Part 16

– Nagyságos ur, nem azért szólok, mintha jussom volna. Kifizette, megittuk az áldomást, vége van, semmi közöm hozzá. De lássa, a nagyságos ur gazdag, én meg szegény ember vagyok… Kérnék valamit.

– Csak ki vele.

– Ezt a diófát itt a présház előtt az apám ültette. Alatta is halt meg. Adjon nekem a terméséből minden esztendőben egy zsákkal…

Dankó hallgatott.

– Mondom, nincs nincs jussom hozzá. Csak ha sziveskednék.

Miért hallgatott Dankó? Azon járt az esze, hogy ha neki olyan öröm volt az, hogy szerzett, milyen bánat lehet ennek a parasztnak, hogy veszit, hogy kénytelen ott hagyni apái kis földjét, melyet munkájuknak verejtékével öntöztek…

– Jó, ennek a diófának egész termése a magáé. Minden esztendőben.

A gazda megörült és vigan ivott és itatott tovább. Mikor már jól be volt borozva, megint Dankó elé járult.

– Nagyságos ur, még egy kérésem van.

Dankó a fejét csóválta.

– Ne tessék haragudni. A felső részbe, a hol a vadrózsabokor van, egy kis fiam van eltemetve. Ne tessék kidobni onnan…

A parasztnak elakadt a szava. Majd halkabban folytatta:

– Ne tudja meg, szegény, hogy a csengődi földünk idegen kézre került.

Dankó megindultan hallgatott.

– Ne féljen, barátom, körülkerittetem és keresztet is állitok rá.

Ezzel elfordult. Ha a paraszt egy kicsit kéri, rögtön visszaadja neki az egész birtokot. Mi lesz ebből a barna arcu földmivelőből, ha elszakad a földtől, melyben apja diófája áll s melyben gyermeke porlad? Elzüllik.

Esteledett. Dankó Kis-Kőrös felé indult. A nép elbucsuzott tőle, de elkisérte.

És akkor rágyujtottak a nótázásra… és Dankónak nagyot dobbant a szive… az ő nótáit énekelték. És ő magába mormogott:

– Nem, én nem vádolhatom magam. Én nem fosztogatom őket. Pénzt is adtam nekik, dalt is. Testi jót, lelki jót adtam nekik.

S ujra visszatért lelkébe a harmónia. Lassan haladt tova a félhomályu pusztán s már csak messziről szállt felé a dal, mely egykor szivéből fakadt s ime, a nép ajkán örök életet él.

Könny gördült végig az arcán.

A NAGY TŰZNÉL.

A mult éjjel szobámban ültem csendesen és nézegettem Dayot nagy képeskönyvét, mely a porosz-francia háboruról, Páris ostromáról s a kommün rémuralmáról fönnmaradt művészi illusztrációkat közli. Éppen a kommün rémuralmát forgattam, a köztársasági kormány harcának történetét a lázadó párisi községtanács ellen. A Mont-Valérien-erődben lábhoz tett fegyverrel és kárörvendő arccal áll a német, lent pedig az égő Párisban, melynek lángjai az egekig csapnak, a franciák gyilkolják egymást oly vad dühvel, a minőt a poroszok ellen sohse fejtettek ki. A mészárlást, az óriási tüzet ábrázoló képek mintegy megelevenednek előttem s borzadva forgatom a lapokat… S ekkor lámpásom elhalaványodik, ablakomon pedig biborpiros világosság ömlik be.

Mi ez?

Tűz van!

Még előttem állottak a párisi városházának, a Tuilleriáknak, a hadügyminisztériumnak égését ábrázoló, szinte pörzsölő hűségü képek, – s most itt áll előttem igazában egy égő város képe.

Kirohanok az utcára s kocsiba vágom magam.

Késő éjjel van, fantasztikus, rózsaszinü fényben usznak az elhagyott utcák.

De már kezdenek elevenedni. A tömérdek kávéházból tódul ki a mulató nép, egy percig kábultan néz a fénybe, s aztán elkezd feléje rohanni.

S nekem eszembe jutottak a sötét óceán fölött a new-yorki világitó torony felé meredt szemekkel, szinte hipnotizálva repülő éjjeli madarak.

És eszembe jut a sok nyári bogár, mely láthatatlanul lappang a sötétben, de mikor a lámpást meggyujtom, százával rohannak oda, s a fény bűvös körétől nem tudnak megmenekülni.

Mint a mágnes a vasat, ugy vonzza a világosság az embert és az állatot.

