Part 8

(Hej bizony nagy sokáig ott volt a haza, elrejtve mélyen a sziveink fenekén!)

Lassanként mégis csak többen kezdtünk járni az isteni tiszteletre. Már legények is kezdtek járogatni. De milyen legények? Az öreg emberek támogatták őket.

És még boldog volt az az öreg, a kinek volt kit támogatni, ölelgetni. Be sokan jártak boldogtalanabbak az édesanyámhoz, a kik sirtalan halottjukat siratták, kinek még fejfájára se borulhattak.

Nyárutója volt, fecskék búcsúztak az eresztől, falevelek a fától; rövidebb volt a nap, hüvösebb az est; őszi alá szántottak a mezőn, szedték a gyümölcsöt, sokat lövöldöztek a szőlőben, mert már rájárt a madár.

Ekkor érkezett a legszomorubb csapat; ispánunk vezette. Mintha betegek lettek volna, pedig semmi bajuk se volt. Se kezük, se lábuk nem hiányzott, se felkötve nem volt. Bevánszorogtak a faluba zajtalanul, mintha lopni jöttek volna, a kutyák vonitva bujtak előlük, a nép összesereglett, mindenki örült a maga hazatértjének, de a hazatértek nem örültek az otthon találtaknak. Mintha a leboruló est árnyai lettek volna, szétsuhantak a házak között.

Ispánunk persze apámhoz ment.

Én utána siettem. Mire utólértem, már a tornácon álltak, apám, anyám s Károly bácsi (az ispán.)

Sirtak mindahárman. Világost siratták. Károly bácsi zsebébe nyult s elővett belőle egy olyan ezüstpénzt, a milyen a Badár Peti mellét verdeste; sokáig csókolgatta; aztán kigombolta a kabátját s egy nemzetiszin zászlót csavart le a derekáról, leteritette a tornácasztalra, s ráborulva zokogott, mint a hogy még férfit nem láttam zokogni.

– Fiam, elveszett a haza, – szólt hozzám édesapám.

Én önkéntelenül a szivemhez kaptam, mintha onnan kiszakitottak volna valamit. A mint a magas tornácról eltekintettem a messze tájra, ott nem vettem észre semmi változást; a falu nyugodtan feküdt, a vacsoratüz füstje kóválygott a házak fölött, tul rajtuk az erdő, a mezők, mind a szokott est képet nyujtották. Okvetlenül a szivemben történt változás.

A magyar szivek e borzasztóan pusztitó telére csúf ősz következett. Eső zuhogott alá, az északi szél a mi völgyünkbe járt orditani s köd nyelte el a falut.

Az ősz egyik leglucskosabb estéjén éppen vacsoránál ültünk, mikor kocsi robogott be udvarunkba.

Nagybátyám jött Szent-Gróthról, vele egy idegen ur. Szó nélkül megölelték egymást, az idegen ur meghajolt.

Engem anyám kivezetett a szobából. Mikor egy fertály óra mulva visszamentünk, apám igy szólt hozzám:

– Fiu, itt van Sándor bácsi, a ki téged a francia és német nyelvre, meg zongorázásra tanit. Te őt nevelő urnak szólitod, s ugy engedelmeskedel neki, mint nekem.

Odamentem az idegen urhoz és kezet adtam neki. Ő megcsókolt. Ezalatt nagybátyám magára szedte bundáját, s a mint jött, oly zajtalanul eltávozott. Négy szürkéjének fáradt lihegését fölhallottam a tornácra.

Mindjárt észrevettem, hogy apám az idegen ur iránt nagy előzékenységet, sőt tiszteletet tanusit. Valami idegen nyelven beszéltek egymással.

– Apám, – szólék bele, – maguk most németül beszélnek?

– Igen fiam! Miért?

– Én kijelentem, hogy németül nem akarok tanulni.

– Miért?

– Azért, mert a német elvitte a Jóska féllábát, mert nyomorékra lőtte a Badár Petit, mert szomoruságot okoz édesapámnak, meg az egész falunak. Én bizony nem tanulom meg a nyelvét annak a rossz németnek.

– Derék fiu vagy, – szólt a nevelő ur furcsa magyar kiejtéssel, – jó barátok leszünk. – Ezzel megint megcsókolt. Apám szemében könnyeket láttam.

