Part 12

Már este volt s örült az estének. Ilyenkor olyan érdekes, olyan izgató az utcza. Minden alak, minden megjegyzés kétes. A főváros megváltozik, a mikor meggyújták a gázlámpákat.

Mikárné és a leánya karonfogva sétáltak a folyosón. Emma dúdolt egy dalt. Aztán bementek a szobába. A mezitlábu cselédleány felhozta a vacsorát. Alig birta magát, mert terhes volt most is, mint örökkön. A házban ép azért »gyermek-bál«-nak nevezték.

Mikár mama lehányta a ruháit magáról s lefeküdt. Emma oda ült az ágyra és csókolta az édes anyja sovány mellét. Néha egészen rádőlt, behunyta a szemeit s úgy ölelgette az öreg asszonyt, mintha a szeretője lett volna. Majd maga is levetkőzött s dörgölte aztán az anyja kávészín karját, mert Mikárnénak reumája volt. Jól esett ez a dörzsölés. Egészen magához vonta a leányát s megcsókolta.

– Nem méssz többet a zenedébe leányom…

Mintha nem hallotta volna tisztán.

– Nagyon rossz ott a levegő, nagy a nyugtalanság. Neked árt az, neked nyugalom és csend kell.

Hát Emma megdöbbent. Majd képtelennek, lehetetlennek tűnt neki, hogy nem mehet a zenedébe többé. Valami húzta, vonzotta oda s úgy érezte, hogy beteg lesz, meghal, ha nem mehet. Az az édes világ a négy fal között! A leányok, a barátnők, a kaczagás és még sok minden! Könyörgött, mintha az életéért könyörögne:

– Oh hadd menjek továbbra is.

Oda szerette volna kiáltani az anyjának s égette torkát a szó: »Szerelmes vagyok a tanárba s nem tudok ellenni nélküle!«

De aztán csak ennyit mondott:

– Nagyon szeretem a zenét.

– Tanulsz majd itthon leányom!

– Itthon…?

– Elhivatom a zenedei tanárodat.

Hát odaszorult az anyjához egészen, mintha melléje akart volna temetkezni. Égő fejét hűtögette az alsó párna hidegén, de az még csak jobban égett. Nem tartotta álomnak, hogy igy történt, hogy Antallal lesz egy szobában egyedül, hanem élődött ezen a gondolaton s kifestette azt magának. Aztán mintha virágmézet szürcsölt volna, szívta magába hosszú, kitartó lélegzettel a szoba levegőjét. Mintha az, Antalt ömlötte volna körül, s az ő testének illatát rejtené magában. Alig merte kérdeni:

– Teréki Antalt?

– Őt, igen.

Kaczagott az ágyban, mintha csiklandozták volna:

– Milyen áldott vagy te, mama!

III.

Már egy hete hordta magában.

Azután megmondta a leányának.

– Megkérték a kezedet. Férjhez fogsz menni leányom.

Ez a hír jókedvre hangolta.

– Megkérték a kezemet? Hol van a vőlegényem?