Az éjszaka a bánat, a betegség, a halál.

A nappal az öröm, az egészség, az élet.

A beteg éjjel kétszeresen szenved, s a hajnalt ugy lesi, mint a mely megváltja őt a szenvedésektől. Az éjjeltől pedig ugy remeg, mintha a homályban a halál leselkednék rá.

Fussunk a világosság felé! Fussunk, emberek! Ti koldusok, kik rongyaitokban dideregve alusztok a sétaterek padjain, a Dunaparton, a ligetben, a vasuti hid alatt: gyertek melegedni.

Ti komiszok, kiknek csak más kára okoz örömet: gyertek örvendezni.

Ti álmodozók, kiknek a világosság, egyenesség az ideálotok: gyertek, hadd ittasodjék meg lelketek, mialatt szemetek iszsza a tűz irtóztató fényét, mely elüzi az éjszakát.

Ott állunk az égő gőzmalom előtt.

Mintha a napnak egy izzó darabja esett volna le a földre.

Már az egész tető lángban áll, s az emeletek (hat van!) egymás után szakadnak le, nagy robajjal.

A mint egy terem meggyulad, a tüz ereje megolvasztja az ablakot, s egyszerre mintha ágyuból lőnék ki, iszonyu lángoszlop tör ki sisteregve a nyiláson. A lángoszlop nyomán, mint egy ujonnan támadt kráterből a láva, folyik ki az olvadt liszt.

Ezer meg ezer ember áll ott a világosság körében, s rémülettel vagy csodálattal tekint a félelmes elembe.

Most jönnek a kötelesség emberei. A rendőr és a tüzoltó. Mig a rendőr helyet csinál, a fekete sisakos alakok leugrálnak kocsijaikról s óvatosan munkához látnak. Mint olyan emberek, a kik óriást készülnek megtámadni.

Futólépésben jön a katonaság, pár perc mulva feltüzött szuronyok villogó sora szoritja vissza a néptömeget.

S ekkor látom az apró, fekete alakokat megjelenni és mozogni a tüz közvetetlen közelében.

Nekünk száz lépés távolságra ég az arcunk s fáj a szemünk, ők pedig odakusznak tizenöt lépés távolságra, magukkal hurcolván egy óriás kigyót, a vizvezető csövet.

Egy, kettő, három tüzoltó fényes szillhuettje jelenik meg. S megdobbannak a szivek: ezeknek talán otthon feleségük, gyermekük alszik, mitsem sejtve, a fönntartójuk pedig lépésről-lépésre közeledik a halálhoz.

Néha az, a ki legközelebb van a tüzhöz, fölemelkedik, ilyenkor végiglocsolják egy távolabbi csőből; a pára csak ugy dől ki belőle.

Most az egész tető ingadozik. A vészsíp megszólal. A ki tüzoltó meghallja, hátrál. Egyszerre a tető beomlik. Mind a hat emelet végig, le a földig beszakad. A lángtenger ugy vág föl egyszerre az égre, mintha a malomból egy lángszárnyu óriási tüzes sárkány röpült volna föl, lebegtetve vörös testét. Mindenki rémülettel tekint rá, tán a tüzisten táncol, tombol ott vad jókedvében. Szikramilliárdok usznak a levegőben. Most már egy tüz az egész malombelső.

S a tüzisten mulat. Megmutatja, hogy ő mennyi szinből van összerakva. Itt vörös, ott narancssárga, amott tiszta fehér a láng. Közbül zöld és kék csillagok, pettyek jelennek meg. Mindenféle sávokra van hasitva a tűz. Vagy talán csak a szemünk káprázik?

Mint egy tele zsák, hull le előttünk egy elájult tüzoltó az alacsony gépház tetejéről. A mentők odasietnek. Minden oldalról vezetik elő a sebesülteket. Összeégett ruhában, lepörzsölt hajjal, megégett arccal, kézzel tántorognak elő a halálra fáradt, elcsigázott tüzoltók, a kötelesség áldozatai. Meglocsolt, forró ruhájukból csak ugy dől ki a pára; szinte kapkodnak a friss levegő után.

A parancsnoknak jelentik: két bajtárs eltünt.

– Hol álltak?

– A beszakadt tetőn.

Dermedtség futott végig mindenkinek a tagjain. A vad tüzisten ime halálos áldozatokat követelt. Egy perc: s az egész, ezrekre menő tömeg tudta a hirt. A megdöbbenés moraja futott át az embereken, aztán mély csönd lett s irtózattal néztek a sisteregve, pattogva, búgva táncoló lángtengerre.

