Part 6

– Bevettek, mert a gazdám pap és ugy látszik, kikönyörögte a fehérek Istenénél. Mert az hatalmas egy Isten ám, látod, hogy mennyi ásót, marhát, földet, fegyvert adott a fehéreknek. Mert a merre csak a földön mégy, mindenütt a fehér emberek uralkodnak és parancsolnak.

– Hát miért nem tette meg ez a hatalmas Isten, hogy ha már keresztény lettél, az arcodat is fehérre változtassa?

– Mert akármilyen hatalmas is, egy embert ő sem teremthet kétszer.

Uledi sokáig elgondolkozott, végre megszólalt:

– Beszélhetnél a gazdáddal, vegyen be engem is kereszténynek.

– Minek?

– Talán jobb dolgom lesz, ha az a hatalmas fehér Isten vesz a pártfogásába.

– Jó, majd reggel beszélek, de most legeltetni viszem a lovakat.

Éjfélkor nagy tombolás támadt a tanyán, Uledi fölébredt rá. A kaffer legény jött vissza a lovakkal, oroszlánok elől menekülve, melyek egyet le is vágtak. A lármára kijött szekeréből a pap legidősebb fia, s megértvén, miről van szó, a szerencsétlen legényt többi szolgáival lefogatta és megkorbácsoltatta. A legény kétségbeesetten jajgatott, de ez nem használt semmit. Mindaddig verték, mig a kisebbik gazdája azt nem mondta, elég.

Akkor aztán a legény zokogva, sántán jött vissza az Uledi istállójába.

– Az Isten áldjon meg, hozz egy korsó vizet, hadd mosakodom meg egy kicsit.

Uledi szaladt vizért, ő maga megmosta az ütések nyomait, melyekből vér szivárgott elő, aztán megitatta s puha szalmából neki is vackot csinált.

Sokáig tünődött Uledi a sötétben, végre megszólalt:

– Te alszol?

– Nem, – felelt az nyöszörögve.

– Ne szólj semmit reggel a gazdádnak, nem akarok keresztény lenni. Mert látom, hogy ha a kaffer ember és a fehér ember összevesznek, az ő Istenük csak a fehér embernek fogja pártját. Te mint keresztény is kaffer kutya maradsz.

Másnap a karaván tovább haladt, de Uledi azóta künt a végtelen nagy füves sikságon, lent a folyó mellett, a sziklák között, mikor juhaival bolyongott, sokat gondolkozott azon, a mit a megkorbácsolt kafferrel beszélgettek.

Egyszer csak nagyon sok fegyveres ember, egész csapatok kezdtek a farmon átjárni. A transzváli burok utazgattak sürün arrafelé és titkosan tanácskoztak a fokföldi hollandusokkal. Uledi, mint lovászgyerek, gazdájának fiaival szintén ellátogatott egy csomó farmba, a honnan lövőszereket hoztak el, hogy más tanyákon ismét szétoszszák.

Egyszer Uledi megkérdezett egy öreg kaffert, a ki már emberemlékezet óta ott szolgált.

– Mi készül itt öreg, hogy olyan nagy a jövés-menés?

– Háboru lesz, fiam. Összevesztek a fehérek, az angolok és a transzváliak. Nemsokára ölni fogják egymást.

Uledi kerekre nyilt szemmel, bámulva hallgatta. Hát a fehéreknek se egy Istenük van? Mert különben hogyan engedné meg, hogy hivei, a keresztények, öldököljék egymást? Tehát külön Istenük van az angoloknak és külön a transzváliaknak? Leggyöngébb a feketék Istene, ez már bizonyos. Most majd el fog válni, hogy a fehéreké közül melyik az erősebb? Az angoloké vagy a transzváliaké?

Ilyen gondolatok forogtak az ő kis tudatlan kaffer-agyvelejében.