(Nem is tudok én németül még most se.)

Másnap reggel furcsára ébredtem: a nevelő urnak bajusza s szakálla eltünt az éjszaka, leborotválta. Haját is egészen rövidre vágta. Alig ismertem rá.

Rövid idő alatt legjobb barátok lettünk. Mindennap 2–3 óra hosszat tanitott, aztán a nagy kertben sétálgatva beszélgettünk.

– Tudja-e azt nevelő ur, – kérdém egy nap őt, – hogy veszve a haza?

Meglepetve fordult felém.

– Kitől hallottad te ezt?

– Az apámtól.

– Tudom, fiam.

– Nagy baj az, ha veszve a haza?

– Látod ezt fészket itt a fák száraz ágai közt. Mit gondolsz, baj lett volna-e az a madárnak, mikor kicsinyei benne voltak, ha te azt onnan leverted volna?

– Halálos baj, a földön pusztultak volna el.

– Látod, mi most ilyen fészkükből kivert, földön vergődő madarak vagyunk.

– Nevelő ur, szereti a hazáját?

– Két hazám volt, mindegyiket elveszitettem, – suttogta maga elé, – most bujdosó vagyok.

Nem mertem többet kérdéssel zavarni. Én nem tudom mi nagy baj lehetett akkor a világon, többet sirtak akkor a felnőttek, mint a gyerekek.

Apám valósággal megrémült, mikor másnap azt kérdeztem tőle:

– Miért bujdosik a nevelő ur, apa?

Térdei közé vett s igy szólt:

– Fiam, te okos fiu vagy, hallgass rám: a német, a ki elvette a Jóska fél lábát, neki az életét akarja elvenni, de ő nem akarja odaadni, s azért elbujt, hogy a német ne találjon rá. De erről, ha szereted apádat és anyádat, soha senkinek se szólj.

Egy délután vad vágtatással lovaslegény száguldott be udvarunkba s levelet hozott Szent-Gróthról, nagybátyámtól.

Apám keze reszketni kezdett, mikor a levelet olvasta.

A nevelő ur nyugodtan rajzolta a házat lent az udvarban.

– Malatinszky! – kiáltá apám harsányan.

A nevelő ur a tornácra sietett.

– A sümegi zsandárpikét fölfedezte önt, tudja, hogy fejére jutalmat tüztek ki, a zsandárok azonnal itt lehetnek; Pista! (ezt az istálló felé kiáltotta) nyergeljétek meg a Villámot; ez a leggyorsabb lovam, hamar kapkodja össze kalapját, felsőkabátját, én azalatt levelet irok öcsémhez, a ki a Bakonyban lakik. Pista, nyergeld meg a Gondost is, Hetesbe vezeted a nevelő urat.

Apám lázasan, hol sápadtan, hol meg elvörösödve beszélt. A nevelő nyugodtan maradt. Fejébe nyomta kalapját, nyaka közé keritett egy köpenyeget, s rövid, de megható búcsu után kivágtatott (Pista lovász kiséretében) az udvarból.

Félóra mulva lovaik nyomát egy husz főből álló lovas zsandárcsapat taposta el az udvarban.

A zsandártiszt a tornác elé ugratott.

– Én Malatinszky Kázmér bárót keresem, volt huszárfőhadnagyot a császári hadseregben, a ki dezertált a rebellisek hadseregébe, s ott kapitányságig emelkedett a lengyel légióban.

– Nem ismerem.

– Tiz ember leszáll kutatni, ha menekülni akar, agyonlövitek. Öt ember a jánosházi, öt a gógánfai uton vágtatva el.

A lovasok fele elrobogott. A többi ott maradt. A tiszt szintén leszállt lováról, kardját hüvelyébe taszitá, szivarra gyujtott, s az udvarban föl s alá sétált. Én meg bámultam őt. Ez hát a német. Jóska visszakérhetné tőle a féllábát.

Egy félóra mulva kocsizörgést és lódobogást hallottam. Öt zsandár jött vissza, kisérve egy kocsit, melyben Pista fetrengett orditva, s mellette Malatinszky ült, Pista fejét az ölében tartva. Lovainkat a zsandárok vezették.

Malatinszky kiugrott a kocsiból, s a zsandártiszthez fordult.

– Uram, én Malatinszky Kázmér báró vagyok, kapitány a magyar hadseregben. Ön engem keres?

