Part 3

Péter nem mondta meg, hanem sietett a legelső lámpás alá. Kincsének közepére szépen ki volt verve a _20-as_ szám. Tiz forintja van! A mit talált. És nyolcvan krajcárja! A mit megkeresett. A kétféle pénzt, a vakszerencse ajándékát és a munka jutalmát külön-külön zsebbe tette s hazafelé indult… Igen ám, de a hótakaritásban elgémberedett cimborák unszolására betért egy jól fütött kávémérésbe, a hol egyik forró grog a másik után következett. „Ugy se érdemes lefeküdni, mondák, hisz négykor munkába állunk.“ Péter nem győzte a könnyelmüségüket bámulni. Egész keresményüket eliszszák a boldogtalanok. Ő, – az egészen más. Neki egy arany van a zsebében. Ő teheti. Csak lett volna bátorsága fölváltani. De előbb meg kell beszélni a dolgot a feleségével. A mig a nyolcvan krajcárból tartott, addig iddogált és eddegélt… aztán mosolyogva kászolódott. Ezek a szegény ördögök azt hiszik, hogy neki egy krajcárja sincs. Gunyosan bucsuzott tőlük s kezét a világért ki nem vette volna abból a zsebéből, melyben az aranyat titkolta. Két forint téli kendőre az asszonynak, ötven krajcár keztyü, három forint házbér, három forint szén… Sohse volt ilyen ur életében. (Csiky ur talán följelentette a rendőrségnek, hogy elvesztett egy aranyat?) Egy forint ötven a kosztra, lesz meleg tüdő és pacal, fehér kenyér… (Annálfogva a rendőrség szemmel tart minden embert, a ki aranyat vált.) De talán jobb lesz tormás debreceni kolbász, s egy félfont paprikás szalonna. (Kinél váltja be? Hisz elfogják biztosan, akárhova megy vele.)… Miféle gazdag ember lehet az az Akadémia, a ki egyszerre száz aranyat tud kifizetni? Bizonyosan ő maga veri. Ráösmernek, hogy ez az Akadémia aranya. Börtönbe jut. Örökös szégyen… A felesége elhagyja, Esztergályos ur leveszi róla a kezét… Minek is neki az arany? Ha igy tart a havazás, ő egész télen elél. Ha fölváltja az aranyat, az is csak elfogy, s utána még rosszabb lesz. Az arany nem szegény embernek való. Az nyilván a gazdag emberek krajcárja. Ép’ akkora is. Hisz igy a szegény embernek még istenes dolga van. A hol ő elkölt egy krajcárt, ott a gazdag ember elkölt tiz forintot. Nehéz kenyér, nem irigylem. Tizszer annyi havat kell neki lapátolni, hogy annyit keressen, mint én…

Ily gondolatok közt elhaladt a lakása mellett, ki a Városligetbe. A tó vékony jégkérgén a lapát nyelével lyukat ütött s az aranyat beeresztette… Nagyot sóhajtott utána, mert ezzel a jég alá ment a nagykendő, a házbér, a debreceni, a szalonna, mind azon a kis lyukon… Hajnali négykor pedig ujra ott kapargatott a Nemzeti Szinház előtt s csak egy dolog bántotta: hátha Csiky ur mind a száz aranyat elvesztette s ő többiekkel szemben gyöngébb lesz?

Ments meg, uram, minden szegény embert az aranyaktól és a kisértésektől.

KELEMEN ÉS PATTANTYUS.

Még a nap ki se bukott a Hargita fenyőerdős gerince mögül, még összes sugarai csak a Hargitán tul fekvő Csikszéket ragyogták be s az innen fekvő Udvarhelyszéknek semmi se jutott, mikor Kelemen András megrázta a fiát s rászólt:

– Talpra legény! Ideje, hogy induljunk.

Benedek, a fiu, nagyot nyujtózott, ásitott is éppen akkorát, aztán fogta a fejszéjét s az apja után igazodott. Az apja pedig az erdők felé vette utját.

Történt ez a dolog Kápolnás-Oláhfaluban, a Székelyföldön, akkor, a mikor.

Ehhez hasonló dolog történt ugyanazon a reggelen Szentegyházas-Oláhfaluban, mely éppen tőszomszédságában feküdt a másiknak. Csakhogy az utóbbiban Pattantyus Lázár keltette fel az ő szerelmes fiát, a Dávidot.