Egy napon a gazdája lóra ült a fiaival és elutazott. Hosszabb idő mulva a gazda maga tért haza, a fiai másfelé mentek hadba. A gazda otthon elásta fegyvereit és patronjait, aztán napi foglalkozása után látott. Egy darab ideig csönd volt a farmon és vidékén. Egy éjszaka aztán vad harci zaj ébresztette föl a tanyát. Lovas és gyalogos angol katonák leptek el mindent. A gazdát és családját kikergették az udvarra, a cselédeket is odahajtották egy csapatba. Csillogó fegyverrel száz meg száz katona állta őket körül. És a tisztek ott a szabad ég alatt itéletet mondtak a hollandi fölött, a kit lázadónak minősitettek. És megmondták neki, hogy reggelre agyonlövik. És Uledi látta, hogy a gazdája elővett egy nagy könyvet s a feleségével együtt letérdelt. Bizonyosan imádkoznak és Istenüket hivják segitségül… de hiába, mert hajnalban a hollandit egy fához kötözték és agyonlőtték, az asszonyt pedig magukkal hurcolták, tovább masirozván.

Az utócsapat aztán nekiállt és a tanya kaffereivel előbb összetereltetvén a marhákat, fölgyujtott mindent, s kacagva tova vonult.

Nemsokára csak egy porfelhő mutatta a távolban, hogy merre mennek az Uledi kedves fehér bárányai, tehenei és lovacskái. Uledi maga maradt a pusztulásnak közepette, holt gazdájával, a kit azonmód a fához kötözve hagytak. És a fiu megdermedve állt ott, mert érezte, hogy most a leghatalmasabbat, az angol Istent látta.

Az az érzés támadt benne, hogy fusson rögtön az angol csapatok után és kérje meg azoknak a papját, hogy vegye be őt kereszténynek. Akkor mégis legjobban választott.

De előbb holt gazdáját elmetszette a fától, gödröt ásott neki, mélyet, hogy a vadállatok föl ne kaparják, aztán beletemette, s köveket rakott rá. Azután az angol csapatok nyomán eliramodott.

Pár óráig ment, mikor erős puskaropogás állitotta meg. Egy kopjén a sziklák közé bujt. A puskaropogás nem szünt meg. Látott vad vágtatással arra menekülni angol lovasokat. Utána csönd lett. És akkor Uledi előbujt és haladt tovább. Nemsokára egy kis völgybe ért, mely tele volt angol halottakkal. Ezek a gazdája gyilkosai, a farmgyujtók voltak. Megismerte a hosszu, szőke szakállu tisztet, a kinek vörös kabátja tele volt aranyzsinórokkal. És a második tiszt és a harmadik tiszt… reggel még milyen nagy hangon osztogatták parancsaikat, s most ott feküsznek némán, egymás mellett, fölöttük már keringenek a hatalmas keselyük, ezek az afrikai sirásók.

Uledi megdöbbent: hát ezek is hiába biztak Istenükben?

A mint ott állt, valaki a nevét kiáltotta. Körülnéz. A gazdájának a legkisebb fia, a tizenötéves Károly volt, a ki keresztüllőtt lábbal leesett a lóról, s ott felejtették a holt angolok között.

Uledi odasietett, rövid tanácskozás után hátára vette a kis gazdáját, s vitte abba az irányba, a melyben a győztes burok eltávoztak. Uledi erős fickó volt, hát nagynehezen birta, de nem kellett sokáig kínlódnia, mert farmhoz értek, melyben egy német ambuláns tábori kórház működött egy pap vezetése alatt.

S miközben az orvosok Uledi hátáról levették és ágyba tették a kis hollandit, Uledi a pap elé állt és szólt:

– Mynheer, pap?

– Az vagyok, fiam.

– Mondja meg nekem, mynheer, melyik a legerősebb Isten?

Sokáig tartott, mig a pap tisztába jött a kaffer gondolatvilágával és azzal, hogy mit akar tulajdonképp. Ekkor aztán igy szólt:

– Fiam, csak egy Isten van, a kit mindnyájan imádunk, a ki minden embert teremtett, téged is, engem is, a feketét is, a fehéret is. Ez az Isten jó, erős, hatalmas. De ember van sokféle: fekete bőrü, fehér bőrü, sárga bőrü, veres bőrü. És az emberek rosszak és nem hallgatnak az Isten parancsára…

– Mynheer, vegyen be engem kereszténynek, mert én szeretném ezt a jó Istent imádni.

– Beveszlek.

– De nem tudok imádkozni.