A tűz, a tűz!

Bemelegiti, bevilágitja családi otthonunkat.

Tisztitó erejével kiolvasztja a nemes ércet a salakból.

Megsüti a királyok lakomáját és a szegény ember krumpliját.

Az emberiség haladását, a civilizációt szolgálja, hajtván a gépeket.

Mindezt megteszi, ha az ember megfékezi, megszeliditi és igájába hajtja. De jaj az embernek, ha egy pillanatra kiszabadul és urrá lesz. Rombolja, pusztitja urait.

Ime, itt előttünk megöltél két erős férfit, agyonfojtottad őket tüzes karjaiddal. Ennek a két férfinak az élet szegényes jelent, bizonytalan jövőt adott; de mégis megvolt bennük az, hogy habozás nélkül mentek be a halál torkába, mikor a kötelesség ugy parancsolta.

Le a kalappal emlékük előtt! Itt, a hol oly kevesen teljesitik kötelességüket és mindenki a más ajtaja előtt söpör!

Keressétek meg hamvaikat, szedjétek össze, s temessétek el pompával. De kérünk a temetésére egy minisztert és egy polgármestert is, mert ez épp ugy dukál ezeknek a névtelen halottaknak, mint a neves semmiségeknek.

… Azt mondják, nincs baj, mert a gőzmalom biztositva van. De én azt mondom, baj van, mert az özvegy és az árva nincs biztositva.

A BUR TOKÁNY.

A minap a mi rendes társaságunk együtt ült a rendes kis kocsmában, melyben minden este eszméket és kabátokat szoktunk cserélni.

A társaságnak egyik legérdekesebb tagja a _bur báró_, Luzsénszky Félix, kinek hatalmas, hosszu, száraz, az erőteljes bajusz által is jellegzetessé tett alakját nemcsak a fővárosban, de a vidéken is jól ismerik, fölolvasásai révén.

Mikor kitört az angol-bur háboru, a báró otthagyta nyugalmas hivatalát és lement Afrikába verekedni. Ősei mind jó verekedő, vitéz lovagok voltak, a kiknek éles kardcsapásai alatt sok német és török harapott a fübe, a régi rossz időkben. Ő benne is megvan ez a nyughatatlan vér. S a mint az első alkalom kinálkozott, azonnal megragadta, hogy behunyt szemmel a harci kalandokba rohanjon.

Abbahagyni a tespedést, érdekesen, változatosan élni, s ha ugy van megirva, szépen meghalni: ez vezette az öreg burt, a ki már tul volt a negyven éven, mikor fegyvert ragadott a bur szabadságért.

Mi mindnyájan szeretettel nézünk az öreg burra, a ki áldott jó ember, önfeláldozó, hős s a mai enervált világban a régi magyar energiának, s az életet, vagyont, mindent kockára tenni képes magyar urnak egyik legutolsó példánya.

Csakhogy az ilyen karakter nem érvényesül a békében; a hol sokszor a szemtelenséget veszik bátorságnak, a gyávaságot pedig az elvek köpenyegébe burkolják.

Tehát Félix báró megjelenik a mi kocsmánkban, s rendel magának egy porció gulyást.

Lajos pincér, a ki néma rajongással viseltetik a báró iránt, igy susog:

– Nem ajánlom.

– Miért?

– Mert három vendég visszaküldte, kemény.

– Hát mit ajánl?

– Tokányt.

A báró elmosolyodik.

– Tokány? Hozza. S jegyezze meg, a hányszor tokány lesz, mindig hozzon.

Lajos elhozta a tokányt, a báró belekóstolt.

– Vigye el magát az ördög. Ez is kemény.

– Ej, de válogatós vagy, – szólt bele egy másik bur harcos, – neked már csak akkor izlik a tokány, ha az angolok golyózápora közt eszed?

A báró nagyot sóhajtott.

– Sohse ettem életemben olyan jó tokányt, mint Dalmanuta előtt.

Sürgetésükre elbeszélte.

Már az angolok benyomultak Transzválba, sőt Pretóriát is elfoglalták. A bur csapatok és az idegen kommandók pedig a Pretória-Lorenzo-Markezi vasutvonal mentén hátráltak Dalmanuta felé.

Egymás mellett hátrált Simon Vilmos magyar katonatiszt németekből álló kommandója és Luzsénszky Félix magyar csapatja.

Augusztus hónap, vagyis tél közepe volt. Nappal forróság, éjjel olyan hidegség, hogy a dér fehérré tette a mezőket s ropogott a lábuk alatt.

