Part 4

– Valami kétszázat, monseigneur, ez nálunk nagyon elterjedt név.

– Az én Kovácsom zászlóm alatt kapitányi rangra vitte, vakmerő legény volt s ha jól emlékszem, Pueblánál ellőtték a féllábát. További sorsáról nincs tudomásom.

– Számit-e arra, hogy valaha a spanyol trónt elfoglalja?

– Élő jogomról soha le nem mondok. S hiszem, hogy Spanyolország egy napon a legitimitás terére lép s meghiv. Krisztina pártja gyönge: összemorzsolódik a republikánusok és a karlisták közt. A vagyontalan munkások republikánusok, a birtokos osztály, a legkisebb parasztbirtokos is, mind karlista. Kivált az éjszaki tartományok: Ó- és Uj-Kasztilia, Arragonia, Navarra, Katalonia, Valencia, Biscaya és Guipuzcoa, hol 1872-től 1876-ig háboruskodtam.

– S összeköttetésben van-e pártjával?

– Folyton. A spanyol előkelőségek nagyon sokan meglátogatnak, s általában minden spanyol, a ki Velencébe jön, fölkeres, hireket hozván. Koronként manifesztumot bocsátok ki népemhez, megmutatni, hogy élek, s várom igaz jogom elismerését. A kik a karlizmusz utjában állnak, azok a kétes exisztenciák, a kik nem a haza, hanem a maguk javán dolgoznak, a kik minden ügyet szolgálnak és minden ügyet elárulnak, a kiknek egész hatalmuk a tele kaszárnyákon alapul. Ezek rettegnek tőlünk. A mi pártunk nem ilyen emberekből áll. Nekünk elveink vannak, ellenségeinknek nincsenek. Mi bennünk él a hit. A karlista harcos hű szolgája a katolikus hitnek, melylyel a madridi kormány igen keveset törődik. A karlista katona hű szolgája a királynak, a kit Isten első harcosának tekint; szenvedélyesen szereti királyát, mert az ő szemében látja perszonifikálva a hazát. Szenvedélyesen félti hazája méltóságát, becsületét és függetlenségét. A maga dicsőségére nem büszke, de a mult nagyságán és az ősök dicső emlékén föllelkesül. A karlista harcos tüzes, rettenthetlen és önzetlen. Életét mindig kész föláldozni, becsületét soha. A halállal szembeszáll, mert tudja, hogy lelke halhatatlan. Szerény a maga hősiségében, s fönséges, a nélkül, hogy maga is tudna róla. A navarrai paraszt, királya zászlója alatt az önmegtagadás valóságos csodája, klasszikus magasságra emelkedik.

Don Carlos szemei ragyogtak, mig e dolgokat beszélte. Égő szivarával hevesen gesztikulált s a spanyolosan, mély torokhangon kiejtett francia szók csak ugy tódultak ki ajkán.

– A karlizmus – folytatá – egy neme a politikai hitvallásnak („une sorte de religion politique“), mely istenét és királyát teszi kultusza tárgyává s az erkölcsi fenség csodás látványát nyujtja a világnak. A karlista háboru szakasztott mása a vendée-iek harcának a francia forradalom ellen: nálunk ugyanazzal a nemes fölbuzdulással, erélylyel, ugyanazon rettenthetetlenséggel, önzetlenséggel s hősies igénytelenséggel találkozunk. A karlista mozgalom épp ugy semmiből lett, mint a vendéei, de ott épp ugy, mint itt, találkoztak bátor szivek és férfiak a gáton. S mozgalmunk tisztán spanyol, nemzeti mozgalom volt, mig ellenségeinknek porosz ágyuk és francia jóakarat jöttek segitségére. Ezek buktattak el, nem Spanyolország.

– S hogy van az, hogy a külföld jóakarata nem monseigneur felé fordult?