Látni akarta, ez volt minden. S a mikor látta, megmaradt a réginek. Végre is akadt egy ember, a ki elveszi feleségül. Münch Gábor volt, a gazdag kartongyáros. Szelid, jólelkű ember, eddig sohasem szeretett életében. A kereskedelmi akadémiát kitünően végezte s az apja üzletébe került. Itt vigan voltak az emberek. Az öreg Münch a halála napjáig fogékony maradt. A kartongyári leányok valósággal a háremet képezték, a melyet megmásitott, megujitott. Volt bérmozgalom is majdnem minden hónapban a gyárban. Mert a leányok nem elégedtek meg az öreg kartongyáros ajándékaival, öt-hat forintos gyürűivel, hanem ezenfelül is meg akarták fizettetni magukat. S az öreg Münch mindig engedett. Úgy volt, mintha a javára tette volna. Az ifjabb pedig ezenközben eljárt a lipótvárosi kaszinóba. Megtanulta a kalábriászt, de nem igen kultiválta azóta, mióta az apja üzletét vette át. A kaszinóba sem járt többé. Bérelt zártszéke volt az operában, oda járt. Csak keveset értett a zenéhez, de azért megvette a zártszéket, mert kéz alatt, olcsón kapta. Az »Angol királynő«-ben egyedül ült a vacsoránál s haragudott a czigányokra, a miért örökösen tányéroztak. Gazdag ember hirében állott, hát beszéltek neki búsásan kamatozó vállalatokról, ajánlottak neki repczét, buzát spekuláczióra, a »közelgő háború«-ra hivatkozva. Nem vett részt a vállalatokban, nem vásárolt buzát, repczét. Kezdték nem szeretni. Azt mondták, kiállhatatlan ember, kinek minden erénye, hogy kitünő parthie. Aztán vége se volt az ajánlgatásnak. Egy kövér, kopaszfejű úr járt sokat a lakására. Feljőve az első emeletre, minden lépcsőfokon megállott s izzadó homlokát törölte. Vastag aranygyűrű volt a mutató ujján s kaczérkodott azzal.

– Münch úr, egy nagyon gazdag leány…

Münch rá se figyelt. A közvetitő beszélt tovább:

– Számitott ezresek… aztán milyen gyönyörű! Mintha csak a Pálmayt látná az ember maga előtt.

Ezenközben jöttek a bankból. Egy fiatal hivatalnok, meg egy zsinóros ruhájú szolga. Váltót prezentáltak s Münch kifizette terminusra.

A közvetitő némán bámulta a pénzt. Mikor aztán a zsinóros szolga és a hivatalnok elmentek, irigy hangon jegyezte meg:

– A gyermekeimnél lássam…

És ismét elülről kezdte az ajánlgatást. Münch figyelmes lett a névre.

– Poprai Lenke? Ez a leány nem kell nekem. Rossz leány.

A kövér úr tudta jól, de nem akarta, hogy Münch is tudja.

– Lárifári… csak az anyja…

– Ez még jobb a leányánál.

Hát a közvetitő dühbe jött, a miért Poprai kisasszonyra és a kartongyárosra már rá szerette volna húzni a nászágy selyempaplanát. Ám nem mert káromkodni s csak boszusan jegyezte meg:

– Soha sem fog megházasodni.

De azért Poprai kisasszonyt egykönnyen még sem akarta elejteni. Meggyőző verve-el beszélt tovább a szépségéről, családjáról, pénzéről, modoráról. Mikor aztán látta, hogy minden erőlködése meddő marad, azon volt, hogy pénz nélkül még se menjen el. Áttért hát az ő másik szakmájára. A közvetitőből kereskedő lett.

– Egy nagyon fiatal, szép leány. Alig három napja van Budapesten. Magam mentem a vasuthoz érte, most Rothnénál van. Érintetlen s tiszta, mint a tükörüveg.

Münch kedvetlenűl szólott:

– Ma este az operába megyek.

– Mit tesz az? Felhozom s itt lesz, mire haza tetszik jönni.

– Éjfél lesz, mire hazajövök.

– Nos? Ha megtetszik, magánál tartja holnap éjjelre is. Tudom, hogy meg lesz elégedve… mint a multkor.

– Hol van az a multkori leány?

Habozott, de aztán megmondta.

– A Rókusba került az utálatos. Nem akart Rothnénál maradni s megszökött egy éjjel. Csatangolt az utczákon, mig valaki összeronditotta. Úgy kellett neki.

Aztán nem beszéltek többet a régi leányról, hanem megmaradtak az új mellett. Addig-addig argumentált, mig kapaczitálta a kartongyárost. Ötven forintot kért a leányért, de Münch csak harminczat igért. Oda adta mégis, sopánkodván, hogy veszit rajta.