– Az, hogy a kis gazdádat ide hoztad a hátadon, többet ér minden imádságnál. Ezzel már a jó Isten hivei közé léptél. Uledi, te már igazi keresztény lettél, mielőtt magad is sejtetted. Te itt fogsz maradni mellettem.

A VERÉB.

A verébnek legnagyobb szerencsétlensége, hogy nem mutogatják állatseregletben. Ha csak egyetlen állatsereglet-tulajdonosnak eszébe jutna, valami furcsa külsejü kalickába, vagy pláne ketrecbe, bele tenni öt-hat verebet, mindjárt akadnának elegen, a kik megbámulnák és ritka fajtáju állatnak nyilvánitanák. A világon senki se pártfogolja őket. Még az Uristen se, a ki nem teremtett bögyükbe költözködési hajlamot s igy nincs joguk melegebb délvidékre költözködni, mint a fecskéknek. Itt nyomorognak egész télen köztünk, nyári ruhájukban, a fütetlen szabad ég alatt, mint igazi hajléktalanok, a főváros szárnyas nyomorultjai. És nem akad Neményi Ambrus, a ki melegedő szobákat agitálna össze nekik. Pedig megtehetné, mert valószinü, hogy a verebek épp oly kevéssé keresnék föl e szépen berendezett melegedő szobákat, mint a szegény emberek, kiket pedig Neményi negyedévi ingyen Pester Lloyddal csalogatott.

Az állatvédő egyesületre nézve a főváros milliom verebe nem létezik. Herman Ottó rendőri karhatalommal lerakja a kocsi tulságos terhét, látva, hogy a lovak csak nagy kínnal birják; de sohasem láttam, nem is hallottam, hogy egy nemes gondolkozásu állatvédő verebek által huzott kocsi terhéből lerakatott volna valamit. Lovat ütni nem szabad, mert egy gondosan eldugott tábla, a fővárosnak nem tudom melyik zugában, tiltja azt. De verebet akárhogy üthetsz, senki sem törődik vele, sőt a biztos ur mosolyogva nézi. A veréb, az a proletár, a pária, mely szereti az embert, mert mindenütt vele lakik, s melyet az ember legkevésbbé szeret.

A kutyáról milyen sok megható történetet tudunk mindannyian. Ki ne ismerné azt a derék kutyát, mely nem tudom hány száz mérföldnyire elmegy a gazdája után, ott már csak sirját találja, arra ráfekszik és meghal. Elismerjük, hogy veréb ezt sohse tette még meg, de viszont arra se vetemedett, hogy megveszett volna, a mi a kutyák közt igen gyakori. Pedig a mi kárt egy veszett kutya csinál, azt ezer egészséges kutya se hozza helyre. És jobb ma egy egészséges veréb, mint holnap tiz veszett eb. De ezt a háládatlan ember mind nem veszi figyelembe s szakadatlanul mellőzi a verebet. Egyetlen egy közmondás van, mely a szegény verébnek némileg hizeleg: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok.“ De itt is a hangsuly nem a verében nyugszik, hanem a „má“-n, s eredeti szövege igy volna: „Még a hitvány veréb is többet ér, ha ma jutunk hozzá, mint stb.“

Ott a hizelgő macska, mely szintén ellopja az emberek rokonszenvét a veréb elől. Persze, mert tud hizelegni, a mihez a veréb nem ért. Ki meri állitani, hogy látott valamikor verebet valakinek az ölében hizelkedőleg dorombolni? A verébvilág kétségkivül rágalmazónak jelentené ki azt a vakmerőt. A leleményes ember a macskára nem foghatván rá olyan megható történeteket, mint a kutyára, kitalálta, hogy sötétben a macska szeme világit, a szőre pedig (hátrafelé simogatva) szikrázik. Elhiszem, mihelyt akad egy ember, a ki a macskaszem világánál olvasott s bebizonyitja, hogy a jövő században lesznek macskával világitott városok.

Ne irigyeld, szárnyas veréb, e földön csuszó-mászó házi állatok nyugalmas sorsát; keservesen megszolgálják ők a szolga-kenyeret, még haláluk után is. A kutyából lesz kutyabőr s megörökiti nemességét valakinek, a kinek ősei a mohácsi csatában zabot liferáltak a – a töröknek; a macskából pediglen lészen macskaprém, bundák disze s itt is hizelkedőleg simul a márvány-nyakakhoz, ő, a méltatlan elfajulása a tigrisek szabad családjának.