– Mert Európában a forradalmi szellem dominál s ez tudja, hogy én neki esküdt ellensége vagyok. Én képviselem az igazi monarhiát s az igazi katolikus hitet. A forradalom üldözi a legitim királyt, mert ő a hazugság, a király pedig az igazság. A király a jogot képviseli, a jog pedig legnagyobb akadálya a forradalomnak, szándékai megvalósitásában. A legitimitás nem egyéb, mint a rend eszméinek összefoglalása, melyen az állam nyugszik; ennek gyökerei megvannak az emberi lelkiismeretben, a népek jobb érzésében, a család szervezetében s a történelemben; a forradalom ellenben egy állandó összeesküvés a rend ellen, örökké a lelkiismeret kiforditásán dolgozik, a családot elavult intézménynek tekinti, a történelmet pedig egy század óta meghamisitja. Ezért támadta makacsul az én királyságomat, mert tudja, hogy mit jelent rá nézve egy ilyen királyság: az igazi katolikus királyság. A forradalom a katolicizmust legkérlelhetetlenebb ellenségének tartja s ebben igaza van. A katolicizmus mindazt kárhoztatja, a mit a forradalom ajánl. A katolicizmus a legnagyobb társadalmi és erkölcsi erő, mely a forradalom romboló munkájával szembeállitható. Én a katolikus ügy szolgálatának szenteltem magamat s célom volt megmenteni Spanyolországot, visszahelyezvén azt a régi hit szilárd alapjaira.

– Engedjen meg, monseigneur, ellenségei éppen azt hozták föl igen sokszor ön ellen, hogy a régi katolicizmust akarja visszaállitani, Torquemadáival s máglyáival együtt.

– Tudom, hogy azzal vádoltak, hogy az inkviziciót akartam ujra behozni s a papok egyeduralmát biztositani minden polgári dologban. Komoly emberek előtt fölösleges megcáfolnom az ilyen rágalmakat. Kétségtelen, hogy magammal vivén Spanyolországba a katolikus vallás és szertartások tiszteletét, biztositanám a klérus számára is azt a befolyást, mely őt mint tanitó és vezérlő osztályt megilleti; de mi köze ennek más idők, más századok magát lejárt szigorához? VII. Károly Spanyolországa mindenesetre egy keresztény-katolikus királyság volna; de mennyiben árthatna a visszatérés a régi hagyományokhoz az uj eszméknek és a modern szabadságoknak? A lelkiismereti szabadságnak valóban nincs mit félnie a törvényes király Spanyolországba való visszatérésétől.

– Micsoda európai változások lehetnek kedvezők monseigneur kilátásaira nézve?

– Az európai változásokra én nem sokat épitek. A kedvező kilátások Spanyolországban fognak nyilni.

Különböző kérdéseimre elmondta, hogy legjobb viszonyban van a bécsi udvarral és a pápával. Az olasz udvarral egyáltalán nem érintkezik s ha a királyi család valamely tagja Velencébe jön, ő azonnal elhagyja a várost. Velencét azért szereti, mert csöndes s palotája vizzel van körülvéve, ugy, hogy senki se fér hozzá. Ugylátszik, tüntetésektől fél személye ellen. Kijelenté, hogy Budapestről sok szépet hallott s legközelebb meg fogja látogatni.

Elhallgatott. Friss szivarra gyujtottunk. A falon négy csatakép volt, azokat néztem. A karlista háboruból ábrázoltak hadi jeleneteket. Harcairól kérdezősködtem.

– 1872 május 3-ikán egy 24 éves fiatalember haladt át a pyrénéi hegyeken s Spanyolországba érkezett. Zsebében 200.000 frank volt. A határon harminckét navarrai paraszt várta, a kik kikiáltották őt uroknak és királyuknak. Ez a fiatal ember én voltam, a ki mint VII. Károly meginditottam a háborut trónomért és országomért. Három év alatt ura lettem Spanyolország harmadrészének s a harminckét paraszt fölszaporodott egy hadseregre, mely állt százezer gyalogból, négyezer lovasból és hatvanöt ágyuból. Lovasságom és tüzérségem mindig kevés volt. Sik földön többnyire megvertem az ellenséget, de az erőditett helyek ostromával sok időt elvesztegettem. Ha tetszik, megnézhetjük a fegyvertárt.

