Part 13

Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken érezte, hogy él.

– Pedig ma este szabad volnék…

Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek. Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett akarta.

Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek. Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát, mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek, mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk. Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg, ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az erősebb: az asszony.

Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett, mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s még sem tudta megváltani.

A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei, melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal. Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe. Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják, anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna, ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott aztán:

– Várjunk még Antal! Várjunk még!

Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig szamár.

– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg Münch mosolyogva.

Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást.

Aztán töltött a harmadik palaczkból.

Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett a hangjában is:

– Éljen a szerelem!

És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő.

– Rossz jel – szólott kaczagva.

Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek nézni.

VI.

Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz. Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával jött.

– Megfulladt az öreg ténsasszony!

Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból a kertes házból. Hát most kiköltözött.

Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből, mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább. Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor:

– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy az enyém legyen.

Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép asszony néma maradt. Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel a szemében. S csak később szólott neheztelőn:

– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem igy is bűn-e, a mit cselekszem?

Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált a hangja, mig beszélt:

– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek…

Az asszony felütötte a fejét.

– És én, nem szenvedek-e?

Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban csókolta a homlokát, a szemeit.

– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz, úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot, hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem kötött.

Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már leroskad a karjaiban. Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava:

– Oh légy hát édes… légy az enyém!

S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt. Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki izgatott, remegő hangon:

– Oh ne még… ne még!

Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben. Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját. S beszélt, mintha búcsúznék örökre.

– Jobb lesz nekem is, magának is, ha távol leszünk egymástól.

Az asszony megrándult.

– Elhágysz? – kérdezte mintegy lehelve.

Antal érvelt tovább s azt mondta végül:

– Még ma este elutazom.

Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni.

Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony. Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg.

A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az ájulásban, úgy tért eszméletre magától.

– Ha akarsz, utazz el… – szólott aztán.

De a szavait túlkiáltották a szemei: »Maradj! maradj!«

S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig tudott. A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte zálogházba az ékszereit.

Münch nézte a pénzt.

– Nem elég! – szólott megtörten.

Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte, hogy tehetetlen.

Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy, mint a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek, bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat csapott az agyába:

– Teréki adna néked…

Az asszony visszahőkölt.

– Teréki…? – kiáltotta csodálkozással.

– Igen ő.

Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem tudták, hogy szenvedtek, hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták, hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek egymásé, mint a kik egymásnak születtek.

Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit.

– Még egyszer, utoljára, vissza kell mennem, – szólott.

Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje, pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És Emma kaczagott az örömében:

– Oh, milyen édes lesz nekünk!

De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, hogy az a nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást.

És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott:

– A kartongyár meg van mentve s meg vagy mentve te is!

Münch kapott a pénz után.

– Nem magamat akartam megmenteni… – szólott.

Az asszonyban kigyuladt a vér.

– Hát engem akartál elveszteni…?

S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már.

Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki esett s dörömbölt, hogy szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az előbb elutazott.

A házmesterné, mint ujságot hordta körül a házban:

– A »gyermek-bál« megbabázott!

Itt szolgált a házban, mióta az öreg Mikárné elköltözött.

LUCZIFER ASSZONYSÁG.

I.

Szép, fehérbőrű asszony létére, nagyon sokan ismerték. Szabad asszony létére nagyon sokan reménykedtek körötte. Kálozdi Erzsébet kaczagott, mutogatta a fehér fogait, úgy tett, mint kaczér fiatal asszonyok tesznek. Nagy fekete szemei és hosszú szempillái voltak, hát rendkivül epedőn és különösen tudott nézni a szemével. Valaki azt mondta, hogy az ő két szeme elkárhoztat; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy az ő két szeme megüdvözit. Más valaki azt mondta, hogy szivtelen; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy nagyon sok jót tett a szegényekkel.

Volt egy fiatal orvosnövendék rokona, Áron Lajosnak hivták. Valahonnan a vidékről jött fel a fővárosba, azt mondta, hogy komolyan akar tanulni. A szerb-utczában bérelt egy kis hónapos szobát magának s vett egy petroleum-lámpát. Már a tandíjra és könyvekre nem tellett a pénzből. Hát Kálozdi Erzsébet adott neki és szerzett a számára bodros-fejű bankár-gyerekeket, hogy azokat tanítsa, s vigye sétálni vasárnap az Andrássy-útra.

