Part 10

Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik, ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték. Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény. És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka ért véget és a gyűlölt munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét, addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel, egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel, mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett kenyér a redakczió iróasztalához vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének, melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve: közönség.

S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít, ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak, csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát ember, kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát, bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget, azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték.

És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak, mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető zörgéssel kisérnék a rotácziós masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva, de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos, nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán urnak.

Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok, fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… hát nem történt semmi, nyomják az ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre fokozta a gép gyorsaságát.

És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy lap, ismét egy nap!

A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze, nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is. Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység, talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be.

Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az arcza, mert reggeli napfény ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot. Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét ölelgetné. Aztán mondja:

– Az enyém vagy!

Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun, megáll az utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a »Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott magával.

– Ismét egy lap, ismét egy nap! – mondja aztán.

VIHAR.

Még az öreg Kollár fogadta fel mindkettőt: az embert is, meg a feleségét.

Tutajos volt a Dunán s teljességgel a tradiczió embere. Az apja vezette a vizi mohhal benőtt tutaj végébe s kezébe adta a kormánylapát rudját.

– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!

A tutajosok nyelvén volt mondva s a fiatal Kollár megértette. Hát a kormányrudat nem birta kiütni megkérgesült markából sem a pénz, sem a viharverte hullám. A gőzhajózási társaság csalogatta. Meg akarták ölni ezt a hatalmas tutajost, kinek negyven usztatója reszketett a Dunán. De csak nem ment se kormányosnak, se kapitánynak. Tudta, hogy a tutajosok arany-korának erősen hanyatlik a napja, látta, mint éri utól pocsolyás gerendáit az uszályhajó, hallotta, mint zakatol mellette a gőzhajtotta kerék. De az elkerülhetlen bukás daczára sem engedett s mig lelke mélyéből gyűlölte a gőzpára vak, buta erejét, csak azt mondta a fiának, a mit neki az édesapja:

– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!

Aztán készült az elinduláshoz.

Cserepet akart usztatni a Dunán s ehhez kellett Márton Mihály, meg a felesége.

Szürke hajnal feküdt a homokszinű vizen, a mikor kiment a partra. Ott állott meg a járműve szélén, bámuló arczczal a nyilt Dunának. Ringott vele a tutaj, mint egykor gyermekkel a bölcső. Ringott, mind jobban, mind bolondabbul, minél közelebb ért a nagy uszályhajó a tutajhoz. Már ott haladt el a közelében. Hát a vén kormányos nézte az óriási terhét, melynek a gyenge tutaj a negyedét sem birná el. Mélységes gyűlölsége gátat szeretett volna vetni a nagy lapátos kerék okozta hullámoknak, melyek lomha torlódással, de annál biztosabban közeledtek a saját gerendái felé. Féktelen szilajsággal tánczoltatták a tutajt, ellepték vizzel és megnedvezték a kormányos ruháját.

A vén Kollár nem birta tovább. Dühbe jött és káromkodott – magának. Hát az ingó tutaj, hű tutaja ledobta magáról. A viz volt mindig az eleme. Az tartotta fenn, s az volt a mi megölte. Véletlenül a tutaj alá került s a gerendák között csakhamar piros színű lett a viz. Parti halászok egy-egy perczre látták még a vén kormányost, a mint a holttestet felszinre verte az ár. De kifogni már nem birták. Végkép eltünt s mintha a Duna fenekére került volna.

Nyugodtan, minden szó, minden hang nélkül fogadta az ifju Kollár az édes apja halála hirét. Aztán maga is ott járkált a tutaj szélén. Kereste a helyet, a honnan a vén kormányos lefordult. Ugy volt, hogy megtalálta. Hát durva késével, keresztet vágott bele abba a legutolsó gerendába. Ez volt a gyászszertartás utána. A hirt mondó halász, Márton Mihály a napszámos, a fiatal hajógazdát nézték. Még mindég ott volt a tutaja szélén, a beláthatlan vizmezőn merengve. Fájdalom markolt bele a lelkébe, látni akarta még egyszer az édesapját. S a miért nem akart felszinre kerülni, hát káromkodott csak ép ugy, mint a vén kormányos.

– Részeg volt bizonyára!