Átvezetett a szomszéd terembe, melynél szebbet keveset láttam életemben. Két falát ama karlista zászlók boritották, melyek don Carlos csatáiban, e kegyetlen testvérharcban, az ő katonái élén lobogtak. A zászlók festői csoportokat képeztek, közepütt egy hófehér selyem Bourbon-zászló, a liliommal. A harmadik falat az alfonzistáktól elvett tarka lobogók ékesitették. Kevesen voltak e diadalmi jelvények. A negyedik falon voltak a fegyverek: kardok, puskák, szuronyok, hosszu kataloniai kések és rövid tőrök. A fal közepén tizenhat arckép, körülöttük babérkoszoru fonva s négy aranyos markolatu kard összetüzve.

– Nézze, – szólt Don Carlos, a tizenhat katonára mutatva, – ezek tábornokaim voltak. Mind a tizenhat ember értem halt meg. Jó katonák, hű embereim voltak, sokszor megkönnyeztem őket. E négy kard körülöttük a világ legszebb rámája: őseim kardjai; egy V. Fülöpé, egy III. Károlyé, egy nagyatyámé, V. Károlyé s ez itt az enyém.

Ezzel levette az egyik kardot s megsuhogtatva a levegőben, lesujtott vele egy páncélba bujtatott bábalakra. A jól dömöckölt acél szikrát vert ki a vasból.

– Harminckét csatában volt velem, most ki van csavarva kezemből.

Egy sóhajtással visszatette helyére. Aztán sorra mutogatta a lövőfegyvereket, melyek közt Európa összes uj és régi puskái képviselve voltak. Volt ott két ágyu, golyók, aztán csatacsillagok, lándzsák, különböző karlista egyenruhák, don Carlos biborvörös köpenyege. S minden darabnak megvolt a maga története.

Következett egy szoba, mely indiai pagoda belsejét ábrázolta, s tele volt don Carlos ázsiai utazásának emlékeivel. Majd egy arabs módra berendezett dohányzó szobába léptünk, hol a herceg elbucsuzott. Tüstént megjelent a titkára, a ki még megmutatta a herceg sárga selyem hálószobáját, mór fürdőszobáját, melyek mind óriási pazarlással és kényelemmel vannak berendezve.

Az az ember, a ki ilyen puha kényelem közt él, milliókat érő berendezés közt, aligha fog még egyszer oly véres kalandba bocsátkozni északi Spanyolország terméketlen, zord vidékein, bármennyire részén van is a monarchikus jog: ezt a hatást tette rám az egész látogatás, mikor a kacér palota előtt gondolába vetettem magamat.

OKOS ÁLLATOK.

Hogy melyik a földön a legokosabb állat, azt nem lehet egyhamar eldönteni. A legkülönbözőbb állatokról jegyeztek föl a tudósok olyan dolgokat, melyek azt bizonyitják, hogy többé-kevésbbé minden állatban van intelligencia. Föltehető, hogy a tengerben uszkáló halnak, bár róla semmi okosat sem tudunk, van annyi esze, mint például a hangyának. Miért ne volna? Semmivel se alacsonyabb rangu állat a hal, mint a hangya. Valószinü, hogy kritikus pillanatokban egyik épp oly elmésen ki tudja vágni magát, mint a másik. Az állatok egyáltalán sokkal okosabbak, mintsem mi emberek gondoljuk, a kik értelmüknek állati nyilvánulását nem is látjuk s csak ott kezdjük észrevenni, mikor az már emberi módon jelentkezik.

Egypár kis történetet akarok elmondani, melyek okos állatokról szólnak.

Országszerte hires volt annak idején a pannonhalmi okos szamár, mely oly elmésen huzta ki magát a munka alól, hogy embernek is becsületére vált volna.

A magas hegyen álló pannonhalmi bencés kolostornak azelőtt volt harminc szamara, mely a völgyben fekvő városból kettős puttonyokban hordta föl a vizet a szerzetesek számára. Naponkint többször is megtették az utat, a meredek hegyen föl és le, a mi nem tréfa dolog egy szamárnak, mely jobban szeret az árnyékban heverészni, mint a napon, teherrel gyalogolni.

Egy napon a kocsisok azt vették észre, hogy az egy szuszra felhozott viz kevesebb, mint rendesen. Két puttony hija van neki. Pedig ők minden puttonyt megtöltöttek. A felügyelő elrendelte, hogy a szamarakat szigoruan szemmel kell tartani.

