Part 15

Tizenöt éves volt, mikor apját elvesztette s ekkor szakadt rá a nyomoruság. Csuda, hogy keresztülgázolt rajta, mert ifjukorában semmit se árult el a benne lakozó nagy tehetségből. A tanitóképző-intézetben együgyü fiunak tartották s csak az irodalom tanára vigasztalgatta néha, nem azzal, hogy lesz belőle valami, hanem azzal, hogy ne busuljon, meg fogja tudni keresni a kenyerét.

A mit itt emlitettem, ez volt az összes iskolája: a többit mind magától tanulta. Elsajátitotta az angol, francia, német nyelvet s többféle müvészetben tett szert annyi jártasságra, hogy kellemesen töltheti velük az időt.

A Dunántul több vármegyéjében tanitóskodott s élt a parasztemberek közt, fönnhatóságuk alatt. A Göre Gábor alakját a Somogy-vármegyei Karádról hozta.

Itt, mikor tanitónak megválasztották, a lakásának az ablakai mind be voltak törve. Mig a nyár melege tartott, rendben volt a dolog, de mikor a hüvös őszi szelek kezdtek fujni: elment a nevezetes biróhoz.

– Biró uram, csináltassa meg a lakásom ablakait, hidegre fordult az idő.

– Nem lehet, tanitó uram, nincs egy krajcár se a község ládájában.

– De igy nem állom ki.

– Dehogy nem, ha muszáj, – vigasztalta a biró, – de mivel vasárnap van s ha már nálam van: maradjon itt tanitó ur ebédre.

Gárdonyi persze szivesen vette a marasztalást. Akkor tiz forint havi fizetése volt, mint segédtanitónak. Az ebéd tárkonyos bárányfejlevessel kezdődött, malacpecsenyével folytatódott és pogácsán végződött. Hozzá jó, finom vörösbor.

– Lássa, biró uram, – szólt Gárdonyi, – ennek az ebédnek a költségén nemcsak a tanitólak, de az iskola összes ablakait is ujra meg lehetne csináltatni.

Mire a biró büszkén:

– Hisz nem azt mondtam, hogy a biró szegény, hanem hogy a község szegény. Nekem, hál’ isten, van mit apritani a tejbe.

De a tanitói lak ablakai csinálatlanok maradtak.

Gárdonyit roppant tudományszomj bántotta, de ehhez könyv kellett volna. A könyv pedig olyan luxustárgy, melyet egy tanitó csak a legritkább esetekben engedhet meg magának. Elhatározta tehát, hogy meggazdagszik. Miből lehet legkönnyebben meggazdagodni? Természetesen abból, ha az ember a tanitóknak egy naptárat csinál. Ezt minden tanitó megveszi s dől a pénz, mint a parancsolat. Ezt a nagy tervet főzve agyában, kis falujából fölment Győrbe, hogy ott kiadót keres az eszmére, a mit ő ugy értett, hogy még egy halandót boldoggá tesz. Elment ahhoz a laphoz, melybe irogatni szokott (mert mint tanitó kezdte már a tollat forgatni). Ez aztán azt az ajánlatot tette neki, hogy maradjon ott munkatársnak, hárman vannak a laphoz, mindegyikre esik ezerháromszáz forint fejenként és évenként.

Ezerháromszáz forint! Gárdonyi elszédült, mikor ezt a summát hallotta. Ime, a szerencse egyszerre üstökön ragadta. A _Tanitók Naptára_ az egyik főnyeremény. Ez az ajánlat a másik főnyeremény. Természetesen azonnal fölcsapott s a tanitóságnak örökre hátat forditott.

Jó ideig dolgozott ott potom pénzért, végre türelmét vesztette s megszólitotta a szerkesztőt:

– Mikor osztozunk?

– Miben akar osztozni?

– Azt tetszett mondani, hogy rám ezerháromszáz forint esik…

– Esik, esik, majd ha a lap letörlesztette az adósságát.

– Mennyi adóssága van?

– Hatezer forint.

– És törlődik?

– Erősen. Két éve még csak négyezer forint volt.

Gárdonyi vállat vont és továbbra is ott maradt. Nem történt semmi, csak az egyik főnyeremény esett a kutba.

