Part 13

Ott jött, fehér lovon, szürke köpönyegben… S mögéje beláthatatlan sorok sorakoztak… Moszkvától Lisszabonig és Alexandriáig tele volt a föld e vad hóditó katonáival. Ney, Murat, Desaix, Lannes haladtak nyomában s a gárda tépett alakjai. Itt az auszterlici halottak, ott a marengói győzők, azután a waterloói elesettek… S utánuk a világ összes nemzeteinek erőteljes ifjai véres cafatokban… S mögöttük a keserv… Az özvegygyé lett asszonyok, az elárvult, elpusztult gyerekek, az elaggott, gyámol nélkül maradt szülék. Mind, mind a nagy császár huzta maga után, mint egy sötét átkot… El, el!

Mennyei harmónia csengett fülembe… Mintha, csodálatos tehetséggel megáldva, egyszerre megértettem volna a természet beszédét: a tenger moraját, az erdő zúgását. Óh, ott jönnek a holt költők, Petőfi véres alakja, Hugó Viktor, Göthe, Heine, Puskin véres sebbel a homlokán… Isten veletek, édes szavu fülemiléi a kihunyt századnak, gyönyörüségei a kifáradt kornak. Mikor fognak e kihült gömb mélyéből ismét ilyen szikrák fakadni!

De az égi harmóniát ujra komor dobogás nyomta el… A másik, a nagy császár sápadt paródiája jött összetépett hadával… s utána a hideg germán csatasorok, Jena megboszulói, Gravolette hősei… Az öreg császár és a két ember, a ki nagygyá tette, némán lépdelt mögötte… El, el, véres császárok, az uj történetiró nem a ti homlokotokra fogja füzni a babért…

Ujra magam vagyok. A huszadik századból tizenöt perc eltelt. A multak árnyai szétfoszlottak. A vizió elmult. A jövő jut eszembe. Nekem, beteg embernek. Átmegyek a szobába, hol kis fiaim alusznak. Ez az én jövőm, a halhatatlanságom. A nevemet, emlékemet, egy csöpp véremet, egy agysejtemet keresztülviszik a századon s gondozni fogják a sirt, melyben forró szivem nedves férgeknek ad táplálékot, uj erőt s talán reményt…

ÉJJELI KALAND.

A multkor meghivtak Budára a Városmajorba egy kis kuglizásra. A kuglizás csak a cime volt a mulatságnak, mely tulajdonképp táncból, vacsorából és ivásból állott. Vannak házigazdák, a kiknek a vendég csak a kisujját mutatja s ők mindjárt az egész embert követelik. Azt hittem, hogy Budán csupán golyókat fogok dobálni s az lett a vége, hogy palackokat is dobáltam. Mert a budai bor sokkal erősebb, mióta a szőlőt a filloxera elpusztitotta.

Fehérruhás ifju leányok, zene, kacagás, felköszöntők, pohárcsengés, tüzes italok elkábitottak. Széles jó kedvem támadt s duhajkodtunk mi fiatalok. Egy órával mult el éjfél, mikor megindultam haza felé, Pestre. A hegyekről friss levegő omlott alá, a fák álmosan bóbiskoltak, az alagut óriási ásitással fogadott s ugy elálmosodtam benne magam is, hogy mire kiértem belőle a budai lánchidtérre, alig álltam a lábamon. Semerre egy lélek. Gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. A hideg kőoroszlán mellé leültem a földre s abban a percben elaludtam.

Nem tudom, meddig alhattam. Egyszerre csak arra ébredek, hogy az egész Lánchid reszket, inog és csikorog. A láncszemek szinte jajgattak, ugy meg voltak feszülve s a farészek recsegtek és ropogtak.

Mi ez? Mi történt ezzel a hiddal? Ki jár a hidon? Ki közeledik rajta a csöndes éjszakában? A nélkül, hogy a gyalogutról fölkeltem volna, az oroszlán talapzata mellett kidugtam a fejemet s zavaros, rémült, kiváncsi tekintetemet a kőoszlop nagy kapujára szegeztem. Mi történik ott? Irtóztató dübörgéssel jöttek felém ismeretlen lények. Remegtem a félelemtől s belekapaszkodtam a hidba, melyről azt hittem, hogy rögtön a vizbe szakad.