A Márton Mihály felesége sirt s ez volt az egyedüli bánatos hang a tutajon. Karcsu testével oda dőlt a kormány rudjához, durva kötényébe rejtette az arczát. Azután ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Szerette az öreg Kollárt, mert az is szerette az asszonyt. Fiatal leány korában került a tutajra s ott volt mindég, valahányszor útra készültek. Őt fizették a legjobban. Hát jól megvolt a tutajon. Meleg nyári északákon csupa holdfényben utaztak. Az asszony egy hajósdalt énekelt. A vén durva Kollár megszelidült erre. Hallgatta a nótát lehajtott fejjel, némán. Minden szó, minden hang drága volt neki, a miért a multat beszélte, a mikor még csak tutaj volt a Dunán. Később férjhez adta a leányt s várta az első gyermeket. A keresztapja vágyott lenni, kormányossá akarta nevelni. De Márton Mihályné nem fogamzott. Az öreg Kollár azt mondta, hogy rossz asszony és elkergette a hajóról. Ma aztán visszafogadta. Hát Márton Mihályné azt mondta magának, hogy bajt hozott a tutajra. Köny volt kreolszin arczán, fekete szemeiben, a mikor oda fordult az új kormányoshoz:

– Ma csak nem indulunk…

Erre az volt a válasz, hogy fel kell oldani a köteleket. Az új kormányos menekülni akart onnan, hol a régi veszett el.

* * *

A cserepes tutaj lomhán indult utnak. Kollár, puha kalapját mélyen a szemébe huzta s megragadta a kormányrudat. Neki szeretett volna menni minden csolnaknak, minden hajónak, mely az utjában elébe került. De aztán a hűvös vizi levegő kijózanitotta. Uszott a tutajával szép lassan lefelé a Dunán. Márton Mihálynak dolga sem akadt. Hát ment aludni a tutaj sátrába, mig a felesége néhány rongyot mosott menetközben. Mikor készen volt a mosással és a rongyok meg is száradtak már, az ifjú kormányos oda került mellé. Hirtelen átkarolta s megcsókolta az asszonyt. Márton Mihályné szabadkozott, de nem hítta a férjét. Hadd aludjék szegény. Hát aludt, de nem soká. Mert szél kapott bele a sátor vitorlavásznába. Kollár sietett a kormány rudjához; erős karja volt az asszonynak, hát segitett neki.

– Vihar!… mondták mindketten.

Ezuttal nem volt idő a szeretkezésre. A szél mintha egy pillanat alatt nyert volna az erőből, egyszerre óriássá nőtt. Ugy rémlett, mintha égig nyúló porfelhőben a part felől jönne. Nyugtalan, lázas sietséggel kapaszkodott egyik hullám a másikra, utol akarták érni egymást. Ezenközben leszakadt az éjszaka, hangot kapott a szél s zúgott, sipongott, sivitott rikácsolva mint egy elromlott óriási klarinét. A tutaj forgó-mécsese kialudt s fenn is a gyászsötét égboltozaton s lenn is a fekete viztömegen, perczről-perczre mind szélesebben terpeszkedett a sötétség. Féktelen szilajsággal, mintha lélek bujt vón’ belé, tánczolt a tutaj, gerendái nyekkenve torlódtak egymáshoz, a cserepek csiripeltek, mint az éhes verebek, mig az ég s a viz és a láthatlanba borult partok között, mintha az éjszaka megdermedt feketeségét kergette volna a szél vihogva, kaczagón. Egy-egy éjjeli uszályos kétségbeesett füttye, élesen kivált ennek a viharos éjszakának a lármájából s ugy tetszett, hogy sikitó hangja meg akarja rémiteni a szelet s hullámokat. Az uszályos pedig, az ő hunyorgató olajos lámpáival, csak ugy hajlott, mint a tutaj. Mert valósággal farsang volt a Dunán; tánczolt a hajó, a kisérő csónak, a tutaj, tánczoltak az emberek s muzsikált a szél, a hullámok csobogása, a hajólámpák zizegése, a lánczok csörgése, a tutajszálfák nyekkenése, a kormányrúd nyikorgása.

Márton Mihály a sátort őrizte, hogy el ne vigye a szél. A felesége meg a kormányos ott állottak a kormányrudba fogódzva. A vihar végtelen szenvedélye bennük is szenvedélyt teremtett. A kormányosnak kifeszült a melle, mig vágyra hangolta a körülötte orditó sötétség, mig daczolva a kapaszkodó viztömeggel tombolt benne az erő, mig az éktelen zsivaj kergette a vérét a fejébe. Tetszett neki a vihar, kaczagni szeretett volna, mig mellette lihegett az asszony.

– Karolj át, ha félsz!

