Part 16

És végtelenül jól esett, hogy felejthettem. Valósággal kéj volt gondolni arra, hogy az életnek millió hazugsága nem hazudik nekem, hogy remeteköntösbe bujt Don Juanok nem engem ámitanak, hogy nem engem csalnak apáczáknak öltözött rimák. És végtelenül jól esett, hogy nem lelek örömet abban, mi örömöm volt a multban, hogy természetellenesnek találom a munkát, mely igába hajt, mely elpusztit időnek előtte, hogy nem sarkal többé vágy, ambiczió, hogy nem töröm magam hír, dicsőség után, – hanem, hogy lázas boldogságot találtam a szeretőmben, hogy gyujtott s izgatott a szenvedélyünk fergetegje.

És ennek az örök nyárnak a melegében csak szomjuhoztam egyre jobban, egyre égetőbben. Áldottam a napot, ha eltartott soká, imádságot mondtam az éjszakának, ha nem akart virradni. Mert minél inkább voltam boldog, annál inkáb akartam, hogy ez mindig igy legyen, hogy ez mindig igy maradjon. A vég kisértett. Szorongást éreztem a lelkemben, szorongást a fejemben. Ugy volt, hogy megcsal a saját világom, megcsal csak ép ugy, mint mindaz a miért rajongtam s mint mindenki, a kivel az életemben érintkezésem volt.

Azt a gyönyört, melyet igérve, elkábitott, mintha nem adta volna meg s mégis mintha már a gyötrelmeivel szakadna reám. Csupa hév volt, csupa szenvedély mig átölelt, mig forró hangon kérte, hogy szeressem. Már ekkor nem szeretett. Köny ragyogott ki a szeméből, beteges lelkendezés ejtette meg a keblét, mig könyörgött, hogy ne hagyjam el. Már ekkor ő akart elhagyni. Kaczagott mintegy örömben, hogy milyen boldogok vagyunk. Már akkor nem volt boldog én velem.

Mélységes fájás vert fészket bennem; ezernyi gondolat kínzott, visszavitt a multba, belehozott a jövőbe. Eszembe jutott, hogy sirva fogadott, a mikor egy-egy perczet késtem. Majd elcsendesedett, mosolygott, a mikor ismét együtt voltam vele. Az egész lényünk megnyilatkozék, nagyobbak lettünk mindaketten, csak magunkról, csak a szerelmünkről tudva. Átkoztuk a multat, a miért nem hozott össze bennünket s áldottuk a jelent, melyben összeforrott az érzésünk, melyben egymásba olvadt a tekintetem az ő szemének a tekintetével. Kaczagtam, hogy ilyenkor belesúgtam a fülébe:

– Az enyém voltál, mióta élsz, mióta élek; az enyém voltál, a mikor még nem láttalak, a mikor még nem ismertelek.

Kaczagtam, fojtogató fájdalomból, mert ismertem azt a multat, melyben én senkié sem voltam, s ő mindenkié. A csókot, melyet másnak adott, érezte az én ajkam is, magamon láttam az ölelést, melylyel más szoritott magához. És egy mindenség fájdalma hasitott bele a lelkembe, a mikor arra a jövőre gondoltam, melyben én ismét egyedül leszek, hideg, sivár árvaságban s a melynek szerelmi búgását más fogja hallani, melynek lázas szenvedélyét más fogja inspirálni, más, a kivel ép az lesz, mint volt velem, mint volt mással.

És a fájdalmamban kerestem vigaszt, megnyugvást magamnak. De a vég csak kisértett. Egy őszi nap kora este olyan szomorú volt minden. A mi kis szobánkban ültünk együtt a nyitott ajtó küszöbénél. Bámultam miként alkonyodik, hallgattam, miként lesz csendes minden odakünn. Valamilyen távoleső kápolnában harangoztak az alkonynak. Aztán mintha minden elmult volna. Olyan jól esett zokognom ekkor.

– Szeretsz? – kérdezte az asszony.

