Part 9

– Mert ezt én lőttem Indiában s a bátyámnak ajándékoztam. Ő tőle kaptad?

Néma csönd.

– Mióta vagy a kedvese?

Mary zokogott.

– Mit sirsz? Hisz jó dolgod van. A kedves bátyám roppant gazdag s melléje nagyon ostoba; te meg szegény vagy és okos: éppen összeilletek.

Egy darabig a bengál harci indulót verte a két sarkantyujával, aztán elnevette magát.

– Ez kómikus. A bátyámnak viszem az oroszlánbőrt, használat végett, pedig én vagyok a szamár. Ez az oroszlán nagyon jó szolgálatot tett nekem, sajnálnám itt hagyni; küldesd a Charing-Cross-hotelbe. Adieu, kis csalfa!

… Eltávozott. Rá egy évre agyonlőtték Szudánban.

LEVÉL A JÉZUSKÁHOZ.

A Gyurka haza jön az iskolából, s táskáját le nem téve, kabátját le nem vetve szól:

– Papa, tud a Jézuska olvasni?

Az ilyen Jézuska-kérdésekkel szemben nagyon bizalmatlan vagyok, mert sohse tudom, hogy a gyerek miféle karácsonyi titkot akar kivenni belőlem, a melyet neki még nem szabad tudni. Azért csak némi habozás után feleltem:

– Tud.

– Hát magyarul tud-e?

– A Jézuska minden nyelven tud.

– Hogyan?

– Ugy, hogy ráteszi a kezét a könyvre, s rögtön tudja, hogy mi van benne. A hogy a doktor bácsi rátette a multkor a kezét a melledre, s rögtön tudta, hogy beteg vagy.

Ez a kissé sántitó hasonlat eloszlatta György ur tizéves elméjének minden kételkedését s igy felelt:

– Akkor a Vágónak igaza volt.

– Mit mondott a Vágó?

– Azt, hogy karácsony előtt meg lehet irni a Jézuskának, hogy mi a kivánságunk, s ő mindent teljesit.

– De csak azét, a ki jó.

– Irhatunk mi is, papa?

– Hogyne, csak rajta.

Erre a fiuk és lányok rögtön összeültek tanácskozni. Napokon keresztül csak tanácskoztak és jegyezgettek, végre friss tintával, uj tollal a tiszta papiros elé ültek s nagy izgatottsággal mindegyik elkezdte szépen sorjába fölirni, hogy mit kiván a Jézuskától. Még Palkó is kapott egy vörös ceruzát, egy darab papirost, s nagy buzgósággal hatalmas ákombákomokat rajzolt.

Két nap alatt készen voltak a levelek, egy napig még tanakodtak azon, hogy mit felejtettek ki, aztán leragasztották.

– Papa, hová tegyük?

– Hát Mikuláskor hová raktátok a cipőtöket?

– Az ablakba. Gyerekek, rakjuk az ablakba.

Ki is rakták mind az ablakba, s most már a napokon át tartott csönd és rend teljesen fölomlott. Az a nézet kapott lábra, hogy most már szabad a vásár, lehet rosszalkodni, mert a levelek visszavonhatatlanul elmentek a Jézuskához, az ajándék biztos.

A Gyurka nagy elbizakodottságában összeverekedett az öcscsével, a miért az anyja, bár a fiu nagyon ellenkezett, becsukta az éléskamrába.

Mikor hazajöttem és értesültem a dologról, kieresztettem a fiut, s mint kuria (mert az asszony legföljebb királyi tábla lehet a háznál) sulyositottam a büntetést. Még pedig a következőképp:

Megnéztem az ablakot. A Jézuska hála Isten még nem vitte el a leveleket. Kivettem a Gyuri levelét s a gyerekek feszült figyelme közt fölbontottam.

– Mit csinál vele a papa? – kérdé az urfi szepegve.

– Beleirom, hogy számodra egy nagy virgácsot is hozzon.

– De nem fog ám hozni.

– Miért?

– Mert a Jézuska sohase hoz büntetést, csak ajándékot. A büntetést a Mikulásra bizta az Isten.

Meghökkentem. Ebben van valami. Nem kell a Jézuska fényes nimbusát tönkretenni.

– Jó, igazad van. Hanem akkor kihuzok egyet a kért könyveidből.

Itt a Kata sugott neki valamit.

