Part 15

Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata… Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet, ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon. Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné.

– Félek a boldogságomtól – szólott Erzsébet.

Felcsillogott a férfi két szeme.

– Félek én is… űz kerget… nem tudom hová…

Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a hangján:

– Meghalni együtt… egy halálban… meghalni véled, szép Erzsébetem!

És ismételte, már-már könyörgés volt a hangja:

– Véled, véled, szép Erzsébetem!

Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta, hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó, éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert.

Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza pírban égett ismét.

– Menjünk ebből a szobából… nagyon szomorú itt minden.

A mikor kiértek a másik szobába, ismét az asszony szólott:

– Menjünk a szinházba. Premièr van!

IV.

Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna, hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt. A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az emberek.

De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette.

És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen. Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát:

– Meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!

Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott:

– Előbb épülj fel – aztán majd meghalunk.

Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban.

Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni. Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának. Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. Kiszökött a beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is, mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!«

Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta, mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom ajkakra.

– Nem jövök fel többé, ha ilyeneket beszél!

Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép, okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán. Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a mikor oda fordult az asszonyhoz:

– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a szemem előtt… és mindig csak magát látom.

– Hát elmegyek! – szólott az asszony.

Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más, mint amaz.

Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból.

De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran, rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében. Aztán szólott:

– Hiába! együtt kell élnünk örökkön-örökké.

Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette.

De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében, »Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki szótlanul az ajtón.

Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő.

– A »Bachans-nő« még mindig nem kész… – szólott az asszony.

Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére:

– Lehetetlen dolgoznom…

És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha szakállában s kérdezte édes szóval:

– Miért nem tud dolgozni? Ismét én vagyok a baj?

Meleg áradt az ajkairól, mig válaszolt:

– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van meg.

És bár kérte az asszony, sokáig habozott, mig megmondta végre:

– Nem jön el a modellem.

Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott, mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki, hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is!

És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a meztelenségét.

Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne rajta. Mert máskép csinált. Elbujt, ám előkerült újból. A kis toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül, üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete szemű, fekete hajú Bachans-nő!

Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is.

V.

És amikor látta, amikor hallotta, hogy jobban lesz napról-napra, minden áron új orvost akart.

A régivel összebúgott az előszobában.

– Most már fölépül rövid idő alatt? – kérdezte.

Az öreg doktor azt mondta: igen.

– Talán el sem kell jönnie többet az orvos urnak? – kérdezte ismét az asszony.

Aztán nem várta a választ, hanem folytatta:

– Persze messze esik egy kicsit. Majd künn vagyunk a ligetben. Ápolom magam… ha rosszabbul lesz, irni fogok.

Megegyeztek. Az orvos a beteg életéért, az asszony a beteg haláláért kötött alkut.

Aztán ment vissza hozzá.

– Irtam a rokonomnak, Áron Lajosnak. Fiatal orvos, most végzett, minden tudása még friss a fejében.

És irt és Áron Lajos eljött. Már rég ideje, hogy nem látták egymást. Ugy voltak együtt, mint akkor. Ismét fehér ruhában volt az asszony, ismét a pamlagon feküdt. Áron Lajos odaült elébe. Aztán egyikük sem tudott beszélni. Nyugodt volt a férfi, izgatott az asszony.

– Betegem van – szólott végre.

– Tudom – válaszolt a férfi.

Aztán hallgattak újból. Olyan furcsának, olyan különösnek éreztek körülöttük mindent. Még a levegő is, mintha más lett volna. Áron Lajos már menni is akart. Sajnálta, hogy eljött. Hát beszélt az asszony ismét, hogy marasztalja.

– Látni akartalak… mert ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad… jól megy a dolgod?

Áron Lajos mosolygott. A mosolygásában látszott, hogy megvénült az arcza.

– Jól megy a dolgom… meghivtak orvosnak a kórházhoz. Az egyetemi professzorom protegál. Valósággal üldöz a szerencse.

Az asszony is mosolygott.

– Éhen akarnál halni? – kérdezte és mutatta a fehér fogait.

Áron Lajos csak néhány percz mulva válaszolt. Ugy látszott, hogy meggondolja, a mit mondani akar. Aztán szólott:

– Valamikor rajongtam a hivatásomért. Olyan fenségesnek találtam, gyógyitani az embert… adni orvosságot a betegeknek. Ma semmi kedvem hozzá… ma mérget adnék.