Egyszerre csak az oszlop nagy ivében barna óriások jelennek meg. Az erős holdfényben rögtön rájuk ösmertem: legelől haladt Petőfi Sándor szobra, élettelen szemei a királyi várra voltak szegezve. Hatalmas léptei alatt megrendült a hid, feje fölött kigyultak a pislogó csillagok és sugaraikat lábai elé hintették. Pásztorsip és édes furulyaszó kisérte nyomát s a pusztaságok barnapiros népe, ködös, légies alakok tolongtak utána. Mikor közelebb jött, láttam, hogy balkezével a szivében ülő kozáklándzsát fogja s vére bőven patakzik a földre.

Utána jött, tenyerét boritva arcára, Széchenyi István és Eötvös József szobra. Nehezen mentek és sürü pihenőket tartottak, mert Deák Ferencet hozták karszékestől. A szobor mellékalakjai jöttek utánok, köztük a hazaszeretet, gyászfátyolba burkolva, tépett ruhával, sárral teledobálva.

– Petőfi ur! – kiáltott Deák Ferenc a költő után, – álljon meg, mert a méltóságos urak sohse érik utol.

Petőfi leült az oroszlánra. A puszták kőből faragott királya összerázkódott, szemei föllángoltak s megcsóválta a farkát. Széchenyi és Eötvös letették Deákot és a másik oroszlánra ültek. A kiséret is elhelyezkedett, ki a karfákra, ki a holdsugárba kapaszkodva.

– Ki hiányzik még? – kérdé Eötvös.

– József nádor, – felelt Széchenyi.

– Ő nem is fog velünk tartani, – mondá Petőfi keserüen, – rokonságban lévén az osztrák udvarral.

– Osztrák és magyar udvar, – igazitá ki Deák a költőt, – az én kiegyezésem szerint.

E pillanatban megjelent József nádor méltóságos alakja. A mint odaért, a szobrok néma főhajtással üdvözölték, csak Petőfi forditotta félre a fejét.

– Hát engem miért hagytak ki az összeesküvésből, – mondá feddőleg a nádorszobor, – avagy nem éreztem én mindig a magyar nemzettel? Ugy van! Hagyjuk itt ezt a várost, melyet a törpék nemzedéke igazgat. Hagyjuk itt a kilenc millió magyar fővárosát, mely huszezer külföldi németnek állit szinházat.

– Éppen ezt teszszük, – felelt Petőfi.

– Fölkérem tekintetes Deák Ferenc urat, hogy a tényállást összefoglalni sziveskedjék, – mondá a nádor.

Deák egyet köhintett és kezdé:

– A német vagy üzleti érdekből jön a magyar fővárosba, vagy turistai kiváncsiságból. Üzleti érdekből elmegy a német az emberevő pápuák közé is, eljön ide is, ha nincs is német szinház. A turista német pedig ha ide jön, itt magyar várost, magyar szinházat keres, mert ez érdekli őt, nem pedig a német, melyet otthon is találhat, szinházat is, várost is, nem egyet, de százat.

– Az előadás korrekt, – jegyzé meg Eötvös.

– S mivel a magyar főváros, félelemből vagy rövidlátásból, puszta mamelukságból, vagy az önérzet hiányából…

– Hazafiatlanságból, – szólt közbe Petőfi.

– Kozmopolitizmusból, – jegyzé meg Széchenyi.

– Mindegy, akármi okból is, de a német szinházat megszavazta: mi, nagy idők nagy küzdelmeinek tanui, kik a század elejétől kezdve láttuk a nemzet harcát a némettel, elhatároztuk, hogy üresen hagyjuk talapzatunkat a mai kor vak törpéi számára s mi majd elmegyünk az el nem puhult magyarok közé.

– Helyes! – kiálták a szobrok, meg nem mozduló ajakkal, de harsonaszerü hangon.

E pillanatban szétzilált, vert had suhant át a légen: Zalán serege tépett zászlókkal. Párducos magyar vezérek vágtattak nyomában s tárogatók riadása közt megjelent Vörösmarty szobrának az Akadémiában őrzött mintája.

– Ablakot zuztam és ugy szöktem utánatok az Akadémiából, melynek üres, sivár világában éhező és szomjazó lélekkel ah, oly sokat szenvedtem, – szólt Vörösmarty.

A daliás idők csillogó leventéi suhantak át az égen. Utánuk Toldi toporzékoló paripán, ölében Piroskával. A Margitsziget felől mintha üvegharangokat kongattak volna; ráismertem: Arany János kedves tölgyfái zokogtak. Most jön az Arany-szobor.

Csakugyan az öreg szalontai hajdu jött, meggörnyedve, de sebesen.