– Jól van papa, – szólt György ur vidám ábrázattal, – akkor huzza ki a maga könyvét, a _Hős fiuk_-at.

(Szépen vagyunk. Mint iró én vagyok gyermekeim előtt a legnépszerütlenebb.)

– Miért éppen az enyimet?

– Mert az ugy is megvan a maga könyvtárában.

(Vagy ugy? No igy megbocsátok.)

Kihuztam a _Hős fiuk_-at s az egész paksamétát visszatettem az ablakba. Este volt, mind lefeküdni készültek. A vetkőzés ezuttal nem járt a szőnyegen való hempergéssel s az ágyról való lebukfencezéssel, ellenkezőleg, nagy csöndben folyt le, mert a Kata mesélte nekik, hogyan jutnak el a levelek a Jézuskához.

– Tudjátok, mikor már mindenki elalszik, még az utcai lámpások is és senkise jár az utcán, nagy fehér sasokon ülve száz meg száz kis angyal száll le a városba, ablakról ablakra jár, keresztülnyul az üvegen (keresztül tud ám az angyal nyulni a falon is, még ha vasból van is) s beszedi a leveleket. Mikor mind beszedték, a fehér sasok röpülnek velük az ég felé. Az első csillagnál megpihennek, ott sok ezer fehér szakállu öreg bácsi lakik, a kik átvizsgálják a leveleket. Ezek az öreg emberek mindenkit ismernek, a ki a földön lakik. Egész nap a csillag szélén ülnek, s hosszu messzelátókon nézik a földet, s mindent látnak, a mi ott történik. Ők átolvassák a mi levelünket is. Ha aztán van egy fiu, vagy leány, a ki különben jó magaviseletü, de rosszul tanul: ezért a rossz tanulásért kihuznak egy könyvet, vagy egy játékot. Ha valakiről tudják, hogy torkos (Maca, ez neked szól), azért is kihuznak egy ajándékot. Mikor mindezt elvégezték, a fehér sasok repülnek tovább a kis angyalokkal és a levelekkel. A következő csillagon laknak a mindentudó idősebb angyalok, a kik még egyszer átvizsgálják a leveleket, s ujra kihuznak valamit. Ezek az idősebb angyalok nappal kint sétálnak a mezőn, hol aranyból van a fű és gyémántból a virág, este pedig a mint leereszkedik a felhő s párnaként beteriti a mezőt, vagyis a jó Isten megveti nekik az ágyat: lefeküsznek és megálmodnak mindent, a mit a földön az emberek cselekesznek. Mikor ők is elvégezték a dolgukat, a kis angyalok a fehér sasokon ülve repülnek tovább, tovább, föl a legfényesebb csillaghoz. Ez a legfényesebb csillag a kis Jézus házának ablaka, mely mindig nyitva van és mindig ragyog. Ezen az ablakon a kis angyalok egyszerre bezuditják a sok levelet, mely ugy hull oda be, mint télen, mikor a hó esik, a hópelyhek milliói a hogy hullanak az égből.

Erre György ur, a ki már az orráig huzta a paplant, megriadt.

– S a Jézuska megint kihuz? De jó, hogy olyan sokat irtam a levelembe…

– Nem, a Jézuska már nem huz ki semmit… Ő csak kiadja a parancsot, hogy melyik gyereknek melyik angyal viszi az ajándékokat…

– Csönd, aludjatok, – szólt rájuk a mama s elfujta a lámpást.

S én a szomszéd szobában meghatva gondoltam arra, hogy ez a sötét gyerekszoba mily dicső birodalommá változott át e pillanatban: csillagsugaras, aranymezős, gyémántvirágos tündérbirodalommá, melyben fehér sasokon apró angyalok repülnek csillagról csillagra.

Másnap délután a Gyuri egy kopott ruhás, lyukas könyökü fiut hozott haza az iskolából.

– Papa, ez a Hoffmann, a ki egy osztályba jár velem.

– Mit akar?

– Elmeséltem neki, hogyan irtunk levelet a Jézuskának és hogyan szedték össze és vitték a csillagba az angyalkák. Azt mondja, hogy ő is szeretne irni.

– Hát miért nem ir?