És nem várta a válaszomat, mert látta, mert érezte, hogy szeretem. Hát csak folytatta, egész közel hajolva hozzám, hogy meleg lehellete égette az arczomat:

– Ha pedig majd nem szeretsz többé… akkor is szép és édes lesz minden.

Azután hallgatta a fuldoklásom s ugy volt, mintha meg akart volna fojtani.

– Te fiatal vagy, – én nem vagyok az többé. Tavasz van a lelkemben, pedig ugy kellene, hogy már ősz legyen. Bitorlás… sohasem lehet jogom a panaszra. De melletted akarok lenni akkor is, ha szeretni fogsz mást, egészen mást, mint én vagyok. Elvezetsz majd ahoz a fiatal leányhoz, kinek napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… Ugy-e megengeded, hogy ott maradjak veletek? Margit lesz a neve a kis gyermekednek s én leszek a keresztanya, ki vesz neki gyöngyöt, piczi finom gyöngyöt, piczi finom kacsójára. Két kék, napsugaras bohó szem, nem olyan sötét, mint az enyém.

A lelkem meg akart szakadni. Könyörögtem, hogy szűnjön meg, – de ő csak békitett egyre tovább.

– Hát nem érted az én szerelmem? Hát nem látod, hogy nem a fiatalságodért, de a fiatalságod daczára szerettelek.

– Szerettelek…? ugy hát már nem szeretsz?

* * *

Ugy kerültem haza, hogy talán el sem kell mennem többé. Majd elvisznek szépen, kék drapériás kocsiban, mert hisz az ifjuságot víg színekkel temetik. Valamilyen irtózatos betegség döntött le, ugy rémlett, hogy meg kell őrülnöm a fájdalmában. Tekintélyes orvosok, okos emberek azt mondták, hogy végem. Három hónap minden napján, minden éjszakáján egyedül az édes anyám volt mellettem. Az én csodálatos szeretőmet akartam látni még egyszer. Azt mondták, hogy látni fogom, ha majd felgyógyulok. Hát felgyógyultam… Kerestem, de nem tudtam megtalálni.

Azután mintha el akartam volna felejteni. Egy este a redakczióban letettem a tollat s azt mondtam, hogy megyek el messze, messze. Kiszakadtam a külföldre s két esztendő multán ugy volt, mintha már nem szeretném. Minden emlékem utána mintha csak az a néhány szó lett volna, a melyet belevert a lelkembe.

… Szeretni fogsz mást, egészen mást, mint én vagyok… fiatal leány, kinek napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… Két kék, napsugaras, bohó szem, nem olyan sötét, mint az enyém…

Hát az a két delejes szem vezetett, vonzott, csak ép ugy, mint a régi szempár. Kihajnallott az éjszakám, édes meleg árasztott el két szem egének mosolygó nyári boltozata. Ismét tavasz lett a lelkemben, ugy tetszett, hogy dalol körülöttem a levegő, feltámadt az élet, mert szeretek, szeretek félve, aggódva, egészen máskép, mint szerettem valaha. Nem vegyült az érzésembe egy paránya sem a fájdalomnak… a félésem is, az aggódásom is gyönyör vala, csupa fény, csupa világosság az új szerelem, csupa nappal, csupa napsugár!

Más világra nyilott a lelkem. Mintha egy nyáréjen változott volna meg, mintha láthatlan erők belelopták volna mézét az igazságnak, mintha megtanitottak volna arra a titokra, hogy csak azt lehet szeretni: a ki először a tiéd. Borongó kétkedésem mintha elmult volna, nem fogtam többé tollat a kezembe, hogy irjak arról a beteges szerelemről, melynek nyomát már nem éreztem. Megszüntem volt pesszimista lenni s ugy tudtam, hogy az, a mi elmult, meghalt örökkön örökké és csak az él, csak az lélegzik, a mi lesz, a mi jövendőt rejt magában a jövő. Tele voltam rajongással, vágygyal, reménynyel, irni akartam, dolgozni, teremteni nagyot, hatalmasat, maradandót. Inspirált s erőt adott az a két kék szem, mely egy őzike bizalmatlanságával, de azért mégis szeliden derült tisztasággal meredt reám s nézett az én gonosz, szürke szemeimbe, először látva rosszat, s mégis talán jót, mert hisz az én mindakét szememben benne ült az óhaj, boldognak, végtelen boldognak látni őt.