– Bár én még csak minta vagyok, – mondá, – nem maradhatok itt, ha ti távoztok. Ki számára állitsanak ki engem a Muzeum elé? Az erőtlen és meghátráló korszak pygmeusait elboritja az idegenek árja és én elhagyottan, senkitől nem ismerve álljak egy zagyva nyelvü világvárosban?

Sikoltások hangzottak a távolban:

– Itt ne hagyjatok! Várjatok meg!

Kisfaludy és Kölcsey mellszobrai voltak a Muzeumkertből. Nagyon nehezen jöttek szegények, mert se kezük, se lábuk nincs.

E közben Vörösmarty oda lépett Széchenyihez s igy szólt:

– Az Akadémiában lakván, volt alkalmam megismerni Zichy Antalnak gróf urról való különböző munkáit. Fogadja méltóságod őszinte részvétemet.

Az összes szobrok kondoleáltak Széchenyinek. Mikor mind együtt voltak, Petőfi fölkelt (az oroszlán, mely eddig a vérét nyalogatta, tüstént kővé dermedt) s némán a budai vár felé mutatott. A szobrok, a mellékalakok s a légi tünemények megindultak az Albrecht-uton a várba. Pár pillanat mulva már csak tompa robogást hallottam s ezüstös párát láttam uszni a levegőben.

Fölálltam s lázas halántékomat az oroszlán hideg talapzatához nyomtam. Pest fölött fekete felhők gyülekeztek s ugy villámlott, mintha valami szörnyeteg öltögetné az égen hosszu, tüzes nyelvét. Az egész város eltünt valami piszkos, kénkőszagu füstbe.

Egyszerre pokoli robaj hangzott a budai várhegyről. Mintha ezer vonat robogna végig egy óriási vashidon. A hegyoldalt tűz, láng boritotta, hajladoztak a fák, csikorogtak a kövek, porzott a föld, nyögött az egész hegy. Ablakok százai kettépattantak, hullott a vakolat, pattogtak a cserepes tetők. Kidülledt szemekkel néztem oda: ebben a pillanatban megjelent a Hentzi-szobor, üzve, hajtva, vágva, taszigálva a többi szobroktól. Vércsöppek és vasdarabok hullottak róla, csattogtak rajta a kardok, száz nyil és dárda állott remegve a testében. Csak a hidig kergették, a vas-szobor átszaladt a hidon s a fáradt szobrok ujra megállottak.

– Megálljatok! – mondá Széchenyi. – Most adtunk szobrot Pestnek, a német szinház elé, gyönyörködjék benne. Most pedig váljunk el. Én elmegyek Cenkre s lefekszem őseim csontjai közé. A hogy lelkem széttört darabokra, ugy fogják majd testemet is szétzuzni s tán pénzt vernek belőle.

– Én elmegyek a karthauziak közé s egy vén diófa lombjai alól, álmodozva nézem a kék hegyeket.

És Petőfi is kinyitotta ajkait és minden szavára vérhullám tódult ki sebéből:

– És én elmegyek az alföldi szép nagy rónaságra, inni a harmatot és hallgatni a pacsirtát.

– Menjünk aludni! Bujdossunk el! Álmodjunk édes álmokat.

Igy beszéltek a szobrok, megharsantak a tárogatók s utra készültek a szobrok.

Nem birtam tovább. Kirohantam a homályból, térdre vetettem magamat s könyörgő kezeimet feléjük emeltem:

– Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt! Veletek távozik innen minden fény, minden dicsőség, minden szépség. Veletek elhágy minket az erő, a lélek, a bátorság. E századnak minden nagyságát elviszitek magatokkal, itt hagyjátok az ürességet, a sötétséget, az élettelen falakat, az apró embereket. Elraboljátok a multban való örömünket, a jövőben való bizodalmunkat, itt hagytok minket szegény, kifáradt, elernyedt, roskadozó embereket, a porban és a sárban. Könyörüljetek!

A világtalan szemek részvétlenül fordultak felém a magasságból, aztán hidegen keresztültörtek rajtam, s ott hagytak széttépett lélekkel, összerongyolt testtel.

Ugy másztam át Pestre. Huztam magamat a földön s véres ut keletkezett nyomomban. Meghalni mentem haza. Vérbeborult szemeim csak annyit láttak, hogy a sulyosan sebesült Hentzi-szobrot a Rémi-kávéházban ápolták.

Nem haltam meg. Aznap, mikor először kimentem, négy szobrot állitottak föl a városban az üresen maradt talapzatokra: a Széchenyiére tették a Zichy Antalét, a Deákéra Tisza Lajos grófét, József nádor helyére Gerlóczy Károlyét, s Petőfi Sándor helyére Rémi Róbertét.