Fát döngetni ment a két apa a havasra, de nem együtt, hanem külön-külön, mindegyik a maga fiával.

Miközben Kelemen Andorás a fát döntögetné, megjelenik nagy orditással egy fene erős medve. András gazda láthatott már effélét, mert nem nagyon mutatkozott rajta az ijedtség. Hanem inkább hamarjában megolvasta, hogy hányan vannak az ő segitségére.

A számlálás igy ütött ki: Egy székely meg a fejszéje, az két ember. A fia meg a fejszéje, ez is két ember. Vannak tehát négyen. A medve ellenben csak maga van. Igy a támadás nem lenne gavalléros dolog. Hadd menjen!

A medvét azonban a számolás tudományába nem avatta bele tisztelendő Konta Ferenc s a barom támadásra indult. Éhes lehetett a szegény feje.

Kelemen Andorás megnyalta mind a két tenyerét s beleigazitotta a fejszenyelet. A fiának is oda szólt:

– Kerülj hátra!

Mikor a medve két lábra állt, hogy emberrel emberhez illő módon bánjon, Kelemen orron ütötte a fejszével. A medve megrázta a fejét s át akarta nyalábolni a székelyt, de ekkor Benedek ugy vágta kupán hátulról, hogy egyszerre megfordult. Csak éppen hogy azt nem mondta: Tessék? Csak ezt várta Kelemen: ő is viszontag nyakszirten sujtá a vadállatot.

A medve tántorogni kezdett, mintha berugott volna, majd négykézlábra kecmeredett s lassu léptekkel elinalt. De a Kelemen-familia már vérszemet kapott. A medve kikezdett velük, hadd lakoljon. Előlük ugyan el nem viszi a bőrét. Tiz kemény ezüsttallért fognak ők azért kapni a királybiróságtól.

Utól is érték a lassan cammogó állatot, Szentegyházas-Oláhfalu erdejében, egy tisztáson, a hol Pattantyus Lázár meg a fia javában örültek annak, hogy milyen tisztességtudó szelid egy medvére akadtak. Két fejszecsapásra ugy lefeküdt, hogy azt se mondta: Mihály bá! – Látta a helyzetet mindjárt Kelemen uram, s oda érve szóla:

– No, nem messze futott a medve.

– Honnan tudja kend, hogy mekkorát futott? – kérdé Pattantyus.

– Mivel hogy ott voltam, a hol kezdte a futást, – felelt Kelemen.

– Látta is?

– Ütöttem is.

– De nem nagyon.

– Csak agyon.

– Nem lehet az.

– Lehetni tán nem lehet, de ugy van. Hányat ütöttek kietek rá? – kérdé Kelemen.

– Münk eppeg hogy kettőt, – felelt hirtelen a Dávid, – én a tulsó felin, édesapám meg innenről.

– Nohát nézzétek meg, öt ütésnek kell azon az állaton lenni.

Megnézték, ugy is volt.

– A mi igaz, az igaz; én csalfaságból nem élek, – e szókkal adta meg magát Pattantyus.

– A medve tehát az enyém? – szól Kelemen.

– Nem a’. Kietek kezdték, én bevégeztem. Azé a medve, a ki agyonüti, nem azé, a ki aszongya neki, hogy jó napot kivánok.

– Ugyan komé! Én meg csak azt mondom, hogy az a medve tőlem és fiam Benedektől olyan három ütést kapott, hogy idáig magától is megdöglött volna. Kietek csak az utolsó perceit zavarták meg neki azzal a dorongolással.

– Fiam Dávid, mutasd meg ujjasodat.

Pattantyus Dávid fölvette a földről szétrongyolt ujjasát, s oda tartotta Kelemen uram elé, mondván:

– Ugy támadt rám a medve, mint a veszett ördög. Látja kend az ujjasomon.

– Dávid öcsém, máskor ha a medvének adod a zekédet, hogy marcangolja szét, legyen annyi bátorságod, hogy maradj benne te is, – felelt rendületlen nyugalommal Kelemen.

– Hisz benne voltam! – kiáltott indulatosan Dávid.

– Hiszi a prikulics. Hát mutass csak egy karcolást a bőrödön!

– Hát a szivemet bizony nem hasitotta ki, – dörmögött Dávid és félreállt.