A tanitók naptárát is megcsinálta, de a százasok nem nagyon tódultak be hozzá. Maradt az, a mivé őt a végzet predestinálta: szegény ember. Most már szegény iró.

De a meggazdagodás vágya nem hagyta őt nyugodni. Két nagy eszmét sütött ki e végből: az egyik volt az Öröknaptár, a másik a Pokol.

Az Öröknaptár állt egy fali kalendáriumból, a melyből nemcsak előre, de hátra is ki lehetett számitani az időt. Meg lehetett belőle mondani, hogy a mohácsi csata mely napra esett, viszont azt is mutatta, hogy 1920-ban mikor lesz husvét.

De ezt csak Gárdonyi tudta belőle kimutatni. Kivüle nem találtam még egy embert, a ki eligazodott volna rajta.

A _Pokol_, Dante Poklának körképileg való bemutatása, jó eszme volt, de csekély anyagi eszközökkel, kontármódra valósitották meg ezt az eszmét.

Gárdonyi az előkészületek alatt boldog volt: nemcsak müvészi föladatot végez, hanem egy világraszóló vállalatot is megvalósit.

Ez se sikerült. Sőt a vállalat adósságainak egy része az ő nyakába szakadt. Akkor menekült el végképp a fővárosból s kifáradva, megtépve az élet küzdelmeitől, letelepedett Egerben.

Fönt a hegyen, a legfélreesőbb helyen, csupa szegény ember közt, vett egy kis parasztházat, s azt lassankint kicsinositotta, fölépitette magának.

A szomszédjai nagyot néztek, mikor odajött.

Ki lehet ez? Urnak látszik, de nem lehet az, mert akkor lent laknék a városban a porban, a sárban, nem itt a parasztok közt fönn az egészséges jó levegőn, a zöld pázsit közt.

Mit keres itt, a hol régente a bünösöket akasztották? A hol hajdan a hóhér is lakott?

Nézték, hogy mit csinál. Pipál a kertben, nagy könyvekből olvas, egyebet nem tesz egész istenadta nap. Egyszer aztán valaki kisütötte, hogy _iró_ és a város dolgait irja, a miért kap havonkint huszonöt forintokat.

Gárdonyi a kapu elé hársfákat ültetett s leste, hogyan nőnek. Egerben nem ismerkedett meg senkivel és senki se sejtette, hogy ki az a magányos alak, a ki az akasztott ember dombjáról csendesen pipázgatva néz le Dobó régi városára.

Egy éjjel aztán Gárdonyi arra ébredt, hogy a háza előtt levő padon egy ember ül és énekel. Azt énekli, hogy:

… Kossuth Ferenc magyar gyerek, Magyarországon született, Illik a kard oldalára A koszoru homlokára.

Aztán a hangos ismeretlen abbahagyja a nótát és elkezd zsörtölődni a zsidóval, a ki tizenkét krajcárért adott neki pálinkát s mikor többet akart inni, hitelbe, kidobta a kocsmából. Mikor az ügyét elmonologizálta, ujra kezdte a nótázást igy:

Szabadságom be van zárva Ferenc József ládájába, Elveszett a láda kulcsa, Nem szabadulok ki soha!

Aztán ujra a kocsmáros lelketlen eljárásának ecsetelése következett, prózában. Ekkor már Gárdonyi felöltözködött és kiment.

– Hallja, barátom, miért énekel az én ablakom alatt? Nem tudok aludni.

– Én se.

– De én sohase énekelek a maga ablaka alatt, hát maga se énekeljen.

– Már, kérem, ez itt köztér, itt tehetek, a mit akarok, az ur ebbe nekem nem parancsol.

– De már az a pad, a kin ül, az enyém, abba én parancsolok.

A paraszt rögtön fölkelt.

– Énekelhetek én állva is.

És rögtön rágyujtott egy ujabb nótára.

Ez az eset, meg az a körülmény, hogy hársfáit a tehenek leették, kitördelték, arra birta Gárdonyit, hogy a várostól megvásárolja és bekerittesse a háza elejét.

Ekkor jöttek csak rá, hogy ki az a Robinzon ott fönt a szegény emberek során: a város odaadta neki a ház elejét ajándékképpen.

