Part 5

A föld? Az olyan változékony, mint az asszony. Még alig élveztük a nyár melegét és gazdag lombjait, már megcsap az ősz hideg szele, s mikor meg jól esnék az őszi verőfény, már leszáll a hideg köd, s utána a zöld mezőket betakarja a hólepel. A föld meghal és ujra születik, mint az ember… a tenger nem hal meg soha, örökké él, örökké változatlan, egyforma… A tenger épp ilyen volt, mikor Karthagó büszke hajóit hordozta hátán, ilyen volt, mikor Xerxes seregei átkeltek rajta. Talán ezek a hullámok emelték a perzsa gályákat, a melyek most is a mi hajónk oldalához simulnak. Hol vannak az akkori emberek?… Az Akropolis romjai beszélnek azokról az időkről valamit… De a tenger, mely látta és hordozta őket, itt van alattunk… Ő köt minket össze az elmult századokkal, évezredekkel… Hát nem ez a végtelenség, az örökkévalóság eszméje?

Micsoda hitvány dolog az a föld! Hogy ölik, zuzzák, elnyomják, tapossák egymást az emberek. Százféle nemzet, százféle vallás, ezerféle érdek szétszaggatja őket.

A tenger összetart és egyet érez. Egyforma mindenütt. Az Atlanti-óceán vizcseppjei ugyanazt a nyomást érzik, a melyet az Adriai-tenger vizcseppjei éreznek. Egyiknek sincs rosszabb dolga, mint a másiknak. A cseppek gurulnak le-föl, egyszer a fekete mélységbe, egyszer a verőfényes vizszinre… egyszer a Quarneróban ragyognak, egyszer India partjait nyaldossák… de egyiknek sincs mit irigyelnie a másiktól…

*

A kapitány elhallgatott. Mély csönd volt. Az alkony párás szürkülete szállt a fedélzetre.

– Beláthatják, uraim, hogy én a tengeren nem játszhatom bácskaias kalábert, – szólt mosolyogva a társasághoz.

Mi sem játszottunk.

A TENGER MUNKÁSAI.

Minden gyermeknek vannak kalandos álmai s hánynak álmai tévednek a tengerész-élet viharos világába! A fél-gyermek és fél-ifju, ki keveset tud, de annál többet sejt és képzel, élénk rokonszenvet érez e pálya iránt, melyen ismeretlen világokba, ismeretlen szelid és vad népek közé eljut az ember, sok tarka-barkaságot lát és képzelete még a veszedelmeket is oly bájjal ruházza föl, hogy szinte rajongva szeretne azokkal megküzdeni. Igy keletkeznek az apró Robinsonok, kik elutaznak nagy titokban a szomszéd faluig, s erősen készülnek „szigetet“ alapitani, mig a husz krajcár zsebpénz fogyatéka, vagy a papa gyors keze visszatérésre nem kényszeriti őket „sivár“ otthonukba, a zsarnok szülei házba, melyet gyermekkorában annyira nem tud megbecsülni s a mint aztán az első lépést teszi az életben, visszasír utána minden porcikája. Még az apai pipaszár barátságtalan működésére is édes emlékként gondolunk vissza, pedig akkor, hajh, akkor a szomszédék Dadus gyereke előtt fogadkoztunk, hogy a kutban elemésztjük magunkat, vagy elbujdosunk a mindszenti gödrökbe, mert „apussal nem lehet kitartani“… De hova ragadtál, apai pipaszár!… Én is tengerésznek készültem éretlen eszemmel, mert azt láttam utazó könyveimből, ifjusági elbeszélésekből, hogy ott kedves hőseinknek soha egy hajuk szála sem görbül meg. Becsületes tengerésznek készültem, mindaddig, mig Jókai _Kalózkirálya_ kezembe nem akadt. Ekkor beláttam, hogy mégis csak jobb élet a – tengeri rablóké s valami félesztendeig kalóznak készültem. E könyv rendkivüli varázszsal volt rám. Majdnem kivülről betanultam s mikor pajtásaimmal verekedtünk, mindenkit egy-egy rablónévvel ruháztam föl. Skudamore, Skyrme, Moodi, Asphlant képezték csapatomat s én voltam maga Roberts Barthelemy, a kalóz-király. Tisztességesen dulakodtunk s mi kalózok temérdek vadalmát és vadkörtét zsákmányoltunk. Ez a korszak kétségkivül gyermekkoromnak _legsavanyubb_ emlékei közé tartozik.