– No ugy-e, hogy a hajad szála se görbült meg? A medve széttépte a zekédet halálos kínjában, aztán fölfordult. Kietek pedig agyonverték döglött korában.

– Elég a szóból, – kiáltott Pattantyus, – majd igazságot mér a dulló.

– Meg a királybiró, – tóditá Kelemen.

– De elmegyek én még Guber Márton uramig is.

– Én is ott leszek akkor.

– Tehát pörre megy a dolog.

– Arra, halálig.

– Itéletnapig.

– Jó. Addig pedig a medve közös jószág.

– Az.

– Tehátlan vigyük haza.

Levágtak két nagy bokrot, a vadállatot rája kötözték, s ugy vontatták szép lassan, csöndes beszélgetés közt a faluba, be egyenesen a dulló házába, a hogy akkor még a szolgabirót hivták.

Éppen etették a dulló négy kutyáját. Nagy medvefogó, hosszufogu, erős, éhes ebek voltak, melyek a vadszagtól nekibőszülve, pokoli csaholással a medvére vetették magukat s egy szempillantás alatt izekre szaggatták. A négy székely a tornácra menekült a veszedelem elől.

– Komé, megevék vala a medvét, – szólt némi meghatottsággal Kelemen.

– Meg, a bestelelküek, az én szép medvémet.

– Már mint az enyémet, – veté ellene Kelemen.

– Még most se akarja elismerni, hogy én öltem meg?

– Tán kend azt hiszi, hogy a medvével a jussomat is megevék a kutyák? Nem ugy van a’! – kiáltott Kelemen.

– Tehát a pört sem ették meg?

– Nem. Megkezdtük, be kell annak fejeződnie. Ha egyszer pör, hadd legyen pör.

Kezet fogtak egymással, annak jeléül, hogy szavukat adták a pör folytatására.

– Eb a ki abbahagyja.

Ezzel a mondással erősitették meg a szerződést.

Estefelé hazajött a dulló Csik-Szeredából, hol a királybirónál volt valamiféle ügyben. Kelemen és Pattantyus eléje terjesztették az ügyet. A dulló figyelmesen meghallgatta a beszédet, s mondá:

– Tehát arról volna szó, hogy mely csapások lettek volna halálosak a medvére nézve, az utóbbiak-e, vagy az előbbiek?

– Az a kérdés veleje, instáljuk az urat.

– Nem nehéz megmondani, csak előbb lássuk a medvét. Hol van?

– Részint a kutyák beleiben…

– Miféle kutyák?

– Megették a nemzetes ur kutyái.

– Mi a tatár! Hát akkor meg mit pörösködnek?

– Instálom, az igazságnak kell itt kisülnie. A medve maga mellékes, – felelt Kelemen.

– De meg, – tette hozzá Pattantyus, – a királybiró azért csak kiadja a tiz ezüsttallért, mert arra van elég tanunk, hogy a medve megölődött.

– De nem adja ám, mert be köll neki számolni a medve bőrével. Csak érte adja ki a jutalmat.

A két székely egymásra nézett, megvakarta a fejét s rövid gondolkodás után egyértelmüleg szóla:

– Hát ne legyen hasznunk. De az igazságnak ki kell derülnie.

– De értsék meg az okos szót! Nem derülhet ki.

– Már miért ne?

– Nincs olyan Isten a földön, a ki arra a kérdésre, hogy öt ütés közül melyik ölte meg a medvét, meg tudna felelni. Ha csak itt nem fekszik előttem a medve s egyenkint ki nem tapogatom, hogy melyik csapás hol érte? Én csak tudom, azért vagyok dulló!

– A királybiró jobban tudja, azért ő királybiró.

– Guber Márton uram pedig legjobban tudja, azért ő Guber Márton.

(Ez a becsületes német ember, a ki a székelynek annyira imponál, nem más, mint Erdély gubernátora, a kit a góbék sohse hivnak másképp, mint Guber Mártonnak. Minden székelynek megvolt a joga, hogy odáig appeláljon a pörös ügyeivel.)

– Jó, jó, addig pedig igyanak egy kis küküllőmenti fehér bort. Guber Márton uram ráér még várni.

A góbék persze hogy nem vetették meg a szives kinálást.