VASÁRNAPI MUNKASZÜNET.

A török kormány igazán nagy zavarban volna, ha Európa példáján fölbuzdulva, törvénybe iktatná a vasárnapi munkaszünetet. Mert a törököknek a vasárnapja, a heti ünnepnapja a _péntek_. Mert már pénteken becsuknák a boltot mind és nem dolgoznék senki; szombaton becsukják a zsidók; vasárnap becsukják a keresztények és igy a hét három napján az ipar és kereskedelem csak immel-ámmal menne. Ezért nem lehet reményünk arra, hogy Törökországban valaha a vasárnapi munkaszünetet behozzák. A mi kétségkivül búval tölti el azokat a doktrinäreket, a kik európai vesszőparipákon szeretnek nyargalászni, a nélkül, hogy a helyi viszonyokkal számolnának.

Önök meg se gondolják, uraim, hogy mit jelent ez a vasárnapi munkaszünet.

Először is a munkás ember már régen nem reflektál a vasárnapra. E napon illenék nem dolgozni, az bizonyos. És mégis dolgoztak szerteszét. Ellenben nagyobb örömükre szolgált, hogy a hétfőt elcsiphették maguknak s akárhány műhelyben volt ugy, hogy mig vasárnap dolgoztak egész nap, hétfőn mulattak egész nap. Ez a _kék hétfő_ (mint németül mondják) már ősrégi szokás s a vasárnapi munkaszünetet csak ugy lehetne teljesen elérni, ha az előtte való napot, vagyis a szombatot iktatnák törvénybe. Akkor lenne csak a vasárnap igazán a nyugalomnak és a mulatságnak szentelve.

A vasárnapi munkaszünetet nem Baross találta ki, – mint sokan hiszik, – hanem az Uristen, a ki a hetedik napot a pihenésre rendelte. De sok ezer évnek kellett elmulni, mig az emberiség rájött arra, hogy az Uristennek igaza van s törvénybe kell foglalni az ő akaratát.

Ennek a törvénynek az a furcsasága, hogy nem kötelező mindenkire s rengeteg sok kivétel van alóla. Más törvény egyformán kötelez kicsinyt és nagyot, szegényt és gazdagot. Ez pedig olyan, hogy ha egy nagy csomó ember nem tartja meg, hát megbüntetik, ha pedig egy másik csomó ember megtartja – ezt is megbüntetik.

Például, ha a füszerkereskedő nem csukja be a boltját tizenegy órakor, pénzbirságot fizet.

Ha pedig a reggel Szegedre induló személyvonat lokomotiv-vezetője Kecskemétnél azt mondja, hogy tizenegy óra van, ő becsukja a boltot és nem dirigál tovább – akkor elcsapják.

Pedig neki is volna tán jussa a vasárnapi munkaszünethez.

Hát a lóvasut mit szólna hozzá, ha kocsivezetői és kocsisai vasárnap reggel hat órától hétfő reggel hat óráig munkaszünetet követelnének?

A vasárnapi munkaszünetet Feld városligeti szinigazgató magyarázta a legpraktikusabban. Ő ezentul vasárnaponkint két előadást rendez. Hogy a vasárnapi munkaszünetelők többet élvezhessenek, a szinészek dolgozzanak duplán.

Hir szerint akadémiai kiadványokat se szabad vasárnap olvasni, mert ez munka és nem élvezet.

A háziasszonyokat különösen figyelmeztetjük arra, hogy a szakácsnét vasárnap korán küldjék a piacra. Ezenkivül a mészárostól és a füszerestől idejekorán meghozassák a szükséges holmit, mert tizenegy óra után már aranyért se kapnak egy kis magyar borsot. Azután jó lesz a vasárnapi vacsoráról is már délelőtt gondoskodni, mert a férj uram nem hozhat este sonkát a zsebében, legföljebb süteményt, mert a pékek és cukrászok nem szünetelnek.

A ki vasárnaponkint a menyasszonyánál ebédel, keljen fel korán és siessen a borbélyhoz, mert a Figaro tizenegykor zárlatot csinál s drága pénzért se irtja ki az állak tüskéit. Milyen nagy dulakodás lesz a helyért a borbély-műhelyekben, különösen farsangi időben! Sokan már szombat este a fodoritók ajtói előtt fognak csoportosulni, hogy vasárnap tizenegyig végezzen velük a mester.