Azóta dolgozik ott vigan és zavartalanul. Milyen eredménynyel, mutatja _A bor_ és a török világból vett nagy történeti regénye: _Az egri csillagok_.

Abból az alacsony, nádfödeles parasztházból a magyar irodalomnak még számos gyöngyszeme fog kiperegni.

A MAGYAR FŐVÁROS.

A napokban meglehetősen goromba levelet kaptam Lipcséből. A levéliró a _Pester Lloyd_-ban olvasta, hogy a fővárosi közgyülésen a német szinház ellen agitáltam és szavaztam, s ezért hálátlan Kossuth-kutyának nevez, mert, – ugymond, – _ön a németeknek köszönheti európai hirnevét, mert munkáit a német nyelv révén forditották le idegen nyelvekre, s igy került bele a világirodalomba_. Hát ez ugyan nem igaz, mert Horn Emil (francia), Schumacker (dán), Mayerhoffer (cseh) és Sarapov (orosz), direkt magyarból forditottak le az illető nyelvre, de föltéve, hogy a levélirónak van igaza, mi van akkor? Én legyek hálás azért, hogy a munkáimat sziveskedtek leforditani, kiadni és belőlük esetleg pénzt bevenni? Vagy jók voltak ezek a dolgok, vagy rosszak. Ha jók: az illető lapoknak használtak, ha rosszak, ostobaság volt leforditani. Elösmerem, hogy erkölcsi hasznom van belőle, de az anyagiakat a jó németek tisztán maguknak tartották meg. Egy világhirü német cég is alkudozott velem egy kötetre s e közben azon óhajának adott kifejezést, hogy legjobb szeretné, ha ingyen odaadnám neki. A mire ezt feleltem: _Szegény és kicsi hazám elég jól fizet, semmi okom sincs a nagy és gazdag Németország számára ingyen dolgozni_. Erre aztán küldött – hetven márkát. A magyar irodalmi cikkeknek óriási exportja van Ausztriába és Németországba, de ez tisztán a forditók üzlete. Én csak egy korrekt forditót ismerek: Binder Jenő késmárki tanárt, a ki mindig előre kikéri az engedélyt, utólag pedig kéretlenül mindig megküldi a kapott honorárium egyharmad részét. Hogy miért teszi, mikor ha nem tenné is, az ördög se zaklatná érte? Nem tudom. Ugy látszik, gyógyithatatlan becsületességben szenved.

Oscar von Krücken, a ki a magyarból németre való forditást valóságos gyáriparrá fejlesztette (a munka egy részét, azt hiszem, gépekkel végezteti) a megmondhatója, hogy én a forditásokért soha követelésekkel nem léptem föl, legföljebb annyit engedtem meg magamnak, hogy ha Krücken urral találkoztam, mint az Alföldön mondják, a _fenével etettem őt_. De az ellen már élénken tiltakoznom kell, hogy ezen a cimen még én viseltessem mély hálával Németország iránt és hozzájáruljak a német import elősegitéséhez.

Ebben a kérdésben a németeket nem lehet a helyes álláspontra terelni.

Először nekik tudniok kellene, hogy velünk háromszáz év óta minden gazságot a németek nevében követtek el. Az tehát természetes, hogy nem kedveljük őket és félünk a befolyásuktól. De hát szereti őket a dán, a francia, az orosz? Gyülöli. Pedig egyiknek se vétettek annyit, mint nekünk, – ők vagy azok, a kik ránk uszitották őket, itt nem feszegetem.

Másodszor, ők azért is hálátlanoknak tartanak bennünket, hogy ő tőlük vettük át a kulturát, s most szabadulni akarunk tőlük. Soh’se hallottam, hogy az olaszok ilyesmit a németeknek a szemére lobbantottak volna. Pedig volt idő, mikor a mai professzorok ősei félmeztelen barbárok voltak, s csak lassan civilizálta őket át a római kultura. Köztünk és köztük csak az a különbség, hogy mi később léptünk bele a civilizációba, mint ők. De minket azért ugy leckéztetnek, mintha mi a turóscsuszát ma is nyereg alatt puhitanók, az európai civilizáció pedig nem Kis-Ázsiából és Egyiptomból, majd Hellaszból és Rómából indult volna ki, hanem Ottakringben, Hernalsban vagy Oberhollabrunnban találták volna föl.