Hirtelen megrándult az asszony. Áron Lajos észrevette:

– Ugy-e iszonyú? Ám igy van… félek önmagamtól. Talán pályát tévesztettem… ugy rémlik, mintha sírásónak kellett volna lennem.

Vad öröm támadt az asszonyban – maga sem tudta, hogy miért. Fölült a pamlagon és szólott:

– Jőjj ide hozzám, szegény bolondom.

Habozott egy perczig, aztán ment. Lehetetlen volt ellenállania. Vakitóan szép volt Kálozdi Erzsébet.

– Szereti azt az embert?

Nem válaszolt az asszony, ám simogatta a rokona homlokát. És a rokon beszélt tovább:

– Miért is tagadta akkor? Minden, minden jobb lenne ma. Talán orvossá se lettem volna. – Talán ma boldog ember volnék.

Szép kék szemeit könny futotta el.

– Mert nem vagyok boldog… boldogtalan vagyok… pedig azt hittem, máskép lesz minden. Tanultam, virrasztottam hosszú éjszakákon által, nélkülözve, sokszor nyomorban. Ám győzni akartam, magáért is, magamért is. És győztem. Egyike voltam az elsőknek… ma is első lehetnék.

Már-már fuldoklott a hangja:

– Ugy akartam eljönni magához… azt hittem, hogy szeret – magam éreztem, hogy szeretem. Beszélhettem volna bátran… egymásé lehettünk volna, – én a férje, maga az én becsületes feleségem… Mert nem a szeretőmnek akartam volna.

Hát az asszony ismételte halkan, sokszor:

– Becsületes feleségem…

Áron Lajos megszoritotta a kezét:

– Igen, az én becsületes feleségem… tisztességes asszony.

Kálozdi Erzsébet felütötte a fejét:

– Hát ma nem vagyok az?

Már ekkor csengett a hangja.

Áron Lajos felállott. Szilárdan szólott aztán:

– Nem!

Az asszony belekaczagott a tenyerébe. Valósággal szinpadon képzelhette magát.

– Ám legyen… ugy is mindegy nekem, a mikor szeretek.

Aztán folytatta gyorsan, majdnem hadarva:

– Amikor együtt voltunk itt utoljára… amikor ott ültem a zongoránál… amikor daloltam és… a mikor megcsókoltál a mellemen, miért –

Belevágott a szavába.

– Miért? Mert sokkal jobban szerettem…

– Ez nem szerelem, – szólott már nyugodtan az asszony.

De csupa szenvedély, csupa láz lett, a mikor folytatta:

– Oh, nem gondolkozik az, a ki szeret… nem vesz fontolóra semmit. Becstelenné lesz, elbukik, rabol, gyilkol, felakasztják – ámde előbb birta a szerelmesét. Nem szerettél… vagy ha szerettél is, úgy nem eléggé. Miért nem tetted… ma én is boldogabb volnék!

Odabukott a pamlag végébe, megcsuklott a hangja. Mélységes fájdalom nézett ki a szeméből, pazar fekete haja szétomlott a vállán.

Áron Lajos ott térdelt előtte. Szerelem és szenvedés vala a szivében.

– Sejtettem, hogy nem lesz boldog vele… nem is lehet. Más-más világhoz tartoznak mindketten… és soha meg nem érthetik egymást. Miért hogy nem lett úgy, a mint reméltem!

Az asszony sirt. Azután olyan különösen nézett az ő könnyes szemeivel.

– Most már hiába… most már késő, nekem is, neked is. Most már azt szeretném, ha felgyógyulna mielőbb… az orvosa ügyetlen volt…

Habozott egy perczig, de aztán kimondta:

– Azért hivattalak, hogy nézd meg te, hogy gyógyitsad te…

Hát Áron Lajos felugrott. Ugy tetszett, hogy hirtelen láz ejtette meg, hogy láz mered ki a szeméből.

Aztán kiáltott rémesen, eliszonyodva:

– Én gyógyitsam…? én, én, a maga szeretőjét…?

Az asszony lerogyott elébe és átnyalábolta a karjaival a rokona testét. A szemeiből kiszáradt a könnye, valósággal tűz lobogott abban. Tűz lett a hangja is:

– Hát öld meg… hát add vissza a becsületem, hát szeress, mert én is szeretlek!

