Part 11

Azt mondták, hogy bolondos és nógatták a fiatal embert, mint nógatják a parasztcsikót, ha megijed az országút keresztfájától s nem akar menni előre. Bátoritották; a Hári Flóra mamája, az ő tollas legyezőjével kergette a vőlegényt a menyasszonya után.

– Csak nem fél? Nem fogja megharapni.

Máskor azt mondta neki:

– Fiatal leány, fiatal ember… ugyan, hogyne értenék meg egymást!

Hát Kúz Artur ott volt a leány körül. Beszélt neki halk hangon, udvariasan, szakasztott ugy, mint a hogy a bankban beszélt valamelyik fölebbvalójával.

Azt mondta a leány:

– Ki nem állhatom.

Mert volt egy másik fiatal ember. Valamelyik ügyvédnél dolgozott a hatvani-utczában. Egy esztendeje ismerte már a leányt, ott várakozott volt rá az iskolánál. Olyan szine vala az arczának, mint a borostyánkőnek. Aztán mindig hanyagul volt öltözködve, a bajusza is rendetlen, de a fogai szép fehérek. Aztán mindig a szerelemről beszélt, azt mondta, hogy az édes és boldogságos. Ugy volt, mintha bevezetést csinált volna magának ahhoz, a mit egy esztendő multán mondott.

Azt felelte a leány:

– Szeretem.

Hát szerették egymást testtel, lélekkel. Elbujtak valahol, nagy az ország, nem tudták megtalálni őket. A Hári mama pénze se került meg… azt nem is bánta, csak a leányáért esett kétségbe. Sirt az egész napon, az egész éjszakán keresztül. Ugy száradt ki mind a két szeme, hogy nem látott velök többet. Aztán a teste is, meg a szive is kiszáradt.

Akkor került vissza a leány, a mikor temették az édes anyját. Flóra is rossz húsban volt. Még az első szülés viselte volt meg. Meglátszott rajta is, a gyermekén is. Az anya mintha lesoványodott volna – az a kölyök pedig milyen hatalmas!

Öreg asszonyok összebujtak a fejökkel. Hallotta Flóra a mint mondogatták:

– A leánya ölte meg… az a czudar!

– Egy kereszténynyel szökött meg! – óbégatták mások.

– Vajjon hol lehet? – kérdezték a gyászfátyolos férfiak.

Ott volt köztük, nem látták. Igy szokott ez lenni mindig.

De Kúz Arturt észrevették. Egészen más volt mint régen. Nem félénk, nem gyáva többé. Most is a szép, feketeruhás asszonyságokat nézte. Nézték őt is, különösen a férfiak. S bár ugy volt, mintha gyász volna a szivükben, mégis csak maradt ott hely az irigységnek is.

– Milyen cretin!

– És milyen szerencséje van!

Igen, mert már akkor a »Nagy Bank« direktora volt.

* * *

Még a feleségével is szerencséje volt. Mert, hogy az első kisasszony elszökött mellőle, hát elvette a másodikat.

Kúz Artur is, Helm Róza is, áldották az Istent, a miért ez igy történt. Boldogok voltak, végre akadt bennük két élő lény, a kik megértik egymást és nem feleselnek. Mert eddig ez csak a holttestek között vala szokásban.