Az volt a szokás, hogy a mint odalent a kutnál a puttonyokat megtöltik s az állatra ráteszik, a megterhelt szamarakat külön csoportba verték. Mikor már tiz-tizenkét vizzel megrakott csacsi állt egy csapatban, egyszer csak azt veszik észre, hogy az egyik füles kiválik az üresen álló csoportból, óvatosan körülnéz s lassan odasomfordál a megtöltött puttonyokkal álló kollégáihoz és ott olyan képet vág, mintha bordáit sulyosan nyomná a teher.

Rögtön jelentést tettek róla a gondnoknak, a ki azt üzente, hogy csak hajtsák föl a szamarakat a várba.

Odafent a papok mind összegyültek és ugy várták a vizhordók megérkezését. A leglassabban ballagó szamár, a kit egyre kellett biztatni, az volt, a melyik üresen haladt.

Kezdődött a puttonyok kiüritése. Az okos szamár megvárta, a mig néhányra üresen rakták vissza a puttonyt s akkor ujra ravaszul körülnézve, a kiüritettek csoportjához szegődött, nehogy turpisságára rájöjjenek. – A dolog oly mulatságos volt, hogy a nézők zajos derültségre fakadtak. A gondnok pedig kimondta a szentenciát, hogy a szamárnak az légyen jutalma, hogy a többiek közt mindig üresen járhasson-kelhessen.

A szamár még egy darabig titkolózott és somfordált, de rövid idő alatt rájött, hogy jámbor fortélyához megkapta a felsőbb beleegyezést. Ettől kezdve emelt fővel s egész nyiltan csinálta a dolgot. Nagy hire futamodott és messze földről jöttek bámulni őt.

Hogy a szamár általában mégis buta állat, kitünik abból, hogy vizhordó kollégái sohse jöttek rá a társuk által élvezett kiváltságra s egyetlenegy se tett kisérletet annak elnyerésére.

A másik történet szintén szamárról szól s szinhelye Abony. Egy szódavizgyárosnak volt egy okos szamara, mely mellé kocsis se kellett. Kis kocsiját telerakták szikvizes üvegekkel, azzal a tulajdonos megsimogatta, meghuzogatta a füleit, hogy figyelmét fölébreszsze s aztán belekiáltott:

– Obláth!

Erre a csacsi elindult – egyenesen az Obláth boltjába. Itt Obláth, a kereskedő, leszedte a maga szikviz-porcióját, meghuzta a csacsi füleit s belekiáltotta:

– Slézinger!

A bölcs szamár ment kocsijával egyenesen Slézingerhez, a ki szintén levette az őt megillető szódarészt. Ha azonban Slézinger meg akarta a csacsit tréfálni s azt mondta neki, hogy „Obláth“, akkor az megvetőleg hátranézett és nem mozdult. Azt kellett neki mondani, hogy „Kovács“, – ekkor elindult és visszament a gazdájához.

Gyermekkoromban vett az apám nekünk is egy szamarat, mely a meghalt ukki vak koldusé volt. Ez az ismert jókedvü adakozók háza előtt megállt s nem ment tovább, akárhogy vertük is. Csak akkor indult el, ha valaki kijött a házból s odaállt a kordély mellé. A csacsi nyilván igy kombinált: „Ez az, a ki kihozta az alamizsnát, most mehetek tovább.“

Zseni Imre halasi birtokosnak volt két szép pejlova, azokon szokott a tanyára járni. Zseninek az volt a szokása, hogy a mint a városból kifelé kocsizott, minden befelé jövő parasztemberrel megállt diskurálni, akár volt fagy, akár nem, akár pusztitottak a hernyók, akár nem. Igy egy óra helyett három óra alatt értek ki a tanyára. A lovak pedig annyira hozzászoktak, hogy a mint egy gyalog ember köszönt Zseninek, tüstént maguktól megállottak.

Nagyon untatta ez a dolog a Jóska kocsist, a ki egyáltalán nem volt kiváncsi a halasi gazdák belső dolgaira, ellenben nagyon érdekelte őt a bogárszemü Panna, a ki a Zseni-tanya fölvirágzását söpréssel és mosogatással segitette elő.