– Mert nincs neki se apja, se anyja, se testvére, a ki megmutatná neki, hogyan kell irni… és hogy ő olyan szegény fiu, hogy őt még a messzelátós fehérszakállu bácsik meg a mindentudó angyalok se ösmerik…

Ekkor megszólalt Hoffman:

– Kérem, bácsi, én pincében lakom, oda nem látnak le az égből…

– Dehogy nem, fiam, az égből mindenkit látnak…

– De engem nem; én rólam nem tudnak semmit, mert engem nem is Hoffmannak hivnak.

– Hát?

– Szabónak – Hoffman az az asztalos, a ki nevel…

– No majd meglátod, hogy észrevesznek az angyalkák, csak ülj le a Gyurival és irjátok meg a levelet…

Gyuri boldog volt, mert csak azért hivta el a fiut. Neki ültek s egy óra alatt szerencsésen elkészültek a kivánságok listájával.

Ekkor Gyuri kétségbeesett arccal jön hozzám.

– Papa, nem tudjuk, mit csináljunk a levéllel.

– Miért?

– Mert a Hoffman olyan pincében lakik, a melynek nincsen ablaka… az inasokkal van ott együtt.

– Jó, hát tegyétek ki a mi ablakunkba.

Ki is tették s a szegény Hoffman elégedetten távozott. Kivánalmai különben szerények voltak. Csak sok-sok cukrot, süteményt, egy labdát, egy fütyülőt s egy ostort óhajtott. Meg is kapta, no meg két viseltes ruhát a Gyurkától.

A Jézuska különben elkövetett egy feledékenységet is: Gyurkának meghozta a kitörölt _Hős fiuk_-at.

A mit György ur ugy magyarázott, hogy ő még sem olyan rossz fiu, mint az apja gondolja.

Kata ellenben ugy, hogy a papa olyan hires iró, hogy munkáit még a mennybéli hatalmak is tisztelik.

Ez az elismerés volt az én karácsonyi ajándékom.

AHMED.

Elmondom a kis Ahmed történetét, hallgassatok reám.

Ahmed Jezero mellett született, mikor az apja meg az anyja hazafelé lovagolt a jajcai vásárról. Jajcát már egy jó félórája elhagyták, de Jezeróhoz még messze voltak. Azért a derék Riza bég, az apa, nem kis zavarba jutott, mikor az asszony jelentette, hogy Ahmed meg akar születni. A lovakat egy fához kötötte, az asszonyt a fűbe ültette, maga meg lement az ott folydogáló Pliva vizéhez, megmosakodott a hüvös habokban, hogy elméje tisztuljon és gondolatai világosabbak legyenek és aztán elkezdette a fejét törni.

Allah nem vonta meg segitségét jámbor és hív szolgájától. Rizának eszébe jutott, hogy itt, ahol a Pliva vizesései közt most állanak, lakik a komája, Jusszuf, a molnár. Megint lóra kaptak és pár pillanat mulva már a malom előtt égő nagy tüz mellett állva üdvözölhették Jusszufot, a ki a jóféle piláfot marékszám ette, közbe-közbe aludt-tejet hörpintve rá, a miből látható, hogy a garat nem üresen járt, vagyis a malom virágzott. Az asszonyok elvonultak a maguk külön szobájába, a két érdemes férfiu sürü cigarettázás, de kevés beszélgetés közt melegedett a tüznél, itta a fekete kávét és hallgatta a vizesések moraját.

A hold sárga pompájával gyorsan keresztülvonult az égen. Utána kis ideig homály volt, de aztán kelet felé uj világosság mutatkozott, jelentve, hogy az égnek hatalmasabbik királya közeledik. Ugy három óra tájban a lakóháznak egyik emeleti rácsos ablakában megszólal Jusszuf felesége:

– Riza bég, örvendezzen a te szived, fiad született.

Riza fölemelkedett, kelet felé fordulva keresztbe font karokkal háromszor meghajolt és mindannyiszor ezt morogta:

– Áldassék érte Allah. Legyen a fiu neve Ahmed.

Ekkor Jusszuf odalépett hozzá és szóla:

– Legyen a te fiad testben és lélekben hozzád hasonló, de tenálad több, óh, emberséges bég Riza. Ha te bátor vagy, legyen ő hős, ha te jómódu vagy, legyen ő dúsgazdag, ha te csinos vagy, legyen ő csodaszép. Ezt kivánja neked tiszta szivből a Pozorból való plivaparti molnár Jusszuf fia Jusszuf.