*

A rokonszenvnek egy csirája azóta mindig megvolt szivemben e romantikus pálya iránt. A legelső, a legmohóbban elnyelt, a legfogékonyabb ifju lélek által élvezett olvasmányok hatását nem tudták eltörölni a komoly tudományok, a szükségesek erős tanulása, professzorok okos igéi, s a mik ezekre következtek: az élet küzdelmei. És ez a rokonszenv nimbust font azok feje köré, a kikkel, hadi tengerészekkel, most odalent Triesztben megismerkedtem: a tenger munkásaival. Ezekről az emberekről akarok egypár sort irni.

*

Hallgatag, komoly férfiak. Sokat tanultak és sokat tudnak. Olyan iskolákat végeztek, melyekből nem lehet tudatlanul kikerülni, mert addig ki nem kerül, mig a szükséges tudományok a kisujjában nincsenek. Az iskolában való „átcsuszás“ ismeretlen. Mikor kilép, mindent tud, a mit tudni kell, pedig ez a „minden“ rengeteg sokat jelent, s hozzá nem elég azt betanulni, hanem önállóan kell mellette gondolkozni, az anyagot elméjében földolgozni, elrendezni, másképp egy konfuzus fő lesz, melyben minden ujabb tudomány csak a khaoszt növeli, s mikor ismereteinek gyakorlati kivitelére kerül a sor, akkor az eredmény egy nagy csütörtök. Pedig egy ilyen csütörtök százak életébe kerülhet, mikor a legfontosabb, az elhatározó pillanatban következik be. Mert a hajószörny meghunyászkodó, engedelmes egy lény, mig tudnak vele bánni, de a legkisebb hiba, habozás, tévedés: és ő megtagadja a szolgálatot s az szörnyü, mikor ez a rémitő erő szembe száll a tudatlanság gyöngeségével, s azt mondja, hogy nem. De a tengerészek nem ismernek habozást. Elhatározottak, mint egy Napoleon, s valódi tudósok. Egy huszéves kadet vezetett engem végig a „Tegetthoff“-on, s egy óra alatt a legérdekesebb modorban, mutatványokkal, előadást tartott nekem a csillagászatból, fizikából, mechanikából, ágyutanból, a vitorlák kezeléséből, a golyószórók tudományából s minden kérdésemre a legvilágosabb feleletet adta. Végül még Beethovenről, Wagnerről és Liszt Ferencről beszélgettünk, s azzal fejezte be, hogy Zola Emilt nem szereti. Csupa rokonszenv volt a fiu, napbarnitotta arcával, nyilt tekintetével s könnyed magatartásával… Mikor elmentem, egy matrózzal egy korsó édesvizet hozatott, s megöntözte virágait, halkan fütyörészve egy olasz népdalt.

*

Mert költői kedélyü, ábrándos fiuk ám ők nagyon! A nyugodt tenger végtelensége filozóffá s csöndes ábrándozóvá teszi őket; a viharos tenger vad borzalmai fantáziájukat gyujtják lángra, s az ezer alakban leselkedő veszedelmek leküzdése férfiui önbizalmukat s bátorságukat növeli nagyra. Imádják a tengert, hogy is ne imádnák, mikor éjszakákon át abból egy második égboltozat csillagai remegnek feléjük, s ők két ég között usznak az ürben. Ez az ő gyönyörüségük. Szerelmük a hajóé, ez az ő hazájuk, az ő családjuk, mely messze idegen tengereken meghordozza őket, honnan a haza és a család olyan távol. Tenger és hajó, ez a kettő tölti be lelküket, ezek osztoznak szerelmükön: a földi szerelem egy nőért való rajongás, s annak boldogsága ismeretlen előttük. A _mézzé vált tenger_ boldogsága, s a _méreggé vált tenger_ boldogtalansága ritkán édesiti, ritkán keseriti meg ajkaikat. Mert majdnem coelibátus alá vannak vetve. Száz közül egy jut ahhoz, hogy megházasodhassék. S mikor ez az egy ajkához emeli az _arany poharat_, akkor kiragadtatik az édes otthonból, a frissen rakott fészekből, elnyeli őt a hajó, s elviszi őt a tenger, s kétszer nyilik a narancsfa virága, mire az amerikai partokról visszatér… s az asszony ingatag.