A férfi kiegyenesedett teste, mintegy ízenként remegett meg a szép asszony karjaiban. Remegett a lelke is, érezte Kálozdi Erzsébet.

– Félemletes asszony! – szólott a férfi.

– Szerelmetes asszony! – volt a válasz.

És adott bátorságot neki.

– Ime ott van a boldogságunk előtted… egy utolsó mód… egy legutolsó. Ő öl meg engem, ha nem te őtet. Hát öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz, ha becsületes asszonynak akarsz.

Áron Lajos beszélt lázban:

– Igy nem lehet azzá, igy nem lehet az soha többé. És én is gyilkos leszek…

Most már győzni akart mindenáron. Felugrott a padlóról, kinyillott a fehér ruhája, s úgy majdnem meztelen testtel szorult oda a rokonához. Maga lett az élő szenvedély a mig csókolta a homlokát, a szemeit, mig játszott a nyelvével az Áron Lajos ajkai között, mig közéjök lehelte a lehelletét. És beszélt forró hangon, susogva:

– Oh, régóta szeretlek, régóta epedek utánad. Gyöngye voltál… most ne légy gyönge többé. Öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz… a tiédnek még ma… még ez órában…

És megragadta az alkalom pillanatát. Nem csókolta többé, ám ment, s nyitotta ki előtte a szomszéd szoba ajtaját. Ugy állott ott hajlott fővel, mintha az ő alázatos szobaleánya volna, mig Áron Lajos áthaladt a küszöbön. Villogó szemmel nézett utána, villogó szemmel huzódott meg az ajtó függönye mögött. Aztán figyelt lelkendező mellel, az ajkaira szoritott kézzel, hogy a saját nyugtalan lélegzetvételét se hallja. Hát benn volt. Hát jól van. Az ördög adjon erőt neki. Áron Lajos látta a szerelmese szeretőjét… Meg kellett ölnie, valóságos gyönyöre volt, a mig tette. Nehéz sem volt, csak az orvosságból kellett beadnia többet. Hát adott neki többet, talán a kelleténél is többet. Két nagy evőkanállal, megölne még egy állatot is. Lázban volt a beteg, lázban jött álom a szemére. Kisietett az orvos, behuzta maga után az ajtót. Az asszony ott várta az ajtófánál.

– Vége? – kérdezte. És vaczogtak az ő szép fehér fogai.

Tompa hangon válaszolt:

– Vége lesz egy óra mulva… talán előbb is.

Hát vonaglott az asszony. Áron Lajos megragadta a karját.

– Menjünk innen Erzsébet… nem lehet itt maradnunk… jőjj, jőjj.

– Egy óra mulva… – nyögte az asszony.

Ez a habozás csak még fokozta az izgalmát.

– Jőjj, nem lehet itt maradnunk… iszonyú lesz a halál-tusája.

Az asszony a körmeit harapta. A férfi ismételte:

– Jőjj! iszonyú lesz hallgatni… jőjj… nekünk már nincs itt mit keresnünk…

– Egy óráig várj.

– Nem, nem lehet… jőjj, jőjj velem Erzsébet.

Maga lett az élő, szenvedélyes türelmetlenség. Mozgott az ajka akkor is, a mikor nem beszélt, mindjobban kimeredtek a szemei. Megrekedt a hangja, néha egészen értelmetlen szavakat rebegett. Az asszony állott mozdulatlanul. Mintha nem is látta volna az új szeretőjét. Fehér ruhája be vala gombolva ismét, csak a haja volt kósza, rendetlen.

Gyönge zaj hallatszott ki a szomszéd szobából. Kálozdi Erzsébet az ajtóhoz szoritotta a fülét.

– Jőjj! – könyörgött a férfi.

Mind nőtt a zaj. Úgy tetszett, hogy a beteg hánykolódik az ágyában.

– Jőjj! – könyörgött újból.

Mozdulatlan maradt az asszony. Hát el akarta vonni az ajtó mellől, de nem birt vele. Mintha megmeredt volna a testében. Megragadta. Egy pillanatra durva lett s brutális. De aztán elmult minden ereje. Befogta a füleit, mert megkezdődött az agónia. Jajveszékelt a beteg… Kidagadt szemmel, kidagadt orrczimpákkal hallgatta az asszony.

– Meghalok… megfulladok… – hangzott belülről.