Miért ir uraságod a verebekről? kérdheti tőlem az emberiség, mely azt hiszi, hogy különös ok nélkül nem lehet a lenézett állatokról irni. Van rá okom, – mint Othello szivének az ál-föllázadásra. Budapesten kiütött a verébkérdés.

A minapában egy becsületes polgártársunk éjjel ment haza a lipótvárosi kaszinóból. Mert minden kaszinó ugy van berendezve hazánkban, hogy onnan csak éjjel lehet hazamenni. Az Erzsébet-téren ment keresztül, s egy pad a fák alatt az ülés minden gyönyörével kinálkozott jól vacsorált polgártársunknak. Nem sokáig volt ülnök. A pad kemény volt, s elhatározta, hogy egész testével érezteti a keménységet: kevesebb jut egy részre. Végig feküdt a padon.

S a mint nyitott szemekkel merengett fölfelé, egyszerre bibliai Tóbiássá vált. (Ösmerik ugy-e az öreget, a kinek a fecskével az ösmeretes affaireje volt.)

Az illetőt ma is ápolják a klinikai szemkórházban. Szerencsétlenségére a verebeknek, városatya volt, s nagy lármát ütött balesetével. Bizottságot küldöttek ki, mely szörnyü dolgokat konstatált; a verebek a kocsikat, a kocsisokat, az őrtálló rendőröket, a sétálókat mind tóbiási helyzetbe sodorták, s öreg utcasöprők egy éjjeli erzsébet-téri munka után megkövülve tértek haza.

S most hajtóvadászat lesz a verebekre. A rendőrök Flaubert-puskákkal kivonulnak az Erzsébet-térre, s szörnyü pusztitást tesznek a verebek közt. Pár nap mulva az Erzsébettér átváltozik katalaunumi csatatérré, tele az elesettek holttesteivel. A holttesteket pedig az állampénztár javára eladják a fővárosi vendéglősöknek.

A MUSZKA.

Ősidők óta ellenségeskedésben élek a muszkával. Öt éves koromban megharapott a _Muszka_, apám vizslája. Akkor azt hittem, hogy minden négylábu állatot muszkának hivnak. Apám meggyőzött, hogy vannak kétlábu állatok is e néven. S mikor ezt mondta, a sok nyers ugorkára és faggyugyertyára gondolt, mely a muszka támadás idején az orosz katonák gyomrába költözött. Nyers ugorkát ugyan most is találhatnának eleget, de ha haladtak a civilizációval, a mostani orosz katonák gázvilágitást és elektromos fényt tartoznak enni a faggyugyertya helyett.

A Muszka föntemlitett harapásának az a következménye lett, hogy a kutyát egy hétre a meleg szobákból számüzték a hideg udvarra, a házőrző komondorok közé. Ostoba kutya! Ha huszonöt évvel később harapott volna meg, engem elvittek volna Párisba, Pasteurhöz, beoltani. Igy esett el Páris az én látogatásomtól, egy korai kutyaharapás következtében. Ezért is gyülölöm a muszkát, a harapáson kivül.

Mikor kérdeztem a rektor urat, hogy miért ettek a muszkák faggyugyertyát, azt felelte, hogy belső világitás céljából. Ugyanis a muszka ember hideg országában legnagyobbrészt éjjel van, s hogy lásson az ember, kénytelen faggyugyertyát nyelni. Aztán gyufát eszik rá s attól a gyertya odabent meggyullad. Igy minden muszka két lábon járó lámpás. Kár, hogy eltér a lámpások szokásától abban, hogy nincs üvegből. Akkor nem kellene Uchátius-ágyu és ismétlő fegyver, hanem botokkal cseréppé vernők a muszka hadsereget.

A rektor ur, az egy nevezetes ember volt. A félfülét azt otthagyta az oláhnak, de helyébe cserébe elhozott egy golyót a jobb combjában a muszkától. Mi gyerekek mindig nevettünk rajta és csufoltuk őt a „félfülü rektor“-nak. Ő nem haragudott ránk, egyetlen egyszer ütött a suttyomban, elfojtott vihogásokkal gunyolódó gyermeksereg közé, engem elcsipett, térdére ültetett s meghuzva a fülemet, igy szólt:

– Hány éves vagy, te füles?