Egy elfogulatlan német emberrel találkoztam egész életemben. Diplomata volt. Ez azt mondta, hogy Németország jól van lakva, Elzász-Lotharingia volt az utolsó falat. Van még neki mit megemészteni Pózenben s ujabb hóditásokra Európában nem gondol. Gyarmati politikát csinál, hogy kivándorlóit elhelyezze, de a birodalom határán kivül lakó németekkel nem foglalkozhatik. Legkevésbbé a magyarországi németekkel. A legrövidlátóbb politika volna a magyarországi németekkel német faji politikát csinálni, _nekik egész erejükkel a magyar hegemóniát kell támogatniok_, mert ha ez meggyengül, akkor a szlávok kerekednek ott felül s akkor jaj a németeknek. De csapás ez Németországra nézve is, mert a mely pillanatban nem a magyar elem vezet, Szent István országa megszünik _a német birodalomra nézve megbizható politikai szövetségesnek lenni_. A magyar németek s a magyarok fogjanak össze és csináljanak magyar nemzeti politikát, magyar faji politikát, hogy igy az egységes államot örökre biztositsák s a nyugalmat, a békés fejlődés föltételeit utódaiknak biztositsák. S akkor az ország Európa bármely államára nézve mindig becses és keresett szövetséges lesz.

A mit itt irtam, ez évek óta szóról-szóra le van irva a berlini _Hotel Kaiserhof_ levélpapirosán. Eltettem akkor, melegiben leirva, hogy majd egyszer, ha szükség lesz rá, előveszem.

Mi következik ebből?

Az, hogy nekünk a német érdekek szempontjából is itthon soviniszta magyar politikát kell folytatnunk s a nemzeti államot az egész vonalon kiépitenünk. De ezt mi csak szóval teszszük, szóval se mind. Hogy a hazai németek nagy része pedig hogyan gondolkozik a dologról: arról se beszéljünk. Elég az erdélyi szászok példájára hivatkozni, a kik lapjaikban és gyüléseiken kétségbeesett harcot folytatnak a magyarositás ellen, e mellett szakadatlanul _oláhosodnak_. Nem egyszer jártam köztük. A hol az oláh kőházban lakik és kőtemplomban imádkozik: az mind szász pusztulást jelent. Oláhul minden szász tud, magyarul legföljebb ha tiz-huszezer a száznyolcvanezerből. De azért ők mi ellenünk izgatnak, s nagynémet tendenciákban nevelik ifjuságukat. Amszterdamban láttam egy szindarabot, melyben a normannok egy cölöphöz kötött kelta harcost földdel lassanként eltemetnek. A kelta ég felé emelt szemmel, vad dalokban bucsuzik el pogány isteneitől. Ez a szász politika. Németországra szegzett tekintettel harsogják a _Deutschland, Deutschland über alles_-t, az oláh föld pedig lassan-lassan betemeti őket. Ma-holnap már csak a fejük, az intelligencia áll ki a földből.

*

A mi városatyáinkat nem penetrálja az a fölséges gondolat: nemzeti főváros, egy millió lakossal. Ez a magyar nemzet örökkévalóságát jelenti, még az esetre is, ha Gurko tábornok parancsol a budai várban.

Hol állunk mi ettől az ideáltól?

Az elemi iskolákban németül tanitanak, a templomainkban németül prédikálnak, a kereskedők nagy része németül vezeti az üzletét, minden hordár, kocsis, de különösen minden kaputos ember tud németül s a pestiek nagy többségére nézve magyar nyelv – német nyelv, magyar könyv – német könyv, magyar szinház – német szinház teljesen mindegy.

Most a magyar és német kultura egyensulyban tartják egymást. De hátha ez az egyensuly a német javára fölbillen? Akkor vajjon nem az is mindegy lesz a lakosságnak: Magyarország-e vagy Németország?

Mi a magyar nyelv korlátlan, kizárólagos uralmát akarjuk diadalra juttatni.