– Igen.

– Azonnal rendelkezésére állok. Uram! – szólt hidegen, apámhoz fordulva, – a falu végén megbokrosodott a kisérőm lova, lovasát levetette, s a fiu eltörte a lábát; mialatt sebét mostam a patakban, s bekötöztem, elfogtak a zsandárok.

Apám egy székre rogyott, anyám kezeit tördelte, én ott álltam, s mindebből nem értettem semmit.

– Semmi érzékenység, ez többet árulna el, mint a mennyi az önök érdekében tanácsos, – mondá Malatinszky fojtott hangon; apámat megcsókolta, engem is, anyámnak kezet csókolt, s azzal a szobába indult.

– Báró ur! – szólt a zsandár-tiszt, – katonáim körülállva tartják a házat.

– Ne tartson semmitől, főhadnagy ur, a mint látja, nem vagyok praktikus ember a szökésben.

S egy mosolylyal ajkán eltünt.

Egy perc mulva durranást hallottunk. Malatinszky a legelső szobában agyonlőtte magát.

Igaza lett, életét nem vette el a német, elvette ő maga.

A zsandártiszt kissé vakarta a fejét, aztán _megparancsolta_ apámnak, hogy fogasson be egy szekérbe, s arra tetesse föl a holttestet. A holttest mellé pedig üljön föl maga is, mert neki egy halott nem elég, muszáj egy elevennel is beszámolnia.

Egy év mulva láttam viszont az apámat!

IDUSKA.

Jer, kedves kis leányom, Margit, ülj a térdemre s hallgasd meg, a mit Iduskáról beszélek. Ugy szeretett téged, mig élt; ő tanitott beszélni, ő tanitott járni s ő vigyázott rád, mikor a pándi templom oldala mellett a nagy szederfa alatt, figyelve a madarak dalára és a zsoltárok hangjaira, a porban játszadoztál.

Az öreg szederfa most is áll még s rügyei fakadoznak már, a daloló madarak is visszatérnek hozzá nemsokára: de te hiába fogod várni az Iduska kedves hangját, ő nem fog többé megszólalni soha. A tavasz, mely mindennek életet ád, neki csak a halált hozá.

Most ott nyugszik a ceglédi nagy temetőben, a zajos város e csöndes részében, hol az ellenségek oly szépen megférnek egymás mellett, s földi hivság többé nem bántja őket. Sirja fölött sivit a végtelen pusztán szabadon rohanó szélvész, s zörgeti a koszorukat a fejfán, mely azt mondja, hogy _élt 18 évet_.

… Életem legboldogabb korszakának kedves tanuja volt ő. Huszonnégy éves voltam, szerelmes voltam. S elmentem Pándra, a kies faluba, hol két hegy között, zugó patak partján, a kálvinista vaskakas oltalma alatt igénytelen emberek zajtalan életet élnek. S megjelentem a kálvinista papnál, ki puritán egyszerüségben, szegényül, de boldogan élt családja körében. Dombtetőn állt a ház, a templom mellett, gyümölcsfák között. Egykor temető volt e helyen, s buján termett a föld, melyet a régi halottak rothadása tett termékenynyé. Ott állt a százados nagy szederfa az udvarban, odasimulva a templom oldalához, virágos ágai bekandikáltak az Isten házába.

A toronytetőn csikorgott a vaskakas, lent az udvarban zümmögtek a méhek. Az udvar csupa virág volt. Rózsacsoportok kábitó illatot leheltek. A folyosó oszlopain a fölfutó virága ingott, a kerités hosszában tamariszk-fák ringatóztak a csendes szellőben. A háztetőn galambok nevettek, turbékoltak, hófehér macska mosdott a küszöbön, kis cicák kergetőztek a gyep magas füvében.

Ez volt a papcsalád környezete. S az élet, melyet ez a keret befoglalt, szintén ily idilli volt. A tiszteletes ur, a tiszteletes asszony, azután a legidősebb leány, az én tizenhétéves menyasszonyom, három viruló kis gyermek, s – Iduska, a ki akkor tizenhárom éves volt.

A tiszteletes asszony a kacagó gyermekeknek s a mosolygó virágoknak élt. Vidáman töltöttük napjainkat e földi paradicsomban. Tavasz volt, ábránd s szerelem világa.