Helm Róza kékszemű, szőkehajú, gyöngéd lelkű. Ugyanilyen a férje is. Mintha egy kehelyből fakadtak volna. Csak épen abban különböztek egymástól, hogy az egyik örökösen terhes volt, a másik meg mindig olyan, mint a gyertyaszál. Talán azért szerették és imádták még jobban egymást. Minél többen lettek, annál hosszabbakká váltak a Helm Róza csókjai. Minél több angyal volt a háznál, annál inkább érezte isteniesnek magát Kúz Artur. És valósággal Isten vala a nejének. Nem szeretett mást, csak a férjét; még az apját, anyját sem akarta látni, pedig ezek nagyon derék emberek valának és nem kevésbé szerették egymást, mint a fiatalok. A kis angyalokat sem tűrte meg maga mellett, ha haza jött a férje. Egyetlenegy ölelésen, egyetlenegy csókon kezdte s az eltartott mindaddig, mig a férjnek csak a bankba nem kellett mennie. Valósággal felolvadt ebben a csendes, forró szerelemben, átszellemült, olyan boldog volt, hogy rá se mert gondolni a boldogságára. A szemei tüzeltek; de nem volt ez afféle veszedelmes tűz, hanem barátságos, mint a milyet pásztorok raknak. Az ajkai reszkettek; de nem volt ez afféle lázas reszketés, hanem finom és gyöngéd, alig lehetett észrevenni. Egyszerűen csak a férje csókját epedte. Bolondja volt a férjének, de már afféle igazi bolond, a kit a bolondházba kellett volna becsukni, hadonázó öreg urak és tragőda-allürös asszonyságok közzé.

Nagyon sokan ismerték és nagyon sokan mondták, hogy bolond. A mikor végig haladt a belváros utczáin, jobbról-balról köszöntötték az ismerősök. Vissza se köszönt, nem is látott senkit, csak mintha a férjét látta volna beszállani egy fiakkerbe. Megdagadt hassal, csak nehezen tudott szaladni a kocsi után, a kiáltását sem hallotta meg a kocsis.

Véletlenül találkozott az apjával.

– Nem a férjem volt?

– A férjed? Most beszéltem vele a bankban.

Ismét csak reszketett az ajka:

– Pedig mintha őt láttam volna…

Hát az öreg Helm mosolygott:

– Örökösen magad előtt látod!

A bolond asszonyság boldog volt. Imádja a férjét, mindig csak rágondol, nem is csoda, ha megjelenik a szemei előtt, a mikor pedig a bankban van. Aztán mégis csak belenézett mindenik fiakkerbe. Hirtelen, mintha ismét a férjét látta volna. Egy feketehajú asszonynyal vala együtt egy kocsiban s mintha ijedten hátrakapta volna a fejét. Ám aztán mégis csak ugy tudta, hogy képzelődik. Most már mindenütt látni fogja a férjét; ha rögtön felülne a vonatra s menne Bécsbe, ott is látná, menne máshova, ott is látná, hogy egyszer rájött a bolondság. Sietett, végezte sebbel-lobbal a bevásárlásait, hogy mielőbb otthon lehessen, a férje addigra már várja is talán. »Mindjárt otthon leszek!« – mondogatta egészen tudatlanul, mintha a várakozó férjnek mondaná vigasztalásképen. »Mindjárt otthon leszek!« – és kereste az olcsó bevásárlási helyeket, hogy még meg is takaritson, pedig amugy is nagyon gazdagok valának. »Mindjárt otthon leszek« és egylovas kocsit akart fogadni, már alkudott is a kocsissal, de húsz krajczárnyi differenczia miatt nem tudott megegyezni. Végre is, szaladt haza gyalog. Az ismerősei ismét csak köszöntötték, ám a bolond asszonyság csak most sem látta őket. A fiakkerekbe kukkantott be, az ismerősei bámultak utána. Nézték a rendetlen frizuráját, a kiálló hajtűjeit, a ferdén álló kalapját, a hanyag ruháját, a sáros alsószoknyáját, a görbesarkú czipőit. Nem bánta az asszony. Öltözék, csipke, szalag, kalap, lakkczipő, mind mellékes volt neki, a mikor csak a férjét szerette, a mikor az volt neki a mindenség. Az arcza is lefogyott volt, aztán olyan szine lett, mint a piszkos tojáshéjnak; a karjai is lesoványodtak, egyedül a hasa volt kövér.

– Ez az asszony csak a férjéből táplálkozik! – mondogatták utána az ismerősök.