S ismét magamra ismertem az erőben, mely a munkára késztetett, a reményben, mely szivárványszínekkel festette a jövőm. Valamikor muzsikusnak kellett volna lennem, de megszüntem szeretni a zenét, mert ugy találtam, hogy abban diszharmónia is van. Azt kerestem és azt akartam a mi csak édes, a mi csak tiszta, a mi csak mély, s ime a szűzi tisztának hitt liliom kelyhében is láttam ronda ezerlábu pókot és a tenger is sekély volt partjai körül. De ez a fiatal leány, mintha kibékitette volna a lelkemet, mintha az ő két kék szemének a bohó nézésével azt mondta volna: »Szegény bolondom, hiszen azért gyönyör szeretni, hiszen azért boldogság a szerelem, mert nem abszolut, mint semmi ezen a világon!« És mégis ugy tetszett, hogy csupa harmónia van a lelkemben, csupa harmónia árad a hangszeremről, a mikor visszatérve a zenéhez, a szerelmi dalaimat játszottam el neki. A szivemből téptem minden egyes hangját, lobbot vetett körülöttem minden, lángra gyultam magam is, ugy érezve, hogy csupa érzés, csupa szerelem vagyok, mint csupa hullám a tenger. Igy zendült fel az énekem, fényes, kápráztató tűzben, lerészegitve, elhamvasztva.

És a mikor megszünt, kimondhatlan vágyam támadt, egy másik, egy csendesebb muzsikára. Már hallani is véltem az ünnepi orgonaszót, mig myrthussal koszorúzott kékszemű leányt vezetek a karomon. Szűzies elfogódással simul mellém, velem van először egyedül, nekem mondta először, hogy szeret.

És a képzeletem csak csalt, ámitott tovább.

… Csupa napfényben lakunk a mi kis fészkünkben. Napsugár miriádja szövődik aranyos szövéssel az ablakunk előtt és a szivünkben Édes meleg hajtja a lelkünket egymáshoz, mig belegügyög a fülünkbe egy öreg arczú csecsemő megelégedett gagyogása. Ott csüng kicsücsörödött ajakkal az édes anyja emlőjén. Margitnak kereszteltük, nem én akartam, hanem a feleségem. Talán ő tudja, hogy miért… Én reám néz, két kék szemének mély, édes nézésével, a mint nevén nevezem a gyermekem. Szerelem kaczag ki a szemeiből, szerelem, mely bizonyos benne, hogy nem lehet megcsalni.

Hosszú szuszogással alszik a kis Margit a feleségem ölén. Rithmust keresünk mindaketten ebben az új családi muzsikában, a mely tele van egészséggel. Az iróasztalom az ablak mellett, akáczos kert virul alatta. Akáczvirág-illat a szobám és én dolgozom a feleségemért, meg a gyermekemért. Poézis van a munkában, poézis van a fészkemben, a feleségem és a gyermekem körül. És én csak dolgozom, háttal fordulva feléjök. De valamely varázsos delej vonz ellenállhatlanul, az irásom sorai között ott rajzik a feleségem alakja, elülről is, hátulról is húz, mintha titkos áram kötné össze a lelkemet az ő lelkével. Egészen akaratlan ejtem el a tollat, és már is belemerülök annak a két szemnek a mosolygó tengerébe, melynek azur színjátéka, még magához delejzett azelőbb. Azután szeliden ér össze az ő orczája az enyémmel és forralja az ő meleg vére az enyémet. Tele van a szivünk – nem tudunk beszélni. Csak később súgom a fülébe boldogan, sokatmondón:

– Te édes!