Nézzétek, milyen félénken kerülgeti a főváros a német nyelvnek iskoláinkból való kiküszöbölését. Mikor minden okos ember belátja, hogy az elemi iskolák tanulóit, kik tizféle nemzetiséghez tartoznak, ott kell kezdeni magyarrá gyurni s ugy megtanitani magyarul, a hogy a jász-kun gyerekek beszélnek. Mert ez a _pesti_ magyar nyelv, a mit nemcsak az iskolákban, hanem már a felnőttek is beszélnek, utálatos, magyartalan, inkorrekt, tele zsidó és német forditásokkal. A főváros elemi, polgári és ipariskoláiban a fősulyt a magyar nyelv (nem a nyelvtan) kitünő tanitására kell fektetni s erre kell a legtöbb időt szentelni.

Ha Budapesten minden ember magyarul beszél, imádkozik, számol, kereskedik és kaláberez, ha a német müveltség olyan szerepet fog nálunk játszani, mint Németországban, Olaszországban, vagy nálunk a francia müveltség: akkor épp oly tárt karokkal fogadom a német szinészetet, mint most a franciát.

A müvelt német és olasz ember megért és élvez egy francia előadást vagy könyvet, de azért minden porcikájában, minden leheletében német, illetőleg olasz. Nálunk a müvelt ember kétnyelvüvé válik. A német müveltség lefogva tartja bennünk a magyar müveltséget. Hát nincs jogunk nekünk minden eszközzel a magyar kultura kizárólagosságán dolgozni?

Olyan viszonyokat kell Budapesten teremtenünk, hogy a ki magyarul nem tud, egy falat kenyeret ne tudjon itt kapni. Akkor nem hoz ránk veszedelmet semmiféle idegen invázió. Mert akkor csak szórványosan jöhet s nem mételyez meg bennünket.

A multkor két villámos fölszerelő dolgozott a házban s mivel németül beszéltek, megszólitottam őket. Kisült, hogy vesztfáliak s tiz év óta vannak Budapesten.

– Miért nem beszélnek magyarul? – kérdém.

– Ugyan kérem, nincs arra itt semmi szükség.

Ez volt a felelet.

Most erre egy másik példa. Egy felsővidéki vármegyében meglátogattam egy főszolgabiró barátomat, a ki elvitt egy tót gyülésre. A mint a tótok látták, hogy ott a főszolgabiró, _angolul folytatták a tanácskozást_, a miből az én kedves barátom egy kukkot se értett.

Ime, ezek a tótok Magyarországon születtek, itt éltek 25, 30, 35, 40 esztendeig, sok volt közülök, a ki évekig dolgozott Budapesten, de magyarul egy se tudott. Három-négy évi Amerika azonban megtanitotta őket angolul. Mert ott érzi, hogy muszáj neki angolul tudni, érzi, hogy haszna van belőle, ha tud.

Érzi-e a magyarul tudás szükségességét a mi országunkban vagy fővárosunkban? Nem, mert mi gyáva, lágy, megalkuvó, gyönge önérzetü, idegen kulturák által dezorganizált nemzet lettünk, mely hatalmával nem él és kétségtelen jogait nem érvényesiti.

A magyar érzék hiányának és a nem-gondolkozásnak égbekiáltó példája az, hogy a budapesti ügyvédek, a hires magyar ügyvédi kar, még ha képviselők is, a táblájukra szükségesnek látják kiirni: _Landes- und Wechselgerichtsadvocat_. A mire csakugyan nincs semmi szükség. Hát akkor mit mondjunk a kereskedők kétnyelvü cégtábláiról? Nézzék meg Zágrábot: az egész városban tisztán horvát minden fölirat.

Szóval egy fényes, pompás levantei város vagyunk mi. Szaloniki, Drinápoly. Valamint ott, ugy nemsokára nálunk is mindig lesz egy francia operett-társulat, német dráma, orfeum vagy piszok zengeráj (ez a legutóbbi az ő tömeges és utálatos grasszálásával már is európai specialitássá teszi Budapestet), olasz cirkusz stb. Husz év alatt aztán a cseh, német, morva, olasz, tót elem folytonos beözönlése révén undoritó kis Bábeltoronyi gyülekezet lesz itt, melyben magyart csak akkor látunk, ha Barnum elhoz egyet Amerikából mutogatni.