Egy nap aztán a Münch-házban nem fogadták többé a keritőt. Münch úr vőlegény. Szegény leányt vesz el feleségül. Meglátta az utczán és belészeretett. Nem akarta elhinni senki. A közvetitők, élükön a kövér úrral majd megőrültek a dühökben. Ugy érezték, hogy veszitettek, bár tőkét egyik sem koczkáztatott.

Hát Münch feljárt Mikárékhoz. Az asszony a lépcsőházban, Emma a zongoránál várta. Menyasszony és vőlegény üdvözölték egymást. Egyikök se tudta, hogy tulajdonképen miért nem borulnak az egymás nyakába. Münch leült a zongora mellé s nézte a fiatal leány fehér kezeit. Ezenközben teritettek a vacsorához. A mezitlábú cselédleány czipőt húzott, de azért csak megmaradt »gyermek-bál«-nak. Néha egy árva szót sem váltottak a vacsora alatt. Mikárné nyalogatta a csirkecsontot s nézte jobbról-balról, vajjon nem maradt-e rajta egy kis hús. Emmának tetszett a bor színe, majd hozott gyufát Münchnek, a mikor ez szivarra akart gyujtani. Az édes emésztéskor Mikárné a kartongyár felől kérdezősködött és még csak édesebben emésztett, a mikor Münch elmondta, hogy a gyárat mindjobban ki kell bővitenie.

– Miért, hogy Ferencz meg nem érte ezt a szerencsét! – ismételgette halkan maga elé.

Egyszer aztán magára hagyta a mátkapárt. Münch odafordult a menyasszonyához. Belenézett a szemébe s megfogta félénken a kezét. A leány tűrte szótlanul. Hát Münchnek ez elég volt. Lett ismét a régi.

Aztán Emmán volt a sor. Oda állott a vőlegény elé:

– Münch úr, szeret ön engem?

Igaz szivből csak azt lehetett felelni:

– Szeretem.

A szép leány felütötte a fejét. Dacz fényesedett ki a szeméből, tükrözött le sima homlokáról. Úgy látszott rajta, mintha mondani akarná parancsoló, szilárd hangon: »Ne szeressen engem!« S miközben nem mondta ki, érezte, mint lopja be magát a szánalom perczről-perczre jobban a szivébe. Valósággal részvéttel volt a fiatal gyáros iránt, szánta, mint a hogy bolondot szán az ember. Néha sirhatott volna miatta, ám arra sohasem gondolt, hogy megkisérli majd szeretni őt. Hetek multán már nem daczolva, parancsoló hangon, hanem szánakozva akarta mondani:

– Szegény bolondom, ne szeressen engem!

Nyomta a lelkét, hogy kimondja, de minden percz ujjá tette, megváltoztatta. Hizelgett a hiúságának, hogy ez a gazdag ember tömjénezi őt. Néha eszébe jutott, hogy neki is szeretnie kellene, ha leköti magát hozzá. De ez egy percznél nem tartott tovább. Már a következő perczben rohanó gondolatai elűzték, semmivé tették az előbbit, mig romlás volt a lelkében, romlás kezdte dominálni a gondolkozását. Már természetesnek találta a házasságot, mert csak nem maradhat vén leány s már természetesnek találta azt a szerelmet is, mely a házasságon kivül áll. Mintha férjet nem is lehetne szeretni, mintha az csak azért volna, mert szükséges. Lesz hát férje s lesz szeretője is. Az előbbi mert szükséges, az utóbbi mert nélkülözhetlen. A férj veti meg az ágyat és a szerető fekszik beléje.

Néha perczeken át elnézte Münchet. A pillantásaik találkoztak ilyenkor.

– Maga azt hiszi, hogy én szeretem?

Münch mosolygott.

Emma is úgy tett.

– Maga kis bolond.

Ezzel aztán ismét rendben volt minden.

