Part 14
– Hagyjon el, nem vagyok egyedül…
– Mikor lesz egyedül?
– Soha.
– Kegyetlen, szép asszony…
Aztán ismét kergetődztek.
Fenn a pavillon nyitott erkélyén megszólalt a zene.
Egyes párok képződtek. Fiatal emberek és fiatal leányok együtt korcsolyáztak. Hevültek mindaketten, csupa tűz volt a leány. A teremben ismerték őket, majdnem mindannyiokat.
– Az Emmer bankár leánya.
– Mindig azzal a huszártiszttel.
– Pedig már hirbe hozta…
Láttak egy másikat is.
– Király Olga… már a harmadikkal.
– És még mindig nem akadt férje!
– Pedig milyen gazdag… ám egy kissé fonnyadt is már.
– Azt mondják, beteg leány.
– Pedig mennyire szeretne már férjhez menni!
És kerestek újakat. Fenn mondhatlan gyönyörrel néztek, lenn mondhatlan gyönyörrel futkároztak, hajlongtak, ringtak ide-oda az asszonyok és a férfiak. A terem is, a pálya is mind sűrűbbé vált; a néző és a korcsolyázó társaság alig tudott kitérni egymásnak. A nézők a szemeikkel, a korcsolyázók a lábaikkal. Apró gyermekek is emelgették apró lábaikat. Egyik-másik el is esett, de mosolyogva kelt fel aztán. Egy-egy nagy leány, és egy-egy szép asszony is kisiklott, de a kisérője felfogta.
A pavillonban persze látták. Hát összebúgtak:
– Milyen ügyesen fogta meg!
– Ügyesen ám, még most is szorongatja a derekát.
Kaczagtak, a mikor ügyetlen volt a kisérő. Egy fiatal asszony és egy fiatal ember épen ott bukott el előttük. Úgy tetszett, mintha éppen a teremnek akartak volna örömet okozni.
– Milyen furcsán estek! – mondották a pavillonban.
Egy apró-szemű asszony, oda hajolt a mamája füléhez:
– Meg vannak ezek szokva, így esni egymás mellé…
A jégen is ily módon szóltak róluk:
– Nem egyszer estek el már hasonlóan.
Egy-egy férj most jött üzletből, irodából, egy-egy asszony elkésve érkezett.
Hát a teremben is, a jég hátán is kommentálták az érkezésök.
– Dolgozott mostanáig – mondták a férjre.
– Tudja Isten hol járt – mondták mások.
– Bizonyára nem korcsolyázik a szeretője – mondták az asszonyra.
– Pedig a férje jó ideje várja már – mondták mások.
– Csalják egymást közösen… – mondták a férjre is meg az asszonyra is.
Az ismerősök köszöntötték s figyelmeztették egymást sok mindenre, a miről ugy tudták, hogy ott történik a jég hátán.
Hirtelen egy operai énekesnő tünt fel. Bámulták, mert operai énekesnő volt s mert egy báróval korcsolyázott együtt.
– Ime már nyilvánosan? – kérdezte valaki malicziával.
– A fényes szerződtetés titka… – mondotta más valaki.
Aztán nézték a miniszterelnököt és a korcsolyaművészt. A miniszterelnök kivel beszél, a korcsolyaművész mikor fog elbukni őrült kacskaringói közben? Aztán általános szenzáczió közepette a miniszterelnök bukott el.
Egy fiatal képviselő sóhajtott:
– Miért nem a parlament ez a jégpálya!
– Milyen rosszak maguk képviselők! – szólott egy szép asszony.
Aztán korcsolyázott tovább a rossz képviselők egyikével.