A két török mélyen meghajtotta magát s jobbkezükkel szivüket, fejüket és ajkukat érintették. Aztán ujra lehevertek és némán cigarettáztak tovább.

Egyszerre csak ujra megzördült a rácsos ablak és Jusszuf felesége kiszólt:

– Riza bég, szenvedő asszonyod kivánja, a ki nevednek és jóságodnak örököst adott: Eredj a jajcai országuton a meddig csak vak koldussal nem találkozol és kérdezd meg tőle, mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel jött a világra a plivaparti Jusszuf molnár házában?

Riza bég elindult a fehér országuton. Százhetvenkettőt lépett, mikor szembe jött vele az öreg Mehmed, a kinek a Fekete-hegyek közt kisütötték mind a két szemét, hogy soha többet rabolni oda vissza ne térhessen.

– Megállj, Mehmed, fehérszakállu vén koldus, Riza bég beszél hozzád.

Mehmed üres szemgödreit a hang felé forditotta.

– Mit kivánsz, emberséges bég?

– Vén koldus Mehmed, a ki befelé forditott tekintettel mindig önmagadat vizsgálod és gondolkozol olyan dolgok fölött, melyekről talán mi semmit se tudunk, mert látószemünk a világ gyönyörüségeit viszi fejünkbe, felelj meg egy kérdésemre.

– Mi legyen az, kérdezz.

– Mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel született a plivaparti Jusszuf molnár házában?

Mehmed megsimogatta a szakállát. Aztán lefeküdt és fülét a földhöz szoritva, mormogni kezdett:

– Feleljetek ti, földnek szellemei.

Aztán az erdő felé tárta ki karjait és éles hangon a lombok közé kiáltott:

– És mit szóltok ti, szőrös manói a nagy rengetegnek?

Pár pillanatig figyelt. Aztán egy csomó kavicsot markolt föl, lecammogott a viz partjára és belehajitotta.

Az apró kövek nagy zajjal, bugyborékolva tüntek el.

– Zavarlak, zavarlak benneteket, ti vizi tündérek. Feleljetek a kérdésre, feleljetek.

Egészen a viz mellé fekve rikácsolta el ezeket a szavakat, s pár percig hallgatva figyelt. A hullámok lassu morajjal csapkodták a partot.

Aztán fölemelkedett.

– Riza bég, hallod-e az üzenetet?

– Hallom.

– A föld néma. Az erdő nem felel. De a viz mindig fecseg, az megszólalt. Azt suttogták fülembe az ő tündérei, hogy a plivaparti Jusszuf molnár házában született fiu boldog lesz, mert nem a maga lábán fog járni.

Riza bég egy kis ezüstpénzt adott a koldusnak és visszaballagott. Ahmedből tehát nagy ur lesz, mert nem a maga lábán jár. Vagyis kocsin, lóháton, hajón. Helyes, nagyon helyes.

Mikor a malomhoz ért, Jusszuf még mindig a tűz mellett hevert. Riza be akart menni a házba.

– Megállj, – szólt rá Jusszuf.

Riza megállt. Juszuf felült és hallgatagon egy bottal sokáig piszkálta a parazsat. Végre megszólalt:

– Ne menj be a házba.

– Miért?

– Mert tenálad sokkal nagyobb ur van odabent.

– Kicsoda?

– A halál.

Riza egyet rándult, mintha a nyakára hurkot vetettek volna. Odalépett Jusszufhoz, melléje térdelt és halkan igy szólt hozzá:

– A fiu?

– Nem. Az asszony.

Riza bég fölkelt… nehezen… lassan… mintha valami nagy terhet tettek volna a vállára… Szinte nyögött. Bement a házba. Jusszuf pedig végignyult a földön, s egészen a tűzhöz könyökölt. Szinte beleért a szakálla.

Nemsokára kijött a házból Riza bég.

Kezében, fehér feredsébe takarva, a kis fia. Lassan elindult.

Jusszuf felült, s utána bámult.

– Hová viszed? – kérdé.

Riza nem felelt. Leért a folyó mellé. A viz itt széles hullámokban hömpölygött a vizesés felé, melynek zaja mint távoli mennydörgés hallatszott ide. Aztán Riza fölemelte karját, s a fiut messze bedobta a vizbe.