Egyszer csak, ugy véletlenül, diskurálás közben, a dulló kihoz a pipatóriumból egy gyönyörü, hajlós meggyfa-pipaszárat és dicsekedve mutatja az atyafiaknak.

– Agyon lehetne vele vágni egy embert. Olyan erős, mint a kard. Sujtson csak vele ide a tornác gerendájára.

Kelemen gazda fogja a meggyfapipaszárat s olyant suhintott vele a gerendára, hogy csak ugy porzott. Utána megvizsgálták a szárat. Nem volt annak semmi hibája.

– No Pattantyus gazda, próbálja meg kegyelmed is.

A következő percben már Pattantyus gazda sujtott vele, még pedig olyan alaposan, hogy a szár hosszában kétfelé repedt.

– A ki áldója van a kend vaskezinek, tudja-e, hogy ezt a pipaszárat a mult határigazitás alkalmával a turn-szeverini basától kaptam, a kinek a török császár adta. Drága jószág az.

– Baj, baj, – felelt Pattantyus, – de hát nem magam vagyok a hibás. Kelemen gazda kezdte.

– Micsoda? – kiáltott Kelemen. – A kinek a kezében elrepedt, az a felelős. Mi közöm hozzá?

– Ugy van! – kiáltott a bölcs dulló, – valamint hogy mi köze a medvéhez?

Ekkor esett le az álla Kelemen uramnak.

– De a medvét én kezdtem ki, nemzetes uram, – szólt elvörösödve.

– A pipaszárat is.

– De azon nem látszott semmi.

– A medve is elszaladt, pedig már hiba esett benne.

Pattantyus megcsóválta a fejét, kétfelé törölte a bajuszát s szóla:

– Mi türés-tagadás benne, szomszéduram, ketten mesterkedtünk mi ugy a pipaszárban, mint a medvében. Vállaljuk el közösen mind a kettőt. Ez jár legközelebb az igazsághoz.

Kelemen elnevette magát, kezet fogott Pattantyussal és mondá:

– Vegyük ugy, mintha furulyáztunk volna. Én fujtam, kend meg billegtette. Hasznunk is csak annyi van az egész medvevadászatból, mintha furulyáztunk volna egyet. Igy ért véget a két oláhfalusi góbé pöre.

NÉGY NEMZET.

Svájci barangolásaim alatt összebarátkoztam három fiatal emberrel. A kompánia először egy szál franciából, egy vidám párisi fiuból állott, a ki szörnyen unta magát a fizetőpincérek köztársaságában. Egy napon a kalapját elfujta a szél, én megfogtam és udvarias meghajlással átadtam neki. Ő még kecsesebb meghajlással köszönte meg és megkérdezte, merre utazom.

– Cél nélkül barangolok. Szórakozni szeretnék.

– Tudja mit? Mászkáljunk együtt.

– Nem bánom.

Másfél óra mulva egészen jóbarátok voltunk. A nélkül, hogy én bármit beszéltem volna magamról, ő egész családjának történetét elmesélte, humorisztikus modorban elővezetvén az összes alakokat, a kiket különben szeretettel tárgyalt, de kifigurázott. Egyszerre aztán hirtelen elkomolyodott.

– Pardon! Szabad kérnem, ön kicsoda?

– Ez és ez. Ujságiró Budapestről.

– Örvendek.

Az alku meg volt kötve. Mondhatom, hogy pompás utitárs volt, bár többet fecsegett a kelleténél. És mindig Párisról. Örökké csak a világ fővárosa lebegett szemei előtt és az ajkán. Az volt a kedvenc vicce, hogy Páris szebb város, mint Svájc. Engem egyszerüen publikumnak tekintett és előadásokat tartott. Meg volt győződve, hogy az ő városát és a párisiakat bámulom. Franciaországgal és a franciákkal nem foglalkozott, csak Párissal és a párisiakkal. Versaillesnál és Fontainebleaunál megszünt ránézve a világ. De nagyon szeretetreméltó volt a maga elfogultságában.

