Part 14

A fény, pompa, boldogság, előkelőség, fiatalság, gazdagság, hatalom egy vakitó Niagarája zuhogott el a Gouyon-utcában s tünt el a jótékony bazárban. Az elyséei mezők friss virágillata is körüllebegte őket s a tavaszi nap sugarai valóságos kévékben ömlöttek alá a mozgalomra.

Bertrand leugrott a kocsiról.

– Vincent apó bormérésébe, ide szembe megyek egy kis italra.

És eltünt. Bertrandné még megvárta a pápai nunciust s a gyerekekkel együtt keresztet vetett magára, mikor az öreg ur, hófehér kezeivel a kereszt jelét intette feléjük a levegőben. Aztán föl s alá sétáltak a Gouyon-utcában és nézték a hemzsegést.

Hirtelen valami balsejtelem vonult végig a tömegen, mint forró nyárban a távoli viharnak első hideg szele. Mindenki megállt, öntudatlanul, a maga elhatározása nélkül s mintha egy láthatatlan szörny ólomsulylyal nehezedett volna rá. Egy pillanatig csönd és mozdulatlanság volt… azután egy nagy orditás, alaktalan jajkiáltás töltötte be a levegőt s a tömeg egy névtelen, ismeretlen rémülettől megkapva, össze-vissza rohanni és összefüggés nélkül kiabálni kezdett.

– Tüz van! Ég a jótékony bazár! – ez a pár érthető szó vált ki a zürzavarból.

Egyszerre tele lett az utca füsttel. Azután őrült mozdulatokkal tépett alakok jelentek meg. Egy égő haju asszony sikoltozva futott végig a kövezeten; nem egy, tiz… nem tiz, száz… mintha Charenton lakóit egyszerre ide rázták volna ki.

Erős trombitaszó. Megjöttek a tüzoltók. A rendőrök visszaszoritják a népet, egy zászlóalj katonaság futólépésben érkezik. Tompa robbanással lábhoz teszi a fegyvert… huszonkét elszenesedett holttest füstölög már a földön.

Bertrandné szerencsésen a kapuhoz érkezik, befurakodik s lélekzet nélkül szalad az ötödik emeletre a gyerekekkel.

Néha kimegy a folyosóra. Az ég fekete, az édes tavaszi levegő bűzös. Tompa moraj az utcákon, százezrek megdöbbenése, ezrek fájdalma csak mint egyetlen szenvedő óriásnak kínos sóhajtozása érkezik ide föl. Talán ez a hatalmas anya, a nagy Páris siratja gyermekeit?

Gyorsan beesteledett. A gyerekek megebédeltek és vetkeznek. Bertrandné az urát várja.

Nyolc órakor belép Bertrand. Az asszony fölugrik.

– Ember, mit csináltál? Mi történt veled? A szakállad fele le van pörzsölve, a ruhád össze van égve. Hol a kalapod?

Bertrand nem szól, az asztalra könyököl.

– Megsebesültél?

– Nem. Mentettem.

– Te? Te?

– Én. Nagyon sirtak a szegény nyomorultak. Megsajnáltam őket. Nem vagyok állat.

Végig törölte kormos homlokát.

– Én mentettem ki Luynes hercegnét s átadtam a férjének.

Bertrandné lehajolt a piszkos emberhez, s megcsókolta a kezét.

A gyerekek levetkőzve ültek kis ágyukban. Bertrand oda fordult.

– Hé, kölykök, imádkozzatok!

Paul félénken nézett az anyjára. Az anya biztatólag intett. A fiu összetette a kezét, szemeit fölfelé szegezte, s csengő hangon mondá el az imát.

Én Istenem, jó Istenem, Becsukódik már a szemem, De a tied nyitva Atyám, A mig alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves szüleimre Meg az én jó testvéremre. Mire a nap ujra fölkel, Csókolhassuk egymást reggel. Amen!

– Amen! – mondá Bertrand – halljátok, ezentul minden este imádkozzatok. Akarom.

Egy kis ideig hallgatott, azután ujra szólt:

– És tanuljatok meg egyet: _Sohase irigyeljetek senkit!_

BIRKÓZÁS.

