Part 7

Tessék a borbélynál szivar nélkül bevárni, mig rád kerül a sor. Tizszer kibujsz a bőrödből és ugyanannyiszor visszabujsz türelmetlenségedben. Tessék a légyotton forró szivvel és hideg szájjal várakozni az imádottra. Képtelen tortura. Ellenben az égő szivar csillapitja az idegeket s a füstfelhőkből boldogságának mennyországa kandikál a várakozóra. Vagy mit csinál az ember, ha ebéd után látogatóba jön az anyósa, szemrehányást tenni, hogy a feleségét mért nem vitte el a jogászbálba. A szivaros ember ilyenkor rágyujt egy britanikára s a vastag füst az anyóst menekülésre kényszeriti.

Mert a szivar fegyver is, ha jól fölhasználja az ember. Égő szivarral meghiusithatok egy rablótámadást, ha idejében kisütöm vele a támadó szemét. Szivarral mindig visszavívhatók a feleség elvesztett kegyei. Ha friss csipkefüggönyt huznak föl az ablakra, a férj nem szivarzik abban a szobában. A hamut mindig a hamutartóba és sohasem melléje veri. Sokszor hangoztatja az ember, hogy most minő keveset szivarozik. Mindezt az asszonyka gyöngéd figyelemnek veszi s rögtön konstatálja, hogy „csakugyan már nem is olyan dohányszagu“. Ha sokat találunk költeni s a menyecske észrevevén, neheztel, a szivarok drágulását hozzuk föl okul. E jelenet után rögtön el engedjük aludni a szivarunkat s egy félóra mulva tüntetőleg ujra meggyujtjuk. Az asszonyka konstatálja, hogy spórolunk s áldja a szivarozást, mely alkalmat ád a férjnek a takarékosság megtanulására.

Igen praktikus szidni azokat, a kik pipálnak s pipáik tömege által otthon maradandóvá, kipusztithatatlanná teszik a dohányszagot. Az asszonyka erre titokban hálát ad az Istennek, hogy az ő férje _csak_ szivarozik. Koronkint citálandó Petőfiből a legény, a kinek égő pipája elaludott, alvó szive ellenben meggyuladott. A sziv és a dohányzás ez uton gyöngéd kombinációba hozandó egymással, mintha szerelem és szivarozás el se lehetne egymás nélkül. A szivarozó férj mennyire megkönnyiti a feleség helyzetét születés- és névnapokon, karácsonkor és ujesztendő napján.

Semmi fejtörés az ajándékok miatt: szivartárca, stilszerü hamutartó, száz darab szivar, kétszáz darab szivar: s kész a meglepetés. Mig a nem szivarozó férjnél a többé nem szokatlan papucscsal kimerül a feleség minden leleményessége. Legfölebb a himzett házisapka marad még hátra.

Mindebből kitünik, hogy a házasélet egyensulyát csakis a szivarozás tartja fönn. Amerika fölfedezése, vagyis a dohány behozatala előtt sokkal több boldogtalan házasság volt. A keresztes háborukat is a férjeiktől szabadulni vágyó menyecskék inditották.

S miért fogadta el oly gyorsan az egész világ a dohányzást? A ki az emberi jellemet mélyebben ösmeri, megadja rá az igazi feleletet: azért, mert el volt tiltva. Egyes kormányok halállal büntették dohányzó alattvalóikat: semmit se használt. Lám, a derék, becsületes krumpli, melyet mindenképp pártoltak, terjesztettek, tenyésztettek a kormányok, alig tudott gyökeret verni Európában. Azok az általa az éhhaláltól megmentett százezrek most is áldanák emlékét, ha minden krumpli dacára régen meg nem haltak volna. Mert bizony a végleges haláltól a krumpli se mentett meg senkit.

Az lett a vége okoskodásaimnak, hogy rágyujtottam egy regalitászra s azóta rágyujtok megint mindennap vagy tizre. A krumpliról már leszoktam, de a szivarozásról nem tehetem. Házas ember vagyok és hazafi.

ALKOTMÁNYOS LUMPOLÁS.