Egy izben azután maga kocsikázott ki a tanyára. Gazdája a városban maradt.

Jön egy ember, süvegéhez nyul… abban a pillanatban a Jóska ugy odasuhint a lovak nyaka közé, hogy azok mint a szélvész robogtak tovább. Jön egy másik gyalogember, a mint a lovakkal egy irányba ér s ezek már megállni készülnek: csitt-csatt, hangzik hátukon a Jóska ostora s vágtatva rohantak odább. A hány gyalogember elhaladt mellettük, a lovak valamennyiért verést kaptak s nemcsak meg nem állhattak, de sőt veszettül kellett nekik rohanniok a tanyáig. Másnap Jóska ujra a gazdájával kocsizott a tanyára. Jön az első gyalogember, a lovak már messziről hegyezték rá a fülüket. A mint pedig közel ér s Zsenire ráköszönti a szerencsés jónapot: a lovak nagyot rántottak a kocsin s szágudani kezdettek. Jön a második gyalogos, Zseni már nyitja a száját, az ember fogja a kalapját, mikor a lovak nagyot ugranak és ragadják magukkal a kocsit.

– Te Jóska, mi bajuk ezeknek a lovaknak? – kérdi végre Zseni dühösen.

– Nem tudom, kérem, talán nem szeretik a parasztembert.

Denique attól kezdve Zseni Imre nem diskurálhatott kocsiról, – ezekkel a lovakkal. Eladta a lovait is mérgiben, a helyett, hogy egy olyan Jóskát fogadott volna, a kinek nincs Pannája.

Sokat hallottunk a tordai okos malacról. Pedig ennek nincs is valami érdekes históriája.

Tordán a kocsi elgázolt egy malacot, mely az ut közepén hevert és sehogyse akart fölkelni.

A kapitány a malactulajdonost igy utasitotta el kártéritési keresetével: „Egy tordai malacnak lehetne annyi esze, hogy a kocsi elől kitérjen.“

Azóta mondják: okos, mint a tordai malac.

A LEGNAGYOBB HUMORISTA.

Mikor a sárga, beteges, őszi nap lebukott a hegyek mögé, s minden tárgy egyszerre elveszitette az árnyékát, hogy lassan-lassan belemerüljön az éj egyetlen, óriási árnyékába: én is fölkeltem a gyepről, s elhajitottam a vastag könyvet kezemből.

Hát nem fogom már sohase megtalálni a legnagyobb humoristát?

Könyvtárakat összeolvastam már, s az irodalomtörténet tanitásai alapján lázasan kutattam. Elolvastam azokat, kiket már koruk megkoszoruzott; elolvastam azokat, a kiket csak az utókor fedezett föl. Fölhajhásztam még azokat az irókat is, a kiket se koruk nem méltányolt, se az utókor föl nem ásott. A nagyok után következtek a kicsinyek. Az egyikre ráillett az iskola tanitása szerint megalkotott humorista-mérték, a másikra nem; a kire nem illett rá, abban rendesen több élvezetet találtam. Ez megzavart kutatásaimban. Egyéni benyomásaim ellentétben álltak az irodalomtörténeti és a közfelfogással. A megsebzett Mercutio végső szavaira láttam érzékenyen elpityeredni a közönséget; engemet égettek e szók és hasogattak, de egy csepp könnyet se tudtak soha kisajtolni szememből… Hallottam röhögni a karzatot Lear kis bolondjának mondásain… Ekkor kicsordultak a könnyeim.

Ki itt a tökéletlen?

A szinész?

Az iró?

A közönség?

Én?

Egyik kérdésre se tudtam megfelelni. Kétségbeestem. Tüzbe a könyvekkel. Fölhagyok a kutatással: más témát választok doktori értekezésem számára.

Lassan fölballagtam a kertből, melyet megterhelt agyvelőm benépesitett az irókkal, kik hónapok óta éjjel-nappal, uton-utfélen foglalkoztattak. Ott dulakodtak a sötétben, lárma, nevetés, káromkodás, jajszavak közt. Én bünösnek éreztem magamat. Fölbolygattam őket, a nélkül, hogy sikerült volna a kérdést megoldanom. Mint mikor az akadémia pályázatot hirdet s aztán senkinek se adja ki a jutalmat.