Egyszer egy havasi kocsmában, mely villámosan volt világitva és gázzal fütve s melynek szomszédságában a glecsert mesterségesen fagyasztották, mert különben nyár közepére elolvadt volna, azt inditványozta Leblanc ur, hogy bővitsük ki a kompániát. A közönségét akarta fölfrissiteni. Estére hozott is már egy angolt, a ki rövidszáru fapipáját szítta folyton és rengeteg bámulattal nézett az örökké fecsegő franciára. Mister Perrins jó, alkalmazkodó, hallgatag ember volt. Párisról lévén természetesen szó, megjegyeztem valamire, hogy ez Londonban mégis különb. Leblanc lesujtó tekintetet vetett rám és megvetőt Perrinsre.

– Nos, Perrins ur, nincs igazam? – kérdém az angolt.

– Miről is van szó? Hja London? A westminszteri apátság, meg a párisi Panteon? Eh, bánom is én.

És nagy füstfelhőket fujt ki.

– Általában – folytatá – nem foglalkozom Londonnal. Hat év óta nem is voltam Angliában.

– Hát micsoda angol maga?

– Tudja barátom, Anglia az azt jelenti, hogy egy egész világ. Ezt a hat esztendőt Indiában, Afrikában s más efféle helyeken töltöttem.

– Hát micsoda maga?

– A Graphic harctéri rajzolója.

– De Párisban csak volt? – kérdé Leblanc.

– Hogyne. És kitünően ettem Durandnál a Madeleine-téren.

– Ez az egész, a mit Párisban csinált? – kérdé Leblanc visszafojtott dühvel.

– Nem, csináltam egyebet is, de már az egyebekre nem emlékszem.

– Az Eiffel-toronyra sem?

– Azt nem láttam. Én nem hagyom magamat ilyen szamárságokkal bolonddá tenni.

Leblanc sápadt lett és rám nézett, mintha azt mondaná: Látod, bolond a szegény.

– Szegény Perrins, – sóhajtá résztvevő hangon, – most már tisztán látom a latin faj fölényét az angolszász faj fölött.

– Micsodát? – kérdé szórakozottan Perrins.

– A latin faj fölényét.

Perrins elnevette magát.

– Látja, ezért szeretem én a franciát. Olyan szép frázisokat tudnak gyártani s az egész világon el tudják terjeszteni… mi azalatt a portékáinkat terjesztjük el, mint afféle komisz, köznapi náció.

– Már az igaz! – fakadt ki elégülten Leblanc, – minket szeretnek és bámulnak az egész világon.

– Mi előttünk pedig meghódolnak.

– De gyülölik önöket.

– Bánom is én. De nem mernek moccanni s ez a fő.

Estefelé komolyan kezdtek összeveszni, bár Perrins egy rossz szót nem mondott a franciákra, csupán Leblanc halmozta el sértésekkel az angol nemzetet, a mire Perrins nem sértődött meg. – Leblanc azonban iszonyu dühben volt.

Ekkor villámháritónak oda hoztam egy németet.

Leblanc ellenséges szemekkel méregette. Arca egész sötét lett, mikor a német Párist kezdte agyba-főbe dicsérni. Egyszer meg is jegyezte:

– Nem vagyunk mi pojácák. Hát önök otthon már sehogy sem tudnak mulatni? Nem önöknek csináltuk Párist.

A német meghökkent.

– De kérem, én boldog volnék, ha ön Berlint dicsérhetné, – hebegte.

Leblanc arca eltorzult.

– Berlint? Nem láttam. Sőt becsületszavamat adom, hogy sohse fogom látni.

A német zavartan mosolygott.

– Ön nem objektiv, – mondá oly szerényen, mintha maga is meg volna győződve arról, hogy nem is olyan nehéz Berlin nélkül ellenni.

Mikor aztán német barátunk a császárjáról kezdett adomákat beszélni, végképp elromlott Leblancnak a jó kedve.

– Ugyan hagyja el, – mondá, – mit beszél nekünk a császárjáról? Mi olyan nemzethez tartozunk, melyben mindenki maga helyett gondolkozik. Maga pedig egy olyan nemzetből való, melyben a császár gondolkozik valamennyi helyett.

A német elképedt, de mérsékelte magát és továbbra is velünk maradt. Délután mind a négyen együtt kimentünk a hegyek közé. Sötétedett már, mire visszatértünk. Valami havasi kürthangversenyt hirdettek a koncert-teremben. Odamentünk. Három ur és egy csinos fiatal nő fujta a kürtöt. Sok és előkelő közönség hallgatta. Egy pásztordalba fogtak és a hölgy irtóztató hamisan intonált. Erre a nagyszakállu prim odalépett hozzá, kirántja kezéből a kürtöt és a hátsó ajtóra mutat. A hölgynek könny szökik a szemébe és ingatag léptekkel távozik. Mozgás a közönség körében.

– Ez szemtelenség, – kiált Leblanc és fölugrik, – nem nézhetem tovább, gyerünk vacsorálni.

Mindnyájan hallgatagon követtük. Hôtelünk éttermében helyezkedtünk el.

– Ezt az embert holnap provokáltatom, – kezdé Leblanc; – gazság egy nővel igy bánni.

– Én a _Kölnische Zeitung_-ban fogom ezt az eljárást megbélyegezni, – kiabált a német.

– Az eljárás komisz, – mondá Perrins, – de nem ismerjük, hogy a kisasszonynak miféle szerződése van a társulat vezetőjével. Addig nem avatkozhatunk bele.

Egy fiatalember közeledett az asztalhoz.

– Bocsánat uraim, – szólt németül, – én R. V. magyar urat keresem.

– Én vagyok, – mondám fölemelkedve.

– Én Barinkay Kázmér teknikus vagyok és Zürichben tanulok. Ne vegye rossz néven, hogy önnél, mint honfitársaimnál alkalmatlankodom. A nevét a hôtel tábláján olvastam. Lesz szives egy lovagias ügyben segédkezni?

– Miféle ügyben?

– Pofonvágtam egy hornistát, a ki egy nőt inzultált.

– Ön? Most? Ott a koncert-teremben?

– Igen.

– Bravo, fiatalember, igen örvendek.

Sugárzó arccal cipeltem az asztalunkhoz.

– Ime, uraim, van szerencsém honfitársamat, Barinkay magyar embert bemutatni. A francia elégtételt készül venni a nőn elkövetett sértésért, az angol készül megvizsgálni az ügyet, a német hirlapi boszura készül – és mit teszünk mi? Mit tesz a magyar? Nem habozik, de cselekszik.

– Nos? – kérdezte mind.

– Pofonütötte a goromba trombitást. Ez uraim, a magyar. Van szerencsém önöknek ezzel az én kis nemzetemet bemutatni.

– Lovagias, de meggondolatlan, – szólt Perrins.

– Vakmerő, – mondá a német.

– Elhatározott s a következményekkel nem törődik, – szólt Leblanc, – ezt már szeretem.

*

Bizony, édes barátaim. Ilyenek vagyunk mi bolond magyarok. Egy ostobaságért az életünket kockára tenni: ez nekünk semmi. De az élet első hideg lehelete elsorvaszt bennünket. Bátorságunk van, de erőnk nincs.

EGY SZÁMÜZÖTT KIRÁLY.

_Velence_, 1888 szeptember végén.

Egy verőfényes őszi napon, melynek bája itt százszorta nagyobb s szomorusága százszorta meginditóbb, mint másutt, mert a természet haldoklását egy holt városban látjuk, elhatároztam, hogy a velencei élőholtakkal fogok foglalkozni. Hangulatom, az megvolt hozzá, élőhalottat is sokat rejtegetnek a márványpaloták. Ezek közül legérdekesebb, legvidámabb VII. Károly, a kit jogszerüleg két hatalmas trón, a spanyol és a francia illet meg s tényleg oly távol áll mindegyiktől, mint akármelyik navarrai öszvérhajcsár, vagy auvergnei vizhordó. Ismertebb ezen a néven: _don Karlos_, madridi herceg, a ki, mióta véres háboruit, melyeket sikertelenül folytatott a spanyol trónért, befejezte, bejárta kétszer a világot s aztán a csöndes Velencében, a Loredan-palotában huzódott meg.

Mielőtt még őt meglátogattam volna, tudakozódtam róla különböző emberektől, a kik sok rosszat és sok jót beszéltek felőle. Különböző alakokban mutatták be nekem. Egyik rész azt beszélte, hogy háboruiban vérszomjas kegyetlenséget fejtett ki s a meghóditott karlista tartományokban visszaállitotta az inkviziciót. Most pedig, csöndes visszavonultságban állandó szálka a velencei férjek szemében, kik a feleségüket féltik tőle. Sokan minden becsesebb tartalom, ambició nélkül való élvhajhász kalandornak festették előttem, a ki egy szép asszony szép szemei után végigrobog Európán s szivesen lemond érte ősi jussáról, a spanyol trónról. Velencében különben vidám életet él s ugy mutatja, hogy nem érdeklődik a politika iránt. A város szegényeivel, – hogy végre a jóra is áttérjünk, – sok jót tesz s kétszázra rughat azoknak a száma, a kik az ő alamizsnáiból élnek. Azt mondják rá, hogy teheti, mert csak legutóbb is Chambord gróftól negyven millió frankot örökölt. Jótékonysága dacára a velenceiek nem becsülik meg és sokszor inzultusoknak van kitéve, egyszer pedig formaszerü zendülés volt ellene, melyet a katonaságnak kellett elfojtani. Olaszországban most az a jelszó „ni dieu, ni maitre“, a mit magyarra ugy lehetne leforditani „nincs mennyország, se pokol“; a rengeteg sok templomba csak a turista jár, hivő nem s a papoknak egyéb dolguk sincs, mint a kávéházban dominózni. A nép csak babonás, de nem vallásos s képzelhető, hogy ilyen érzület mellett „sa majesté trés chatolique“, a hogy don Carlos magát nevezi, a nép előtt semmi különös tiszteletben nem áll. Egyszer megtörtént, hogy mikor a Lidón kiszállt a kis gőzösről, a hajósok kirántották lábai alól a deszkát, egy más alkalommal pedig megmérgezték gyönyörü két kutyáját. De ő mégis szereti Velencét.

A velencei társasélettől teljesen távol tartja magát. Megvan neki a maga külön kis társasága, mely áll két kamarásból (spanyol grófok), egy titkárból, a ki szintén spanyol ember s Iturbide hercegből, a kit hajdanában Miksa, a szerencsétlen mexikói császár trónjának örököseül szemelt ki. Mindannyian csinos fiatal emberek, világfiak. Csak asszony nincs a háznál; Don Carlos felesége Ausztriában él és ők nagyon ritkán vannak együtt. Ezzel a kisérettel jár ki a Lidóra, sétál a Szent-Márk téren s yachtozik az öbölben, ha kedvező szél borzolja a tengert.

Látogatásomat egy Rimji nevü magyar festő közvetitette, kivel Velencében ismerkedtem meg s a ki bejáratos don Carlos házához. Gondolában eleveztünk a Loredan-palotához, mely a nagy kanális mentén van s bejelentettük magunkat. Másnap délután három órára kaptuk a találkozót.

Mikor másnap gondolánk a csatornán megjelent, a Loredan-palota előtt élénk mozgás támadt. Hat hófehér tengerészruhába öltözött gondolás azonnal sorfalat képezett.

Ezek don Carlos saját matrózai, a kik karjukon és szalmakalapjukon Bourbon-cimeres fekete szalaggal még most is gyászolják Chambord grófot. A csapat szalutált s mi beléptünk a lépcsőházba, hol halalaku kis csónakok, vitorlák, evezők, tengeri növények voltak csoportositva. Feketébe öltözött inas fogadott s vezetett föl bennünket márványlépcsőn az első emeletre, a hol a csinos fiatal titkár üdvözölt s az elfogadó terembe kalauzolt. Azzal ott hagyott és „monseigneur“-ért, don Carlosért sietett.

A képeket kezdtem nézni. Pár pillanat mulva erős léptek zavartak föl: magam előtt láttam don Carlost, a legszebb férfit, a kivel valaha életemben találkoztam. Fölkeltem s mig ő a kétrét görnyedt titkárt elbocsátotta, magával szemben leültetett. Körülbelül negyven éves, koromfekete haju, bajuszu, körszakállu, ölmagas termetü, rendkivül elegáns ember. Hosszu szempillái alól azzal az álmatag tekintettel néz maga elé, mely annyira elbűvöli a nőket. Nyakkendőjében a tű Bourbon-cimer, kézelőgombjai szintén ezt viselik.

Azzal kezdte, hogy nagyon örül, hogy egy magyar ujságirót lát magánál. A magyarokról sok dicséreteset, szépet hallott, ő alatta is szolgáltak magyarok a karlista háborukban, a kik mind igen vitézül harcoltak. S erre azt kérdezte, hogy ösmerek-e egy Kovács nevü magyar embert?