* * *

A harmadik kisasszonyt Könnyes Irmának hivták. Ő volt a legszebb és a legokosabb. A miért mint leány, csak szegényes terno-ruhában járt és csak vajaskenyeret evett ozsonnára, feltette magában, hogy mint asszony elegáns selyemruhában fog járni és osztrigát fog enni.

Szegény, tandíjmentes leány létére, szegény férjet kapott, ám legalább díjmentesen. Fiatal sem volt már a férj, talán azért kapta. A »Nagy Bank«-nál dolgozott ő is, csak ép ugy, mint Kúz Artur: De a miért nem vala igazgatósági rokon, csak megmaradt szép csendesen egyszerű hivatalnoknak. Kevés fizetése volt, nem tellett volna se osztrigára, se selyemruhára. Ám mégis meg volt mind a kettő. Azt mondta az asszony, hogy más egyeben takaritja meg és csak csinálta zseniálitással a háztartás mérlegét olyannak, mint a milyennek neki kellett. Meglepődött a férj, ám nem soká törte a fejét. Csináltak ők is e fajta külömb mérleget a bankban.

Hát rendben volt minden. Fekete haja volt az asszonynak, olyan buja, hogy alig tudta hová fonni a fején. Az arczbőre is sötét szinű, olyan, mintha gyönge napsugár barnitotta volna. A szemei is barnák voltak, a nézésök is sötét, félemletes.

De azért még sem félt azoktól senki. Ellenkezőleg: keresték azokat a szemeket, utczán, szinházban. Ámbátor nem valának gazdagok, mégis sokat jártak a szinházba.

Hát egyszer a barnaszemű asszony ott ragadt.

A »Nagy Bank«-ban kaczagtak a vén hivatalnokon. És a vén hivatalnok megmaradt a vénnek.

– Nagyon szép hangja van… ismételgette.

– És nagyon szép teste van!… jegyezte meg valaki.

Ám a férj nem hallotta. Ott meredt el meggörnyedve a papirjai fölött, mig örökösen a felesége járt az eszében. Milyen asszony! Minő sikere van, mennyire bálványozzák! És mégis megmarad a férje mellett. Most már a mérleg is plauzibilis. Milyen nagyszerűen fizetik! Soha nem hitte volna, hogy a népszinház olyan kitünően honorálja a művésznőit. Elszaladt a szinházba, kezdetben minden este, később gyakran, még későbben már nem is járt. Kezdett szégyenkezni… ugyan miért? A miért annak a zseniális asszonynak a férje. Aztán meggyőzte magát, hogy nincs oka a szégyenre. Különösen a mikor gratuláltak neki a bankban. Egy nap még a direktor is gratulált. Aztán megtette első hivatalnoknak; aztán egy ügyosztályt bizott reá; aztán kinevezte titkárnak – mindezt, a miért olyan zseniális felesége van. Most már igazán nem volt oka a szégyenre. Ismét el-eljárogatott a szinházba, sokan nézték, sokan kaczagtak rajta. Mindegy volt neki, talán észre sem vette. Aztán ismét elmaradt s várta otthon a feleségét. Néha éjfélig is várt.

– Miért jösz ily későn? – kérdezte és ásitott.

A zseniális asszony ugy felelt, hogy nem hazudott:

– A szerelmi kettőst megismételtük, soká tartott…

Néha csak reggeltájt jött haza az asszony. Ekkor sem hazudott:

– Bankett volt a tiszteletemre…

Aztán el szeretett volna maradni egészen. De a férj kellett – ugy tudták a szinházban, az asszony is ugy tudta, hogy többet ér, ha férje van. Hát a »Nagy Bank« direktora segitett a bajon. Azt mondta, hogy lesz férj és még sem lesz. A vén hivatalnok ott volt előtte ujból. A »Nagy Bank« zúgolódott és kaczagott, ámbátor ez nem sokat változtatott a vén hivatalnok sorsán. Ment a vidéki fiók-intézethez direktornak. Ugy küldte el Kúz Artur, hogy akár vissza se jőjjön többé. A zseniális asszony kikisérte a vasuthoz és szólott a férjének búcsúzáskor:

– Légy okos és hű!