Egyizben elhatároztam, hogy hosszuéletü leszek e földön. E végből tiszteltem atyámat és anyámat, de még más oldalról is biztositottam magamat. Felültem ugyanis Fiuméban az Adria-társulat _Kemény Gábor_ nevü gőzhajójára s igy utaztam, Olaszországot körülevezve, Marseillebe. Ez a világ leghosszadalmasabb utja, s ez uton sikerült nekem tisztes életkorra szert tennem. Brindisiben már mutatkoztak legelső ősz hajszálaim. Maltában fogaim hullani kezdtek, Nápolyban ugy szaggatott a köszvény, mint a szakácsné a csipkedettet. Palermóban (s ez az öregedés legaggasztóbb jele) már nősülésen gondolkoztam, s Marseilleben kerekes széken guritottak ki a szárazföldre. Ugy éreztem, mintha százéves volnék s utamról olyan impresszióim voltak, mintha Ulyssesnél hosszabb ideig bolyongtam volna a tengereken.

Igy kerültem én Marseillebe.

Egy este a kapitányom elvitt a _Zöld tehén_-hez cimzett tengerész-mulatóba, melynek fővonzóereje a birkozás volt. Még pedig nem professzionátusok, hanem amatőrök verekedtek egymással. Még pedig leginkább matrózok. A kocsma tulajdonosa dijakat tüzött ki s a fiuk azokért dulakodtak. Láttam ott nemcsak európai, hanem hindu, maláji, néger és arab birkozókat is, kik a nagy óceánjáró hajókon mint matrózok, vagy még inkább mint fütők szolgáltak. A birkozók öltözete csak egy uszónadrág volt s az exotikus népek bajvivói megkenték olajjal a felsőtestüket, hogy lecsuszszék róla az ellenfél marka. Az európai birkozók ezt nem tették, sőt trikóinget is vettek föl.

Érdekes volt a publikum magatartása. A feketék és szinesek akárhogy birkoztak, nem törődött vele senki. Sőt egyenesen brutalitásokra biztatták őket. Hasbarugás, pof, harapás, körmölés, gáncsolás, minden meg volt engedve s a szerencsétlenek véresre verve hagyták el a porondot, a mi a fehérbőrü publikumot végtelenül izgatta és mulattatta.

Egészen más alakot öltött a fehérek birkozása. Itt a hajó és a nemzet, melyhez a birkozó tartozott, természetesen pártját fogta neki és semmiféle szabályellenes dolgot nem engedett meg. Biztatták, kiabáltak, tomboltak, s embereiket a végső erőfeszitésre serkentették. Ebből gyakran véres verekedések keletkeztek s különösen olaszok és franciák sokszor késelték egymást.

Azóta sok birkozást láttam már, de ilyenkor mindig előttem állt a marseillei kis aréna vadul üvöltöző tömegével, egyéni és nemzeti versengésével s konstatálom, hogy az érdekesebb, mert őszintébb s komolyabb, mint a professzionátus viadorok mérkőzése.

Az utóbbi már komédia, cirkusz, a hol a győző és az elbukott a küzdelem után együtt vacsorálnak, mint a dráma után a megölt Duncan és gyilkosa, Macbeth, sőt Duncan néha kifizeti a Macbeth által elfogyasztott székely-gulyást – a mi nekem, mint jó publikumnak rosszul esik, mert én meg akarom őrizni naiv hitemet és illuziómat, a mi nélkül nincs igazi szinházi élvezet.

A professzionátusok mérkőzése azért mégis érdekes és komoly, mert ők ezzel keresik a mindennapi kenyerüket. Ez az igazi küzdelem a létért. Csak én azt találom komikusnak, hogy valakinek attól függjön az évi jövedelme, hogy hányszor érintette mind a két vállával a földet.

Én is azt mondom, a mit jó Pálffy Albert szokott irni regényeiben, egy-egy uj fejezet élén: Vessünk egy pillantást a közelmult eseményeire.

A nemzetközi birokversenyben Hakkenschmidt, a balti tartományokból való orosz, legyőzte Kara Ahmedet, a brusszai hamalt.