Nem nézett utána. Hirtelen visszafordult. Lassu léptekkel a tűzhöz jött, lehevert, s belebámult a parázsba. Csend volt. Egyszerre rekedt hangon megszólalt:

– Ő megölte az anyját, én megöltem őt.

A csalfa vizitündéreknek igazuk volt. Akkor lesz boldog, ha nem a maga lábán jár, ott uszik, lebeg, gyenge kis testét szelid ringással viszik az alattomos hullámok. Talán a vizi tündérek emelik vállaikon, s édes dalt zengenek hozzá, neki, a ki már csakugyan boldog, mert meghalt. A forgatag elkapja… lezuhan a mélybe… a feredse megakadt egy sziklán, s a viz sodra lebegteti, csapkodja, mintha egy fehér női alak kétségbeesve kapkodna a gyermeke után.

*

Elmondtam. Hol hallottam, nem tudom, de ott jártam e helyeken és talán a jezerói vizesések dörején át meghallottam a gyermek nyöszörgését és az anya sikoltását? Vagy a körülálló őserdők morajából tört hozzám a véres panasz? Vagy talán álmodtam a jajcai barna váromladék alatt? Nem tudom. De emlékszem utamból sötét, vésztjósló szemekre, szenvedélyes arcokra, szívtépő bús dalokra, elfojtott jajszavakra, rácsos ablakok mögött siró, szenvedő nőkre, marcona férfiakra… S mikor ezek mind megelevenednek emlékezetemben, igy kiáltok: Nem álmodtam, igaz volt.

A DECEMBER.

Ő a nagybácsi a hónapok közt, a kedves, jó, öreg nagybácsi, a ki valahányszor megjelenik köztünk, a zsebei tele vannak édességekkel és ajándékokkal. Mindenki örül a megérkezésének, mindenki búsul a távozásán. Jó meleg szobával várjuk s még ölelését is téli kabátban fogadjuk. Sőt nyakig begombolkozunk előtte, a mit ő nem vesz rossz néven, bár meglehetősen hidegen bánik velünk.

A karakterét az adja meg a decembernek, hogy befejezi az esztendőt s tanuja a mi megtört reményeinknek, melyek januárban oly magasra duzzasztották keblünket. Ez az önkritika hónapja, melyben szemlét tartunk a fölött, hogy mit váltottunk be abból, a mit az év elején fogadtunk s rájövünk, hogy meg lehetünk-e elégedve magunkkal vagy nem. Ez az önkritika csak decemberben szigoru. Más hónapokban könnyü vérrel azt mondjuk a mulasztásra: „Eh! majd megcsinálom a jövő hónapban!“ Decemberben ezt már nem merjük mondani, mert a jövő hónap már a jövő esztendőt jelenti. S azért inkább magunkba szállunk és elismerjük hanyagságunkat.

Ez a decemberek pszikológiai jelentősége. De sokkal nagyobb jelentősége van külső nyilatkozásainak.

Három olyan napja van, melyen ajándékokat szokás osztogatni: a _Mikulás_, a karácsony és az ujév. Az ujévet is beleszámitom ebbe a hónapba, mert ezeket az ajándékokat is decemberben kell megvenni, s a megvétel keservei decemberre esnek, holott az ajándékozás örömeit már januárius foglalja le magának.

Ez az ajándékvásárlás az alapja egy nagy csomó üzlet virágzásának. Ma már a Mikulás kezd versenyezni a kis Jézussal, s alig kezdődik el a hónap, szaladunk vásárolni püspököket, krampuszokat, kéménysöprőket, cukrot és más egyebet, s igy edződünk a karácsonyi nagy vásárra. Mikulás és karácsony közt elég hosszu az idő, hogy a gyerekek elrontott gyomra helyreálljon és képes legyen befogadni a második édesség-rohamot.

Különös jelek mutatják a karácsony közeledését. A családi kötelékek meglazulnak. Az asszony nem bánja, ha hosszabb ideig maradsz a klubban, a kis leány minden héten háromszor a nagymamánál ebédel, s valahányszor haza mégy, mindig azt veszed észre, hogy a szobalány a kapuban les és szalad be, jelenteni érkezésedet. Franciaországban a szobalánynak ilyetén eljárása családi drámát jelentene: egy huszárkapitánynyal, revolveres férjjel, megölt asszonynyal és esküdtszéki fölmentéssel. De hála civilizálatlanabb viszonyainknak, minálunk ez a különös dolog családi örömöket jelent. És nemcsak, hogy nem ragadod meg a sápadó szobalányt, fülébe dörögvén:

– Nyomorult, te egy követ fujsz hűtlen asszonyoddal!