Hát a férj könyezett. Aztán elutazott.

* * *

A három kisasszony közül kettő gyakran találkozik a szinházban. A bolond asszony ott van a férje mellett, a ki csak azért bérelt páholyt a népszinházban, mert a felesége rajong az operette-ért. Tényleg rajong, tapsol az ő sovány kezével örömben, boldogságban.

De a két kisasszony a harmadik kisasszonynyal már aligha fog találkozni. Ám Könnyes Irma talán mégis…? Végre is nem lehetetlen, a mikor olyan görbe vonalba viszi az embert az élet. Aztán ha ott van a művésznő, ki tudja, nem-e vezeti oda Kúz Artur az ő bolond feleségét?

PUSZTULÁS.

I.

Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt. A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt. Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett szüzek, tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök. Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín nadrágja.

Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet, szeretkezést nekünk!«

És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet, akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat. A művészetben és a szerelemben szent a szabadság. És mégsem szabad. Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal.

– Mikár Emma!

Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével a professzora kérdését.

– Ismét Emmát hivja ki… kétségtelen, nagyon tetszik neki.

– Emma mindennap felel…

A merészebb leányok zsongtak, mint a méhek:

– A közelében akarja mindig.

S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát. Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón: »Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta unos-untalan s érezte, hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!«

Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak. A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb összhangra még?

És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a két kar… és miként volna boldog…

Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána hajoljon.

Már mintha a professzor is félne.

– Kisasszony…

Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz.

A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez:

– Jobban van már? Talán ha hazamenne…

Egészen gyönge hangon szólott:

– Inkább itt maradnék…

Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek.

Aztán ismét Emma felé fordult.

– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni akar, tessék jelentkezni.

Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a mikor a négy órát csengették.

A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban szaladtak le a lépcsőn.

Lenn, a konzervatorium előtt, csomó fiatal ember várakozott.

Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját legelsőbben. Lelkendezett az örömtől:

– Az unokabátyám!

Pedig a szeretője volt.

II.

Egyik barátnője, a ki szomszédja volt a padban, haza kisérte.

Szeptemberben volt s Mikárné künn ült a folyósón, fehér harisnya kötéssel a kezében. Tavaly temette a férjét. Számvevő vala a pézügyigazgatóságnál s igy nem hagyott vagyont maga után. A szegényes penzióból pedig nem tellett egy gyászruhánál többre. Ez az egy is elszakadt, az asszony nem csináltatott másodikat, hát ismét szines viganóban járt. Ámbár nagyon szerették egymást, a mikor mindaketten fiatalok valának. Az asszony olyan volt, mint a szelep nélküli kazán. Felrobbant s ki kellett reperálni. A templomokban is reperálnak manapság. Hát ő is oda került. Lett becsületes asszony, a kis poronty törvényes gyermek. Valósággal zsúfolva volt a templom. Úgy özönlöttek az emberek, mintha ingyen-szinházba eresztették volna őket. Mikár Ferencznek igen sok barátja volt, kik eljöttek megnézni az asszonyt; Rausch Klárának még sokkal több barátnéja, kik eljöttek megnézni a férjet. Csak az eskető káplán volt, ki azért jött el, hogy mindkettőt megnézze.