Ez a fiatal, alig huszonhárom éves Hakkenschmidt a mérnöki pályára készült s pár évi tehnikát el is végzett, de rettentő izomereje más pályára csalta. Mikor észrevette, hogy micsoda tehetséggel áldotta meg az Isten, elkezdett trenirozni. Uszott, futott, tornázott, sulyokat emelt s nemsokára csudaszámba ment ismerősei közt. Épp egy épitőmester irodájában dolgozott egy rubel napidijért, mikor a cirkusz birokversenyt hirdetett. Első dij ötszáz, második háromszáz, harmadik kétszáz, negyedik száz rubel. Hakkenschmidt egyet gondolt és jelentkezett, földhöz vágta az összes birkozókat és elvitte vitte az első dijat. Két hét alatt többet keresett, mint a mennyi egész évi fizetése volt. A mesterségét tehát szegre akasztotta s elvei föntartásával (mondanák politikusaink) belépett a professzionátus birkozók közé. Ha okosan él, elbirkozhatik negyven éves koráig s szép vagyont szerezhet. Tovább nem igen viheti, mert akkorra minden birkozó megroskad. Látjuk a hatalmas Robinettin, a ki egykor Massont leverte s most már csak szánalmas rom.

Kara Ahmed teherhordó volt Brusszában. Lovakat és zongorákat vitt a hátán. Egyszer egy lóháton ülő göröggel összeveszett s dühében Pausanias derék utódját lovastól a levegőbe emelte. A görög lefordult, de azonnal fölkelt s Ahmedhez lépve, megveregette a vállát és szóla:

– Te az én emberem vagy. Gyere velem és gazdagok leszünk mind a ketten.

Ő volt Ahmed első imprezáriója. A török sohse volt ügyes viaskodó, ma se az. Az európai birkozók fogásai közül nem sajátitott el semmit; izmai nincsenek is kidolgozva, de iszonyu őserejével lebirt mindenkit. Ha egyszer derékon kapott valakit, annak vége volt. Hakkenschmidt csak ravaszságával és akrobata ügyességével tudta őt legyőzni. Mikor az orosz a földön hasalt s a török fölötte térdelve, tünődött, hogy miképp fordithatná meg, akkor az orosz hirtelen egy hatalmas lökéssel hanyatt taszitotta, ráugrott s mielőtt Ahmed magához térhetett volna meglepetéséből, a két válla a földhöz volt nyomva.

Én sajnáltam a szegény Kara Ahmedet, mert mint turáni rokonomhoz, hozzá szitottam az árja Hakkenechmidt ellenében. Különösen sajnáltam, mikor láttam, hogy a düh és a szégyen könnyeket sajtol ki a szemeiből. Tartozom azzal a kijelentéssel (a rossz nyelvek azt állitják, hogy nemcsak kijelentéssel tartozom), hogy a közönség közt Karának is volt pártja, de mikor három órai sikertelen dulakodása a legényt dühbe hozta és pofozni s karmolni kezdte a muszkát, a hivek kisded csapatja elnémult s csak én, Kozma Andor, a Kisfaludy-Társaság titkára, egy ismeretlen tüzérfőhadnagy és Mardili Ábrahám köruti datolyaüzér mertünk még kifejezést adni Kara-párti érzelmeinknek. Az indogermánok vezére Vampetics kocsmáros, az indo-sváb volt; ő rohant be legelől a porondra, az orosznak gratulálni, ő adott jelt, hogy föl a vállra a győztessel, mialatt mi Kara Ahmed nejét, a párisi születésü Fatmát, a ki elájult, közrevettük és kivonultunk.

Magyar csak egy volt a birkozók közt. Egy vékony, de izmos fickó, a kinek csak az eleje volt magyar, a hátulja pedig német, mert hivták vala őt Sándorfi Mayernek. Mely különös név nekünk sovinisztáknak igen nagy szolgálatot tett. Mert ha dupla vezetéknevü honfitársunk győzött, a nép tombolva üvöltötte Sándorfi nevét és diadalát. Ellenben mikor földhöz vágták (s én mint objektiv magyar, nem tagadom, hogy ez gyakrabban megtörtént), mindnyájan szidtuk a nyavalyás Mayert, nem habozván őt az egységes Németország szégyenfoltjának tekinteni. Szóval a derék birkozót bifurkáltuk s igy kikerültük azt, hogy Hunnia nyögjön letiporva és két vállával érintve a földet.