Behunyja a szemét és szemérmetesen hajtja le a fejét a mellemre. Egy ősz hajszál fehérsége kandikál ki a kis fej gesztenyeszinéből, de azért még sem támad árnyék itt körülöttem. Ez a parányi hervadás nem juttatja eszembe a véget. A való szerelemnek nincs vége, az él, mig maga az élet és tovább plántálódik a gyermekemben, a feleségem gyermekében. Hát látom ezt a szerelmet, mely belefonódik a messze jövőbe, mint valamely vallási ének, mely szent volt és szent maradt mult és jelen századoknak. Látom az ezüstös őszbe borult fejet, látom magamat üdvözülve egy szelid öreg asszony mellett, még élve és egy óra mulva meghalva, abban a halálban, mely nem félemletes…

* * *

… És szeretem a régi szeretőm, jobban, mélyebben, mint valaha. Oda adnám a lelkemet, ha láthatnám egy perczre, ha megragadhatnám a kezét. Ha belenézhetnék éjsötét szemébe, ha hallgathatnám ismét a szavát. Ha állhatnék vele szemtől-szembe, ha megmondhatnám neki, mennyire szenvedtem, mennyire voltam nyomorult.

Ugy kellett történnie, hogy találkozzam vele, hogy belészeressek s ugy kellett, hogy megcsalva, kikergessen messze, messze. Hát kiszakadtam meleg szivvel, a szivtelenség közé. Azt hittem, hogy el fogom felejteni, hogy gyűlölöm már, a miért megölt. Kerestem új szerelmet, új tavaszt, de a régitől még sem tudtam megválni. Beleszülettem, hozzánőttem s hozzáforrott az életem. Hiába volt minden küzködésem, őt szerettem, mig mást véltem szeretni, előtte borultam le, mig másnak vallottam szerelmet. Ugy volt s ugy van, mintha csak érte születtem volna, mintha életemnek egyedüli hivatása csupán őt szeretni volna.

Hát szeretem, mert lehetetlen nem szeretnem; hát visszaszállok hozzá, mert lehetetlen el lennem nélküle; hát elküldöm néki a lelkemet, mert lehetetlen el nem küldenem. Bár látom azt a multat, a mely megrontott. Visszaérzem a napjait, vissza minden tünő perczét, s érzem, hogy soha sem szeretett. Érzem, hogy elégetett, hogy kirabolta a lelkemet s magából egy parányit sem adott. Érzem, hogy azt mondta, minden nyomorult ezen a világon, csak egyedül ő nagy és dicső. Érzem, hogy mutatta, nincs boldogság a földön, csak az ő hajlékában. Érzem, hogy rám parancsolt, felejtsem el az édesanyámat és ne szeressek senkit, csak őt. Ugy, ugy lett minden, a mint ő akarta. Ebből a nagy világból nem hat más rám, csak ő, ebből a nagy világból nem szeretek mást, csak őt és ezen a nagy világon nem lehetek boldog máshol, csak az ő hajlékában.

Visszavágyom, minden érzésem oda húz, minden emlékem oda csal, minden gondolatom oda vonz. Pedig mint börtönből kerültem ki onnan. A lelkem megmételyezve, a szemem megvakitva. Már nekem nem kell többé a világ, nem vagyok szépsége iránt fogékony, a szennyét sem rajzolom többé. Megválok tőled élet, mert hisz halált jelent, hogy belőled mi nemesebb nékem nem fog jutni már. Megválok tőled munka, mely a nyomorban nehezkedtél a nyakamra s a melyért mégis lelkesedtem. Megválok tőletek alakjaim, felséges csőcselék ti, kikbe szerelmes voltam s kiket most visszaküldök oda az utczára, a honnan hozzám felkerültetek. S megválok mindattól, mi hírt s dicsőséget nyujt e föld, mindattól, mit itt keresnem lehet még, csak tőled ne kelljen megválnom életem gyilkos lidércze, ki tőlem messze, messze földön vagy és mégis ott meritesz el magad előtt.