Az emlője versenyt hullámzott a vizzel s valósággal verte a kormányos mellét, a mint oda szorult hozzá, a mint a karjait a nyakába fűzte. Ugy ringottak a gyönyörben az egész éjszakán keresztül. A hangjokat széttépte a szél, az alakjukat a láthatlan szinével festette a sötétség. Márton Mihály csak pirkadáskor látta őket. A felesége megszáradt rongyain voltak lerogyva mindaketten. Mintha csak azért mosta volna ki az asszony, hogy tisztán kerüljön alájok.

Hát eltorzult az arcza, mig rájok meredt, mig nagy száját kitátotta, mintha fel akarná falni mind a kettőt. Vér szaladt a szemébe, az agyába, ugy érezte, mintha részeg volna. És nem tudott eljutni a közelükbe. Alatta ringott a tutaj, ugy volt, hogy elbotlik minden pillanatban. Mint megsebzett fenevad, orditani szeretett volna, de megrekedt, a hangja belefult a torkába. Márton Eszter és a kormányos csak aludtak tovább. Az éjszaka viharját pihenték ki mind a ketten. Hát ugy tudta, hogy jobb is igy… alszanak és csak aludni fognak továbbra is. Mosolygott a kajánságtól, nagy fejének nem is volt emberi formája többé, mig sompolygott be a tutaj sátrába. Keresett, kutatott odabenn, óvatos volt, nehogy zajt okozzon s azok felébredjenek odakünn. A drága szerszámot megtalálta végre. Fürész volt. Hát reszketett az örömtől, ugy tudva, hogy vége lesz mindennek. Ilyen hajótörés nem volt még a Dunán. A szürke vizen, a néptelen sivár partok között, a reménytelen láthatárral szemben és a borongós ég alatt lészen meg a nagyszerű halál. Gyors, de mégis csendes kézzel, miként fogja elnyesni a tutaj gyékényköteleit, miként fog menni mindenik gerenda külön-külön a Dunának. És miként lészen csodálatos a felesége meg a kormányos őrült vergődése, megvadult birkózása az elpusztulással, miként rémesen kaczagtató, ha majd az örvényben együtt tekergenek. Arra nem gondolt, hogy ott csak ő is együtt lesz velök.

Hát kúszott négykézláb a középső gerenda felé. Ha ez a többitől elválik, ugy Márton Eszter és Kollár János is elváltak. S csak azt várta még, hogy az ár a Duna közepére vesse a tutajt. Oda értek, a honnan nincs menekvés. Ugy hát még egyszer megbámulta a láthatárt keletről nyugatnak, északról délnek, vajjon nem merül-e föl hajó. Csendes világ volt a Dunán, a szürke táj is szunnyadt körülötte. A munka jól esett neki. Fürésze alatt pattogott a gyékény, Kollár János és a szeretője csak szuszogtak gondtalan tovább.

– Fel fogtok ébredni, ha mosakodni kell majd… – mondogatta magának.

Aztán a munka nem haladt ugy, a mint óhajtotta volna. Tompa volt a fürész, a gyékény pedig erős. Lázas sietség kergette a karját, a mikor látta, hogy nem ér czélt, a mikor félt, hogy felébrednek még mosakodás előtt. A szerszáma meggörbült a kezében, lassan-lassan vesztett az erőből. Hát kést ragadt. Előbb a kormányos – aztán az asszony. Annak a kreolszin-arczú, fekete szemű vászoncselédnek is átmetszi a torkát. És itt ért véget az ereje. Mert mig ott volt föléjök hajolva, mig látta a feleségét szépen és duzzadón az egészségtől, telt vonásain az álom fenséges nyugalmával, kinlódott mint csapdába került patkány. Az asszony vad szépsége, buja ajka, buja teste hirtelen lefogta. Oda volt kötve a tekintete a felesége dagadó emlőihez, a sárgás-fehér czombjához, melyről a hajnali szél feltépte a ruhát. Hát lehajolt s megcsókolta a meztelenségét. Vágya az ölelésre erősebb volt, mint az, a mely hajszolta késsel a kezében a kormányos felé. Felébredt az asszony is, meg a szeretője is. Kikötöttek lenn valahol Mohácsnál.

* * *

A mikor készen voltak a rakodással, a kormányos elküldte a munkását. Azt mondta neki menjen be Mohácsra s hozzon bort onnan. Márton Mihály ment. Bizony nem a bor végett menesztették. A kormányos meg a szeretője, az ingó tutaj után szilárd talajra vágytak. Hát oda temetkeztek a parti füzesbe. A gyönyörük közben hirtelen hárman lettek. A vén Kollár jött közébük. Valamilyen bolond hullám, az éjszaka viharából, verte a holttestet arra. Rémülve bámulták mind a ketten. A vén kormányos is visszameredt rájok, kimosott szemüregével. A ruhájából, meg a lerongyollott húsából adott egy-egy darabot a fiának is, a munkásasszonynak is. Szerette volt mind a kettőt s mintha emlékül adta volna. Aztán el akart menni ismét. A bolond hullám ugy jött érte, mint a Grál-hattyúja Lohengrinért. De marasztalták, bár rosszkor jött. Hát maradt, mig a mohácsi káplán el nem temette. Keresztül vitték a főutczán, a lakosság örült a látványosságnak.