A CSENGŐDI PUSZTÁN.

Megint csak Dankó Pistáról szól az ének, a ki most keresztül-kasul barangolja az országot, hogy magyar daltársulatával előadásokat rendezzen. Az is az ő különös szerencsétlensége, hogy mindenütt Barnum után jár s igy az ő vállalata csak annyit ér, mint mikor valakinek az orra előtt learatják a termést és neki csak a tarlózás jut.

Dankó Pistát néhány iró-barátjának a szeretete és pártfogása hozzájuttatta ahhoz, hogy megtámadott tüdejét télire San-Remóba vihette, az áldott lelkü Cirfusz magyar doktor kezelése alá. Furcsább betege Cirfusznak még nem igen volt, mint Pista barátunk, a ki először is nem hitte, hogy neki tüdőbaja van, tehát folyton cigarettázott. A szó szoros értelmében elrágott ötven-hatvan cigarettát egy nap, s nemcsak a füstöt, de a dohányt is lenyelte. Végre aztán Cirfusz megmondta neki, hogy San Remo-ország kizárólag a külföldi mellbetegek gyógyitására van berendezve, abból él, s azért a szabályok megsértését államellenes kihágásnak tekintik és szigoruan büntetik. Erre Dankó abbahagyta a füstölést, igaz, hogy a komponálást is. Csakhogy akkor már tiz szép dala készen volt.

Mikor meggyógyulva hazajött, erre a tiz dalra társulatot szerzett s megkezdte első országos körutját. A vállalkozást fényes siker koronázta. Nyár közepére már négyezer forint tiszta vagyona volt. Ekkor megszüntette a körutat és hazajött. Augusztus havában, rekkenő melegben, gyönyörü prémes bundában állitott be közénk. Mert hát telt. A pincér alázatosan hajlongva akasztotta a fogasra s megrendelés nélkül hozott Dankónak egy Chateaubriand-sültet, mert ez az étlap legdrágább tétele. Vacsora után Dankó három feketét ivott, mert a vagyon kötelez s a kávésoknak is csak kell élni.

Ösmertem egy embert, a ki ötezer forintot örökölvén, beült a kocsmába s addig ivott, mig a pénznek a nyakára nem hágott. Különben szerencsés fickó volt, mert mikor az utolsó forintra került a sor, megütötte a guta s igy nem érhette meg az elszegényedés keservét. A hálás kocsmáros megfestette az arcképét és emlékkövet állitott a sirjára.

Dankó nem tett ilyen bolondot. Neki nem a szerencse szerezte a pénzt, hanem szorgalma és tehetsége. Tehát meg kell becsülni.

Mit tesz az ember a pénzével, ha megbecsüli? Ingatlanba fekteti. Mert a pénz elröpül, de az ingatlan nem röpül el. Dankó elhatározta, hogy birtokot vesz. Mert csak az az ur, a kinek birtoka van. A ki reggel a tornácról pipaszárral dirigálja – nem a daltársulat kóristáit, hanem a négyökrös béreseket, a mint szántani indulnak. A ki tizenegy órakor befogatja a két sárgát és kimegy megnézni, hogy halad a munka. A ki este belátogat a szomszéd kis városba vacsorálni s miután egy-két nótát elhuzat, öt pengőt ád a cigánynak. Ez izgatta őt különösen. Az ingatlanok ura, mikor néhai kollégáit támogatja.

Eleinte ugy számitott, hogy valami szegény mágnástól megveszi a birtokát, s beül grófnak. De hát ez nehéz volt, mert a legszegényebb gróf se akarta a birtokát ötven-hatvanezer forintot alul odaadni.

Egy este azonban nagy diskusszió volt a vacsoraasztalunknál. Szőlőpártra és buzapártra oszoltunk. A szőlőpárt a mellett vitatkozott, hogy sokkal jövedelmezőbb a szőlővel való bibelődés s a népnek hibája az, hogy csak a buzatermelést tartja hozzá méltó foglalkozásnak.