A lumpolásnak igen sokféle válfajai vannak, mint azt valamennyien tudjuk, a kik elmultunk tizennyolc és még nem vagyunk hatvan évesek. Az első lumpolásnak megfelel az első szivarozási kisérlet, melynek következménye tengeri betegség és apai intelem, legtöbbnyire pipaszárral. Ez első kisérlet után a nebuló hoszabb ideig bolondnak tart mindenkit, a ki szivarozik s huzódik a nők felé, a kik nem szivaroznak. Ez egy szelid korszak, melynek az vet véget, hogy az ifju fölfedezi a bort. Először csak messziről bámulja, hogyan képesek egészen korrekt izlésü emberek abból a fanyar és savanyu italból egész éjszaka inni, a nélkül, hogy szomjasak volnának. Sokan még komplikálják az ízét holmi savanyuvizekkel, a becsületes, tiszta, szintelen és ragyogó vizet legföljebb arra használják, hogy a kutból zavaros fejükre huzassák. Még a tisztességtelen megjelenésü pezsgő, mely azzal állit be, hogy kirugja a háza oldalát, a maga ifjui rakoncátlanságában jobban megnyeri az ő tetszését. Főképp, ha a hab mögül előgyöngyöző ital édességét megkóstolja. De e mögött a kellemes íz mögött is észreveszi, hogy az ital csípi a torkát s könnyeket csal a szemébe. Még a magyar pezsgő is, pedig az lehetőleg hasonlóvá tétetik a sárga cukorral föleresztett vizhez, melybe brauze-pulvert fojtanak.

De annyi jóravaló embert lát az ifju minden kényszeritő ok nélkül huzamosan és nagy mértékben borozni, még az éji nyugalomnak, a józanságnak, a jó gyomornak rovására is, hogy végre gondolkozóba esik. Eszébe jut, hogy hajdanában az özönviz, mely az emberiséget elpusztitotta, szintén vizből volt s ugyanekkor Noé apánk, a kit okos embernek tudunk, gondosan megmentette a venyigét, mely a bort megtartotta az utókor számára. Aztán a viz szükséges ital, az igaz, de vannak kártékony tulajdonságai is. Igy pl. bele lehet fuladni, a mi nagy hibája. Városok elpusztulhatnak tőle. Valami kevés hasznot hajt az által, hogy szabályozni szokták, de ez csak a vállalkozók és kormánybiztosok haszna. Befagyott állapotában szép mulatságot nyujt a korcsolyázóknak, de el is lehet rajta esni. S hogy ilyen állapotban is csak szolgája a nemesebb italnak, mutatja az, hogy beléje szokták hüteni a tüzes bort és indulatos pezsgőt.

Denique, a viz jó, de csak kivülről. Fürdésre mindig nagyon alkalmas, ivásra ritkán. Hisz, ha az Uristen azt akarná, hogy mindenki mindenütt vizet igyék, csak nem teremtette volna a tengerek tömérdek vizeit ihatatlanokká? Az óceánok tiltakoznak a vizivás ellen. Aztán meg mi a viz? A halak levegője. A mi benne becsesebb rész, azt a hal beszivja s a maga javára földolgozza. Hagyjuk meg nekik a maguk elemét.

Mikor a fiatal ember idáig ért, akkor elméletben már kész lump; hátra van még a gyakorlat.

Ehhez nem kell egyéb, mint az első párbaj, vagy az első szerelem.

A párbajt követi a kibékülési lakoma, hol volt ellenfeleit becsületbeli kötelessége az asztal alá inni. Az első pohár bor savanyu, a második keserü, a harmadik olyan, mint a viz, a negyedik kábultság, az ötödik betegség, a hatodik a _kezdet_. Ezután látja az ifju, hogy a bor nem is bor, hanem hathatós bizonyiték a föld forgása mellett; nap, mely a késő éji órák ellenére bearanyozza a világot; jókedv, lelkesülés, örök-barátság, örök-ifjuság, harcias hangulat. Persze, hogy e mellett a bor összes savanyusága semmivé törpül, sőt édesnek tetszik. Még a macskáról nevezett keserv, mely nyomon követi az ivást, az se rombol le semmit a bor érdemeiből.

Ezek az ifjukor édes lumpolásai, a mikor brudert iszik az ember a cigánynyal s eloltogatja az égő lámpásokat. De nagyon jó abbahagyni, mielőtt az ember kifogy a cigányokból és a lámpákból.