A birkozásért a magyar egyáltalán csak mint néző lelkesül. A daliás időkből Toldi Miklós erejének emléke maradt fönn; de ezt Arany lezárta, folytatása nem lett.

Néha fölmerül a vidéki cirkuszokban egy-egy birkozó, a ki magát Toldi Jánosnak nevezi, de nemzetközileg nem tud érvényesülni. Az én diákkoromban volt a Józsefvárosban egy Markules nevü birkozó, a ki ugy vagdalta a földhöz a mészároslegényeket, mint pajzán gyermek a labdáját. Tudok egy Nagy Sándor nevü ceglédi mészároslegényről is, a ki szülővárosában minden cirkuszi bajnokot levert. De ambiciói nem terjednek messze, s Nagy-Kőrösön meg Alberti-Irsán már nem birkoznék a világért se. Otthon megteszi, mert szülővárosának becsületéről van szó. Nálunk, azt hiszem, a parasztlegény is lealázó kenyérkeresetnek tekinti a rendes birkózást.

Az egész birkózás alatt legnagyobb gyönyörüséget mégis Kreindl, _Ausztria bajnoka_ szerzett nekem, egy sörtől fölpuffadt pentzingi alak. Kreindl ur azonnal a defenzivába ment át s folyton hason csuszkált a földön. Nem adok igazat annak a barátomnak, a ki ebből azt következtette, hogy Kreindl bácsi miniszteri pályára készül s a spanyol etikett szabályai szerint birkozik; ellenben igazat adok mindazoknak, a kik óriási humort találtak abban, hogy valaki _Ausztria bajnoka_ büszke cimmel legyen fölruházva s e mellett vagy a hasával, vagy a két vállával érintse folyton a földet. Adjon a magyarok Istene sok ilyen bajnokot Ausztriának.

Végül nem állhatom meg, hogy ne emlitsem föl az éles különbséget a gentleman-kódex és a birkozó-kódex közt. Ha az egyik gentleman a másikat pofonüti, mindenesetre az utóbbit diszkvalifikálják, ha ez nem kér és vesz elégtételt. A birkozóknál épp ellenkezőleg azt diszkvalifikálják, a ki pofonütötte a másikat. S beáll ezáltal az a különös helyzet, hogy uriember csak a diszkvalifikált birkozóval verekedhetik meg…

SÉTA A KELETEN.

Van nekünk egy söröző társaságunk, mely akkor keletkezett, mikor a filloxéra aggasztó terjedése következtében valószinüvé kezdett válni, hogy egy iparág: a hamis bor gyártása, erősen föl fog lendülni hazánkban.

A következmények bebizonyitották, hogy igazunk volt, mikor a borivásról áttértünk a sörivás gyakorlására, mert sok élelmes férfiu adta arra a problémára a fejét: hogyan lehet a bortermelést függetleniteni az időjárás szeszélyeitől.

Én csak azt sajnálom, hogy ezek a borhamisitó urak nem Amerikában kisérleteztek, mert ott egy se fejezte volna be életét ágyban, párnák közt, hanem csüngtek volna, mint a gyümölcs a fán. Mert az olyan ember, a ki millió szőlőmunkásnak a kenyerére tör, csakugyan nem érdemel egyebet.

Azt tartja a mondás, hogy a rossz bortól a bicska kinyilik az ember zsebében. Nohát, a hamisitott bortól is kinyilik, de csak azért, hogy az ember beledöfje a hamisitóba.

De most veszem észre, hogy nem erről akarok én irni. A mi söröző társaságunkat akarom a nagyérdemü közönségnek bemutatni.

Ebben a társaságban mi meglehetősen hangosan szoktunk diskurálni és itélni elevenek és holtak fölött. A kivel valami történt, azt széles mederben szokta előadni s apró kávéházi kalandok Don Juan-féle szerelmi regényekké dagadva szoktak, sörrel vegyest, asztalunkon végighömpölyögni.

Csak az elnökünk, a kiváló fogteknikus hallgatott mindig makacsul és konokul. Csak akkor hallottuk a hangját, mikor _snittet_ rendelt. Igaz, hogy ezt gyakran hallottuk.