De az ábránd hamar valóságra vált, mert bevallottam szerelmemet s viszontszerelmet nyerék. Mindnyájan boldogok valánk – csak az Iduska sirdogált. Mert azon járt az esze, hogy én elviszem a Jankát.

Szegény Iduska! Már akkor magában hordotta a halál csiráját, melynek fejlődését semmi hatalom meg nem állithatta. Gyönge, kicsi, fejletlen teste, behorpadt melle, magas vállai voltak; e kedves, érzékeny léleknek egy roncsolt, beteg, erőtlen test szolgált börtönül, mely halála napjáig megmaradt gyermeknek, mig a szellem egyre növekedett, finomodott. Összeszoritott, tenyérnyi nagyságu kis tüdejével már akkor gyorsan és röviden kapkodta a lélekzetet, mig végre a tüdő elfogyott s a szervezet összeomlott.

Mikor nyaranta mind együtt voltunk Pándon, mily boldog volt e környezetben! Senki nálánál vidámabban kacagni, őszintébben elmulatni nem tudott. Tréfa tréfát kergetett ajkain. De idegenek iránt bizalmatlan volt; mintha érezte volna, hogy testi fogyatkozásai miatt talán azok is bizalmatlansággal tekintenek rá.

Milyen kellemesek voltak vőlegénységem alatt a pándi kirándulások! Hogy kapaszkodtak berobogó kocsimra a gyerekek, hogy sietett ki piruló menyasszonyom, hogy kiáltott a praktikus Iduska mindjárt a cselédekért, hogy a podgyászomat levegyék. S hogy simult aztán hozzám, hogy legalább a félkezem neki jusson. Télviz idején ő hozta mindjárt a jó forró párolgó kávét s ő szalasztatott valakit a harangozóért, hogy a sáros cipőmet megtisztitani a parókiára citálják. Téli estéken, mig kint a kis falu fölött dühöngött a hóvihar s rázta ablakainkat, Iduska volt a legkitartóbb kártyázó s legnagyobb bánata volt, ha vele fogattuk el a fölsőt. A megszokott, szerető körben boldognak, szépnek érezte magát s ártatlan lelkének sejtelme se volt arról, hogy a kegyetlen szeszélyü természet milyen különbséget tett közte s embertársai közt.

Azután sok sirás között elvittem a Jankát és sokáig nem látták őt Pándon. Mikor pedig egy nyáron visszatértünk, a kocsiról leszállt a Janka, utána pedig leszállt egy másik Janka, egy szöszkehaju, kékszemü kis angyal – az te voltál, édes Margit leányom, a kit a boldog Idus, a nagynéni, mindjárt gondjaiba vett.

Mikor nyáron ki-kirándultam családom látogatására, hányszor jöttetek apa elé a bicskei ákácfasorig, hogy kocsimra fölkapaszkodjatok. Iduska vezette a kis csapatot s utközben diszes koszorut font fejükre mezei virágokból. Térdemen, lábaimnál elhelyezkedve, fölvirágozva kocogtunk be a parókiára, hol várt bennünket a nagypapa, a nagymama s a kis mama. Volt ilyenkor öröm, mulatság.

Kedves Iduskánk! Boldog voltál kicsiny körödben, elhervadtál, meghaltál. A tizenkilencedik tavasz virágait már nem érted meg. A kikelet első enyhe lehelete már sirdombod gyepét fogja csókolgatni.

Ne vigasztaljátok az édesanyját azzal, hogy jól tette az Isten, hogy magához vette őt. Beteg volt, nyomorék volt, szenvedő volt.

Mert az anya azt feleli rá: A szép lányomat, a derék lányomat, az ép lányomat elvitték tőlem. Azt hittem, hogy legalább ő arra való lesz, hogy halálomig velem maradjon radjon. Őt nem viszi el senki, ő lesz vigaszom, támaszom, ápolóm, _leányom_, ha már minden lányom elhágy és uj családba lép.

Óh, _anyai_ sziv kikutathatatlan mélységei, mennyi drágakő rejlik még bennetek, a mit nem találtak meg költők és lélekbuvárok.

ÉS MÉG SEM MOZOG A FÖLD.

Tiz esztendei buzgó tanitás után Bokor, a párdi tanitó, nem tudta annyira vinni, hogy valaki tanitványai közül elhigyje, hogy a föld forog.