Este mindig tábort ütöttek és sátrak alatt háltak, miután a szekereken magukkal vitt elemózsiából falatoztak. Szeszes italuk nem volt, de a forró kávé eléggé fölmelegitette őket.

Egy este valamelyik kommandótól egy magyar vetődik Luzsénszkyhez s valami olyat jelent neki, hogy a báró örömében a földhöz vágja a sipkáját és nagyokat kurjant. Társai odasietnek.

– Mi az?

– Csatát nyertünk valahol?

– Annál is több. Ide hallgassatok, fiuk. Ennek a becsületes embernek egy pakli magyar kártya van a zsebében. Ma ferblizünk.

A legnagyobb sátorból kidobtak mindent, asztalt rögtönöztek s gyér lámpavilágnál megindult a csöndes, melyben többek közt résztvettek: Luzsénszky báró, Goldeck, Jansen, Simon Vilmos, Fleischer Pali, Goldecket kivéve mind magyarok. Goldeck osztrák tiszt volt, a ki egy galiciai garnizonban a huszároktól tanult meg ferblizni.

Oly nyugodtan játszottak, mintha csak odahaza lettek volna valamelyik kaszinóban.

Éjfél után bejön egy bur, s jelent valamit Luzsénszkynak. A báró éppen gusztált és nem felelt. A guszta véget ért, a báró hátranézett.

– A fene egye meg az álló kibicet. Mi kell?

– Az angolok mozognak. Ugy látszik, elénk akarnak kerülni, hogy a visszavonulásunkat elvágják.

– Ötöt vissza! – felelt a báró, – a kocsik azonnal fogjanak be.

– Még tizet rá! – szólt Jansen.

Simon és a többiek eldobták. Luzsénszky megretirált, a bur hirnök állva kibicelését rossz ómennek véve, s igy Jansen huszonegy zöldre a báró háromszora ellen kihuzta a kasszát. Ujra osztottak volna, de a távolból puskalövések hallatszottak, s igy kénytelen-kelletlen ők is lóra kaptak.

A visszavonulás nem ment éppen gyorsan, mert az angolok az üldözésben, előnyomulásban, különösen éjszaka, nagyon óvatosak voltak. Véres iskolán mentek már keresztül, az angol hadsereg ott Afrikában alakult át lassankint jó katonasággá. A különböző kommandók ráértek szép tempósan befogni a szamarakat az óriási szekerekbe, s aztán elindultak a hideg éjben. A báró élénken mérgelődött a párti megzavarásán s különösen azon, hogy Jansen a két zölddel elkergette.

Haladtak egész éjjel, egész nap, s szerencsésen megelőzték az angol bekeritő csapatokat.

Másnap este ujra tábort ütöttek. Legkésőbben érkezett be pár emberrel Luzsénszky, s jelentette, hogy ma pompás vacsorájuk lesz, mert ő egy farmban szerzett egy jókora darab marhahust, egy egész malacot, egy csomó hagymát, s ő ebből most tokányt fog csinálni, melyre a csendes kompániát ezennel ünnepélyesen meghivja.

A kompániában volt három parancsnok: Goldeck, Luzsénszky, Simon, azután Fleischer Pali, Jansen és még két magyar. Persze, nagy volt az öröm a fiuk között. Luzsénszky hires tokányfőző, valóságos tokányzseni volt, egy izben már volt alkalmuk részesülni benne. Azért nem többször, mert hát a tokányfőzésre nem jutott mindig idő. Azonnal mind hozzáláttak részben a hagymatisztitáshoz, részben a malacnak és a marhának összeapritásához. Összekeverték és az üstben a tüzre tették. A legfiatalabb a báró parancsára a puskatisztitóvesszővel keverte. A fölgerjedt étvágytól kidülledt szemekkel állták körül valamennyien s gusztusuk csak fokozódott, mikor Luzsénszky még paprikát is tett bele a hagymán kivül. Az illatos gőzt elégedetten szivták be, s várták a lakomát.

Ekkor megint beállit egy bur, s a kommandánsokat Viljoen tábornokhoz tanácskozásra hivja. Simon, Goldeck és Luzsénszky odasiettek; az utóbbi előbb pár utasitással látta el az ott maradtakat a tokány kezelésére vonatkozólag.

Félóra mulva visszatértek.

– Nos, mi lesz? – kérdék.

– Az angolok azonnal támadni fognak.

– És mi? Hátrálunk?

