről azt olvasta, hogy már Amerikában van a nagyságos úrral; Rény Mariról, a kiről azt irta a »Hirek Kürtje«, hogy váltót hamisitott a férje nevére, mert a szeretője ügyvédi irodát akart nyitni magának és nem volt pénze hozzá. Beszélt a Füzi Klára melancholiájáról és a Rény Mari szépségéről. Jól ismerte mind a kettőt, hiszen nem egyszer látta őket Ságiéknál.

És ezzel újra feltámadt az emlékezése, mely a Ságiék szalonjához kötötte. Egyszerre volt az fájdalmas és gyűlöletes. Sirva fakadt, a miért ott kellett lennie Rothnénál, megkövéredett testtel abban a szobában, a melyben egykor szűzi soványságban volt. És undok volt előtte az a lipótvárosi lakás, minden butorával, a gazdájával, a házi asszonyával, de még a kis gyermekeivel is egyetemben. Gyűlölte a terézvárosi közvetitőt, az inasát is, a kik nem állást keritettek neki, hanem őt keritették. És a mikor rájött a szülés, a mikor vonaglott a fájdalomban, nem jajveszékelt, hanem átkozódott. Ugy született meg a gyermek, hogy átkozták az apját.

Rothné hozta a világra s kritikai szemmel nézte, vajjon diszponált-e hosszú életre. S a nagy, több órai munka után, mintegy megkönnyebbülve szólott maga elé:

– Kár lett volna megölni, mert nagyon szép példány…

V.

A nyomorúság ringatta a bölcsőjét, az inség mondott dajkamesét neki. Léghuzamot csináltak a szobában, hogy kis tüdeje meggyuladjon és elégjen a kis test. De a »kis szemtelen« valamely okos ösztönből összehuzta magát a paplana alatt. Az anyja emlőjét dagasztotta az édes tej, úgy fröcscsentette ki a padlóra, de a gyermekének nem adott. Ám az éhes pondró zokogott kis lelkének minden keservével, rimánkodott olyan szivszaggatón, hogy lehetetlen volt kiállani. Betömték hát a száját és a gyerek szopott szakadatlan, tiz ujjával bélekapaszkodva az anyja emlőjébe és nagy energiát fejtve ki akkor, a mikor már azt hitték, hogy elég neki. Jóllakott egy egész napra és azután előlről kezdte a rimánkodást. Endrére keresztelték. Nem azért adtak nevet neki, hogy azt az életben viselhesse, hanem hogy legyen mit irni a fejfájára, ha elköltözik.