És Mikárné nagyon megbecsülte magát. Mintaasszony, mintaanya volt. Még a gyermekét is maga szoptatta. Aztán csinált puha bölcsőt a kis Emmának az asztal közepére s el-el nézte ő is, a férje is, mint emelgeti gyámoltalan lábait, mint kapkod a levegőben halvány kezecskéivel, mint gőgicsél, s mint folyik a vizszin nyál gyűszűnyi ajkai körül. Erre a kis babára költötték a legtöbb pénzt; új pólyát, új selyemszalagot, új fejkötőt kapott. Mikár Ferencz egy öltönyben járt mind a négy évszakon keresztül, a feleségének is csak egy ruhája volt, az is tele tejfolttal. A gyermek ajkáról cseppent szoptatás közben. Csend volt a szobában örökkön, csak a kis Emma gagyogása hallatszott. Ferencz szerette a muzsikát, hát furulázott néha-néha a kis leánynak. Gyönyöre volt a mosolygásán, mondván, hajlik a zenére s tanulni fog, ha felnő. Ilyenkor mintha lázban égett volna.

– Ha majd Beethovent tudja játszani…!

Nem is mert gondolni erre. Úgy érezte, hogy meghal a messze jövő e pillanatában.

Az asszony meg biztatta:

– No bolond Ferencz, minek sírsz? Játszik, majd játszik, csak légy már békén.

S mig a férj csendesedett, a feleség kezdte el a pityergést. A szoptatás bármennyire betöltötte, bármennyire gyönyöréül szolgált, mégis a mindenségétől vonta meg. De hát dajkára nem akarta bizni a gyermekét s azután már úgysem tart sokáig. De a férje? Szereti-e annyira, hogy nem jár máshoz? Asszonyok, kik életükben valamikor gyönge lábon állottak, nem hisznek a föltétlen hűségben. Aztán mennyi a kinálkozó alkalom! A muzeum-köruton laktak s a hatvani-utczán ment keresztül Mikár minden este. Ott pedig csak úgy hemzsegnek azok az erkölcstelen leányok. Ki vannak festve szépen s egy pillanatra a leghűbb férj is elfelejtheti, hogy odahaza felesége s gyermeke van. S egy pillanat elég a megbotláshoz. Tudta magáról. A gyermeke az emlőjén csüggött, a mikor oda hajolt a férjéhez, nézte az arczát, keresett a hajában. De nem akadt gyanus nyomra.

– A nyomorultak úgy tesznek, mintha szerelemből tennék.

Nem volt féltékeny, de utálta azokat a »nővéreket«, kikkel hajdan egy zárdában vala együtt. Igy szokott ez lenni mindég.

– El tudsz lenni hónapokon keresztül nélkülem? Ugy-e nem jársz sehová?

Aztán mosolygott, a mikor folytatta:

– Nem tart már soká. Emmácskát a jövő hónapban elszoktatom. Még huszonkilencz nap.

Mindennap tovább vitte a számitást:

– Még huszonnyolcz nap…

– Még huszonhét nap…

– Még huszonhat nap…

Egyszer aztán vége lett s úgy éltek, mint azelőtt. Nagyon korán feküdtek le, de azért csak későn aludtak el. Ferencz mindenkor bágyadtan ment a hivatalába.

Az asszony egy második gyermeket akart. Nógatta a férjét, de az könyörgött, gyöngén és fáradtan:

– Hagyj aludni, kérlek.

Égett a vágytól. Hát átkarolta a férjét, a meztelen lábait átfonta a testén. Azután csókolta perzselő ajakkal, szünetlen. Néha használt, néha nem. De a vége egy volt. Emmának nem lett testvére. Mikárné sirt órákon által, a mikor hónaponként konstatálta, hogy nem fogamzott. Később, bár nehezen, de beletörődött. Megmaradt szalmatűznek.

Emma pedig szépen felnőtt és játszott Beethovenből az apjának. Hát Mikár urnak igaza volt. Elaludt a zongora mellett – örökre. Még azt sem mondta, hogy tetszett neki a szonáta. Elvitte magával az elismerését. Az özvegy meghasonlott magával. Úgy tudta, hogy a férje szívszélhűdésében neki is van része. De később aztán minden más bűnével együtt, erről is megfeledkezett.