– Tiz! – zokogám ijedtemben.

– Akkor még korán van, – felelt ő, s eleresztett.

Tünődtem, hogy mi van korán? A büntetés? Bizonyosan erős büntetést szánt nekem, s még gyöngélli hozzá a testemet. Biztosat akartam tudni.

– Rektor bácsi, mi van korán? – kérdeztem biztos távolságból.

– A história.

– Miféle história?

– Az én félfülemé.

– A mi megmaradt?

– A mi nincs meg.

Nem is mondta el négy esztendeig. Akkor már nem csufoltam őt, ő se nevezett fülesnek. Eléje könyököltem, s ő hátratolta házisapkáját, hogy jól megnézhessem a fület, a mely nincs ott.

– Husz esztendős volt ez a fül, velem együtt, – kezdé a rektor, – mikor elbucsuztam tőle. Ugy gondoltam, hogy illik résztvennem a haza megmentésében, s beállottam honvédnek. Még ez a legelején történt, s én az első tiz honvédzászlóaljba jutottam. Vittek le a Bácskába, a rácok ellen. Damjanich alatt lettem katonává, a mi annyit tesz, hogy jó katonává lettem. Ő nem szerette messziről az ellenséget. Még arra is haragudott, a ki a puskaport föltalálta. Ideálja az ó-kori harc volt: kézitusában ember-ember ellen. Egyszer lőttünk, s aztán rohamra mentünk. Innen Erdélybe vittek, Bem alá. Egy éjjeli hátrálás alkalmával oláh fölkelők kezébe kerültem, kiket egy század osztrák katona támogatott. Hegyi utakon Janku vezér elé vezettek, a ki a havasok királyának nevezte magát. Egy nagy pajtában dőzsölt, osztrák tisztekkel és oláh tribunokkal. Egy nemesi udvar minden elrabolt ezüstje, porcellánja, kristályüvegje ott csillogott az asztalon. A kisérő alvezér a társaság elé vezetett bennünket, Janku fölállt és végignézett rajtunk.

– Meg fogtok halni, – rikácsolt németül, vérszomjasan.

– Majd megboszul Bem tábornok, – felelt hidegen egy honvéd-főhadnagy, Erdély egyik legelőkelőbb családjából.

– Bem fut, – kiáltott Janku, az asztalra ütve, – s nem gondol veletek. Ti függni fogtok.

– Kegyelem! – kiáltott egy gyermeki hang, s zászlóaljunk kis dobosa, egy fiatal gyerek, odaesett Janku lábai elé, – kegyelmezz ifju életemnek. Én nem is harcoltam ellenetek.

– Mind ilyen a magyar. Gyáva kutyák, – hangzott Janku ajkáról, – nincs bennük semmi a rómaiból. Mi vagyunk a Mucius Scaevolák vére, ti pedig a kutyafejü tatárok ivadéka.

Én dühömben reszkettem. Engem is lelkesitett az iskolában Mucius Scaevola példája, ki a Róma ellen támadó Porsenna előtt tüzbe tette a kezét. Azt sem tudva, mi teszek, hirtelen előléptem s rákiáltottam Jankura:

– Csalódol, országos haramia, nők és gyermekek gyilkosa! Lásd bennem a szabadságáért küzdő magyar nemzet leghitványabb tagját s jegyezd meg, hogy valamennyi különb nálam.

Ezzel élesre fent zsebkésemmel lemetszettem ezt a fület s azon véresen odadobtam a zsivány fényes asztalára. Bolond dolog volt, belátom, de hát fiatal voltam s akkor, fiam, bolond idők jártak, nálamnál öregebb emberek is megbolondultak.

– Lásd, mire képes a magyar, – mondám Jankunak, vagyis inkább nyögtem, mert a nagy fájdalomtól félig elájultam, – s a magyart akarod te legyőzni?

A rektor elhallgatott.

– Hát aztán mi történt? – kérdém.

– Azt hittem, hogy másnap reggel fölébredve, lelkem lekukucskál a mennyország valami hasadékán, s ott látja félfületlen testemet egy fán lógni. De nem ez történt. Egy osztrák főtiszt pártfogásába vett, társaimmal együtt, s kijelentette Jankunak, hogy ha csak hajunk szála görbül, ő az osztrák katonákkal szétvereti az egész oláh hordát. Még a fülemet is gyógyittatta. Egy hét mulva pedig katonai födözet alatt mindnyájunkat visszaküldött Bemnek, azzal az üzenettel, hogy az a félfülü ember fölér egy egész batallion katonával.

Persze fogolytársaim elmondották Bem apónak az egész históriát, fölfujva azzal, hogy én ekképp megmentettem az ő életüket. Az öreg kirukoltatta az egész zászlóaljat, engem nyilvánosan megölelt, megcsókolt s igy szólt:

– Kedves fiam! Ha volna egy fölösleges fülem, azt neked adnám; de mivel az nincs, adok egy érdemjelet (ezzel a mellemre tüzte) s adok még egy csókot.

Föl is terjesztett hadnagynak. De mire a kinevezésem megjelent a hivatalos lapban (a hivatalos lapok már akkor lassuak voltak), akkor már egy muszka golyóval a combomban, osztrák fogságban ültem.

– Aztán mi lett?

– Aztán besoroztak közkatonának; de elbocsátottak, mert sántitottam.

… Ez volt a rektor bácsi története. Szinte szégyeltem, hogy nekem két fülem van, s mindig tisztelettel néztem néhai fülének hült helyére.

Sok ilyen fületlen embert a hazának, majd ha készül ránk a muszka.

A FÜST.

Még az édesanyám konyhájának füstjénél is (ott a síkon távolban!) becsesebb az a füst, mely orrunk alól csavarodik és orrunkat csavarja. Ez szivarból vagy pipából szokott fakadni s még a levegőnél is könnyebb, mert fölfelé száll, mint a borban a gyöngy, melyről oly szépen szól a dal. Szóljon hát egy tárca a füstről s az ő kellemes tulajdonságairól, melyek oly kedveltté teszik.

Voltak korszakai az életemnek, mikor a dohányzásról le akartam szokni. Erre geniális módot próbáltam meg. Azt, hogy sokkal többet szivaroztam a rendesnél. Fejem megfájdult, étvágyam elromlott, nyelvem fölhólyagzott, ugy, hogy végre képtelen voltam szivarozni. Betegen pihenőt tartottam. Rá se tudtam nézni a dohányra jó ideig. Igy aztán magamhoz tértem. Rábeszéltem magamat arra, hogy a dohányzás kárhozatos élvezet, mely rombolja a szervezetet. S elhatároztam, hogy többet ajkam dohánynyal nem jön érintkezésbe. A száj eléggé megteszi a maga kötelességét, csók, beszéd, evés, fütty, furulyázás, pisszegés, mind általa történik, nem kell tehát munkával tulterhelni. Várjuk meg, mig egy német föltalálja a füllel vagy szemmel való szivarozást s aztán folytassuk a dohányzást. A rómaiak nem szivaroztak s nagyra vitték. Lukullus ebédjei örök hirnevüek, pedig végül sohase gyujtottak szivarra a vendégek.