AZ EZREDES.

A minap Balaton-Füredre utaztam, s hogy oda juthassak, a déli vasut reggel hét órakor induló vonatán utaztam el.

Mikor a pályaudvar elé érkeztem, ugyanakkor robogott oda egy fiakker, sok podgyászszal s egy marcona ezredessel. Az én kocsisom udvariasan köszönt neki.

– Ki az? – kérdém.

– Steinbrück ezredes. Alatta szolgáltam. A legkegyetlenebb és leggorombább katona.

Az ezredes stentori hangon kiáltott:

– Hordárok! Egy, kettő, három! Hamar szedjétek le a podgyászt.

Lerakodás közben egy ezüstpántokkal kivert sárga bőrkoffer a bakról a földre zuhant.

– Szamár! Nem tud vigyázni? – mordult rá az ezredes. – Mars innen, ügyesebb embert kérek.

Egy ujabb hordár rohant elő, a sipkáját letette a földre, s nagy alázattal kezdte behurcolni a többiekkel a táskákat, skatulyákat, köpenyeget, kardot.

Az ezredes botra támaszkodva, végignézte, s aztán kifizette a fiakkerest. Hogy mennyire imponált a fickónak, kitünt abból, hogy az a pénzt meg se merte számlálni (hallatlan egy pesti fiakkerestől), alázatosan köszönt s elhajtott.

Ezután az ezredes két-három embert egyszerüen félreháritva utjából, a pénztárhoz lépett s elsőosztályu jegyet váltott Siófokra. Majd az étterembe ment.

– Adjon friss kiflit és szilvóriumot, de ne olyan komiszat, mint a multkor, mert kiöntöm az ablakon.

A pincér szaladt s az ezredes falatozni kezdett. A pincér rettegve várta a kritikát, mely bizonyosan kedvező volt, mert az ezredes elhallgatta.

Elsőt csengettek s az ezredes a vasuti szolgák őrült szalutálása közt kivonult a perronra. Ugy látszik, sokat szokott erre utazni. Ő azonnal a kalauzhoz lépett s rámordult, de hogy mit mondott neki, azt nem hallottam.

– Egy elsőosztályu kupénk van csak, kérem, – felelt a kalauz, – s ezredes ur csak abban az esetben lehet egyedül, ha nincs több elsőosztályu utas.

– Slendriánság, spórolás, smucigság, – harsogott a kemény katona.

A konduktor vállat vont és sietett kinyitni azt a bizonyos sárgaszövetes kupét, melybe én azonnal bevonultam. Utánam jött az ezredes, a ki egy gyilkos pillantással majd kilóditott a tulsó ablakon. De figyelme csakhamar a hordárok felé fordult, a kik két kézikofferrel és két skatulyával közeledtek.

– Vigyázz! Ne nyomjátok szét! Föl ne forditsátok a skatulyákat!

A hordárok mély tisztelettel hozták be a holmit s az ezredes a skatulyákat nagy óvatossággal elhelyezte az ülésen. Az egyik skatulyához odahajolt és egy kis ideig hallgatózott. Aztán leült és rám nézett.

– Belém fog kötni, – gondolám.

Kinéztem az ablakon, egy olyan ember ábrázatával, a ki tudja, hogy a legközelebbi jövőben egy ezredes beléje fog kötni.

A vonat elindult s pár perc mulva berobogott az alagut alá. A sötétségben semmit se láttunk, de én hallottam az ezredes morgását. Egyszer csak kitört:

– Mégis csak disznóság, hogy az alagutban nem gyujtanak lámpást.

E pillanatban kiértünk a világosságra.

– Bizony disznóság, – feleltem az ezredesnek.

És magamban hozzá gondoltam: Legalább most volna mit eloltani. De ezt nem mondtam hangosan, mert a mennyire csak lehet, ápolom a hadsereg és a polgárság közötti jó viszonyt.