Az iskola kellőkép föl volt szerelve csillagászati mappákkal, földgömbbel, Bokor ur a nagy fekete táblára is lerajzolta nekik a világrendszert, elmondott nekik minden jelt, bizonyitékot, mely a föld forgása mellett beszél, s mégis a fiuk csak addig hitték, a mig iskolában voltak. A mint a tanitói hatalom körén kivül estek, megtagadták a mestert. A mig féltek tőle, addig hitték.

Egy-egy hosszu télnek a vége felé a gyerekek mégis hinni kezdték a csudát, de aztán jött a nyár, a falu ifjusága szétoszlott a mezőkön, kanászkodni, juhászkodni, s mire visszakerült Bokor urhoz, kipárolgott a fejéből minden hit. Olyankor előlről kellett kezdeni az oktatást.

Végre belátta Bokor ur, hogy Párdon sohsem fogják elhinni a föld forgását, s nem erőltette tovább a dolgot, hanem főgondját az irás-olvasásra forditotta. A föld azért ugy is forog tovább, akár hiszik Párdon, akár nem.

Egy téli alkonyatkor az öreg Csorba látogatott el hozzá, egy jómódu, okos paraszt, a ki olvasni is szokott s még tarokkozni is tudott. Azért látogatta meg most is, hogy valami könyvet kérjen kölcsön a kaszinó kis könyvtárából.

Pipára gyujtottak s a disznótorra fordult a beszéd, melyet előtte való nap mulattak végig Czipósnál.

– Hát tanitó uram meddig volt ott? – kérdé az öreg Csorba.

– Éjfél után kettőkor jöttem haza.

– Kár volt, mert aztán jött a java. A tüz körül kint a havon táncoltak. A legények és leányok összefogózkodtak s ugy forogtak muzsikaszóra a tűz körül, _mint Blaskó alatt a föld_.

Ez megütötte Bokor fülét.

– Hát hogyan forog a föld Blaskó alatt?

Csorba gazda jóizüet nevetett.

– Hát aszongya Blaskó, hogy ez a föld (s ütögette mázsás csizmájával), a kin a tanitó ur háza, meg az enyém, meg az én földem áll, hogy az egész falu, a határ, meg a járás, egy szóval az egész föld _forog_.

– Aztán kicsoda az a Blaskó?

– Egy kátai parasztgazda. Rajta is maradt szegényen, – s Csorba gazda ujra nevetett.

– No, Csorba gazda, hiába nevetnek, mert ennek a Blaskónak okos embernek köll lenni, ha azt tartja.

A paraszt nem nevetett. Felkönyökölt az asztalra, s bizonyos lenéző sajnálkozással tekintett a szeme közé.

– Hát még tanitó uram is hiszi ezt a dolgot?

– Hogy a föld forog? De hiszem ám, hiszen abban Blaskónak tökéletesen igaza van.

– Már hogy Blaskó hiszi, a maga tudatlan paraszt eszivel, azt értem, de hogy a tanitó ur higyje uri ember létére, a kitől az egész falu tanul, azt már soha sem gondoltam volna.

– Hát maga nem hiszi?

– Nem én. Isten ments!

– No, majd elhiszi mindjárt.

Bokor ur átfutott az iskolába s áthozta onnan a földgömböt, mely, ha pörgették, sebesen és nyikorogva forgott a saját tengelye körül. Tengerek és szárazföldek igen szépen látszottak meg rajta, bár nem lehetett egészen tisztán kivenni, hogy hol végződik a tenger és hol kezdődik a szárazföld. Ellenben igen jól látszott, hogy hol böködnek rá legtöbbet a parasztgyerekek s mely éghajlatot kedvelnek a párdi legyek. A jeles földgömbön Magyarországnak is jutott egy akkora hely, mint a fél tenyerem s ide bele volt irva Párd, a gyöngébbek kedvéért, nehogy a gyerekek valahol az Atlanti oceán közepén keressék szülőföldjüket. Bokor ur Csorba koma elé állitotta a gömböt s melléje tette a gyertyát. A gyertya képviselte a napot, bár ezt a föltevést Csorba koma erős fejcsóválással fogadta. S elkezdődött a magyarázat. Itt lakunk mi magyarok. Erre forog a föld, s ha igy van fordulva, akkor nálunk éjszaka van (most éppen ugy van fordulva), ha pedig igy fordul, akkor ránk süt a nap és nappal van.