Egy izben előadtam a Keleti-tengeren torpedónaszádon tett utazásomat, német tengerészek társaságában s persze fantáziám négy tüzes lova közé odahajitottam a gyeplőt: hadd ragadjanak el.

Előadásom egyik legszenzációsabb pontja az volt, hogy a vihartól egy hétig nem tudván partraszállni, éléskamránk kifogyott s összes élelmünk keleti-tengeri heringekből állt.

Ez ellen semmi ellenvetés se volt. Akkor azonban áttértem a torpedóval folytatott lövő-gyakorlatokra, s azt állitottam, hogy a kilőtt torpedó negyvenöt méter kezdő sebességgel halad.

– Ötvenegy, – szólt egy hang.

Általános szenzáció: az elnök tette ezt a megjegyzést.

– Negyvenöt, – szóltam türelmetlenül.

– Ötvenegy, – viszonzá az elnök hidegen.

– Lehet, hogy a Józsefvárosban ötvenegy, – szóltam maró gunynyal, – de nem a tengeren.

– A tengeren, – felelt az elnök ridegen.

– Ugyan kérem, elnök ur, mit szól bele a torpedók dolgába.

Az elnök zavarba jött.

– Igaz, hogy vakmerőség tőlem, mert bizony már régen nem is láttam torpedót…

– Látott? Még szép, hogy látott. Tán a kiállitáson tetszett azokat a kis mustra-torpedókat látni…

– Nem kérem, Pólában…

– Pólában?

– Igen, mikor a _San Sego_-n szolgáltam.

– Mi az a _San Sego_?

– A _San Sego_ az osztrák-magyar hadi flotta legelső torpedónaszádja…

– Maga tengerész volt?

– Három évig.

Nagyot ütöttem az asztalra.

– Uraim! Rá vagyok szedve, be vagyok csapva, föl vagyok ültetve. Elnök ur, ez közönséges merénylet. Engedi, hogy én itt a vén tengeri farkast játszszam, sőt olyan képet vág, mintha soha Soroksárnál messzebb nem járt volna. Ez perfidia! Ez a barátság? Aztán látott is valamit?

Az elnök ur egy darabig vonogatta a vállát.

– Nem érdemes róla beszélni. A dulcignói flottademonstrációban vettem csak részt.

– És utazott is?

– Ebben nem volt nagy szerencsém. Kis-Ázsián, Észak-Afrikán és Dél-Amerikán kivül nem láttam semmit.

Itt már a guta környékezett. És ő hágy itt minket évek óta nagy előadásokat tartani. Megfoszt minket a legérdekesebb kalandok hallásától. Csináltam is rá mérgemben egy irtóztató viccet. Ha tengerész volt, lehetett _sorhajóhadnagy_; de mivel fogteknikus, most nem lehet más, mint _fogsorhajóhadnagy_; de mivel sok sört iszik, jogosan csakis _fogsörhajóhadnagynak_ nevezhető.

Ez volt rajta a boszum.

Azóta nagyon óvatos vagyok külföldi kalandjaim regélésében. És megtanultam azt, hogy a tengerrel való közeli ösmeretség nagyon hallgataggá teszi az embereket.

Ezt a mult héten is tapasztaltam.

Egy jóbarátom vacsorát rendezett, melyen részint hires emberek, részint érdekes személyiségek voltak jelen. Vacsora előtt jóbarátom félre hí s egy napbarnitotta szálas fiatalemberre mutat, a ki civilruhában volt.

– Nézd azt a legényt. Tengerésztiszt, most jött haza Kinából. A mellett fogsz ülni. Barátkozzál meg vele, sok érdekes dolgot megtudhatsz.

A nevét is megmondta, de nem voltam képes megjegyezni, mert inkarnátus cseh hangzása volt. Ilyenforma: _Krancsenkruncsek_. Tessék ebből kiszedni a magánhangzókat s megkapják a nevet. Ugy hangzik, mint távoli puskaropogás.

Nohát, én is kiszedtem belőle, nem ugyan a magánhangzókat, hanem mindent, a mit ő a messze Keleten látott. Nehezen ment, néha harapófogót alkalmaztam, de ment.

Ő a _Zenta_ hajón szolgált, mely a japán partokon cirkált, mikor a boxermozgalom lángra gyulladt. Azonnal Taku alá rendelték őket.