Hanem ugy téssz, mintha mit se vettél volna észre s ha a feleséged kérdi:

– Ugyan, hol lehet az a Böske? Már egy fertályórája, hogy a boltba küldtem. Bizonyosan a kapuban álldogál; – akkor mélyen hallgatsz, s csak magadban konstatálod, hogy a Böske személyesen és jóval erélyesebben megkapná ezeket a szemrehányásokat, ha csakugyan a kapuban álldogált volna.

Mindezekből a jelekből, ha a családi életben csak egy kis tapasztalatod van, összeállithatod a következőket:

Karácsonyi ajándékul kapsz egy pár papucsot, egy házisapkát és egy kihimezett szivartárcát. Az egyiket a feleséged, a másikat a leányod késziti. A fiuk nem készitenek semmit. Azok vagy verset szavalnak neked Pósa Lajostól, vagy szekundát hoznak haza a karácsonyi bizonyitványban a latinból. Ez az igazi meglepetés, mert erre legalább nincs elkészülve az ember.

Ha Böske csakugyan a füszeresnél jár és nincs ideje téged lesni és te ennek folytán váratlanul betoppansz, mire az asszonyka zavartan hebeg és himez-hámoz: akkor biztosra veheted, hogy _himez_; sőt több mint bizonyos, hogy a nagy sietségben a köténye alá rejthette csak a munkát, s alig várja, hogy szobádba menj és ő a meglepetést jobban elrejthesse.

Minél jobban közeledik a karácsony, az ajándék tünetei annál aggasztóbbak lesznek.

Az asszonykát hirtelen makacs köhögés lepi meg. Néha olyan jóizüen köhög, hogy a szeme is könnybe lábad. Ez igy tart huszonnégy óráig, te sajnálkozol, mire ő ezzel a kéréssel lep meg:

– Édesem, ne dohányozzék itthon egypár napig. Nagyon csiklandozza a torkomat, s köhögésre ingerel.

– Óh, kérem, nagyon szivesen. Hát mért nem mondta hamarább?

Rettentő rosszul esik ugyan ebéd után a csibukot és vacsora után a szivart elhagyni, de hát délben a fekete kávéhoz és este a teához idegesen összetördelsz és szétharapdálsz öt-hat fogpiszkálót és néhányszor rámordulsz a gyerekekre. A dohányzást nem pótolja, de egy kicsit lecsillapitja izgatottságodat, melyet a füst hiánya okoz.

A második füst nélkül végződő ebéd után, mikor már a bajuszod végét csavarod be a fogaid közé, az asszonyka igy szól:

– Látom, hogy maga szenved. Ugyan tegye meg, hogy a mig a köhögésem nem szünik, igya meg a kávéját a klubban. A kedvemért!

A klubban! A kedvéért! Ahán, most már össze tudom állitani az egész manővert. Az asszonyka a himzéssel el van késve. Nem is készül el vele karácsonyig, ha én annyi időt töltök otthon, mint máskor. Engem tehát el kell tuszkolni hazulról, a minek sorrendje a következő: 1. A köhögés. 2. Kérelem, hogy a férj ne dohányozzék. Ha a férj önző, akkor ő maga kijelenti, hogy egyelőre a klubban ebédutáni feketekávézik. Ha jó és önzetlen, akkor nem dohányzik, de otthon marad. Most jön aztán, hogy az asszonyka (rendes körülmények közt ádáz ellensége a szivarfüstnek) fölfedezi, hogy: 3. A férj a füst hijján szenved. 4. Kérelem, hogy ne szenvedjen, hanem menjen a klubba feketézni és szivarozni.

És a szerencsés férj lemondó mosolylyal fogja a kalapját, elbucsuzik nejétől, gyermekeitől, s mint egy áldozat, óriás léptekkel rohan a klubba kávézni. Szerencse, hogy ilyenkor a Böskét nem állitják ki a kapuba utána nézni.