– Hát a nap, az nem mozdul?

– Az egy helyben áll.

– Hogy tudja ezt a tanitó ur?

– Tudós emberek, a kik a csillagokban olvasnak, kiszámitották.

– Lehet, hogy igy van, ott a hol kiszámitották. De nálunk Párdon senki sem számitotta még ki.

– Párdon sem lehet máskép, mint ott.

– Nem-e? Voltam én Taljánországba katona, aztán ettem narancsot a fáról decemberben, a mikor itt nálunk krumplit is csak a veremből lehet szedni. Hát az nem más?

– Persze, hogy a föld egyes helyein más-másképpen folynak a dolgok. De vannak dolgok, a melyek mindenütt egyformák. A föld itt is forog Párdon, meg egész Pestmegyében, meg Taljánországban is és mindenütt. A nap pedig áll akár innen nézve, akár Taljánországból.

A csillagászati értekezést Bokorné szakitotta félbe, a vacsora föltálalásával. A buzgó tanitó nem akarta Csorba gazdát elszalasztani, most, mikor már félig meg volt csipve a tudomány számára. Ott marasztotta vacsorára s Csorba uram sokkal könnyebben bevette a csuszát és a bort, mint a tudományos tanokat. De a vacsorának megvolt az a haszna, hogy Csorba uramat fogékonyabbá tette a csillagászat iránt. Mert, a mint megtörölték a szájukat s ujra elővették a földgömböt, rövid kapacitálás után Csorba uram kijelentette, hogy _ő most már hiszi, hogy a föld forog_.

A tanitó ur vállára vert és koccintottak. Beszélt Csorba gazdának a tudomány szépségéről, a legujabb találmányokról s dicsérgette, hogy ő (Csorba) most már mennyivel különb ember a többinél.

Kilenc óra után fogta Csorba gazda a kalapját s kászolódott. Bokor uram gyertyával kisérte ki az első hivőt, a kit meg kell becsülni. Magasra emelte a gyertyát s figyelmeztette Csorbát, hogy bele ne essék ebbe a gödörbe itt balról, s bele ne lépjen abba a pocsolyába ott jobbról. (Szép is volna, megtérése estéjén.) De Csorba gazda nem indult el, hanem füle tövét vakarva, gondolkozni látszott.

– Hát tanitó uram! – szólal meg, – az már szent, hogy én hiszem, hogy a föld forog. De egyre kérem: _ne tessék ezt senkinek se mondani_.

– Mér’? Hisz kendnek az csak dicsőségére válik. Avval is különb a tudatlan embereknél.

– Azér’ még se tessék elmondani. Vagy tán ellenségem a tanitó ur?

– Éppen azért mondom el, mert nem vagyok ellensége. Hadd tudják az emberek, hogy milyen okos ember az öreg Csorba.

– Látom már, hogy én is Blaskó sorsára jutok: falu csúfja leszek. No, tanitó ur, ha már igy vagyunk, már csak kibököm én az igazságot.

– Mi az?

– Ne tessék rossz néven venni: nem hiszem biz’ én, hogy a föld forog.

– Az árgyélusát, Csorba gazda. Hát mit teszi bolonddá az embert?

– Láttam, hogy örömet szerzek vele a tanitó urnak, aztán meg meg akartam hálálni a hozzám való jóságot a vacsorával: azért mondtam. De nem igaz. Hiszi a fene. Istennek ajánlom.

És Csorba gazda elballagott. Ez volt az egyetlen ember Párdon, a ki _majdnem_ elhitte, hogy a föld forog. S igy joggal őt lehet Párdon a legtudományosabb embernek tartani, mert a többi még közel sem járt e hithez. De Bokor ur sem keresi már a hivőket.

AZ OROSZLÁNBŐR.

Lord Simpson azt az ügyetlenséget követte el, hogy elkésve született. T. i. mikor az apjának már két fia volt. Az első örökölte a teljes apai vagyont, a másik kettőnek még a fönnmaradó szegénységet is kétfelé kellett osztani.