Az egész hajó személyzetét fölvillanyozta a hir, hogy egy kis verekedés lesz Kinában. Egypár bombát vetnek valami városba, néhány copfos alakot főbelőnek, rá nagy ebédet esznek valami főmandarinnál s azzal vége. Senkise álmodott arról, hogy ebből milyen nagy európai összeröffenés lesz.

Pár hét alatt aztán rájöttek, hogy ez Kina hadüzenete Európának.

Az én Krancsenkruncsek barátom, mint kapitányának az adjutánsa, részt vett a haditanácsban is, mely azt tárgyalta, hogy előnyomuljanak-e azonnal Peking felé, vagy még ujabb csapaterősitéseket várjanak.

Ez már azután volt, hogy Seymour admirális, az első segitőcsapattal, kénytelen volt pekingi utját abbahagyni és folyton verekedve visszatérni.

A második segitőcsapat még csak tizenötezer főből állott. Köröskörül égő városok lángjai vörösitették az éjszakát s menekülő kinai keresztények és hittéritők rémitették a vezéreket. A felkelők számát száz meg százezerre tették s az európai tábornokok és tengernagyok közt az a nézet kezdett tulnyomóvá válni, hogy legalább harmincezer ember kell ahhoz, hogy e rettentő birodalom belsejébe nyomuljanak s a követségeket fölmentsék.

Órák hosszu során át folyt a tanácskozás. Minden parancsnok beszélt, csak a japáni tábornok hallgatott. A kis kiszáradt majom, cifra franciás uniformisban, fölfelé metszett szemeivel, türelmesen végighallgatta a szépen borotvált, jól táplált, termetes európaiakat. Végre ő rá fordultak kérdőleg a tekintetek. Ekkor a kicsike fölállt s korrekt angolsággal igy szólt:

– Elvégezték az urak? Jó. Akkor hallgassanak meg engem. Kémeim azt jelentik, s tudják, hogy az én kémeim kitünők, hogy minden percnyi késedelem a követek biztos fölkoncolását jelenti. Másrészt ösmerem a kinait, eleget verekedtem velük. Egy erélyes előrenyomulás elől szétszóródnak s mi könnyü szerrel Pekingbe juthatunk. Én tehát inditványozom, hogy vágjunk neki. Ha pedig önök erre nem hajlandók: én magam is neki vágok a hatezer emberemmel, még pedig azonnal.

Ezzel szalutált és adjutánsaival eltávozott. Az európaiak meglepetve néztek egymásra. Pár perc mulva hallották, hogy a japáni táborban fujják a riadót.

– Ezek az ördöngős fickók nem tréfálnak, – mormogá az angol parancsnok.

– Igazuk van, – szólt a francia parancsnok, – uraim, csatlakozom a japánokhoz.

– Én is, – szólt az orosz.

Az angol gyorsan fölkelt.

– Nos, uraim, – szólt, – kimondom az egyhangu határozatot: azonnal megkezdjük az előnyomulást Peking ellen. A beosztást, haditervet mind ösmerik; előre, Isten nevében.

Mindenki helyeslőleg biccentett, az urak némán kezet fogtak és elváltak. Negyedóra mulva az összes táborokban verték a riadót s a fölmentő sereg elindult.

Azt már Rosthornnak a jelentéséből is tudom, hogy annak a kis japáninak, az ő elhatározottságának és energiájának köszönhetik a követségek a megmenekülésüket. Ha csak három nappal később indulnak el, már későn érkeztek volna.

– És önnek volt valami érdekesebb kalandja? – kérdém Krancsenkruncseket.

– Nem. Semmi. Csan-Ting megrohanásában ugyan résztvettünk, de a továbbiakban nekem csekély részem volt…

– Miért?

– Mert három napot a pincében töltöttem s igy elmaradtam és az utócsapathoz osztottak be.

– Mit csinált a pincében?

– Unatkoztam.

– Hát miért nem jött ki?

– Nem lehetett.

– A bombák elől menekült oda?

– Oh, dehogy, – felelt a tiszt olyan arccal, mint a kit a kérdések untatnak s boszankodik, hogy ennek a szárazföldi patkánynak elejétől kezdve el kell mondani a dolgot.