– Nem. Helytállunk.

– Szamárság ilyen helyen ütközetet elfogadni.

– Persze, hogy az. Viljoen is azt mondta, de mi rábeszéltük, hogy nem lehet másképp.

– Miért?

– Miért? – förmedt föl a báró, – azért, mert a tokányt csak nem fogjuk itt hagyni az angoloknak?

Kiszurt egy darabot s megkóstolta.

– Legalább egy óráig kell még főlnie. Előre fiuk, a sziklás gerincre, majd én itt maradok s ha készen lesz a vacsora, utánatok küldöm a kaffert.

A kommandók, a táborban hagyva a lovakat, a sziklás hegygerincre mentek. Luzsénszky pedig jól megrakta a tüzet, befödte az üstöt és figyelt. Az angolok, a kik pihent csapataikkal most éjjel-nappal hajszolták a búrokat, nagy puskaropogtatást vittek véghez, a burok azonban nem feleltek. De mikor egy rekognoszcirozó angol lovas csapat fölbukkant, egyszerre százan lőttek, különböző pontokról, a mi az angolokat még óvatosabbá tette.

Jó félóra mulva üzent Luzsénszky a fiuknak, s azok futva jöttek a tokányra.

A hideg éjszakában mohón ették a marcona, torzonborz alakok a forró, paprikás, hagymás hust, a kaffer szolga mindenkinek egy csésze fekete kávéval szolgált, s mind ugy ugrottak föl a lakoma után, mintha ujjászülettek volna.

Egy Dalmanuta felől jövő farmer vágtatott el mellettük.

– Hol a tábornok? – ezt kiabálta. Valami fontos hirt hozhatott. Luzsénszky utána sietett.

Viljoen azzal fogadta a bárót:

– De jó volt, hogy helytálltunk.

– Miért?

– Most kapom a hirt, hogy a middleburgi völgy, a merre retirálnunk kellett volna, meg van rakva angolokkal. Ha azonnal visszavonultunk volna, azóta már kelepcében volnánk. Igy most Wounderfontein felé megyünk.

Luzsénszky elgondolkodva tért vissza társaihoz.

– Fiuk, ez a tokány az életünket mentette meg. Majd elmondom. Kiki szedje össze az embereit, kafferek, pakkoljatok!

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Felolvasta a szerző a nagykárolyi Petőfi-ünnepen 1899 szeptember 24-én.]

TARTALOM.

Taraszovics reggele 1 A tolvaj 13 A mit a laxenburgi fák suttognak 19 Egy kő naplója 23 A ravasz Miska 28 Egy arany a hó alatt 36 Kelemen és Pattantyus 43 Négy nemzet 51 Egy számüzött király 58 Okos állatok 68 A legnagyobb humorista 73 A tenger 77 A tenger munkásai 82 Az ezredes 86 Két testvér 92 Uledi 100 A veréb 107 A muszka 111 A füst 116 Alkotmányos lumpolás 123 Az egy élő 128 Wilhelm 132 A nevelő 137 Iduska 147 És még sem mozog a föld 152 Az oroszlánbőr 158 Levél a Jézuskához 162 Ahmed 169 A december 175 Mindennapi alakok 180 Kiáltás az éjszakában 186 A calumpiti győző 194 Steevens 202 Los mismos perros 209 Harctéri levelezők 217 Alattvalóim 223 Turin 231 Vizió 239 Éjjeli kaland 244 Vasárnapi munkaszünet 251 Történet a Gouyon-utcából 257 Birkózás 265 Séta a Keleten 272 Az egri remete 280 A magyar főváros 288 A csengődi pusztán 296 A nagy tűznél 304 A bur tokány 310

* * * * * *

Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |ne haragudják |ne haragudjék

39 |Mér régen |Már régen

57 |Ilyenek vagynuk |Ilyenek vagyunk

62 |kétes exisztenciátk |kétes exisztenciák

68 |alacsonyobb rangu |alacsonyabb rangu

79 |nyomtalnul eltünnék |nyomtalanul eltünnék

90 |megöntöze a benne |megöntözte a benne

104 |legjobban vál-lasztott |legjobban választott

136 |Órási hidegvér |Óriási hidegvér

198 |földmivelési minisztérimban |földmivelési minisztériumban

204 |arra születem |arra születtem

210 |dél-farnciaországi |dél-franciaországi

239 |fékezhetm meg |fékezhetem meg

262 |ötötdik emeletre |ötödik emeletre

315 |kommadók, a táborban |kommandók, a táborban