Hát merülök mind jobban-jobban. Elvész köröttem minden, nincs czélom, nincs eszményem többé. Tudom, hogy a végemet jelenti s azt mondom, hogy nem tudok lemondani; tudom, hogy megmérgezte az életem s azt mondom, hogy édes volt a mérge; tudom, hogy elvette a hitemet s azt mondom, hogy boldog vagyok, a miért megrabolt; tudom, hogy széttépte a jövőm s azt mondom, hogy gyönyöröm van, a miért tönkre tett; tudom, hogy mást szeretett és én csak mégis szeretem. Az epedésem mélységes erejével vissza akarok szállni hozzá, a ki messze van, lekötni hozzám, a ki elhagyott, magamnak tartani meg szűzen, a ki megcsalt. Csak még egyszer csapna össze a szenvedélyünk, csak még egyszer mondhatnám az enyémnek!

A tökéletes pusztulásom az, a mit a sorsomtól kérek. Nem akarok egy cseppnyi boldogságot, egy sugárkát abból a sok fényből, egy parányit a gazdag jólétből, melyekről azt mondják, hogy mind meg vannak ezen a világon. Csendes fészek, hű feleség, vidám gyermekgügyögés, virágos akáczczal beültetett udvar!

… A lepkefogó összetörve a kezemben, a pilléim mind elszálltanak. Az a két kék szem nékem édes nem lehet s csak azért kergettem, mert ő küldött utána. Családi tűzhelyem, meleg nyoszolyám soha sem lesz nekem s nem szegődhetik társul mellém az álmok szelidlelkű nője. Nem is tudnék meghuzódni akáczos udvarházban, mennék együtt a fecskével, szaladnék más tájra a tavasz után. Gyermek-gagyogás dajkának való, szilárdan álló iróasztal annak, a ki bankárnak született, nyugalmas csend, a kiben megaludt a vér. Nekem a haldokláskor is zaj, zene kell, szélvészes fergeteg még akkor is, ha gyönge naszádon bitangul ki vagyok verve a tengerekre. Látva s érezve a szenvedélyt, vad vihar támad magamban is, kitágul s kidagad vitorlalelkem, érzem, hogy van erőm, hogy élek, érzem, miként nem halnék meg soha.

Hát künn vagyok a tengeren, gyönge naszádon, szélvészes fergetegben. Köröttem hullámzik a beláthatatlan óczeán, csupa élő hullámból csinálva. Versengenek, tolonganak egymásra, a düh tajtékja a hab, mig elnyomják egymást könyörtelen. Hallom az éktelen zsibongást, az élő hullámok moraját, még nem vagyok hajótörött, de minden pillanatban az lehetek. És a tenger örök zivatarja, a hullámok önző szenvedélye bennem is szenvedélyt teremt, nem félek s mégis leküzdhetlen vágygyal vágyódom el e szörnyű óczeánról, a hová pedig lelkesedve jöttem. Lihegve a küzdelemben, kidagadt szemmel nézem a messze eget, bámulom nyugatról keletnek, északról délnek, keresve azt a részt, mely az én világom fölé borul. Hánykodó szivem a delejtűm, az mondja meg, hogy az a felhőtlenűl maradt kis darab azur a szeretőm fészke felett mosolyog. Oda küldöm hát az érzésemet, a szerelmem s ugy kell, hogy onnan nap ragyogjon le neki.

– – – – – –

Ez a legutolsó lap, mely mintha a legutolsó perczemet jelentené. Az egész életemet érzem vissza benne és ez a percz, mintha az öröklétbe mulnék…

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

46 |semm iáron |semmi áron

84 |O, a ki |Ő, a ki

162 |bocsájtottt meg |bocsájtott meg

164 |mindem szem |minden szem

212 |hajdan negy zárdában |hajdan egy zárdában

213 |Magmaradt |Megmaradt

237 |észrevettte |észrevette

275 |Ám-átor |Ámbátor]