Minek is vágtam a fejszémet ilyen óriási fába?

A mint a világos folyosóra léptem, a zavaros látományok egyszerre megszüntek. Agárkutyám fölemelte a fejét s búsan nézett rám, mintha osztoznék levertségemben. Neki is megvolt a maga szomorusága: itt az ősz, elhullottak a legyek s ezzel megszünt az ő legfőbb szórakozása: a légy után való kapkodás.

A szobalány elém lépett.

– Tessék kérem a dolgozószobába menni, egy pap várja.

Besiettem. Egy halványképü, kórházszagu katolikus pap ült iróasztalomnál s Doré illusztrált bibliájában lapozgatott. Fölkelt.

– Van szerencsém magam bemutatni, én Sima Kristóf vagyok, a szent Bertalan-kórháznak harminc év óta lelkésze.

– Örvendek. Mivel szolgálhatok?

– Némi irodalmi munkásságomat óhajtanám bemutatni.

– Tisztelendő ur működik az irodalom terén?

– Igenis, a mennyire időm engedi.

– Sok dolga van?

– Óh, nagyon sok. A kórházban ezernél több beteg fekszik s naponkint öt-hat temetésem van. Őszszel és télen jóformán reggeltől estig temetek.

– S mikor ir?

– Éjjel.

– Sokat dolgozott már?

– Tessék, itt van több évi munkám gyümölcse.

S a szoba közepén levő asztalról egy hatalmas csomagot oda állitott elém, az iróasztalra. Megnéztem a külső cimet. Szép, gömbölyü betükkel ez volt a csomagra irva:

_Bohózatok és vig beszélyek._

Hogyan! Ez az ember, a ki évek óta a _Cirkumdederunt me_ szivszaggató dallamánál egyebet nem hall, a ki özvegyek és árvák koporsó körüli jajgatásai közt tölti napjait, a ki örökké kórház és temető közt vándorol, a kinek mindennap lépteit szakadatlanul egy halott követi, a ki mindig könnyes szemeket, fekete ruhákat, halottakat és haldoklókat lát, rothadást szagol: ez az ember bohózatokat és víg beszélyeket ir.

Megfogtam a kezét s őszintén, melegen megszoritottam.

– Uram, – szólék, – _ön a legnagyobb humorista_, a kivel eddig életemben találkoztam.

Bámulva nézett rám.

– De kérem, hisz még nem is olvasta el műveimet, – szólt.

– Nem is fogom elolvasni.

Erre még jobban elbámult.

– Miért nem fogja elolvasni? – kérdé némileg sértődötten.

– Ezzel a csomaggal ön a halált, a megsemmisülést, a végső szomoruságot, melynek körében életét hivatásszerüleg töltötte, egyszerre megfosztotta fenségétől, tragikumától s leszállitotta a köznapi dolgok közé, a hová valók. Mert elvégre mindennap százezren halnak meg s mindenki meghal. A világbiró Halál hatalmas szárnyaival nem tudta önt fölemelni, sőt földiebbé, idevalóbbá tette, mint valaha. Érti?

A legnagyobb humorista szótlanul fogta a kalapját s elment. Én pedig bevontam ablakom függönyét, mert mintha kerti szellemeim haragosan néztek volna be: nem voltak megelégedve a pályázat eredményével.

A TENGER.

A multkor egy társasággal hajóra szálltunk Fiumében, hogy Lussin-Piccolóba vitorlázzunk. Egy darabig nézegettük magunkat a tenger sima tükrében, de a nagy többség hamar elunta magát és kártyázni óhajtott. Ezt a gyógyithatatlan hazai betegséget a magyar ember mindenhová magával viszi.

Meghivták a kapitányt is, a ki szintén magyar ember volt.

– Köszönöm, én csak a szárazföldön szoktam kártyázni. A hajómon soha.

– Nem öli meg az unalom?

– Az unalom? Ezt egy valódi tengerész nem ismeri.

– Hát mivel foglalkozik?

– Különös kérdés. A tengerrel.