Dankónak ez szeget ütött a fejébe s másnap már szőlőszeti könyveket vett, hogy ezt a foglalkozást egy kissé tanulmányozza. Rapszódikus elme lévén, a könyveket hamar elhajitotta, hogy a kivitelhez lásson.

Magánértesülések nyomán Kis-Kőrösre vitték léptei, hol egy nyolcholdas, szőlőnek való homokbuckaterületet kináltak neki.

Dankó finom, érzékeny poétalélek s igy nem csuda, hogy Kis-Kőrösön első dolga volt Petőfi szülőházát megtekinteni. Sokáig elmerengett imádott költője szülei háza előtt, azután kiballagott Csengődre, mely puszta onnan valami fertály órányira van.

Elmerengett az utca porán, melyben a gyermek Petőfi játszott; elandalgott az öreg fákon, melyek a kis szoknyás Petőfit szaladgálni látták, s szinte restelte, hogy ő ilyen jó módban van, földet készül venni, mikor a nagy költő egész életében nyomorgott.

A mint halad a sikon, a széltől ingatott vadvirágok közt, észreveszi, hogy az ut mellett egy öreg juhász hever és könyvet olvas. Dankó megáll.

– Mit olvas, barátom?

– Petőfi Sándor verseit.

Dankó nagyot nézett.

– Kitől kapta?

– A fiamtól, a ki tavaly nyerte az exámenen.

– Hogy hivják?

– Gyurik Pálnak.

– Ért-e maga szőlőhöz?

– Ahhoz se értenék?

– Azért kérdem, mert látom, hogy birkával foglalkozik.

– Szegény ember azzal foglalkozik, a mi akad.

– De eljönne vincellérnek Csengődre?

– El én.

– Hát majd holnap fölkeresem. Hol lakik?

– Itt, meg innen öt mérföldnyire, meg onnan két mérföldnyire.

– De én nem szaladgálhatok maga után legelőről-legelőre.

– Birkausztatás után megtalál a tekintetes ur Kis-Kőrösön a Bozsik Pál kocsmája mellett, a zöld keritésen tul.

– Jól van, Isten áldja meg!

Dankó tovább haladt. A vincellérje már megvolt. Ehhez az emberhez most már muszáj volt szőlőt venni. Egy vincellér, a ki Petőfit olvassa: ez is unikum a maga nemében.

Ilyen hangulatok után természetes, hogy Dankó megvette a nyolc hold buckát, melynek nagyrészén csak kutyatej és rokonai termettek. A kisebb része már kész szőlő volt, egy kis présházzal. Egy elhagyott szögletben vadrózsabokor virágzott.

Ki is fizette rögtön a gazdának készpénzzel. A gazda nagyot bámult. Mekkora ur lehet, a ki rátákban is törleszthetné, mégis egyszerre fizet. Le is vette rögtön a süvegét, aztán fölhuzta a csizmáját, de csak azért, hogy a pipáját belesülyeszthesse. Tudja ő, mi az illendőség.

Aztán ügetett be a városba borért s üzent a pusztai szomszédoknak, hogy jőjjenek áldomásra.

Dankó pedig kéjes érzéssel végigsétált a birtokán. Minden bólongató virágszálnak külön visszaintegetett, mintha mondaná: _Bizony változás történt, uj gazdát kaptatok. Hát csak igyekezzetek!_

Végignézett a napfényes sikon. A maga földjéről nézett végig. S hálát adott az Istennek, hogy ennyire megsegitette őt. Ugy érezte, mintha kótára nem szedhető dalok százai fakadnának lelkéből és repülnének az ég végtelensége felé. Csodálatos harmónia fogta el egész lényét. Boldog volt.

Valami szomszéd fán elkezdett csicseregni egy madár, mintha az uj gazdát üdvözölte volna. A présház eresze alatt a fecskék csevegtek. Talán a nagy eseményt, a vételt tárgyalták.

Dankó lassu léptekkel bement a házba, a lócára feküdt és fáradtan elaludt. Érzései, benyomásai leverték lábáról, összetörték gyöngéd lelkét.

Mire fölébredt, már ott voltak a szomszédok és egy hordó bor körül csoportosultak. Várták a nábob ébredését.

Az áldomásivás megkezdődött.

Az ötödik pohárnál megszólalt a régi gazda: