Part 2

– Lassan a testtel. Előbb még utaznod kell az országomban, hadd lásd azokat és hadd lássanak azok téged. Tudod, itt most mindenki arról beszél, hogy odaadjam-e neked a leányomat, pedig csak én vagyok az apja; vannak aztán emberek, a kik százezrek helyett tanakodnak ezen, ezeket ugy hivják, hogy: _ujság_. Vigyázz, hogy megtessél nekik. És most indulj. Nekem akkora országom van, hogy nem győztem uralkodással, s kényelmesebbnek tartottam két részre osztani. Az okos embereket és a szamarakat is egyformán elosztottam a két ország közt, hogy igazgassák azokat; csak az a baj, hogy mindegyik ország népe azt hiszi, hogy az ő igazgatói szamarak. Látogasd meg mind a két országot, s még csak arra figyelmeztetlek, hogy ha jól tudsz kártyázni, menj el tulsó országomban a nemzeti kaszinóba, annyit nyerhetsz, hogy papádnak egy hónapi apanázst megspórolsz.

És fölkészüle az utra a deli királyfi; de előbb bucsuzóra ment a szépséges királykisasszonyhoz, ki éppen a kis ponnilováról szállt le s egy füzfavessző héját hántogatta. Térdre ereszkedett előtte s szóla:

– Tépd el óh királyleány a füzfavesszőt s hajitsd a földre, nem méltó az arra, hogy kis kezeid suhogtassák. Im adom helyette ezt az aranygombos elefántcsont-nyelü lovagostort. Ha lesz egy nap, melyen egyetlen egyszer sem jutok eszedbe, azt a napot követő napon vedd elő a vesszőt, szaggasd szét s hajitsd a porba, mert akkor érdemes osztozni iménti nyomorultabb társa sorsában.

Vevé a királykisasszony a lovagostort s szende mosolygás fakadt az ajkán; a királyfi pedig lóra pattant s eltávozott fényes kiséretével.

A kettős ország népei figyelemmel kisérték minden lépését. Tisztelettel és rokonszenvvel fogadták őt mindenfelé; megnézett mindent, a mit megnézni érdemes, s a kinek tetszett, megláthatta őt, s megtetszett mindenkinek.

Udvarában áll az öreg király, s családi pipáját szivja. A toronyőr lovascsapat közeledését jelzi, az öreg király beviteti a pipáját s kihivatja a lányát.

Helyes volt az intézkedés: a csapat a leánynéző királyfi kisérete volt, mely urával élén csakhamar bekanyarodott az udvarra.

A királyfi leszökik a lóról s féltérdre bocsátkozik.

– A lovagostor? – susogja.

– Jó gondját viseltem, – viszonzá mosolyogva a királykisasszony, utána az öreg király, végül dobogó szivvel a királyfi.

Egy rakás termen keresztül haladtak, végre megérkeztek a királyleány szobájának ajtajához. Az aranyos fölnyitotta az ajtót s hátrafordult:

– Pszt! lábujjhegyen, föl ne ébredjen a kis Ilona!

(„Micsoda Ilona?“ – dörmögé a király.)

A mint a szobában voltak, a kicsike a szögletben álló kis bölcsőhöz fut, s ringatni kezdi. „Pszt! Még alszik!“

A királyfi oda lopózik nagy óvatossággal a bölcsőhöz, bele néz, hát, uramfia, San Ildefonso ne hagyj el, ott látja lovagostorát szép selyem pólyába pakkolva, az arany gombon egy pici horgolt fékető.

– Ejnye, fölébresztették a kicsikémet! Bizonyosan éhes a szegény. Kérem, hagyjanak magamra, mert még nincs elválasztva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Sajnállak öcsém! de hát látod, hogy gyerek! Szürethez két esztendőre szivesen látlak, lovagostor nélkül!

(1883.)

EGY KŐ NAPLÓJA.

Tudja az Isten, mi voltam én azelőtt, tán ősvilági lény, tán a földbe temetett növény, – nem emlékszem semmire. Tény az, hogy egy napon arra ébredtem, hogy kő vagyok. Kői öntudatom fölébredt bennem. Impozáns kőcsaládnak képeztem egy csekély részét. Családunk óriási masszákban terjedt szét mindenfelé. Le a föld mélyébe, föl a föld szinén tul magasra emelkedénk. Kemény, szilárd és összetartó család volt, mondhatom. Gátat vetett mindennek, s nem tudta helyéből elpusztitani semmi. A vizáradatot, mely falvakat pusztitott el utjából, mi megállitottuk rohanásában, s az emberek ezrei hátunkra rohantak, hova nem érhetett utánuk a halál karja. Ösmerve erőnket, az emberek óriási várat épitettek hegyibénk, sőt városok roppant terhét is megbirtuk.

*

Mindez nem volt elég nekik. Egy napon égető kín nyilalt át a kőcsaládon. Csakhamar valamennyien megrendültünk, s tompa dörrenéssel fájdalmas rezgések jártak át meg át rajtunk. Az emberek gépeket hoztak, neki álltak a hegyoldalt furni, s puskaporral robbantani. A nyilásokba csákánynyal bemásztak s vadul tördelték szét családunkat. Hiába védelmeztük magunkat, hiába öltünk meg lehulló kődarabjainkkal, orvbeomlásainkkal száz meg száz embert, ujak álltak vakmerően helyükbe, s tovább folytatták a romboló munkát. A kőcsalád összetartása meg volt bontva. Széles sötét alagutat vágtak közöttünk, s egyre közelebb értek hozzám, ki oly jól éreztem magamat testvéreim körében, a sötétségben, a csendben. Egyre közelebb hallám a robbantás dörejét, s a csákányok zuhogását.

Végre ott villogtak előttem a marcona emberek apró lámpáinak fényénél a csákányélek. Egy öreg munkás volt a két fiával; vidáman daloltak a szük helyen, a bizonytalan fénynél, szerelmes dalokat dudolgattak s a két fiu menyasszonyát s a rájuk váró boldogságot emlegette. Egy este, mikor engem már majdnem köröskörül elválasztottak családomtól, azt mondta az öreg, hogy holnapután be lehet állitani a nagy furógépet. Ezzel távoztak. „Ezt nem engedjük meg!“ – kiáltám végső elszántsággal a rokonoknak – „semmisitsük meg őket.“ Másnap megjelent a három ember. Alig vágtak hozzánk kétszer, irtóztató robbajjal megrohantuk őket. Én az öreg mellére ugrottam, bezuztam, társaim lefogták. „János, József“, suttogák elhalóan ajkai. Azután meghalt. Fiai is. Kiszoritottuk belőlük a lelket.

*

Csakhamar a vakmerő emberek odaérkeztek s meghalt társaikat kiásták. Minket talicskára raktak, s a napfényre vittek. Odakünn persze volt sirás és jajgatás. Egy mérnök azt mondta ott, hogy ez még a követ is meginditaná. Nevetséges beszéd!

*

Szép négyszögletes kővé kifaragtak, s elvittek jó messze valami városba. Rabságra hurcoltak. Rokonságomból már ezeren és ezeren nyögtek ez iga alatt. Szépen sorba állitgattak bennünket, s az egész város, kocsival, gyalog, lóval, taposott rajtunk. Ezt ők ugy hivják, hogy „kövezet“. Engem valamelyik elaggott, összetörött kőtárs fölváltására vittek. Napokig ott hevertem az ut mellett, a forgalom meg volt akadva, mert a régi kövezetet fölszedték; egypár kocsi éjjel fölfordult, az ujságok szitkozódtak; de ez a kövezőmestereken nem fogott, mert ők napszámba lévén fogadva, érdekükben állott, lehetőleg huzni-halasztani a munkát. Végre engem is beletettek egy lyukba, egy cövekkel agyba-főbe vertek, ugy hogy az eszméletemet is elveszitettem s arra tértem magamhoz, hogy kocsik robognak el fölöttem.

*

Bizony unalmas és terhes egy élet volt az, e sok rabszolga közt, kikből a sok kínzás, melyen a szülőföldjüktől történt elszakadás óta keresztülmentek, minden önérzetet kiölt. Én is kezdtem már butulni, mikor egy nap nagy szaladgálást, csoportosulást veszek észre, zászlók és zsebkendők lobogtak. Fölöttem egy uriember és több mesterlegény állt.

– Látjátok fiuk! abban a legelső kocsiban jön ott a képviselőjelölt. Ezt küldik a nyakunkra, mert már másutt sehol se kell. Szégyen, gyalázat. Ezt nem lehet türni, ha ez a népsanyargató ide beveszi magát, végünk van.

– Hát mit csináljunk?

– Semmit! Menjetek oda, s csókoljatok neki szépen kezet.

– Csókol bizony az ördög!

– Tudjátok-e, hogy ez az ur találta föl az aszfaltot?

– Hát aztán mért?

– Hogy a kövezetet ne lehessen fölszedni.

– Elkésett vele!

Ekkor hirtelen éreztem, hogy valaki elkezd fogdosni. Szerencsémre nem vagyok csiklandós. A következő percben a levegőbe emeltek s repültem a levegőn át, az egyik mesterlegény kezéből a képviselőjelölt fejéhez. Bezuztam a cilinderét s a lábához estem. A kocsis megvagdalta a lovakat s a kocsi elvágtatott. Hallottam kőtársaim zuhogását a többi kocsin. Megérkeztünk egy ház elé, a képviselőjelölt hóna alá kapott s berohant velem. Ugy őrizett, mint a szemefényét. Mintha valami jó dolgot tettem volna vele.

*

Harmadnapra egy zacskóban bevittek egy nagy terembe, ott kivettek, s zöld posztóval leteritett asztalra tettek. Azt mondták, hogy én most nem vagyok kő, hanem corpus delicti. Még csak nem is tiltakozhattam ellene, mert nem tudok latinul. Egyszerre nyilik az ajtó, s zsandárok közt bejön egypár mesterlegény, köztük az is, a kinek levegői utamat köszönhetem. Én rögtön ráismertem, de ő nem akart rám ismerni. Legalább azt mondta, hogy nem dobott a képviselőjelölt fejéhez. Jöttek a tanuk. Legelől az az ur, a ki az aszfalt föltalálásáról beszélt. Ennek talán egy szavába került volna, hogy a legényeket fölmentsék, de nem tette, mert félt, hogy ő kerül a bajba.

A nyomorult! Hogy szerettem volna a fejéhez repülni. Ez egy kőszivü ember volt. A legények pácban maradtak… becsukták szegényeket… az elnök össze is szidta. Őt pedig megtekintetesurazta, s büszkén és szabadon távozott.

A tárgyalás még folyik. Én a porzótartóban fölfedezett csenevész rokonommal csevegek a zöld asztalon. A képviselőjelölt aszongya, hogy elvisz emlékbe magával.

… Minő mulatságos manapság kőnek lenni!

A RAVASZ MISKA.

Szép nyári este Miska hazafelé ballagott a mezőről. Ötödmagával ballagott: négy ökör huzott mellette egy üres hosszu szekeret, ő pedig a hosszu ostort összecsavargatta s az utszéli virágok fejét csapdosta el vele. Hej, máskor be vigan durrogott a kieresztett sudár s nem a virágok szenvedtek, hanem Bimbó, meg a Csákó, a mint odacsipett a nyakukra az ostorral. A pipa is hidegen ült a süvege mellé tüzve, már régen nem volt benne tűz, hej, de annál inkább a Miska szivében, annak is a kellő közepében lobogott, lángolt a szép Fekete Juliskáért, a biró leányáért.

Ezért nyugodott az ostor, ezért nem égett a pipa, ezért pusztultak a virágok. Mert Miska azon gondolkodott, hogyan vehetné ő el, a szegény szolgalegény, Fekete Juliskát, a ki nemcsak a legszebb, de a leggazdagabb leány is a faluban. Szépnek Miska is volt olyan szép legénybe, de a pénzmagból még sátoros ünnepeken sem igen sokat zörgethetett a lajbija zsebében.

Fekete uram se zörgetett, az igaz, mert az öreg bankónak nem szokása zörögni, hanem abból a kékhasu pénzből aztán jó csomó hüselt a ládafiában; tudta Miska nagyon jól, hogy az a láda a legnagyobb akadálya az ő boldogságának. Ezzel kéne valamit tenni.

Miska bolondfejü fickó; bolond gondolatai is támadtak. Fölült a szekérre, megcsapkodta az ökröket s hazáig erősen zaklatva azokat, a falu előtt balra kanyarodott, a kertek alatt haladva tova.

Ott állt a kert keritésénél a Fekete Juliska. Miska megállitotta az ökröket.

– No Juliska, mit csinál az apád?

– Ha még egyszer itt találja kelmedet, letöri a derekát.

– Én is ott leszek akkor. Hát te veled hogy bánik?

– Mindennap azt mondja, hogy feledjem el kelmedet.

– Hát elkezdted-e már a feledést?

– Próbáltam, de nem tudok hozzá.

– Köszönöm angyalom; már nem próbálod sokáig.

– Mér’?

– Már engedni fog az öreg. _Ellopom a ládáját_.

– Jézus Mária! hiszen akkor magát becsukják.

– Dehogy csuknak; nem tartom meg magamnak a ládát, elásom; csak azt akarom, hogy szegény ember legyen, akkor majd nekem ád téged.

– De még marad neki földje, marhája, lova, azt nem lophatja el.

– Mégis csak kevesebb lesz ő kigyelme, ha elvesziti pénzes ládáját. Majd aztán, ha feleségem lészsz, visszaadom neki.

– Ne tegye Miska, nagyon félek, még baj kerekedhetik ebből, aztán vége lesz mindennek. Inkább arról gondolkozzunk, hogyan találkozhatnánk, mint eddig is, minden este. Ha még egyszer itt találja, – aszonta, – akkor engem elküld szolgálni a városba.

– No hát a láda dolgát későbbre halaszszuk; hanem a másikról is gondoskodtam már. Ezentul is mindennap rendesen találkozunk.

– Hogyan?

– Én körösztül mászom a keritésen, körösztül megyek a kerten, te meg kinyitod a szobád ablakát, a melyik a kertbe nyilik, kikönyökölsz rajta, magam pedig majd odaállok az ablakod alá.

– Hiszen eddig is igy volt. Hátha apám észreveszi?

– Várj csak, most jön a java. Apádnak nem lehet semmi kifogása, mert én nem teérted járok a kertbe.

– Hát ugyan mér’?

– A szilvát lopni.

– Már ez meg miféle bolond beszéd?

– Nem olyan bolond, mint a minőnek látszik. Én mindennap ellopok egy-két kosár szilvát ebből a szilvásból, ha aztán apád itt kap, azt mondom neki, hogy én nem teérted jártam ide, hanem szilvát lopni. Igy aztán a derekamat se bántja, meg téged sem küld el szolgálni.

– De hát a szilvalopás?

– Ugyan, az az egy-két kosár szilva, azért csak nem csap lármát.

– No jól van, Isten megáldja.

Szép nyári éj; Miska erősen lopja a szilvát – Juliska ablaka alatt. Egy-egy szilva csak hangos cuppanás közt szakad le a száráról. A tolvajok mintha ketten volnának, mert suttogás is hallik. A házajtó megzörren, kilép rajta Fekete János. Uccu Miska neki a legközelebbi szilvafának s föl az ágai közé. Fekete gazda is ott áll már s nézegeti az ágravalót, a ki ötösével hamzsolja a szilvát.

– Mit csinálsz itt, Miska öcsém?

– Látja biró uram, hogy csöndesen legelek.

– De az az én szilvám ám.

– A magaméból nem ehetem, könyörgöm alásan.

– A máséból meg nem szabad ám. Már régen veszem észre, hogy lopják a szilvát, no de majd véget vetek én az éjszakai mulatságnak. Gyere csak le onnan.

Miska lemászott s jóizüen ropogtatta a jó magvaváló szilvát.

– Ajnye, de jó szilvája van gazduram, ilyent nem evett a hetvenhetedik öregapám sem.

– Majd emlegeted te még a hetvenhetedik öregapját valakinek, de nem a szilvaevésiről, – gondolá az öreg. – No Miska, szedj még egy kis szilvát.

– Köszönöm, teleszedtem az ingem ujját.

– Elég lesz reggelig? Mert még el találod unni magadat, ha elfogy.

– Akkor majd szedek másikat.

– Bajjal. Aligha van olyan hosszu kezed, hogy a szilvásig elérjen a – kóterből.

– Mibül?

– _A kóterből_. Csak nem vezethetlek a vendégszobába! Bújj be szógám, látod, az ajtaja is nyitva van, éppen téged vár; régen vót ilyen hires vendége szegénynek.

Fekete János hosszu furkos-bottal mutatta a kóter felé vezető utat. Hiszen ha nem azzal mutatta volna! Miska már nem csemcsegett, a fejét vakarta s begyalogolt a kóterbe. A biró becsukta utána az ajtót s aztán beszólt hozzá:

– Tudod-e, Miska öcsém, hogy mi vagy te? Először szamár vagy, másodszor tolvaj vagy.

Miskának szeget ütött a fejébe a dolog. Derengett előtte, hogy ostobaságot követett el. Ez a biró komisz egy ember, nagy ellensége; tudja Isten, mit csinál vele. Aszongya, hogy szamár, mán mér’ szamár, tán mert nem a barackot lopta, mikor az is ott van; de mikor ő jobban szereti a szilvát! Nagyobb baj, hogy azt is aszongya, hogy tolvaj; ez Miskának sohse jutott eszébe, már szinte látta mag előtt a kátai zsandárok tollas csákóját… A kóteri állapot unalmait nem tudta mivel elüzni. Először a szilvát ette meg nagy lassusággal, próbálta változatosság okáért a levegőbe dobálni s a szájával elkapkodni, de ehhez a mulatsághoz nagy volt a sötétség. A szilva véget érvén, a magját fogyasztotta el, de ebbe bele fájdult a foga. Azután fütyült, mire a kutyák ugatni kezdtek, végre elővette a pipáját, de nem volt hozzá masinája, akkor mérgében elaludt.

Reggel a biró hangjára ébredt föl. Valakinek kikiáltott az utcára:

– A kisbirót keresi? Elküldtem Kátára a zsandárokért.

Miska fölugrott. A zsandárokért? Teringettét, hisz ő nem tolvaj, nem lopni járt ő ide!

– Biró uram, álljon meg egy szóra. Mér’ küld a zsandárokért?

– Mer tudom, hogy magadba aligha sétálnál be a városba.

– Hát én zsandárokkal se sétálok be a városba.

– Nem-e?

– Nem én, mer’ én nem vagyok tolvaj.

– Hát a szilvámat ki lopta meg?

– Nem a kelmed férges szilvájáért jártam én ide.

– Az éjjel nem találtad olyan férgesnek. Hát ugyan miért, ha nem azért?

Miska hirtelen megállt. Itt van valami, a mit neki nem szabad kimondani. Hiszen éppen azért lopta a szilvát, hogy erre a valamire rá ne jőjjenek. Hát most kárba vesszen az egész szilvalopás, a mit ő olyan szépen kieszelt?

Kocsi zörömbölt be az udvarra s egy hang (bizonyosan a kocsisé) igy szólt:

– Tisztelteti a Juliska lányasszony a biró uramat, hogy nem késett le a vasutról.

– Biró uram, biró uram! – kiált Miska. – Hol a Juliska?

– A vasuton masiroz Cegléd városába.

– No akkor masirozok én is kifelé a kóterbül, mert mindjárt kisül, hogy mi járatban loptam én a szilvát?

– Csak ki vele.

– Biz’ én a Juliska lányasszony ablaka alatt kódorogtam.

– Látod öcsém, azért vagy szamár, mert azt hiszed, hogy én ezt még nem tudtam. Azért masiroz Cegléd felé a Juliska.

– No ereszt-e már kifelé? Tolvaj vagyok-e én vagy nem?

– Tolvaj nem vagy, de loptál.

– Becsületes szándékkal tettem.

– Akkor kieresztelek. De ajánlom öcsém, hogy ha máskor egy leánynyal kacsalódzol, – ne legyen az apjának szilvása.

– Meg ne legyen pénzesládája, – sóhajtott Miska búsan; – a zsandárokkal hogy leszünk?

– Ugy, hogy az éjjel a gazdádnak minden ökrét ellopták, azért hivatom őket.

– Tyüh! az áldóját, – orditott Miska, – gazduram, ha elcsapnak fogadjon szolgálatba.

– Nem merlek, elrontanád a gyomrodat a szilvámmal.

– Elrontotta kelmed az enyimet azokkal az ellopott ökrökkel. Istennek ajánlom. – – –

Az ökröket csakugyan ellopták. Miskát csakugyan elcsapták. Félóra mulva tarisznyával, hosszu bottal kutyagolt végig a falun.

– Hová Miska? – kérdé a biró.

– Megyek szolgálatba – _Ceglédre_.

– Ne menj bolond! Fölfogadlak én, – kiáltá ijedten a biró.

– Elrontanám a gyomromat a szilvájával.

– Hadd el, ehetel barackot, ha szereted, csak maradj itt.

Fölcsaptak. Miska most hiven szolgálja Fekete Jánost. Aszongyák, a Juliska is hazakerül nemsokára.

EGY ARANY A HÓ ALATT.

Péter hazatért este, családjához, mely a százház egyik pincéjében lakott. Pénzt nem vitt haza. A faraktár, hol ő tüzifát aprózott, pár nap előtt leégett, s neki utolsó haszna az volt belőle, hogy egész éjjel melegedett a ropogó lángoknál. Azóta didereghetett eleget. Otthon a felesége azzal fogadta:

– Nincs semmi?

– Semmi.

– Hát mi lesz?

– Nem tudom. De tán sötétben is beszélgethetnénk.

Az asszony lecsavarta a petróleumlámpát.

– De rossz idebent a levegő, – szólt Péter.

– Az utolsó fütés óta nem szellőztettem. A tiszta levegő igen hideg.

– Igazad van. Nem lehet mindig nyár.

Péter fogta a pipáját s kiment az udvarra. Egyszerre csak berohan, tiszta fehéren.

– Asszony, esik a hó.

– Mit bánom én?

– Örülj. Megyek Esztergályos urhoz. Hol a lapátom?

Az asszony megértette. Előadta a lapátot s nagyot koppantott rajta örömében.

– Hála Isten, hogy nincs mindig nyár. Megyek lapátolni.

Az ajtótól visszafordult.

– Ha az idő jól tartja magát, reggelre nyolcvan krajcárt hozok haza.

Péter elindult a sűrű hóesésben. Alig látott öt lépésnyire. Olyan szép ilyenkor az utca. A hópelyhek szikrázva táncolnak az égő lámpások körül. Nagy csöndesség van. Péter kitátotta a száját s habzsolta a kedves hópelyheket.

– Csak essetek, csak hulljatok, soha el ne álljatok, apró csillagai az égnek, kenyere a szegény embernek, – mormogá Péter, s gázolt a legnagyobb hóban, hogy könnyebben elhitethesse magával, hogy mindenütt ilyen vastagon áll. Ez jól esett neki.

Esztergályos ur háza a temető mellett állt. Este nyolc órakor már valami száz főnyi lapátos gárda várta a főparancsnok megjelenését. Vigan beszélgettek a hózivatarban. Voltak ott öreg emberek, kikről nem lehetett tudni, hogy szakálluk a hótól-e vagy a kortól oly fehér? Mind ugy beszéltek a hóról, mint valami mennyei mannáról, melyet azon mód meg lehet enni. De mégse: egyik átváltoztatta meleg szobává, a másik kocsonyává, a harmadik pálinkává. A havat le se rázták magukról. Ki tenné azt? Meg kell becsülni. Az Isten nem hiába változtatja át az esőt hóvá.

Esztergályos ur, a lapátos hadsereg vezére, megjelent és számba vette embereit.

– Éjjeli munka dupla lénung. Koponyánkint nyolcvan krajcár. Kik vannak itt a régiek közül?

Péter jelentkezett.

– Maga husz emberrel a Nemzeti Szinház elé megy. Egy-kettő, mars!

Péter vállra vetette lapátját s elindult csapatja élén, mint alvezér. Nagyszerü förgetegen törte keresztül magát a karaván. Szivük ugrált örömében. Reggelig eltart a história, s ők az éjjeli munkát még a rá következő napon is folytathatják.

A hatalmas, kivilágitott, oszlopos palota előtt állt a jól táplált portás, sarkig érő prémes bundájában, s kegyesen fogadta a hókaparók köszönését, a mint ott előtte munkába állottak. A lóvasut sineiről tisztitották a havat, s nagy kupacokba gyömöszölték. Péter intézkedett, felügyelt és dolgozott. A villámos lámpák hosszu fekete árnyékot vetettek a vakitóan fehér földre… egyszerre csak Péternek egy ragyogó tárgy ötlik a szemébe.

Üveg? Először a lapát hegyivel piszkálta. Aztán fölvette, megtörülte s a tenyerébe fektette.

– Arany, – suttogá.

A lámpáshoz lépett, s jól megnézte a ragyogó fémdarabot.

– Aranynak kell lenni. Más nem lehet. Nincs gazdája. Azaz van: én.

Körülnézett és a zsebébe csusztatta. Társai azt hihették, hogy szivarvéget talált.

– Virginia? – kérdé egy teljesen elrekedt kolléga.

– Kuba, – mondá Péter, s magában jót nevetett a félrevezetett atyafin. Aztán elgondolkozott, hogy tulajdonképp miért nem hagyta helyben a virginiát, mikor az az aranynak mindegy.

Éppen a szinlap alatt kapargatott. Föltekintett, s olvasta, hogy mit adtak aznap: _A jóslat_, száz aranynyal jutalmazott vigjáték, irta _Csiky Gergely_.

Péternek egyszerre megvillant az eszében:

– Bizonyosan ez az ur veszitette el azt az aranyat. Vajjon köteles vagyok-e neki visszaadni, vagy nem?

Kis ideig gondolkozott.

– Eh, elvégre marad neki még kilencvenkilenc aranya.

De mégis nagy szeget ütött fejébe a dolog. Az arany többé nem gazdátlan jószág. Kétségtelen, hogy Csiky Gergely uré. Odalépett a barátságos portáshoz.

– Tekintetes ur, gazdag ember a Csiky ur?

A portás behuzta magát a nagytekintélyü bundába s szólt:

– Jómódu ember. Sok szindarabját adjuk.

– Mikor fizették ki neki azt a száz aranyat? – folytatá Péter, s a szinlapra bökött.

– Már régen, több mint tiz esztendeje.

(Hogy lehet az? – gondolá Péter. – Akkor mindjárt elveszitette vagy várt vele a mai napig?)

– Hol fizették ki neki az aranyakat? – kérdé tovább a portást.

– Az Akadémiában.

– Hol van az?

– A Ferenc József-téren.

(Ahán, gondolá Péter, hát a közben veszitette el, miközben onnan idejött e szinházhoz.)

– Hol lakik Csiky Gergely?

– A Szentkirályi- és Sándor-utca sarkán.

– Köszönöm, tekintetes ur, szives fölvilágositásait.

Ezzel Péter tovább kaparta a havat. Most már tudta Csiky lakását. Ha nagyon furdalni találja a lelkiismeret, fölkeresheti őt. A szinházi publikum elvonult, a fényes kapukat becsukták s ők sötétségben dolgoztak tovább. A lóvasut utolsó kocsijai elrobogtak. Ekkor megjelent Esztergályos ur s kijelentette, hogy abbahagyhatják, reggel négy óráig nem lesz semmi dolog.

Kivonultak a temető mellett álló házikó elé s ott Esztergályos ur kifizette őket. Péter szépen megköszönte s aztán megkérdezte Esztergályos uramat:

– Sok pénz-e egy arany?

– Ki micsodás. Ha huszfrankos, akkor tiz forintot ér, ha tizfrankos, akkor csak öt forint. Mi köze magának hozzá?