Mind erősebb lett a hangja:

– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…

Úgy rémlett, hogy minden ereje feltámad még egyszer, mielőtt megtörne végleg. Feltápászkodott az ágyában, le akart szállni onnan. Aztán lezuhant a padlóra. Hát be akart törni az asszony, ám Áron Lajos megragadta. Ismét égtek a szemei, úgy tetszett, hogy kigyuladt a hangja is:

– Jőjj velem…! jőjj azonnal…!

Rémülettel nézett rá az asszony. Aztán kivágta magát a karjából. Halotthalványnyá vált az arcza, sikolylyá a hangja:

– Gyilkos… félek tőled… gyilkos…

Visszahőkölt egy pillanatra. Aztán mintha megőrült volna. Eltorzult arczczal, lázas, mohó kézzel keresett a zsebében. Egy másik pillanatba mult s megtalálta. A drága műszer, a bonczkés, már villogott a kezében. Hát menekült az asszony. Kergetődztek a szobában, felhányták a székeket, a butorokat; drága vázák, Ámor-szobrocskák csörömpölve törtek össze. Feltépte az ajtót, kinyillott a folyósóra. Futott fel az utolsó emeletre, a toronyszobába. Áron Lajos a nyomában… az éles kés mintha szelte volna a levegőt. Nyitva volt az ajtó, berontott; a küszöbön érte utól az asszonyt. Ám ismét kisiklott, csak a szép kezeit futotta el a vér. Azt hitte, hogy meg van mentve; pedig nem vala honn a festő. Miért nem pénzzel segitett rajta, most dolgoznék bizonynyal és megmentené. Belevágott az agyába: a vég. De nem akart meghalni. Az édes, a nagyszerű életet akarta. Lerogyott, csupa vér volt a szép fehér ruhája. Nem látta, bár a piros szin nem állott jól neki. Hadonászott az átmetszett kezeivel, még a fájdalmát sem érezte, könyörgött kétségbeesetten, magánkivül:

– Ne ölj meg… szeretlek…

Hát kaczagott a férfi. A festő vásznán akadt volt meg a szeme. Ott vala készen a »Bachans-nő« – Kálozdi Erzsébet meztelenül. Hát letérdelt az asszony előtt… úgy vitte a kést feléje, bonczkést az élő teste felé. Nem lehetett menekülnie már a szavával. Talán érezte is, hogy rosszul játszotta a játszmát. Hát menekülni akart az erejével. Nagyszerű harcz vala köztük az életért ugyanott, hol nagyszerű harcz vala egy csókért. Most is Kálozdi Erzsébet volt a gyöngébb. Áron Lajos rajtatérdelt egészen, vérfoltos volt az arcza, vérfoltosak a szemhéjjai az asszony kezétől. Ám mégis kéj ragyogott le arról a véres arczról, mélységes öröm s gyönyörűség, a mikor végre elérte a torkát.

– Élni… élni… – orditotta az asszony.

– Meghalni! – hörögte a férfi.

Mintha még látta volna az asszonyt ott, kővé meredve a beteg-szoba küszöbe előtt, mintha még látta volna meztelenül, mint »Bachans-nő«. És mintha még hallotta volna az agoniát, onnan az első emeletről, fel egészen a toronyszobáig:

– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…

AZ UTOLSÓ PERCZ.

(NAPLÓTÖREDÉK.)

Ennek a könyvnek, melyet rajongón, nem egyszer könytől nedves szemekkel irtam, ezek az utolsó apjai. Most jön a legutolsó, mely mintha a legutolsó perczemet jelentené. Az egész életemet érzem vissza benne, ez a percz, mintha az öröklétbe mulnék. Nem hiszek a véletlenben s nem hiszem, hogy ez az örök percz még megváltozhatik. Mögöttem minden, előttem pedig semmi. Hát ugy érzem, hogy fiatalon halok meg s ugy rémlik előttem, mintha a búcsú-levelem irnám e sorokban. Talán búcsuznom sem kellene, hiszen nincsen senkim a kihez tartoznék. Még magamat is elveszitettem. Mintha megszüntem volna lenni, ki vagyok, mintha nem volna erőm többé magam felett. Megvakultam, néha az erényt is bűnnek látom, elvesztettem a lelkem tisztaságát, néha az akasztófa tünik szent feszületnek előttem. Tudom, hogy sok szép, sok minden csodálatos van a természetben, sok minden nemes ezen a világon. Van még tavasz, a mikor napfényes az egész mindenség, van idő, a mikor a gazdagok adnak a szegényeknek, a mikor a munka is kap babért, a mikor nemcsak a születést, de elismerik a tehetséget is; tudom, hogy vannak még becsületes emberek, jó leányok és tisztességes asszonyok, a kiknek templom az ő családi fészkük s a kik nem csalják meg a férjeiket. De az én lelkem előtt ez a nagy világ mégis csak egy nagy hipokrizis. Ilyennek vallotta, ilyennek mutatta magát, mióta beléje kerültem. Törvénye a rossz s ha meg is másitja ezt a törvényt, csak a formája változik, a lényeg mindig ugyanaz marad.