Hát Emma járt a konzervatoriumba s azt mondták róla, hogy hivatása, tehetsége van a zenére. Szorgalmas volt iskolában s otthon egyaránt. Kezdetben a tárgy vonzotta, később a professzor. Nem érzett egyebet annál, hogy látni szereti Terékit. Reászegezte a tekintetét s az egész tanórán át elmerengett az alakján. Jól esett, ha hívta ki felelni. Szaladt a táblához s boldog volt, hogy Teréki foglalkozik vele. Belső világa, lassanként átváltozott s ismeretlen lett előtte. Érzett, vágyai voltak, de nem tudta, mit érez, mire vágyik. S csak egyszerre lett intenziv minden, csak egyszerre kapott nevet a már kiforrot szenvedély, a már kifejlődött érzés. Az anyától öröklött vére minden ízében érzékivé tette. Minden tudása, minden gondolata egyetlenegy vágyban szaladt össze. Nem tudta türtőztetni s hiába volt minden erőlködése. Valósággal már-már terhére kezdett lenni a tisztasága. Nem átadni, de odadobni szerette volna magát. És egyedül csak a professzor! Azt mondják, hogy ez szerelem. Emma is azt mondta. A társnői kaczagtak és nem hitték el. Hát feltette magában, hogy változtatni fog a dolgon. Nem tervezett alkalmas helyet, rendez-voust holdvilágnál. Akármikor, az utczán, vagy a tanteremben; ha künn áll majd a táblánál, áll majd szemtől-szembe a professzorával. S ma minden ugy lehetett volna. Ám hirtelen eltompultak az idegei s már késő volt, mire visszanyerték rugékonyságukat. De azért gyönyöre volt, majd olyan, mintha egyenesen Antal okozta volna. Az érzés melege elringatta, elbóditotta s midőn magához tért, az emléke is oly édes vala, hogy az egész testében megremegett utána. Hazaérve is rágondolt, de már keveselte akkor. Tisztán tudta, hogy Antallal sokkal, sokkal édesebb, talán más is. Hát még jobban szerette, még inkább kivánta.

Mosolygott, mikor a barátnéja fontoskodó arczczal fordult oda Mikárnéhoz:

– Emma rosszul lett az iskolában.

Mikárné letette a kötést a kezéből. Sietett a leánya elé s horgos orra kitágult, a mikor megcsókolta.

A kis udvari szobában fel volt terítve az ötlábú kerek asztal. Fehér, szőlőlevél nyomású teriték volt rajta, a széles nyakú kávécsészék füstölögtek.

– Egy kis tejeskávé talán jót fog tenni?

A vendégkisasszonynak is hozott egy csésze, kávét Mikárné.

Azután leültek az asztalhoz.

Néhány perczre csend lett a szobában. A vendégkisasszony kipirosodott arczczal, hangosan szürcsölte a kávét.

Mikárné a leányát nézte. Ismerte a maga vérét, s gyanakvó természetű volt. Fürkésző pillantásával mintha barázdát szántott volna a gyermeke arczán, az ajkai és szemei körül. De az ajknak epedő tisztasága a két nagy szem szűzi fénye teljességgel megnyugtatta. Nem is törődött azzal a néhány nyitott gombbal a derékja alján.

A lépcsőházig kisérték mindaketten a távozó kisasszonyt. A ház udvarán hervadt a nagy kert, csak egy-egy vadgesztenyefának volt lombos még egészen az emeletig felnyúló ága. Lenn, valamelyik cselédleány énekelt, miközben a kutat rángatta.

– Mily szépen laktok ti itt! – szólott a barátnő.

Mikárné végig nézett a kerten. Fanyarul mondta aztán:

– Mióta valaki felakasztotta magát ebben a kertben, azóta nem szeretek itt lakni. Ki fogunk költözködni…

Emma megborzadt, míg nevetett a másik leány. Aztán megköszönte a kávét, megcsókolta Emmát s ment el.