Az ezredes, feleletemet hallva, mogorván és bizalmatlanul nézett rám, mert a tiszta, reggeli verőfény oly vakitóan ragyogott be hozzánk, hogy igazán komikusnak tetszhetett a vasuti lámpák meggyujtását sürgetni.

Majd levette az egyik skatulya tetejét: egy aranyos drótból font kis kalickában kanári madár ugrált.

Én pedig elővettem egy szivart és rá készültem gyujtani.

– Ön rá akar gyujtani? – kérdé az ezredes.

– Azt hiszem, jogomban van, hisz ez dohányzószakasz. Itt fityegnek a hamutartók. Különben, ha ezredes urat bántja a füst, én igen szivesen lemondok.

– Bánt, – felelt ő kurtán, mire én, egy kissé sértődötten, eltettem a szivart, de csak azért, mert – mint fentebb emlitém, – mindig ápolni igyekszem a katonaság és a polgárság közötti jó viszonyt.

Ugy látszik, észrevette bámulásomat a fölött, hogy valaki ezredes létére annyira férfiatlan legyen, hogy ne dohányozzék, mert egyszerre csak megszólalt:

– Különben dohányos ember vagyok.

– Igazán? Akkor bizonyosan a szeme fáj, s a füst árt neki.

– Nem fáj az. Hanem én ma nem dohányozhatom, s olyankor nem szenvedhetem, hogy más füstöljön.

Ez a goromba magyarázat még jobban sértett. De türelem; a fő a polgárság és a katonaság közötti stb.

– Valami fogadalom veti tilalom alá a mai napot? – folytatám nagyon nyájasan.

Az ezredes habozott egy darabig, aztán hirtelen kibökte:

– A feleségemhez utazom, Füredre, s ő nem szenvedheti a dohányszagot. Már két napja koplalok.

A kegyetlen, goromba óriás egy araszszal kisebb lett előttem, mikor nehéz sóhajjal e vallomást tette. Nagyon szenvedhetett.

– Hja, az asszonyok olyan szeszélyesek, – mondám még mindig nyájasan, – több, mint kétszáz éve, hogy a dohányt Európába behozták, s az asszonyok még mindig nem tudtak belenyugodni.

Az ezredes rám bámult; bizonyára szemtelenségnek tartotta megjegyzésemet, de nem szólt rá semmit. A miből láttam, hogy ő is ápolni igyekszik a többször emlitett jó viszonyt.

De mivel békés érzelmeim dacára a hadsereg kedvéért semmiféle jogomról nem mondok le: átmentem a második osztályba szivarozni. Itt velem együtt nyolcan szivaroztak, s igy a mulasztást rohamléptekkel pótolhattam.

Lepsénynél visszaültem. Az ezredes vizet hozatott, megitatta a kanárit, kinyitotta a másik skatulyát is, s megöntözte a benne levő gyönyörü rózsabokrétát is. Az óriás ujabb araszszal apadt. Ugy éreztem, hogy már elsétálhatna a hónom alatt. A virágot is, a madarat is a feleségének vitte.

Igy értünk Siófokra, hol az ezredest egy nyulánk, harmincnégy-harmincöt éves szép asszony várta, a kinek Steinbrück szépen kezet csókolt s karonfogva mentek a hajóállomásra. Semmi szó, semmi hang, az ezredes csendes és engedelmes volt. A hordárok, kalauzok, vasuti és hajószolgák azt tehették, a mit akartak.

A hajó hátulsó részén foglaltak helyet s én a szomszéd kajütből egy rendkivül érdekes beszélgetést hallgattam ki köztük. Pedig csak a felét hallottam. Az asszony hevesen, gyorsan beszélt valamit, de csak azt értettem meg, a mit az ezredes rá felelt: Igy e:

– ??!!!!!

– De édesem…

– !!!!!?

– A mint maga parancsolja, édesem.

– !!!!!!!

– Higyje el, Bertám, hogy nekem sejtelmem se volt róla.

– !!!!!

– Ezer örömmel belenyugszom, angyalom.

Én tisztában voltam az ezredessel. Annyi bizonyos, hogy ha a legközelebbi háboruban Steinbrück állana a hadsereg élén, nagy baj volna a monarkiára nézve, ha az ellenséges hadsereg Steinbrücknét állitaná a maga élére.

KÉT TESTVÉR.