Hát mig ebben az utolsó perczben az egész életemet érzem vissza, ugy tudom, hogy gyönge voltam küzdeni. Talán mert nem is a küzdésre neveltek. Olyan szépnek láttam mindent odahaza. Azt mondta az édes anyám, hogy mellette fogok maradni örökkön, hogy a családom fészkét soha el nem hagyom. Meg voltam otthon szépen, csendesen. Nem vágytam látni a világot, nem akartam megismerkedni az emberekkel. Megnyilott a lelkem s minden érzésemet a családom fészke kötötte le. Aztán elégett a fészek… nem volt hol meghuzódnom. Azt mondta az édes anyám, hogy nem maradhatok mellette már, családi fészkünk sincs többé. Keresnem kell kenyeret, neki is, magamnak is.

Hát kerestem. Ezenközben tetszett nekem a nagyszerű küzdelem, milliók kórusa: a jajveszékelés. Kidagadt a lelkem, a szabad levegő kigyujtott, tudtam lelkesedni még a nyomorért is. Hordoztam lángoló fáklyát annak, a kinek sötétség volt az agyában, s a kit a buta nép mégis a vállára emelt. Izgatott a nagyság édessége, magam is nagygyá vágytam lenni. Csináltam ideált magamnak, törtem felé, dolgoztam napon és éjszakán keresztül. Kezdetben fel sem tünt, hogy évek gyilkos munkája daczára sem tudok czélt elérni. Minden sikerem is csak balsiker volt, a legparányibb elismerés is gúny. Hát kerestem az okot. És lassan-lassan, mig kitisztult előttem minden, mig megtanultam distingválni, mig láttam, mi a való s mi a hazug, melyik az igaz érzés s melyik a megfizetett, melyik a szabad gondolkodás s melyik a kibérelt – ugy volt, hogy vissza vágytam haza, a hol meg voltam gondtalan, szépen, csendesen.

De már nem lehetett visszamennem. Aztán le is kötött a hajsza, lebilincselt a redakczió, a hiábavaló küzdés ingerelt és izgatott a mindennap nyomorúsága. Már el sem tudtam lenni nélküle, már esengtem a vihart, a csend, a nyugalom megölt volna. Akkor éreztem jól magam, a mikor kétségbe ejtett a gondolat, miből fogok megélni holnap? Ugy volt, hogy az örök holnap nyomoráért küzdtem s áldoztam föl minden erőm.

De a lelkem, az, a mi a létemtől nemesebb, nem tudott volt még elpusztulni. Egy egész világ minden érzését birtam fölfogni vele, a legkisebb öröm, a legcsekélyebb fájdalom egyaránt a legnagyobb volt nekem.

Igy, fáradtan a küzdelemben, a nyomorban, de szűzi tisztán a lelkemben, láttam meg egy asszonyt. Nem lehetett szépségesebb nála ezen a világon, nem fenségesebb a földön. És mégis, valamilyen titkos érzésem a látása első pillanatában arra tanitott, hogy a tökéletes pusztulásom ez az asszony; azt mondta, hogy az életem legnagyobb gyönyörét és a legőrületesebb fájdalmat egyedül csak ő fogja okozni nekem. És mindennek daczára, vagy talán ép ezért, minden vágyammal, minden epekedésemmel törtem magam az én csodálatos lidérczem felé. Ugy vittem el neki a lelkemet, hogy tépje össze s ugy térdeltem le előtte, hogy gázoljon át a testemen.

És egy egész világot alkottam magamnak belőle. Világot, melyben nincs küzdelem, nincs nyomor, csak szerelem. Ebben a világban éltem… a másik, mely a hajlékunk küszöbén túl kezdődött, immár nem létezett előttem. A mikor az egyik az enyém lett, a másikat elfelejtettem.