– Hát, hogy volt?

– Ugy, hogy mikor a csan-tingi erődöt elfoglaltuk s benne voltunk már, a kinaiak fölrobbantották… Én csapatommal éppen a kazematákban szedtem össze a fegyvereket. Ez volt a szerencsénk. A romok ugyan eltemettek bennünket, de kiástak mindannyiunkat…

A vér elhült bennem.

– Senkinek se történt semmi baja?

– De igen. Két ember megsiketült, egy pedig megőrült az élve eltemetés iszonyuságától…

– Köszönöm.

Fölkeltem és a másik szobába mentem. A gazda utánam jött.

– Nos, ott hagytad a csehet?

– Ott. Barátom, én félek az olyan embertől, a kit fölrobbantanak egy várral, a kit élve eltemetnek a föld alá s _mindezzel nem dicsekszik_.

Ilyenek a tengerészek.

AZ EGRI REMETE.

Azok, a kik a Nemzeti Szinház előadásán Gárdonyi Gézát kitapsolták, nem is sejtik, hogy milyen különös ember jelent meg előttük.

Magas, sovány, szenvedő, szürke alak. Első pillanatra látszik rajta, hogy az életnek legkeservesebb iskoláján ment keresztül. Éhezett, fázott, csetlett-botlott, tanult, gondolkozott és most itt áll előttünk, mint kész iró. Mint nagy iró, mint minden porcikájában igazi nagy magyar iró.

Az emberekkel való érintkezésben ügyetlen, a lázasan dolgozó, előre törekvő társadalomtól szinte fél. Azért is huzódott félre, a vidékre s csak néha jön le Budapestre, hogy barátaival egy kicsit kibeszélgesse magát.

Lelke roppant érzékeny. És tele van müvészi hajlamokkal. Képet fest, igaz, hogy rosszat, de neki ez a foglalkozás is gyönyörüséget szerez. Szobrot farag s ugyancsak fájna neki, ha Fadrusz kinevetné, – pedig kinevetné. Zongorázik, hegedül s természettudományi problémákkal foglalkozik. Néha megunja az irást s akkor a müvészetnek itt fölsorolt ágaival szórakozik. Még a pipáját is maga rajzolta meg, azután kigyurta agyagból s ugy csináltatta meg valami pipagyárossal.

Az apja is ezermester volt. Az öregnek a nyughatatlan vérét és sokoldaluságát a fia is örökölte. Az öreg gépészféle ember volt és hogy a mesterségét jól kitanulja, fölment Bécsbe. Itt érte az 1848-iki forradalom, a mikor ő is beállt a halálfejes diáklégióba, résztvett Bécs védelmében a császári csapatok ellen, majd a diákokkal együtt lejött Magyarországra. Itt azonban őt fegyvergyárba tették, hadnagyi ranggal és fizetéssel. Mikor a kormány Debrecenbe vonult, a fegyvergyárat Lahner Nagyváradon állitotta föl s azt már ő vezette. Aradig követte a kormányt, ott aztán, zsebében száz forinttal, oláh kocsisnak öltözve menekült ki a halál hálóiból, a melyeket ott fontak-kötöttek a világosi katasztrófa után. Visszament Bécsbe, a hol egy gyáros barátja bizonyitványt adott neki, hogy a szabadságharc éveit ott töltötte. Talán ott is marad, ha a Jankovicsok le nem hozatják Szőllős-Györökre, Somogy vármegyébe, hogy egy gőzmalom terveit készitse el s a gépezetet állitsa be. Itt érte az apát egész életében a legnagyobb baj: egy ujfajta malomkereket talált fel, mely a rajta lezudult vizet megint visszaviszi oda, a honnan ujra a kerékre folyhatik. Erre a találmányra, mely geniális volt, zörgött és forgott mint a fene, csak éppen a vizet nem akarta visszavinni oda, a honnan jött, az öreg minden pénzét ráköltötte s ezért megmaradt szegény embernek.

Gárdonyi Géza Agárdon, Fejérmegyében született. Elvégezett három gimnáziumot, aztán a tanitóképző-intézetbe adták Egerbe, – mert apja már akkor Borsodban lakott.