Egyszer-máskor elképzelte, miként fog játszani a férjével a szobájukban, a puha perzsa szőnyegükön. Kergeti majd a gyárba, ha késő lesz már az idő. Aztán elkomolyodott. Boldog akart lenni s attól félt, hogy nem lesz az. Minden tiszta tervébe, minden tiszta gondolatába hirtelen belejátszott az Antal alakja. Ott magaslott ki a fiatal leány jövendő élete utján. Ő maga állitotta oda s ime most nem tudta, vajjon romlására vagy üdvözülésére. Néha úgy érezte, hogy ha Antal nem volna, szerethetné a vőlegényét. De csakhamar kaczagva czáfolta meg önmagát. Őrültség mást szeretni s nem volna élet Antal nélkül.

Pompás kelengyét készitettek a számára. Münch lepte meg vele a leányt.

– Mindene meglesz, kisasszony – szólott elérzékenyülve.

Hát Emma nézte a jegyesét és mosolygott. Tetszett neki, a miért olyan bután egyszerű volt. Néhány ing és csipkezsebkendő, ez a minden. De aztán csak mégis örült neki.

Teréki pontosan érkezett a zeneórára. Emma egyszerűen kezet nyujtott neki. Egyszer aztán, mintha összenőtt volna a két kéz. Mindaketten megremegtek – és mosolyogtak utána. Emma leült a zongorához és játszott. A professzor oda ült melléje. Hirtelen csend lett; a leány nem játszott többé, hanem összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék, Teréki felé fordult. Aztán nézték egymást szótlanul. Valamely láthatlan erő, mintha lassan, lassan tolta volna előre, úgy hajlott mind közelebb a professzorához.

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Csodálkozással nézett a leányra. Látta, mint lesz égőbb az arcza pillanatról pillanatra, fényesebb a két szeme, látta, mint dagad ki a keble jobban, jobban. Hát egészen öntudatlan két kezébe rejtette az arczát s érezte, hogy boldog és nyomorult egyszerre. Emma reá meredt, kéjelgett a fájdalmán. Aztán ismételte olyan hangon, mintha álmában beszélne:

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Hallotta ezeket a szavakat egyre, szünetlen s nem tudta, miért ragadják meg olyannyira. Keresett az emlékei között s megtalálta a zenedét az ő negyedik padjával. Ott ült volt Mikár Emma s rajta maradt a tekintete nem egyszer perczeken keresztül. Ime, most ott volt előtte egészen, gyönyörre vágyón, részegen a szerelemtől. Ugy tetszett, mintha az egész lénye kiáltotta volna kaczagva, biztatón: »Végy el, a tiéd vagyok!«

Minden pillanatban úgy érezte, hogy elveszi, minden pillanatban, hogy nincs ereje hozzá. Küzködött s azt hitte, hogy leküzdött mindent, hogy túl van a krizisen, a mikor szeliden kérte a leányt:

– Játszék tovább, kisasszony.

Izgatottan ért ki az utczára. Sietett haza, de nem tudott otthon maradni. Bolyongott az utczákon, sorra járta a kávéházakat, éjfél lett, mire ismét haza ért. Hát reggel eszébe jutott a tegnapi zeneóra. Visszaérezte minden gyönyörét, minden fájdalmát. S megalázónak találta önmagával szemben, hogy másnak a mátkája az, ki miatt kisértésbe jött. Megejteni egy ingatag menyasszonyt s odaadni a férjének, hogy ime vegyed másodkézből? Minden még létező vágyát egy ezerszeres »nem« kiáltotta le. Nem megy többé Mikárékhoz. Irni fog néhány sort nekik, chablonszerűleg, a mint szokás. Már szövegezte magában, egy nappal később meg is irta. Azután feltépte a boritékot és elolvasta újból a levelet. Először az irás, majd a stilus nem tetszett neki. Először nagyon hidegnek, utóbb nagyon melegnek találta. Feltette magában, hogy elküldi mindenáron s rá sem akart gondolni többet. De az önkényes válás gondolata minduntalan visszatért, szépen, önmagától. Úgy tudta, hogy Emma hivja s várja epekedve. Majd elmegy helyette a levél. Ott állott hát a levélszekrény előtt, a hideg vas mint ha visszaverte volna. Örült, hogy még a kezében a levél, hogy még nem késő. Majd szégyelte a habozását, de gyönge volt legyőzni. Nekigyűrkőzött, de ő lett a legyűrött. Nem is tudta, merre jött ki a muzeum-körútra. Megállott s nézte az utcza lármás életét. Rithmust keresett a kocsik dübörgésében, a lóvonati csengők csilingelésében. Délutáni öt óra volt s eszébe jutott, hogy ez időre várja Mikár Emma. Elindult hát lefelé a körúton. Úgy volt, hogy a Mikárék lakásához eső, utolsó levélszekrénybe fogja dobni a levelet. Még egy végső határidőt akart adni magának. S mikor ott volt az utolsó előtt, csalta magát, hogy van még egy a közelben. Pedig ez csak néhány száz lépésre esett. S azt hitte, hogy az utczán van még, a mikor szaladt fel a lépcsőkön; s azt hitte, hogy a levélszekrénybe dobja a levelet, a mikor a kezei közt morzsolta szét. Emma várta, mert tudta, mert érezte, hogy Teréki Antal jönni fog. És nem is lepődött meg, a mikor látta lázban, a mikor hallotta a kérdését:

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Azzal felelt, hogy kéjelegve magába szivta ezeket a szavakat. Aztán a nyakába borult s miközben szenvedélylyel magához szoritotta, hogy lélegzeni is alig birt, belesúgta a fülébe.

– A szeretőm léssz s én a tiéd.

Nagyszerűen természetesnek találták ezt mind a ketten. Igy hát nem is gondoltak arra, hogy törvényesen eszközöljék ki a jogát ennek a jövőbe helyezett bujálkodásnak s nem bánták, hogy a férj számlájára irják szerelmüket a jövőben. De mind a ketten azzal a féktelen vágygyal csüngtek egymáson, a mely ellensége a türelemnek. A megnyilatkozás nagy perczét azonban egyikök sem akarta lerontani azzal, hogy letépi a ruhát magáról. Megmaradtak az egymás karjában szótlanul, mint a kik igy is megértik egymást. Tűz sugárzott ki a szemeikből, tűz öntötte el az arczukat, mikor elmerengtek egymáson hosszan, édesen.

Olyan szépek voltak mind a ketten.

IV.

Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül is várta, hátha besompolyog valahogy.

Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat kérte:

– Nézzen el Terékihez. Nem tudom, miért nem jött órára…

Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és szomorúnak látszott.

– Nagyon beteg az édesanyám. Az egész éjszakát vele virrasztottam át.

Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna. Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken keresztűl.

– Csak miattad tudom elhagyni!

Olyan volt a hangja, mint a viola d’amour-é.

Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen, mig gyengéden szólott a leány:

– Majd ápolom én a beteget s fel fog gyógyulni bizonynyal…

Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el. Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló asszonynak:

– Az Antal menyasszonya vagyok én!

Csak a fia nevét hallotta belőle s mosolygott.

És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás. Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak s nyujtsanak fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők szeretkeztek.

A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét. Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A pusztulásért küzdtök hát?

S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a mikor látta a megzsibbadást az utczán, a mikor hiába keresett embereket, úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az »Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában, hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem ismerik.

A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain. Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát, a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a perczről-perczre új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének« eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik.

És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly kiált be hirtelen.

Az Emma hangja.

A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában kiégett egy élet.

Antal a sötétben botorkál az édes anyja teteméhez.

A halálban összezsugorodott ősz fej az Emma karjában.

A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a fájdalmában:

– Édes anyám! Édes anyám!

V.

Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal, hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.

Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.

A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az »Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte, hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.

A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag, némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.

Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt viselt.

– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen.

De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát, gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az operában.

Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette, hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.

A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a kezét.

– Jőjjön fel hozzám az előadás után.

Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.