Két férfi ül előttem a lámpássá szeliditett villám fehér fényében.

A testi nélkülözés, vagy talán a bánat, kék karikákat vont szemük körül; de arcuk napbarnitott, viharvert, kemény.

Ez a két Broll-testvér, Károly és Zsigmond, transzváli burok, a kik ma Budapesten óhajtanak annyi pénzt szerezni, hogy visszamehessenek Afrikába harcolni.

Johannisburgban születtek, hollandi apától és német anyától. Mikor kitört a háboru, ők is fegyvert fogtak s városuk kommandójával elindultak a harctérre. Ez történt 1899 október tizenkettedikén.

Az egyik négy gyermeket, a másik ötöt hagyott otthon. S ott maradt a város, tele asszonynyal, gyerekkel; s el-elmaradtak menetközben a nagyterjedelmü tanyák, honnan csak a bur asszonyok intettek feléjük bucsut. Az ő uraik is elvonultak már délfelé, a hóditó angolok ellen.

S megkezdődött a harc. A jól táplált, jól fizetett, jól öltözködött pirosképü angol fiuk harca a nagyszakállu, mogorva, bibliaolvasó afrikánusok ellen, kiket ez a falánk brit hatalom már századok óta szorit egyre beljebb a sötét világrészbe.

A Tugela volt az első összeütközés szinhelye. S az aldershoti parádéra nevelt tejfölösszáju tisztek mosolyogva vezették rohamra a sürü rendekbe állitott impozáns ezredeket, melyek elgázolták a hindu lázadókat, az afgán hegyi lakókat, megsemmisitették a zulukat, kiirtották az asantikat, megtörték a mádi hatalmát és zászlójukat föltüzték Kartum falára.

Ezek a roszbifen hizott világhóditó legionáriusok álltak ott szembe (tele önbizalommal) ezekkel a földmivelő parasztemberekkel, a kik rendetlen csapatokban, csöndes pipaszó mellett várták, hogy mikor kerül puskázásra a sor.

S már az első ütközet jajkiáltással töltötte be a Hármas királyságot. A bátor kis tisztecskék százával hullottak el, leteritve egy láthatatlan ellenség golyóitól. A burok nem barbár bolondok, mint a dervisek, a kik tizezernyi tömegbe állva vad orditással vetették magukat az angol hadi sorokra. A minek a vége az lett, hogy a gyorstüzelő ágyuk és gyorstüzelő puskák elsöpörték őket s e fanatikus seregből egy vértől párolgó, darabokra szaggatott hustömeg lett.

A bur számot vetett magával: minél több angolt lelőni és minél kevésbbé kitenni magát a halálveszélynek. Csakis igy birhatja sokáig a küzdelmet.

Tugela után harcolt a két Broll Ladysmithnél, Mafekingnél, Bloemfonteinnél, Kimberleynél, Allival-Northnál, Strombergnél és végül Spionkopnál.

Itt Károly kardvágást kapott a fejére, Zsigmond lövést a mellébe. Ájultan maradtak a csatatéren. Mikor magukhoz tértek, sötét éj volt.

– Károly, élsz még?

– Élek. Van egy kis vized?

– Nincs. De itt hever egy angol csutora.

– Hozd ide!

A csutorában rum volt, megitták. Aztán köpenyegükbe burkolózva vártak. Fáklyavilágnál jött egy angol ambulancia. Orvosok, betegszállitó katonák. Sorba nézték a szerteszét heverőket és a sebesülteket összeszedték. A sötét éjszakában a csatatér minden oldaláról panaszos jajgatás hallatszott. Károly is kiáltott az orvosokra.

– Angol vagy?

– Nem. Bur.

– Dögölj meg.

Ez volt a felelet, s többet ügyet se vetettek a két magával jótehetetlen burra. Három napig feküdtek ott, nappal majd megsülve, éjjel dideregve. Harmadnap jött egy nemzetközi ambulancia, mely a burok oldalán dolgozott, fölszedte őket s kimosta, bekötözte sebeiket.

Ez történt 1900 február havában. Ugyanez az ambulancia gondoskodott arról, hogy a két Broll elszállittassék Johannisburgba. Ott családjuk körében ápolták őket, s mint gyönge rekonvaleszcensek ott voltak akkor is, a mikor junius 29-én az angolok elfoglalták Johannisburgot.