És Áron Lajos úgy tett. Együtt volt a gyerekekkel az egész napon keresztül, csak az éjszakára került haza. Meggyujtotta a petroleum-lámpát, elővette a könyveit és tanult reggelig. Aztán ment a klinikára, hallgatta komolyan és áhitattal a professzorait, mint hallgatják a képviselőjüket a parasztok. Nem volt álmos az átvirrasztott éjszaka daczára, mert hisz érdekelte a szakmája, valósággal rajongott a holttestekért.

Az egyetemen csak annyit tudtak róla, hogy szegény fiú, és szorgalmas. A bankárék tudták azt is, hogy a Kálozdi Erzsébet rokona. Hát érdeklődtek iránta, s adtak neki két kiflit az uzsonna-kávéjához. Teljességgel meg voltak elégedve vele, azt mondták róla, hogy komoly, törekvő fiatal ember. Vasárnap meghivták ebédre is, a bankárné nógatta, hogy egyék. Azt hitte, hogy koplal az egész héten keresztül. A bankár szivarral kinálta meg, Áron Lajos rágyujtott, a gyermekek nézték mosolyogva:

– A tanító úr szivarozik!

Aztán mentek sétálni az Andrássy-útra. Bársonyba öltöztették a gyermekeket s kötöttek piros kendőt a nyakukra. Áron Lajos úgy kisérte őket. Tél idején volt, gyorsan mentek, nehogy megfázzanak. A mikor kiértek oda, a hol már a villák kezdődnek, a gyermekek nem siettek többé. Megszokták volt már, hogy a nevelőjük el-elmarad mögöttük. Megáll az egyik villával szemben, s felmered az ablakára. Kálozdi Erzsébet, mintha már várta volna a rokonát. Nagy, fehér prémes bunda volt rajta, az arcza is hófehér volt, rendkivül gloriozusnak látszott. Áron Lajos köszöntötte, az asszony is rámosolygott. Aztán nézték egymást egy-egy perczig. Majd küldte a tanítványai után. Hát mentek ki a ligetbe, bámulták, mint korcsolyáznak az emberek.

Az »Egyleti Jégpálya« volt a legközelebb; annak a sorompójánál álltak meg legelsőbben. Nagyon sokan korcsolyáztak, több fiatal ember oly eszeveszett hévvel szaladt a jég hátán, mintha valamilyen nemes ideált hajszolna. Egyébként itt voltak a nagy urak és az előkelő asszonyok. Magánfogaton és fiakkeren érkeztek, a ki gyalog jött, azt még a jégpálya portása is lenézte. Ott állott a pályára nyiló nagy pavillon lépcsőjén, nyitogatta a hintók ajtaját, s leste a borravalót. Akadtak csavargó gyerekek, a kik konkurrencziát akartak csinálni neki, a mikor az egymás után érkező fogatok, teljességgel igénybe vették gyors kezeit és hajlongó derekát. Rájok rivallt, meg szerette volna fojtani őket egytül-egyig. Rendőr jött közibük, hát a szegény gyerekek szétfutottak. Azután valahol lejebb, számítgatták a garasaikat, s mentek czigarettet venni maguknak. Mire visszatértek, már ismét egymásra torlaszkodtak a kocsik, s ismét kereshettek néhány krajczárt. Szép asszony adott egy hatost egyiküknek. Kálozdi Erzsébet volt, a jószivű asszonyság.

Benn a pavillonban összebúgtak, a mikor belépett. Úgy jelent meg, mint egy mesteri szentkép madonnája, a mikor a festményről lehuzzák a leplet. Hirtelen ott volt a bámulói előtt, szentséges szépségével, fényesen és nagyszerűen. Mintha valamilyen láthatlan glória sugározta volna be. Csupa fényben tünt fel, liljom-fehér arcza mintha tündökölt volna. És enyhék és szelídek voltak a vonásai, olyanok, mint egy tudatlan gyermekleányé. Csak a szeme volt az asszony. Hát azok, a kik hivalkodtak, hogy értik a női szemeket, azt mondták: egy-egy pokol mind a kettő; a kik bevallották, hogy nem értik, azt mondták, gyönyörüség lehet föléjök hajolni.

De azért mindannyian valóságos áhitattal nézték.

– Milyen asszony! – mondották a férfiak.

– Szép asszony! – mondották az asszonyok.

Mert még ezeknek is tetszett. Egyik-másik talán még arra is gondolt, milyen boldogság lehet ez az asszony úgy, meztelenül. Aztán kiváncsiak voltak a szeretőjére. Mert Kálozdi Erzsébet eltemette a férjét; azt mondták, rosszul élt vele, istennek hála, hogy csak rövid ideig tartott ez az élet. A szép asszony levetette a gyászruhát magáról és oda ajándékozta a szobaleányának. Aztán ismét fehérbe öltözött. Tudta, hogy ez áll neki a legjobban. Belenézett a nagy tükörbe, látta, hogy szép, tetszett magának. Hát csókot nyomott az ajkaira a tükör üvegén keresztül. Nedves nyoma maradt ott az ajkának… valamelyik udvarlóját tette boldoggá vele. Megengedte, hogy lecsókolja onnan. Aztán szólott:

– Eddig nem éltem… Most élni fogok!

Ugy volt, hogy abból az Andrássy-uti villából nagyon messzire elhallatszott a hangja. Mert még az »Egyleti Jégpálya« pavillonjában is meghallották.

– Élni fog… vajjon kivel korcsolyázik együtt?

És néztek utána. A pavillonban, a fütött teremben ugyis csak azért voltak az emberek, hogy nézzenek és lássanak. Úgy tudták, hogy ez okosabb dolog, mint futkározni a jég hátán, a hol az ember nagyon könnyen kitörheti a lábát. Aztán ott közöttük nem is venni észre őket. Mig onnan fennről… milyen pompás perspektiva nyilik meg! A terem nagy üvegablaka előtt ragyog a sima, síkos jégtükör. Úgy tetszik, mintha kopár keretével, a zuzmarás fákkal, a behavazott hattyú-bódéval és a ringó, hajlongó embereivel, egy élő óriási auzlág volna. Egy forintot fizettek a látásáért s úgy tudták, hogy ingyen kapták, mert megfizethetlen. Milyen pompás, milyen nagyszerű auzlág! Ott van meg benne az egész világ… az egész főváros korcsolyázva. Ime ott vannak a férjek, a fiatalok és az öregek, a gazdagok és a kik a nejök pénzéből élnek; az asszonyok, a hűek és a hűtlenek, a szabadok és a kitartottak; a gyermekek, a törvényesek és a természetesek, a szeretők, a nyilvánosak és a titkosak, a bevallottak és az eltagadottak. Ott vannak a szinházak művészei és művésznői, még az opera énekesnői is. Egyikük sem fél a meghüléstől. Avagy talán ép azért jöttek, hogy meghüljenek s ne kelljen aztán énekelniök. Ott vannak a parthiek is, a kitünőek és a kevésbbé előnyösek… mert ott támad a szerelem és a házasság a jégen, a hol nem fáznak az emberek, ám hevülnek és felenged a szivök. És ott van minden aktuális ember… még a miniszterelnök… még a hires korcsolyaművész is. A mult héten a Balatont korcsolyázta be, ma az egyleti jégpályán produkálja magát. A felesége is vele van, szép szőke asszony… ám úgy látszik, nem igen szeretheti a férje, mert hagyja magára, nem bánja mint korcsolyázik mással, idegennel. És ott vannak az arisztokraták is. Fönn a pavillonban, lenn a pályán is úgy találták, hogy érdekesek, csak olyan büszkék ne volnának. Ime hire jár, hogy mennek más jégpályát keresni, az egyleti már nagyon commun nekik. Sok rajta a polgár, a tolakodó. A gentry is így vélekedett. Addig is külön korláttal vették körül magukat.

– A korlátoltak! – jegyezte meg valaki, a ki haragudott rájok.

Ám azért mégis csak a polgárok miatt jöttek ki. Az egyik, egy szép polgári asszony miatt. Ott korcsolyázott az ő korlátjok közelében, úgy volt, mintha kicsalni akarta volna. Hát kicsalta, észrevette, hogy siet feléje. Valósággal melege lett az örömében. Aztán félt. Előszörre rendesen félnek az asszonyok, talán menekülnek is. Menekült, szökött ez is, hát üldözte a férfi. Aztán a jégpálya valamelyik sarkában, mégis csak válthattak egy-egy szót, mert az asszony piros arczát csak még jobban kiverte a pír.