Hosszú rajban vonultak a ringó párok végig a sima jégtáblán. Csupa mosolygó piros arcz, csupa hevülő kebel, csupa elegáns ruha. Csak a nagyurak mulatságán aszisztáló, jegetseprő szegény emberek vannak a rangjukhoz méltóan öltözködve. Egy-egy szép asszony, ott a pavillon alatt, felkötteti a korcsolyáját. Sokan állnak a közelében, nézik az apró lábait, a ruhája alól kisötétlő fekete harisnyáját. Aztán repül ki az emberek közé… Vig zene van a téli levegőben, divatos keringő muzsikálja be a megfagyott ligetet. Egy-egy szomszédos fáról finom hó esik, mintha dara esnék. A behavazott bódéból kijön a partra, egészen a pálya korlátja mellé egy-egy hattyú. Nyujtózkodik a szárnyaival, ugy látszik, mintha unná a telet. Aztán bámulja az embereket. A szomszédos jégpályákon is bámulnak. Az ugynevezett olcsó-közönség irigykedik, talán szeretne ott lenni az egyleti pályán, azt mondják, hogy ott még a jég is más. Ám eszükbe jut, hogy ezt a rosszabb jeget is meg kellett fizetniök, hát nem bámulnak tovább, hanem korcsolyáznak ők is az ő pénzükért. A parton nem törődnek velök. A közönség mind ott van az »Egyleti Jégpálya« sorompójánál. Nézik, fáradhatlan, érdeklődő nézéssel a jobbra-balra, előre-hátra, körben és egyenesen rohanó embereket és felröhögnek, ha valamelyik elesik közülök. Később fáznak, de az érdekes látványosságot nem szivesen hagyják ott. Hát ugy gondolják, hogy a pavillon nagyterméből bizonyára jobban esik a nézés. Persze, hogy jobban esik, aztán mi mindent is látni onnan.
Most is észrevettek valami kiválóan érdekeset.
– Nézd, ki fut utána? – szólott mohón az az apró-szemű asszony.
A mamája a szinházi-gukkert kapta elő.
– Ott a korlátnál ugy-e?
– Igen ott… nézd meg jól… ismered?
A mama nézett. Aztán mosolygott. Persze, hogy ismerte. Ő, a ki már évtizedek óta »működik« a fővárosban.
– Halmi Aurél gróf… – milyen eszeveszettül rohan utána.
Ezenközben elérte az asszonyt. Ott lapult meg a korlátnál. Tűz volt a szemében, tűz volt az arczán. Beszélni akart, de nem tudta, hogyan kezdje, hogyan mondja. Az ajkához emelte a muffját, azon keresztül szólott, nehogy észrevegyék:
– Hagyjon el, meglátnak…
– Egyedül lesz holnap? – kérdezte a férfi.
Dagadtak az emlői, lelkendezett, a torkába fult minden szava.
– Egyedül lesz holnap? – kérdezte még egyszer.
Hát sugta az asszony:
– Igen… igen… csak hagyjon el már…
Az egyik bankár-gyerek, kinek nagyon jó szeme volt, tapsolt az örömében:
– Az Erzsi néni!
Aztán a kis kezével mutatott reá.
A másik bankár-gyerek is megpillantotta:
– Az Erzsi néni, egy bácsival!
Áron Lajos is oda nézett. Ott volt az asszony meglapulva a korlátnál. Az üldözője mintha gyönyörködött volna a tündöklő arczában, a ragyogó fekete szemeiben, a pihegő emlőiben. Fenségesen szép volt most is, de már nem madonna többé.
– Igen, az Erzsi néni! – szólott a fiatal ember.
– De egy bácsival! – erősitgette ártatlanul az egyik tanitványa.
II.
Valamelyik vasárnap a bankárék elmentek a szinházba. Elvitték a gyerekeket is magukkal, mert hisz páholyuk volt s abban elférnek. A bankárné ugy vélekedett, hogy Áron Lajos is elférne. Hát hivta a szinházba.
– Azt mondják, nagyon frivol darab. Aztán a Pálmay is játszik!
De Áron Lajos nem ment. Szabadkozott, hogy szigorlatra készül s tanulni fog odahaza.
És tanult. Ám a petróleum-lámpája serczegett, mert kialvófélben vala a kanócza. Hát ment fényt keresni máshová.
Megállott annak az Andrássy-uti villának a kapujánál. Habozott – de aztán megnyomta a kilincset.
A szép asszony nem várta ezuttal. Egy széles pamlag volt a szalónjában, azon feküdt, fehér moll ruhában. Vastag fekete haját alig nehány tű tartotta össze… leomlott a füleire, a homlokára. Füző sem volt rajta, hát még szebb volt ugy a szabad emlőivel, a hajló derekával.
Áron Lajos megcsókolta a kezét.
– Ülj le ide elém! – mondotta az asszony.
Oda ült elébe. A szoba fényes világossága kápráztatta és kápráztatta az asszony is.
Keresett más, homályosabb helyet magának.
– Nem jó helyen vagy most… nem látlak, árnyékban van az arczod – szólott Erzsébet.
És a pamlagról ledobott egy vánkost.
– Ülj ide a földre! – mondta aztán.
Áron Lajos ott ült a földön, az asszony feküdt hanyatt a pamlagon. Alacsony volt a pamlag, hát most nagyon jól látták egymást. Az asszony lenyujtotta az ő hófehér kezét. Azt hitte, hogy Áron Lajos ráhajtja majd a fejét. Ám nem lett ugy. A fiatal ember felállott, ugy volt, mintha a nagy lámpa minden világossága az arczára ömlött volna. Kálozdi Erzsébet most látta először szépnek.
– Milyen kék szemeid vannak! – szólott.
A fiatal ember szótlan maradt. Ott állott meg a pamlag szélén s nézte az asszonyt.
Sohasem látta ilyen csodálatos szépnek. A finom moll-szövet együtt hajlott a tagjaival, mint lepel valamilyen női-szobron. Látszottak az emlői, a dereka, a hasa, a lábai, akár csak meztelen lett volna. Tudta az asszony és nem bánta. De sőt, az ő nagy fekete szemeinek a komoly nézésével egyre fürkészte a fiatal rokona arczát. Ugy tetszett, hogy keresi a teste, a tündöklő arcza, a kivánatos tagjai hatását, az Áron Lajos szemeiben.
– Milyen bámulatosan szép maga Erzsébet! – szólott a fiatal ember.
Az asszony mosolygott. Az ajkai is megnyiltak volt már. Nyilván a csillogó fogait akarta mutatni.
– Hihetetlen! – mondta halkan Áron Lajos.
Hát beszélt az asszony is.
– Ugy ám: hihetetlenül szép vagyok!
Aztán sietve tette hozzá:
– És ha ott feküdnék előtted a bonczasztalon? Egy véres pont volna itt a balemlőmön… ugy-e itt van a sziv, pontosan a bal emlő alatt?
Ott járatta a kezét a bal emlőjén. Áron Lajos már nem nézte többé. A szemeire szoritott kézzel állott az asszony előtt. Ugy látszott, hogy reszketnek az ajkai.
Hát folytatta az asszony. Nagyon bolond hangulata lehetett.
– Nem is tudnád, hogy odahoztak a klinikára… csak mennél a bonczterembe mint máskor… aztán ott feküdnék a bonczasztalon előtted… a többiek előtt… csupa fiatal ember előtt meztelenül… még nem is szégyelhetném magamat.
Egy kis szünetet tartott. Aztán kérdezte:
– Volna szived, végigvágni a testemen…? nekem jönni késsel, mint valamilyen hentes…
És ugy tudta Áron Lajos, hogy még igy nem beszéltek hozzá. Szorongott a lelke, boldog, ha sirva tud fakadni. Lerogyott oda az aszszony elé. A Kálozdi Erzsébet karja felfogta a fejét, a fehér moll-ruhába fult bele a hangja. Nem is tudta mit beszél, csak beszélt egyre, szüntelen.
– Megőrülnék ott maga előtt… talán ráborulnék a testére… az életre akarnám hozni vissza… talán sziven szurnám magamat a bonczkésemmel…
Aztán józanná lett. Elgondolkodott, vajjon miért is beszél ez az asszony ilyen bolondokat? Véres pont a szive felett… vajjon kiért ez a véres pont?
Hirtelen felállott. Ismét fényben volt az arcza, a nagy kék szemei is csillogtak. A nyakkendője félrecsuszott vala, a szőke haja belelógott a homlokába. A melle kidagadt, mint viharban a vitorla, a hangja is olyan volt, mint a vihar.
– Láttam vasárnap a jégen. Ki volt az az ember?
Fölült az asszony, hirtelen csodálkozás ejtette meg. Összehuzta a szempilláit, csak egy fekete sáv nézett ki alóluk. Összeszoritotta az ajkait, a szép fehér fogai nem látszottak többé.
– Láttam… a gyermekek is látták!
Az asszony lihegett.
– Tévedés – szólott aztán.
Áron Lajos felütötte a fejét.
– Most látom, hogy nem az… a szeretője… minek is tagadja előttem?
Kálozdi Erzsébet felugrott. A moll-ruhája félrecsúszott, látszottak a fekete harisnyás lábai, egészen a térdéig.
– Hogy mersz velem igy beszélni? – kérdezte.
Pír futotta be az arczát, pír verte ki a füleit. Nagy szemei mintha veszedelmes lángban égtek volna… úgy rémlett, hogy három falut tudnának felgyújtani a tüzökkel.
Ugy állottak szemtől-szembe, haragban az aszszony, fájdalomban a férfi. Késő estére hajlott már az idő, nagyon csendes világ járta odakünn az Andrássy-úton. Csend volt a szobában is, hát hallatszott az asszony és a férfi lázas lélegzése. A lámpa fénye halványodni kezdett, finom árnyék vonta be az arczokat.
– Rossz fiú vagy! – mondta az asszony.
Kálozdi Erzsébet szólott, az az asszony, a ki jó volt hozzá, a ki megfizette a tandíjat érte, a ki megvásárolta a könyveit, a ki szerzett a számára bodrosfejű bankárgyerekeket. Kálozdi Erzsébet, az az asszony, a kinek hálával tartozik, a ki lehetővé tette, hogy a fővárosban tanuljon, a ki lehetővé teszi, hogy hírneves orvos váljék belőle. Hát ugy tudta, hogy rosszul cselekedett, de ugy érezte, hogy mit sem tehet róla. Kesernyés fájdalom ette bele magát a szivébe, kesernyés és ismeretlen, az orvosi könyvei nem szólottak erről a fájdalomról. A haját elsímitotta a homlokáról, odament az aszszony mellé.
Kálozdi Erzsébet ott ült ismét a pamlagon. Már nem volt haragos többé, a vonásai megenyhültek, a szemének is szelid volt a nézése.
– Bocsásson meg… talán bolond voltam. Olyan jó volt hozzám… olyan áldott, mint az édes anyám, olyan, mintha a kis mamám lett volna. Csodálja hát… ha szeretem?
A szép asszony ismét mosolygott.
– Megbocsát… ugy-e megbocsát? – kérdezte a fiatal ember.
Azzal felelt az asszony, hogy oda nyujtotta a kezét. Meztelen volt a karja, mert feltürte volt az előbb a moll-ruha csipkés ujját.
Áron Lajos megszoritotta a kezét, a szemei rátapadtak a meztelen kar havas szinére. Aztán lehajolt s mintegy rálehelte arra a finom bőrre:
– Ne beszéljen olyan furcsákat többé. Hideg az a márvány-asztal… hideg a halál is… nagyon hideg. Magának meleg kell… az élet… az édes élet.
Kálozdi Erzsébet kirántotta a karját. A fiatal ember lehellete még égett rajta s perzselte.
– Igen az élet… eddig nem is éltem. Élni akarok… élni, élni, mindég csak élni!
Lelkesen szólott, a féktelen örömében megcsuklott a hangja. Vágy, epekedés ragyogott ki a szeméből, tündöklött le az arczáról. A haja kibomlott egészen, hát ez az élni akaró arcz, hirtelen mélysötét keretben tünt fel. Lelkendezett, a mig ismételte:
– Igen az élet… nagyszerű élni!
Csodálkozással nézte az asszonyt. Ugy volt, hogy perczről-perczre szebbnek, fenségesebbnek találta. A mindinkább sötétülő szobát valósággal bevilágitotta az arcza, befénylette a szeme. Gyertyát gyujtott az asszony. Aztán hozott bort, Liebfrauenmilch-et ittak. Az asszony sokat és gyorsan egymásután. Néha koczintott is, néha nem. Azt mondta mindenik pohárnál:
– Igen az élet, az édes élet… élni akarok… nagyszerű az élet!