Ép bur egy szál se volt a városban. Voltak nyomorékok, gyógyulófélben levők, betegek, s volt aztán egy nagy csomó külföldi, a kik nem ragadtak fegyvert, hanem a városokba gyülekeztek, hogy alkalom adtán hazájukba visszatérhessenek.

Az angolok összedobolták ezeket, s becsületszavukat vették, hogy Anglia ellen nem fognak harcolni. Ennek ellenében paszpartut kaptak, mely följogositotta őket a városban való szabad közlekedésre. De csak nappal. A ki este hét után az utcán mutatkozott, azt az angol őrjáratok rögtön elfogták.

A két Broll is becsületszavát adta, s paszpartut kapott. Igy nyugodtan éltek otthon julius 13-ig. Ez végzetes nap volt. Éjjel zörögnek Broll Károly háza kapuján. Kinyitja az ablakot, egy angol tisztet lát, öt szuronyos katonával.

– Mi tetszik?

– Ön Broll Károly?

– Az vagyok.

– Parancsom van önt letartóztatni.

– Miért?

– Ahhoz semmi közünk. Se önnek, se nekem. De figyelmeztetem, ne próbáljon szökni, mert a házat katonaság veszi körül.

– Azonnal megyek.

A felesége fölébredt.

– Mi az? Mi történt? Hová mégy?

– A rendőrségre citálnak. Légy nyugodt, mindjárt visszajövök.

Gyorsan felöltözött, megcsókolta az asszonyt, s ki akart menni. Az ajtóban valamit gondolt: gyujtót gyujtott s átment a gyerekek szobájába. Nyugodtan aludt mind a négy. Végignézett rajtuk s nehéz sóhajtás tört ki a kebléből. Kisietett.

Azóta nem látta őket. Hirt se hallott felőlük. Ez volt 1900 julius 13-án. Tessék a kalendáriumba nézni: ma 1901 november 10-két irunk. S ez csak egy abból az ezer meg ezer családi tragédiából, mely odalent lejátszódik. De szörnyü erővel markol a szivembe, mert hőse itt ül előttem, a visszaemlékezésektől ellágyult vonásokkal.

A katonák Broll Károlyt az erődbe vitték, hol már az összes lábbadozó burok és a külföldi férfiak együtt voltak. Ott volt Károly bátyja, Zsigmond is.

Három napig laktak az erődben, ekkor egy teljes gyalogezred körülvette s a vasuti állomásra vitte őket. Itt vagonokba szállásolva négy napot töltöttek. Hiába könyörögtek, hogy családjuktól elbucsuzhassanak. Ridegen visszautasitották őket. Megtudták azt is, hogy a tömeges elfogatás oka az, hogy az angolok összeesküvést fedeztek föl, melynek célja volt a johannisburgi angol helyőrséget megrohanni, leölni, raktáraikat fölgyujtani s a vasutat szétrombolni.

Eziránt azonban nem hallgatta ki őket senki, ellenben kihallgatás nélkül East Londonba szállitották s a _Havarden Castle_ nevü hajóra rakták valamennyit.

Leirhatatlan, mennyit szenvedtek, a hajófenékbe zsufolva, rossz kosztot kapva, melyet ugy vetettek oda, mint a kutyának szokás.

Egy hollandus család is volt a kiutasitottak közt, apa, anya és három gyerek. A gyerekek megbetegedtek s az apa a hajóorvost hivatta.

A doktor ur ezt üzente vissza:

– Én még a hollandi fattyuk drága egészségével is törődjem, mikor honfitársaim ezrével hullanak el a hollandi golyók zápora alatt? Nem megyek.

Augusztusban a hajó a hollandi partokra érkezett, hol Flessingennél kitette a külföldieket. A burokat Londonba vitte. A két testvér (ők maguk irták igy le nekem) a _Hart Labour_ nevü fogházba került, de semmi rabmunkát nem kellett nekik végezni. Ellenben összevasalt kézzel egy félhomályos cellába csukták a két testvért, s itt két hónapig tartották. Ez idő alatt pusztán száraz és kemény kenyeret kaptak enni. És deszkapricsen háltak.