S az első szerelem? Ez rendesen boldogtalanul végződik. Az ember meg akar halni, tehát iszik. Még pedig nem vizet, beleugorván a Dunába, hanem bort, óvatosan, poharakból. A bor ilyen szerelmes állapotban feledés. Egypár egészséges becsipés kijózanitja az ifjut. Kitombolja magát. A bor elhiteti velünk, hogy az imádott lény (ki pedig semmit se tud szenvedéseinkről) hűtlen, csalfa teremtés, a ki hitegetett és rászedett. A bor ezt ránk disputálja s lassankint kijózanodunk.

Jön aztán az érettebb kor, a mikor az ember ötven forintnál többet keres havonkint és tiz forint adónál többet fizet évenkint. S az állam megengedi neki, hogy ezt a tiz forintját kiélvezze. Ennek az élvezetnek többféle nemei vannak: a szavazás és a lumpolás. Mindakettő alkotmányos jog választások idején. A legöregebb családapák, a kik szokva voltak a kilencórai lefekvéshez, most ilyenkor hagyják el békés otthonukat s gyakorolják alkotmányos jogaikat, féléjszakán keresztül. Megható viszontlátást rendeznek a fölkelő nappal, melyet a mult választás óta nem láttak. Minden pártvacsorán kimenőt parancsol a polgári kötelesség. A feleség előtt nem kell politikai szint vallani, mert az élesszemü asszony figyelemmel kiséri a lapokat, s mikor a Kossuth-párt vacsorája van, akkor a kormánypárti családapa nem szabadulhat hazulról. Otthon, a családban, legjobb pártonkivülinek lenni, akkor a feleség mindenüvé elereszti, hogy a férj választhasson magának a vacsorákon pártot. S aztán ott vannak még a bizottságok, választmányok áldásos ülései. Mindmegannyi titulus a kitérésre a rendes kerékvágásból. A választó polgár a választás napja előtt négy hétig élvezi azt, a mit a megválasztott képviselő élvez öt esztendőn keresztül, a mikor is mindenre, a mit tesz otthon, ráfogja, hogy képviselői kötelessége volt megtenni. „Te sokat ittál, János“ mond a feleség. „Harminckétszer köszöntötték fel szeretett jelöltünket.“ „Hol a tegnapi 30 forintod, János?“ „A haza oltárán. Zászlóköltségre adtam.“ „A fehér nadrágodnak vége; leöntötték vörös borral.“ „Népszerü alak vagyok. Vállaikra emeltek s igy öntöttek le.“ „Ma éjjel sárosan jöttél haza.“ „A gaz ellenpárt sárral megdobált.“ „De a harisnyád is sáros.“ „A gazok, még azt sem kimélték.“

A leggondosabb feleség nem képes annyi kérdést intézni a férjhez, a mennyire egy szakavatott választópolgár meg ne tudna felelni. Azért ajánlom a menyecskéknek, hogy ne kérdezősködjenek, ne tudakozódjanak, hanem elégedjenek meg azzal, hogy a t. Ház – az ő kedvükért – ugyis meghosszabbitotta három évről öt évre a képviselői mandátumot. Minden öt évben egy fehér nadrágot pedig bátran föl lehet áldozni a hazának.

AZ EGY ÉLŐ.

Egy öreg asszonynál voltam ma látogatóban. Óriási, rideg, népes bérháznak két kicsiny szobájában lakik. Ablakából beteges platánokra, gyönge, falak közt nőtt, senyvedt sárga gyepre s vizhordó szolgálókra nyilik kilátása. Magasan, fönn, egy darab az égből is ide látszik. Éppen annyi, hogy esténkint egy-két csillag elférjen rajta, s biztatólag leragyogjon a szűk udvar sápadt, fáradt lakóira.

Ez a mindennapi látköre az öreg Lendvaynénak, kinek dicsősége egykor beragyogta az egész országot.

Ő az egyetlen élő szereplője annak az előadásnak, melylyel ötven év előtt a Nemzeti Szinházat megnyitották.

Mind meghaltak, a kik akkor oldala mellett hirdették a magyar színművészet diadalát. Alakjuk, járásuk, hangjuk, halhatatlan alkotásaik mind elvesztek a semmiségbe. Már az előttünk élt nemzedék sem ismerte őket, a mainak pedig éppen semmi fogalma nincs nagyságukról.

Egy van közülök, a ki köztünk él, járkál, megőrizve szelleme frisseségét, bár a természet törvényei arcán, alakján kérlelhetetlenül érvényesültek.

Ez Lendvayné.

Milyen pusztulás volt ez ötven év alatt körülötte! Egy tele temető azokból, a kik dicsőségének osztályosai voltak, s a kik sikereinek tapsoltak. Régi fényes világa rombadőlt, s ő visszavonultan, néma emlékei társaságában megujitja maga előtt a mult kedves képeit.

Barátságos, majdnem kokett szobába lépünk az előszobából. Piros-fehér csíkos butorok, tükrök, hires művésznők arcképe, régi szekrények, renaissance-iróasztal, ódon óra, a művésznő saját arcképe Szigligeti _Rózsá_-jában, s nehéz szőnyegek az ablakokon.

Mindjárt látjuk, hogy egy igazi művésznő lakásában vagyunk.

– No, ugy-e, hogy fölkeresnek most engem, a kit annyira elfelejtettek, – szól a barátságos üdvözlet után, hátra simitva haját s barna szemeivel derülten nézve rám.

Megkértem, hogy beszéljen valamit a régi időkről. Beszélni kezdett s én hallgatám. Belemelegedett, szemei ragyogtak s hevesen gesztikulált. Nem volt elbeszélésében rendszer, nem voltak fejezetek, részek, sőt pont sem. Pestről egyszerre Győrben termett, onnan Pozsonyban találtuk magunkat. Öt éves korában játszott gyermekszerepeiről áttért legnagyobb alkotásaira, dicsőségének ecseteléséről szenvedéseinek elbeszélésére. Nem tudnám megirni, a mit elbeszélt, mert könyvekből kellene kiegészitenem, hogy érthetővé tegyem. De megható volt látni a nagy nemzeti küzdelmek kezdetének e szemtanuját, a ki dicsőségről, harcról, szerelemről regél a szürke magányosságban, harctalan nyugalomban, szerelemtelen öregségben.

Előszedte apró ereklyéit, egy nyakkendőt, melyet a _Párisi naplopó_ cimszerepében hordott, a nemzeti szinü karkötőt, melyet a Nemzeti Szinház megnyitásakor _Árpád ébredésé_-ben, mint „szinésznő“ viselt. Ez az egyetlen ereklyéje, mely e nevezetes előadásról birtokában maradt. Egyszerre csak egy finom kis tőr került a kezébe.

– Ezt szoktam _Romeo és Juliá_-ban használni, ezzel öltem meg mindig magamat. A mai szinész-nemzedék meg se tudja magát ölni.

Fölemelkedett, kezébe fogta a tőrt, pár lépést tett előre, hátra, szemeiben ifjui tüz ragyogott: a régen hamvadó üszök alól kivillant a szikra, s ő játszott. Egyszerre egy heves mozdulattal a tőrt keblébe mártotta. Aztán leeresztette kezeit, s a tőrt félretette.

– Fáradt vagyok már, nem nekem való a komédia.

Elővett egy művésziesen kifaragott kis fakanalat, melyen egy N. betü volt s „1850“-es dátum.

– Ezt Nyáry Pál faragta nekem, mikor rab volt az Ujépületben.

Egy skatulyából száraz virágokat szedett elő: Angliában, Belgiumban, Olaszországban tett nagy külföldi utiemlékei ezek. Egy a milánói dómból vett márványdarabbal vannak lenyomtatva.

Jelentéktelen emlékek, ha egy idegen ember végignéz rajtuk, de az agg művésznő szivében mindenik az átélt dicsőségnek, boldogságnak, vidám életnek édes visszhangját kelti föl.

Bucsut vettem Lendvaynétól s elhagytam a barátságos kis remetelakot, mely felé még egyszer irányul most a visszaemlékező figyelem.

Kiléptem a „Kerepesi-udvar“ kapuján; szembe velem a Nemzeti Szinház palotájából, éppen a végzett főpróba után, tódult ki a zajos szinészsereg… Látogatást tettem a csöndes Multnál, most előttem zsibongott a zajos Jelen. Végignéztem az őszi verőfényben ragyogó Kerepesi-uton… Hát a _Jövő_?

WILHELM.

A velencei Szent Márk-téren, a Florian-kávéház előtt ültem egy csöndes szeptemberi délutánon. A szomszéd asztalhoz egy fiatal pár telepedett le. Az ur sebbel-lobbal megivott egy feketét, a feleségének egy adag fagylaltot rendelt és azzal elrohant. Az asszony követte tekintetével, a mig el nem tünt, azzal elővett egy piros könyvet a zsebéből és elkezdett olvasni, miközben gépies mozdulatokkal ette a fagylaltot.

Egyszer csak megpillantotta a téren ugráló galambokat. Mintha valami eszébe jutott volna, lapozgatni kezdett a vörös könyvben, s ugy látszik, meg is találta, a mit keresett. Ez a valami a galambokra vonatkozhatott, mert tekintete ujra rájuk esett, aztán körülnézett a kávéházban. Egy kis habozás után megszólitotta a pincért németül. A pincér olaszul bocsánatot kért, s megjegyezte, hogy nem tud németül. Itt megemeltem a kalapomat és fölajánlottam a szolgálatomat.

Az asszony nyugodtan rám nézett és szólt:

– Csak két kiflit akarok venni, hogy a galambokat az előirás szerint megetessem.

– Agosto, hozzon két kiflit.

Az asszony a két kiflivel lement a lépcsőkön a térre és fölmorzsolta a galamboknak. Ezalatt megnéztem a piros könyvet. Hideg futott végig rajtam: a Meyer-féle utikönyvek közül való volt, s ezt a cimet viselte:

_Öt nap Velencében._

Azonnal megnéztem. A galambokra vonatkozólag körülbelül azt az utasitást adja, hogy azokat minden utasnak, a ki tart magára valamit, meg kell etetnie.

Az asszony a teljesitett kötelesség öntudatával arcán tért vissza a helyére. Ezenfelül az a boldogság is meglátszott rajta, hogy sikerült a program egyik pontját lemorzsolnia.

Kötelességemnek tartottam továbbra is foglalkozni vele.

– Ugy-e, az a férje volt, a ki az imént elment?

– Az volt.

– Bizonyosan nászuton vannak.

– Igen, uram, Wilhelm és én nászuton vagyunk.

(Berlinben minden utcát és Poroszországban minden férfit vagy Wilhelmnek, vagy Friedrichnek, vagy Friedrich-Wilhelmnek hivnak.)

– Régóta?

– Két hete. Óh, de egész Olaszországot bejártuk már. Oly sok szép dolgot láttunk. Még mint vőlegény és menyasszony megvettük a könyveket és összeállitottuk a programot. Wilhelm oly nagyszerüen kiismeri magát… Minden templomban és minden képtárban voltunk… Nem kérdezhetnek semmit otthon, Magdeburgban, a mire azt mondanók, hogy nem láttuk… Ezek a Meyer-féle könyvek oly pompásak. Mindenre kiterjed a figyelmük. Wilhelm mindig azt mondta, ki tudja, mikor jövünk le megint. És az ut olyan sokba kerül, hát nem szabad elmulasztani semmit. A Pitti-palota, a vatikáni képtár, a Szent Péter-templom, a fórum, a kapitólium, Pompéji… mindezt meg kell nézni…

És az asszony szépen, jó emlékezőtehetséggel, elsorolta nekem a már többször emlitett Meyer ur nézeteit Olaszország főbb városainak látnivalóiról.

– És hogy tetszik önnek Velence?

– Nagyon érdekes. Láttam a Szent-Márk-templomot, a Rialto hidját, a Desdemona palotáját… olyan kedves…

– De ugy látszik, ki van már fáradva.

– Borzasztó fáradt vagyok. Magdeburgból Olaszországba utazni, ez már magában véve fárasztó. És itt az a sok járás-kelés egész nap, estére már alig állunk a lábunkon.

– És a kedves férje most hol van?

– Elment a Colleoni-szobrot megnézni… itt van, nézze, a tizennegyedik lapon… azután valószinüleg megnézi a temetőt… Wilhelm fáradhatatlan, de én már kidültem. Hiába csufolt, nem birt rávenni, hogy vele tartsak. Egy kicsit kipihenem magamat. Szegény kis Wilhelmem (_Männchen_-nek nevezte) most kénytelen egyedül mászkálni.

Dühbe jöttem. Ez a szép, szőke, hamvas szempilláju, egészséges, kerekded, üde, mézesheteit élő asszony még sajnálja ezt a nagycsontu pomerániai gránátost, ezt a norddeutscher allgemeiner fajankót, a ki egyedül hagyta.

– Nagyságos asszonyom, – feleltem félig suttogva, miközben nem rá, hanem a kék ég végtelenségébe néztem, – engem másféle föld termett, mint az ön férjét. Más föld, melyen szilajabbak, bolondabbak, meggondolatlanabbak a férfiak és szenvedélyesebbek az asszonyok. De nálunk sohse bocsátanák meg egy férfinak, ha a mézeshetek alatt igy magára hagyná a feleségét.

A szép asszony tiszta tekintetét rám emelte.

– De uram, Wilhelm nekem örök hűséget esküdött s igy emberi számitás szerint harminc-negyven esztendeig… vagy vegyük az átlagot: huszonöt esztendeig.

Hideg futott végig rajtam. Ez az asszony, a ki a német statisztikából a házasságok átlagát citálja, borzadálylyal töltött el.

– Wilhelm és én különben is régen ismerjük egymást. Öt évig járt házunkhoz és öt évig minden este nálunk vacsorált. De csak hat hónap előtt kapott olyan állást, hogy megházasodhatott.

Még jobban dühbe jöttem.

– Hogyan? Öt esztendeig kurizált önnek és mikor végre elvette, vasutra ül és városról-városra rohan, idejét hordárokkal, kocsisokkal, konduktorokkal és pincérekkel való veszekedésben töltve? Hurcolja önt templomokba, képtárakba, végigeteti önnel a Bedeckert s mikor ön végre kimerülve leroskad, itt hagyja és ő tovább szalad az olasz chablont végig csinálni?… Aljas és csodálatraméltó dolog. Benne van, a mi a német nemzetet nagygyá és kellemetlenné teszi. Óriási hidegvér, önfegyelem, iskolázottság, párosulva ridegséggel, szárazsággal, az eredetiség hiányával. Mi lesz velünk, ha a kifáradt francia géniusz, mely az egész világot ellátta eszmékkel, irányokkal, jelszavakkal, elejti a vezetést, s ez az impozáns, nehéz, hideg, önző német ül ránk a maga izléstelenségével, köznapiságával? Ha ez a Wilhelm most ide jön, leütöm.

Ekkor vettem észre, hogy az asszony kérdőleg néz rám.

Én ugyanis ezt a tirádát nem mondtam el, csak mérgemben sebesen végiggondoltam. Hol is hagytuk el?

– Képzelem, boldogok voltak, mikor végre egymáséi lettek.

– Nagyon boldogok voltunk. Képzelheti, mikor annyi várakozás után végre családot alapithat az ember.

Családot alapithat? Nagyon kedves. Miről beszéljek még vele? Talán meg lehetne penditeni, hogy gyermekeit mire fogja kereszteltetni? Miért ne? Ő nagysága oly objektiv lény, – nem nő, hanem valami elvont fogalom, – hogy bátran lehetne vele ilyesmiről beszélgetni.

Lassan-lassan lecsillapodtam. Hátha neki van igaza? Hátha ez a szerelem, nem pedig az, mely szöktetéssel kezdődik és két év mulva válópörrel végződik?

Wilhelm nyugodtan mászkálhat a temetőben: ez nem fog egy cigánynyal megszökni.

A NEVELŐ.

Életemnek tizedik esztendejét sohase felejtem el.

Nyilt eszü, eleven fiu voltam s mindent élesen megfigyeltem a mi házunkban, annak táján és falunkban történt.

Egyszerre csak az ünnepnapok kezdtek nagyon csöndesek lenni. A cigány nem huzta a korcsmában, kurjongatás, verekedés nem volt, a legények esti dalolgatása megszünt. A templomban csak öreg embereket és asszonynépséget láttam. Aztán a tiszteletes ur a szószékről nagyon szépen elmondta, hogy milyen boldog, a kinek legényfia van, s az asszonyok sirtak hozzá szépen.

Egyszer az isteni tisztelet után megkérdeztem az anyámat:

– Ugy-e, te nem vagy boldog, édesanyám?

– Miért, te bohó?

– Mert nincsen legényfiad, én meg csak kis gyerek vagyok.

– Majd megnősz te is, kis fiam.

Aztán egy napon nem találtam Jóskát, a béresgyereket. Soká, nagyon soká nem láttam, egyszer hazakerült, de féllába fából volt. Többet nem lovagolhattam a hátán szegénynek.

Mikor megkérdeztem, hogy hol hagyta a lábát, azt felelte, hogy megette a nímet.

– Hát miért adta oda neki?

– Nem kérte az, csak elvette.

– Hát aztán maga mit vétett neki?

– Nem vétettem én semmit, csak éppen azt mondtam, hogy ez a láb az én lábam, azt én nem hagyom.

(Később ötlött az eszembe, hogy a Jóska lábának a története az egész szabadságharc története. Hej, sokáig nem tudtuk mi visszakapni azt a lábat!)

Hát a szegény Badár Peti! Legerősebb legény a faluban, a ki félkézzel emelte a legnehezebb zsákot. Mikor megint találkoztam vele, házuk előtt sütkérezett a napon. Katonasipka a fejében, mankó mellette. Csak nagy keservesen tudott odább vánszorogni, ha járkáló kedve támadt. Mellén egy nagy ezüstmonéta ragyogott a napsugárban.

– Ejnye, be szép ezüstpénzt akasztottak a mellire. Hol kapta?

– Ott, ifiurka, a hol azt a golyót a hátam közepibe.

– Mutassa.

– Dejszen hiába mutatnám én azt, keresték már késfokával, harapófogóval, még se találták meg. A’ bizony már most bennem lakik örökre.

– Hát aztán hogyan került oda az a csúf golyó?

– Belelütte a nímet.

– Fájt-e nagyon?

– Hogy fáj-e? Annyi ideig voltam tűle hótt, hogy már magam se hittem, hogy eleven legyek.

– Hát aztán mitől gyógyult meg?

– Ettül-e! – és rábökött a villogó érdemjelre. – Mikor odagyütt az ágyamhoz az óbester ur, sok fényes iszturakkal, aztán azt mondta, hogy aszongya: Peti fiam, vitéz katona voltál, derék magyar ember, becsületére váltál az apádnak, meg a hazádnak, viseld ezt a monétát, s légy rá kevély. Megcsókoltam a medáliát, meg az óbester kezit, azóta nem bánt a nímet golyóbisa. Hajitsa meg ifiurkám azokat a ludakat, mert kimennek az udvarunkból.

Az érdemjeles hős nem birta elhajitani a rögöt, egykor mázsás zsákot emelő kezével. Teste végigroskadt a padon, az érdemrend ezüstje megvillant, s e sugár összecikkázott a hadi tüzzel, mely szemeiből villogott.

Szaladtam haza.

– Apám, miért hagyják, hogy a német golyót ültessen a szegény Badár Peti hátába? Hát nem volt elég neki a Jóska féllába? A Peti még libát se tud őrizni, a Jóska meg akár ma elmehet koldulni, a szentiványi koldusnak sincs több féllábánál.

– Hadd el kis fiam, az a hiányzó fél láb nagyobb becsületet szerez a Jóska gyereknek, mint a mennyit a két lába egész életében szerzett volna; a Peti meg büszkébb lehet egy olyan ezüstpénzre, mintha száz zsákot föl tudna emelni egyszerre. A haza védelmében lettek nyomorékok.

Sokat gondolkoztam e fölött. Mi az a haza? A házunk, a kertünk, a falu, a nyirfaerdő, a pajtáskert, a patak, a templom, a szántóföldek, legelők, a kukoricás, a szilvás, szóval az egész Ukk, végig a türjei, gógánfai meg a jánosházi határig? Talán még a nap, csakhogy az minden este elfekszik valahol a türjei dombokon tul; nem, ez nem, a csillagok tartoznak még a hazához, mert azok minden este fölöttünk, ugyanazon a helyen ragyognak s nem fordulnak el hütlenül a türjei dombok felé; én egyebet nem láttam még a hazából.

Kértem az apámat, mondja meg, ez-e a haza?

– Itt a haza! – felelt ő, s megkopogtatta a szivem tájékát.