Bolond jókedve támadt. Kaczagott, tánczolt, felkapta a pamlag párnáit s labdázott velök, vigan, eszeveszettül. Leütött egy vázát, csörömpölve tört össze, akkor is kaczagott.
– Élni akarok… nagyszerű az élet…
Szaladt a zongorához. Játszott valamilyen pajkos nótát. A teste együtt hajlott a muzsikája ütemével. Aztán dalolt is – tüz volt a hangja, ugy rémlett, mintha kigyulladt volna a szoba levegője. Melege lett, feltépte a moll-ruha derekját. Néhány gomb messze elrepült a lázas keze alatt. Kibukkant a csipkés battiszt inge, kicsillogott a keble fehérsége… ugy akarta. Hirtelen elfáradt, nem játszott, nem énekelt többé. Mintha a bor egy csapásra mind a fejébe szállt volna… hátradőlt, a haja mint vastag bársony omlott le a szék támlájára. Az ajkai nyitva maradtak, mintha még most is énekelne. Hát a forró dala helyett forró lehellete ömlött ki rajta. A nagy szempillái ugy lomhán borultak rá a szemeire… madonna volt ismét… alvó madonna.
A nagy lámpa is serczegett már. Valósággal jól esett a kis nesz, a szoba félemletes csendjében. Áron Lajos ugy érezte, hogy fél… Valami bolond varázs van a levegőben, és az eltikkadt aszszony alakja körül. Ez a varázs mozgatta a nyitva maradt ajkait is… Mintha valamilyen néma éneket dalolna. Lehajolt az ajkaihoz.
– Szeretlek… én is szeretlek… – rebegte az asszony.
A szavai beleégtek a fülébe, ugy érezte, hogy megsüketül. Hát nem tudta hallgatni tovább… odanyomta az ajkait a meztelen melléhez. Az aszszony mély sóhajtása kisérte a csókját. Álmodik… álmodja az édes életet, a nagyszerű életet. Aztán nem beszélt többé, a néma ének elnémult egészen, megmeredtek az ajkai. Olyan méltóságosan szép volt, olyan nyugodtan fenséges, hogy nem tudott már hozzá nyulni többé. Vette a kalapját, s ugy osont ki lábujjhegyen az ajtón.
Az utczán kiáltottak utána:
– A tanitó úr!
A jószemű bankár-gyerek volt. Épen a szinházból jöttek a papával és a mamával. Köszöntötte őket, a bankárné rámosolygott:
– Sajnálhatja, hogy nem jött el. Nagyon frivol darab, ezer szerencse, hogy a gyermekek nem értették.
III.
Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó szigorlatra készült.
És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna protegálni. Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta, hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is:
– Dolgozzék… majd csak megjön az elismerés.
Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről. Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog, szerelmetes madárka.
Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt, mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik közel.
És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is. Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja.
… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; Áron Lajos ott volt a közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett, mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett. Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!«
És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele, aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt:
– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint futok most.
Sokáig nem beszélt az asszony.
– Jégszivű… kegyetlen… – hangzott utána.
Az üldözője forró lehellete megcsapta a nyakát.
– Mikor fog felengedni? – kérdezte forró sovárgással.
– Soha… – válaszolt az asszony.
Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de szerelem volt.
Hát mikor tavaszszal megtört a jég a ligetben, megtört az asszonyon is.
Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak, a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre.
– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek közül.
A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf. Ám tudták, egy-kettő talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember volt és mindig komolyan beszélt.
És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az oka, ha czéda most.
Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se bánta.
Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet.
Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett.
És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé, valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon:
– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem már nincs ott mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet, nekünk nem lehet elválnunk többé!
Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a homlokán:
– Nekünk már csak meghalnunk lehet…
Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb:
– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél, nekünk nem lehet elválnunk többé!
Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését, talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy nagyon szép, fekete szemű, fekete hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a hangja, a mikor ismételte:
– Igen, nekünk már csak meghalnunk lehet!