A szárazföldi emberek összemosolyogtak.

– Engedjen meg, kapitány ur, – felelt egy királyi alügyész, – de én nem értem, hogyan lehet a tengert érdekesnek vagy nagyszerünek találni.

– Én a tengert nem találom sem nagyszerünek, sem érdekesnek. Ilyen szürke kifejezések nem illenek az én érzelmeimhez. Én a tengert imádom és remegek tőle.

– Ezt még kevésbbé értjük, – szólt bele egy földbirtokos.

Ekkor keveredtem bele én is.

– Ez, uraim, semmi más, mint a vén tengeri farkas örök lenézése a szárazföldi patkányok iránt. A tengerészek – ugy-e kapitány? – már azt is gyávaságnak tekintik, hogy mi a szilárd földet választottuk lakóhelyünkül. Pedig nem lakhatik mindenki a földgömb nagy ingóságán, muszáj az ingatlanon is embereknek lakni. Ne vessenek meg bennünket olyan nagyon. Elvégre a föld és a tenger testvérek.

A kapitány különösen, novellisztikusan szólva: sötéten mosolygott. Szeme a messzeségben merengett, s tekintete mintegy simogatta a viz felületét.

– Testvérek? – szólt végre egy kis gondolkozás után. – Nem, uraim, a föld és a tenger nem testvérek, hanem ellenségek. A legkérlelhetetlenebb, a legádázabb ellenségek.

Megsimogatta a homlokát és lassu hangon folytatta:

– Minden, a mi a szárazföldön él, a tengerben meghal. Minden, a mi a tengerben él, a szárazföldre huzva meghal. Micsoda óriási ellentét ez! Van-e még egy ilyen a földön? Micsoda elenyésző dolgok ehhez képest a földön levő ellentétek: a hegy és a sikság, az éjjel és a nappal, a nyár és a tél… silányság.

A tenger konok, makacs, legyőzhetetlen, félelmes ellenfél. Erősebb, mint a szárazföld. Ha az egész szárazföldet belehordjuk a tengerbe, meg sem látszik, egy ujjal sem lesz magasabb… Ellenben, ha egy még szunnyadó természeti erő, vagy valami uj csillag vonzó ereje e nagy vizeket kiemelné medrükből és rázuditaná a szárazra: micsoda óriási pusztulás lenne abból. Az emberi civilizáció nyomtalanul eltünnék, s Európából talán csak a Mont-Blanc obszervatóriumának őre maradna meg.

Ilyen hatalmas ellenség a tenger… a föld nem tudna ilyen rohamot intézni… ha belerobogna, önmagát elpusztitaná, a tenger pedig megmaradna olyannak, a milyen most.

A kapitány kinyujtotta a jobb kezét.

– Nézzétek! Nem olyan-e, mint egy hanyattfekvő, alvó szörnyeteg. Hogy emelkedik rettenetes melle, a mint lélekzetet vesz. Az óriás pihen, de lát, hall és érez mindent, a mi rajta történik. Ki tudja, nem fáj-e neki az a hosszu barázda, a melyet hajónk vág rajta? Nézzétek milyen nehezen tud összezárulni mögöttünk… Háromszáz lépésnyire nyulik a hajó nyomán…

Ültetek-e már a tengerparton és bámultátok-e órákon keresztül a tengert? A mint a hullám lassan gurul felétek és végül fölcsap… Az óriás lesben áll és nyujtogatja felétek hideg csápjait… huzna le magával a hüvös mélységbe… Óh, ez borzalmas!

Hát mikor elveszti türelmét és dühödt nyargalással jön a szárazföld ellen. Micsoda küzdelem ez! Attila és Napoleon ha szembeszállnának egymással, ez csak béka-egérharc lenne ehhez képest. És az ostromlott föld nyugodtan állja, bár minden ízében megremeg a csapásoktól, hogy a tenger vizes körmeivel szaggassa a testét. Tudja jól, hogy az évezredes ellenség másnapra elcsitul és engedelmesen fogja nyaldosni a tegnapi sebek helyét.

Félelmes és gonosz a tenger, uraim, de becsületes. Nem csal meg soha, mindig őszinte.