A legifjabb Simpson kapott egy villát Skócia havas hegyei közt s övé volt a tar tetőkön ugráló zerge mind, sőt a levegőben kóválygó sasokat is jogosan magáénak tarthatta. A jó levegőből is tetszés szerinti mennyiséget szivhatott egészséges tüdejébe.

Körülbelül annyi évi jövedelme volt, a mennyit bátyjaura Windsorban az udvarhölgyeknek ajándékozott virágbokrétákra elköltött.

Vagyis legidősebb lord Simpson virágárusnéja annyi jövedelmet huzott a Simpson-családtól, a mennyit maga a legifjabb Simpson-ivadék.

Beállt katonának; bátyja vett neki tiszti rangot; de nem parádés katonának készült, táncolni a királyné előtt, lovagolni fényes hadiszemléken s katonai akadályversenyeken.

Akkor állt be, mikor verekedni kellett; elment Ázsiába, megfürdött az Indus szent vizében, vadászott a Paropamizus lejtőin, korbácsolta a hindukat és ölte az afgánokat. Azután harcolt, koplalt és izzadott Afrika sivatagain, kaszabolt boereket és zulukat, fél fülét Ázsiában, három ujját Afrikában hagyta, s egypár szurás és lövés nyomát hordozta hatalmas testében.

Mikor aztán megunta azt az életet, hogy az árnyas bokrok alól nyugalom helyett a halál leskelődjék rá, s mindig azzal a kilátással hajtsa le a fejét, hogy többet sohasem emeli föl, mert orvellenség vagy mérges kigyó örökre elszenderitheti: egy rakás exotikus fegyverrel, tigris és oroszlánbőrökkel megterhelten visszatért Angliába.

Mikor a vad katona fekete arcával megjelent bátyja házánál, ez éppen egy hadiszemléről tért vissza, (kapitány volt a testőröknél) s ragyogó disz-egyenruháját ledobálta magáról.

– Hoztam neked egy oroszlánbőrt Indiából.

– Mit csinálok én vele? Szebbet veszek a Trafalgarsquare-on.

A vadember dühbe jött.

– Mit csinálsz vele? Hát majd belebujsz, ha szamárnak érzed magadat.

– Főhadnagy ur! ön nem sok udvariasságot tanult a pokol fenekén, a hol járt.

– Kapitány ur! én nem pacsulit, hanem vért szoktam szagolgatni, nem az udvarhölgyek kezét, hanem a kardom markolatát szoktam szorongatni. Nem viaszfigura vagyok, hanem katona. Nem mézeskalácsból, hanem acélból van a fegyverem.

Ezzel fogta kapitány-bátyja kardját, s kétfelé törte.

– Ne busuljon kapitány ur! majd küldök másikat a legközelebbi játékszer-kereskedésből.

– Fél jobb! Mars! – kiáltott a kapitány, s Simpson Arthur főhadnagy a bengáliai lovasezredben eltávozott.

Ilyen volt a találkozás a két testvér között.

Az oroszlánbőr azonban ott maradt.

Arthur Londonba ment, ott lakott Mary.

Ki volt Mary? Az első nő, a ki Arthurnak örök hűséget esküdött. De pap nem volt jelen az esküvőn. Csillagok és virágok látták a szerelmi kettőst. A csillagok ragyogtak, a virágok illatoztak (ezt teszik már évezredek óta), a szerelmesek csókolóztak, s örök hűséget esküvének egymásnak (ezt teszik már évezredek óta). De ah! a csillag lehull, a virág elhervad, a csók elcsattanik, s a hűség elmulik.

Arthur lóháton ment Londonba, a hol köd volt s éjszaka, mikor megérkezett. Afrika és Ázsia melegsége után borzongatta testét a hideg hazai levegő.

Másnap Maryhez ment, a ki fölugrott a kanapéról és elpirult, mikor őt meglátta. De e piruló arcot nem rejté a harcos széles keblére; zavart jelentett az, nem a szerelmes sziv örömét árulta el.

– Nézz rám, Mary. Arthur vagyok. Szeretsz még?

A leány nem felelt. Arthur feléje akart lépni, de megbotlott valamibe, a mi a diván elé volt teritve.

Egy oroszlánbőr volt.

Arthurt halálos ijedtség fogta el. Eleven oroszlán előtt sohasem érezte e félelmet.

– Kitől kaptad ezt az oroszlánbőrt?

Mary nem felelt.