Aztán mentek haza a tutajosok. Negyednapra otthon voltak s mi sem változott közöttük. Márton Mihály megmaradt férjnek, Márton Mihályné megmaradt feleségnek, szeretőnek egyaránt. Ugy volt, mintha a kormányos meg a munkása szép békén megosztozkodtak volna, a nélkül, hogy megmondanák egymásnak. Csak dolgoztak tovább, usztattak a Dunán, mig akadt mit usztatni. Egyszer aztán nem akadt többé. Rossz sor érte a tutajosokat; mintha a gőzhajózási társaság minden fát, minden cserepet elfalt volna előlük. Kollár János nem akart éhen halni s okosabb volt az apjánál. Elment kormányosnak a társasághoz. A tutaj gerendáival valamelyik budai gyár a kazánját fűtötte be. Végre is az öreg Kollár hű tutajai maguk csinálták a gőzt, melyet gyűlölt a vizbefult gazdájok.

És a mikor nem volt többé tutaj, szerelem se volt többé. A Márton Eszter kreolszin arcza nem tudott tüzelni s csak két nagy fekete szeme égett, mig azt mondta a kormányosnak, hogy szereti s nem tud el lenni nélküle. Olyan fájdalmasan csengett a hangja, mint a mikor a hajósdalt énekelte. A fiatal Kollár nem szerette a dalt s már unta az asszonyt. Csak durva tutajmunkás vala, néha részeg is a pálinkától. Legyűrte az asszonyt, fojtogatta. Márton Mihály igy került közéjök. Hát mig szerelemben találta őket, órákon elvivódott s végre is, az ő napszámos lelkével és agyával meg tudott nyugodni. De most, vérző feleségét látva, egy pillanatig sem habozott. Ám kést rántott és meggyilkolta a kormányost.

MESE A HÁROM KISASSZONYRÓL.

Három kisasszony ugy tett, mint a hogy gimnáziumban szoktak a tanulók, a mikor vége van az utolsó esztendőnek. Három kisasszony ugyanis azt mondta egymásnak, hogy tiz esztendő multán találkozni fognak.

Mert most elválnak. Bevégezték a felsőbb leányiskolát, tanultak sok minden szépet és jót. Egészen hosszú ruhát kapnak, a mamájok megigérte, még vizsga előtt. Nem az iskoláé, hanem a férjöké lesznek, ha ugyan azé lesznek. Ám mindegy. Ma fiatalok, szépek, boldogak és szüzek mind a hárman. Hát tiz esztendő mulva? Melyiknek lesz fekete bajuszos férje, melyiknek szőke; melyiknek lesz aranyhajú babácskája, egy, kettő, három vagy talán négy; melyiknek lesz háza a köruton, elegáns fogata, csillogó gyémántja, selyemruhája. És melyik lesz boldog, melyik boldogtalan. És melyik lesz a férjéhez hű asszonyság és melyiknek lesz szeretője.

Azt mondták mind a hárman:

– Milyen édes lesz férjhez menni!

Hát elváltak, hogy férjhez mehessenek.

* * *

Az egyiket már várta odahaza a parthie. Meg volt csinálva, hogy Hári Flóra és Kúz Artur férj és feleség lesznek.

A fiatal ember szolid ember. A »Nagy Bank«-nál van alkalmazva, az igazgató rokona. Egykettőre ő lesz a direktor, a mostani ugyis öreg már. Aztán szép, nagy kék szemei vannak, lelkiismeretesen ápolt szőke bajusza és fehér keze. Az alakja egyenes, mint gyertyaszálé. Művelt, olvasta Renant és Schoppenhauert, szereti a Wágner-muzsikát és jó szive van.

A leány, jó nevelt leány. Aztán szép is; kissé ugyan bolondos természetű, de az nem tesz semmit. Sok van benne a szenvedélyből, a szemeiben sok a tűzből – ez minden.

Hát Hári Flóra odaállott az anyja elébe. Olyan rendithetlen volt, mint kőszobor. Ugy is szólott, mintha kőszobor beszélne az ő kőnyelvével:

– Gyűlölöm, utálom. Nem akarok lenni a felesége!