Ilyen okoskodással igyekeztem elcsititani hallatlan sóvárgásomat a szivar után. Ellenem szegődtek azonban orrom és szemem. Mindenütt szivarozó, pipázó embereket láttam, a mint összecsucsoritott szájjal, édes boldogsággal bocsátották ki magukból a kékes füstkarikákat. Minden szivarvég, melyet körülöttem rágyujtás előtt megropogtattak, éles tőrként döfte át szivemet. A trafikok előtt könnyhullatás közt rohantam el. Néha rárontottam valamely kiskoru suszterinasra, a ki talált szivarvéget füstölt. Kiragadtam a kezéből s eltapostam a szivart. Ne legyen még ő neki is több élvezete, mint nekem. Orromat bosszantotta a kávéházi füst. Mert a legvastagabb szivarfüst is kellemes, élvezetes dolog, ha közepette az ember maga is szivarozik; de ha csak mások csinálják, te meg koplalva nézed, akkor kiállhatatlan és gyötrelmes. Okoskodásaim visszafelé kezdték megtenni utjokat agyvelőmben. Igaz ugyan, hogy a száj tul van terhelve munkával; de hát a szivarozás nem munka, hanem élvezet a szájnak. Ő szopogatja a szivart, vagy a pipát, ő kapja legelőször a frissen fejt füstöt; sok dolgáért igazán megérdemli ezt a kis pikáns szórakozást. A szivar az ő orfeuma, nem lehet ezt megvonni tőle. Az a bizonyos német, a kitől a föntemlitett találmányt vártam, halálom után fog bizonyára megszületni s igy én nem számithatok az ő leleményességének áldásaira. És a rómaiak? Sokra vitték az igaz, de meg is bukott a birodalmuk, bizonyosan: mert nem szivaroztak. Marad még önargumentumaim közül a Lukullus. No, ugyan hires ebédek lehettek azok, érdemes róluk beszélni, mikor rá se gyujthattak utána az emberek. Almával fejezték be a szegények az ebédet. Almával, a mely se nem füstöl, se nem csip, egy közömbös, hideg, semleges eledel. Milyen nyomoruság ez egy töltött csibukhoz képest! Lukullus csak kora tökéletlenségének köszönheti nagyságát.

Azt mondják, hogy rontja a szervezetet. Természetes, ha valaki mértéktelenkedik. Hisz az evés csak jó dolog, sőt szükséges is, mint azt a cigány lovának szomoru esete bizonyitja; de a ki szertelenül eszik, beteggé lesz.

De miért is ne szivarozzam? A szegény deficites hazának óriási jövedelme van az emberek dohányzásából. Mi jogon merészelhetném én az állam jövedelmét csökkenteni? Nem hazafiatlansággal vádolnának-e polgártársaim? Aztán a trafikokból hány szegény család él meg becsületesen. Az államnak is, meg a társadalomnak is haszna van az én szivarozásomból, mért ne tegyem?

A pipa, az már egészen más, ahhoz külön temperamentum kell. Megülepedett embereknek való, a kik ráérnek gondosan megtömni, gondosan kiszívni, gondosan kipiszkálni a pipát. Lesni, hogy a habosfehérség hogyan megy át olajsárgába, mutogatni a sikerült szivás pompás eredményét, s irigyeltetni a pipás emberek serege által: ez állandóbb, konzervativebb foglalkozás, mint a szivarozás. A szivarozás nem füződik állandó tárgyakhoz (a szipka alárendelt szerepet játszik), mig a pipa valóságos butordarab. Vidéken birtokos házaknál a pipatórium olyan szerepet játszik, mint grófi kastélyokban a fegyvertár. A nagyapák cimeres, ezüstkupakos pipái egy sorban őriztetnek, s az unoka mély kegyelettel csak szűzmagyar dohányt mer belőle szívni. Trafik annak nem hatol ódon öbleibe. Legendák füződnek egyes családi pipákhoz. A rombadőlt pátriárkális korszak egy még ép maradványa a magyar pipázás, melynek megvan a maga határozott nemzeti jellege, különböző minden más nemzet pipázásától. A pipázás hűséget, ragaszkodást jelent az ősi tradiciókhoz; a szivarozás, az a modern kor, mely gyári szivarokkal elárasztja a világot; idegesen leharapjuk a végét, elszivjuk, a füst elszáll a levegőbe, a megmaradt véget a sárba dobjuk, aztán következik a másik szivar: semmi maradandóság az egész eljárásban. Ha pedig jó dohányt kapok, előveszem a nagyapám pipáját, melyet 1809-ben, a győri futáskor kilőttek a szájából, s nemcsak pipázom, hanem eltünődöm a családi és történeti emlékeken.

A szivarozással tehát támogatom a hazát, a pipázással pedig a nemzeti jelleg föntartásához járulok hozzá. A pipázáshoz azonban nincs elég türelmem. Inkább magyar nadrággal óvom a nemzeti jelleget. Ehhez nem kell türelem – csak magyar nadrág.

De miért ne szivarozzam, mikor az az elmét és szivet nemesiti? A füstnemissza, hidegszáju emberek rendesen türelmetlenek, idegesek, mert az életnek agyonütésre szánt perceit csak fojtogatják, de nem tudják kivégezni.