A hogy elfogták és becsukták őket kihallgatás nélkül, ugy szabadon is eresztették. Egy napon a fogház irodájába vezette a Brollokat a fegyőr. Ott jegyzőkönyvet irtak alá, melyben elismerték, hogy kosztjuk és kvártélyuk kifogástalan volt, aztán egy-egy shillinget és egy paszpartut nyomtak a markukba, meghagyván nekik, hogy három nap alatt igyekezzenek a kontinensen lenni.

Először is nagyot szippantottak a bár angol, de szabad levegőből, azután beültek egy kis kocsmába, s ettek, a mig kevés pénzükből tartott. Ettek hust és ittak sört. Mikor az elfogyasztottat kifizették, egy krajcárjuk se maradt.

Ott állt a két bur London közepén, öt millió angol között, üres zsebbel, s azzal a kilátással, hogy holnap ujra éhesek lesznek s a milliók közt nem lesz egy ember, a ki egy falat kenyérrel megkinálja őket.

Bementek egy templomba; a mint belépnek, látják, hogy ott gyászistentisztelet van. Kiért? Az Afrikában elesett City-beli önkéntesekért. Feketébe öltözött asszonyok, kis gyerekek töltötték meg a templomot. S ők a maguk asszonyára, a maguk gyermekeire gondoltak. Hol imádkoznak most azok ő érettük? Élnek-e, meghaltak-e?

Lementek a kikötőbe s kikerestek egy német hajót. A kapitány meghallgatta őket, azután egy csomó munkásra mutatott: „Segitsetek azoknak a hordókat beguritani s elviszlek benneteket Hamburgba.“

Persze, hogy kapva-kaptak rajta.

Ennek egy éve. Egy év óta bolyonganak a kontinensen s fölolvasások tartásából élnek. Most csak annyi pénzt akarnak szerezni, hogy az e hónap 24-dikén Nápolyból induló hajón visszatérhessenek Afrikába.

Nem állják már ezt az életet. A családjuk után való vágyakozás sorvasztja őket. Az angol hóhérkodás boszuvágyat kelt bennük. S az a tudat, hogy honfitársaik még folyton harcolnak és bur fegyveresre most nagyobb szükség van, mint valaha, nem hagyja őket nyugton.

Azt mondják: csak egyszer Lorenzo-Marquezben lehessenek, onnan majd megtalálják az utat a legközelebbi bur kommandóhoz.

… Miközben villogó szemmel beszélnek az eljövendő harcokról és győzelmekről és Anglia fáradt összeomlásáról: bejön az én aranyhaju menyecske-hugom a kis három éves fiával, a babsival, s a fickó fényes tekintetét rám szegezve, csengő hangján fölszólit, hogy adjak neki egy krajcárt gesztenyére.

A két bur elnémul, összenéz, aztán elfordul. De én látom, hogy a szemük tele van könynyel.

A maguk kis gyerekei jutottak eszükbe. Remegő kézzel simogatták meg a babsi haját, de többet egy szót se tudtak szólni.

Mekkora düh, boszu, mennyi fájdalom tanyázhat egymás mellett e fáradt bujdosók szivében.

Óh, miért nem vagyok én ilyenkor csak két percig gazdag ember!

ULEDI.

Uledi egy fokföldi kaffer gyerek volt, a ki ott született a hollandus farmer istállójában.

A barmokra való felügyeletben és a fehér emberek tiszteletében nevelkedett föl. A farm volt az ő hazája, mert ott kapott enni, s egy vackot, melyben meghuzta magát, mikor a hideg záporok ömlöttek a felhőkből.

Egy este valami karaván haladt arra, s meghált a farmban. Akkor Uledi egy különös dolgot látott. Az egyik kaffer legény letérdelt, összetette a két kezét, s az istálló padlása felé nézve, hangosan eldarált valamit.

Mikor elvégezte, Uledi megszólitotta:

– Mit csináltál most?

– Imádkoztam.

– Mi az?

– Kértem a jó Istent, hogy védelmezzen, oltalmazzon engem. S adja meg a mindennapi kenyeremet. Mert én keresztény vagyok.

– Mi az a keresztény?

– Az a fehér embereknek a vallása. Az egész világon minden fehér ember ehhez tartozik.

– De te nem vagy fehér ember.