Az a férj aztán burokban született szerencsegyerek, a kinek a meglepetésével annyira el van késve az asszonyka, hogy még vacsora után is eltuszkolja hazulról teázni. Ha a késés nem ily nagy, akkor a kis menyecske, a ki ebéd után azonnal észreveszi szenvedéseidet, vacsora után rettentő közömbösen tudja nézni tantalusi szivarszomjadat, s ha pedzeni mernéd, hogy kimégy az utcára elszivni egy szivart, alighanem egypár könny jelennék meg a kék szemek szögletében.

Üdvözlégy, öreg december, üdvözlégy a családapák hosszabbra eresztett póráza nevében. Tudom, hogy kevés ember van megelégedve veled, de én szeretem zuzmarás szakálladat és fagyos sóhajtásaidat. Ha erősen fagy, sokat kell fütésre költeni; ha nem fagy, nincs korcsolyázás; ha nem esik a hó, busul a szánkázni szerető ember és az utcaseprő; ha esik a hó, busul a városi hatóság és a vasutigazgatóság. De te ezzel ne törődjél: a gyerekvilág szeretete beragyogja deres fejedet s örökzöld koszorut fon homlokod körül.

MINDENNAPI ALAKOK.

A szerkesztőséggel szemközt van egy fiakkerállomás. Ma ott megfogadtam egy kocsit holnaputánra. Az alkut megkötöttük és fölmentem a hivatalba.

Pár perc mulva megjelent a kocsis.

– Kérem, azt hallottam, hogy lakodalomra tetszett megfogadni.

– Arra.

– Akkor drágább.

– Miért?

– Mert ahhoz kiállitás kell.

– Miféle kiállitás?

– Cilinder, sárga kabát, virág, borotválkozás, szerszám, lóstuccolás, Csetvájó.

– Mind helyes. De mi az a Csetvájó?

– Jószagu viz, a mivel a kocsit, a pokrócot, meg a keztyümet behintem.

– Jól van.

– Aztán meg, tetszik tudni, én már délelőtt nem igen vállalhatok fuvart, hogy a kocsim tiszta maradjon.

– Az igaz.

– Vörös nyakkendőt is szeretnék felkötni, meg egy szines mellü inget.

– Ahoz már nekem semmi közöm.

– De meg kell tenni, nagyságos ur, mert nemcsak a fiatal párt meg a nyoszolyólányokat nézik ám, hanem a kocsisokat is. Jóravaló kocsis, ha tart magára valamit, köteles ilyenkor kiöltözködni, különben lenyelvelik.

– Ezt nem tudtam.

– Pedig ugy van, kérem. Akármicsoda magától járó gőzbérkocsit találnak is ki, a fiakkeres a kocsisok királya s a fiakker az elegáns kocsi marad mindig. Tessék megnézni: gavallér-mágnás mind fiakkeren jár, sohse a maga fogatán.

Szóval, szombat délutánra szóló szerződésünket egész uj alapokra helyeztük.

Eszembe jutottak a különböző kocsis-tipusok, a kikkel már dolgom volt.

Mikor Berlinbe megérkeztem s az anhalti pályaudvar magasságából lépcsőn leballagtam, egy rendőr minden áron valami pléhtáblát akart a kezembe nyomni. Vadidegen létemre nem értettem meg a nagylelkü adományozás célját és hidegen tovább haladtam. Egy darabig lármázott utánam, aztán vállat vont és osztogatta a többi utasnak a pléhet, melyet mindnyájan elfogadtak.

Az állomás előtt a kocsiknak óriási tömege állt. Mikor körülnéztem, megszólitott az egyik:

– Micsoda száma van?

De furcsa. Nálunk a kocsinak van száma, nem a passasérnak.

– Vigyen el engem a Hotel Kaiserhofba.

– Adja ide a számát.

– De nekem nincs számom!

– Hát akkor, kérem, ne tartóztasson, – és azzal otthagyott.

Különös dolog. A mint az ember Berlin város területére lép, elvesziti a nevét és helyette számot kap, mint a gályarabok!

Akkor vettem észre, hogy a kitóduló utasok a pléhtáblákról hangosan leolvasott számokkal szólitják a megfelelő számu kocsit. Megszégyenülve visszaballagtam a rendőrhöz s alázatosan egy számot kértem tőle. Éreztem, hogy első összeütközésem a porosz állammal rám nézve kudarccal végződött.

Csakhamar megtaláltam a kocsit és minden rendben volt.