A magánhivatalnokok örülnek, a köztisztviselők busulnak. Mert az előbbiek (pl. a magyar általános biztositó társaság hivatalnokai) teljes vasárnapi szünetet élveznek, ellenben a fővárosi és állami hivatalnokok ezentul is bejárnak vasárnap.

Hogy a megye mit csinál, azt nem tudom.

Annyi bizonyos, hogy Székely Józsi bátyánk, megyei levéltáros, ezentul már délelőtt kilenckor be fogja zárni a levéltárat, mely eddig néha tizig, sőt negyedtizenegyig is nyitva volt.

Nekem lesz a legnagyobb örömöm, a ki eddig a zsurnalisztikában a leglustább embernek voltam kikiáltva.

Vasárnap ebéd után beleülök az _Otthon_-klub pompás hintaszékébe s éjfélig meg se mozdulok belőle. Ha kérdi valaki:

– Mit csinálsz?

Ezt felelem:

– A törvénynek engedelmeskedem.

– Hogyhogy?

– Nem dolgozom.

Ez az egy törvény az, melyet megtartani nem esik az embernek nehezére. Mindig mondtam én, hogy a munka és a szorgalom nem vezet jóra: ime máris törvényt kellett hozni ellene, oly nagy mérveket öltött.

Csak attól félek, hogy a vasárnapok rám nézve el lesznek veszve. Alva fogom őket tölteni. A törvény nem engedi meg, hogy fölkeltsenek. Mert engem fölkelteni _nagy munka_.

A munkaszünet természetesen kiterjed mindazokra az irókra, a kiknek az irodalom a kenyerük. Nekik az elméjüket vasárnap reggel hat órától hétfő reggel hat óráig csukva kell tartaniok s akármilyen jó gondolatuk támad, azt nem szabad leirniok.

Tévedések kikerülése végett följegyezzük, hogy a kefekötőknek _csak délelőtt tiz óráig szabad inni_, mivel ők az ivást iparszerüleg üzik s igy az törvénybe ütközik.

A munkaszünet következtében egy nevezetes vasárnapi látványosság keletkezik Budapesten: _a józan tótok_. Ugyanis a pálinkaméréseket már vasárnap délelőtt tizkor be kell zárni s ez ideig a leggyorsabb tót se képes berugni. Meg fogják látni, hogy milyen hasznos tényezője lesz ez a tótság a fővárosi életnek. Szabadban fog járkálni, vagy otthon alszik. Hétfőn pedig sokkal kevesebben fognak közülök az épületekről lepotyogni. A harmadik vasárnapra már annyira megjavulnak, hogy minden tót tagja lesz a mértékletességi egyesületnek. A pálinkamérők pedig elpusztulnak. Két dologgal nem vagyok még tisztában: az egyik az anyósom.

Eddig a feleségemmel minden vasárnap délután az anyósomnál uzsonnáltunk: ez nem volt élvezet, hanem _munka_, mert nekem kellett az anyósomat mulattatni. Munkaszünet lévén, ezentul vasárnap tilos lesz nekem az anyósomat mulattatni. Ellenben hétköznap kénytelen leszek odajárni uzsonnára, mert akkor az élvezet tilos és a munka meg kötelesség.

Jobb is volna megforditani a dolgot: nem kell olyan törvényt kibocsájtani, hogy ne dolgozzanak; olyan törvényt kell hozni, hogy _dolgozzanak_ az emberek.

Vagy a tilalommal csak munkára akarják kapatni az emberiséget, tudván, hogy a mi tilos, az édes? Hajdanában a hasznos krumplitermelést kemény törvényekkel és busás jutalmakkal alig tudták elterjeszteni; ellenben a kártékony dohány, bár élvezését itt-ott halállal is sujtották, villámgyorsan elterjedt Európában.

A másik dolog, a mivel nem vagyok tisztában: a házmesterem. Nekem ezentul vasárnap kapuzárás előtt kell haza mennem, hátha a cerberus nagyon tiszteli a törvényt s nem akar nekem kaput nyitni, hivatkozva a munkaszünetre.

Egy vigasztaló van a dologban: a házmester jó ember s tiz krajcárért rá fogom őt birni arra, hogy a kapunyitást ne munkának, hanem élvezetnek tartsa.

Summa-summarum: Magyarország holnap belép az európai államok nagy munkaellenes szövetkezetébe s ha holnap látunk embereket a Dunaparton sütkérezni és lábukat a vizbe lógatni, tudni fogjuk, hogy a látszat csal s ezek nem naplopók, hanem a törvény tisztelői és hű végrehajtói.

TÖRTÉNET A GOUYON-UTCÁBÓL.

A Gouyon-utcát kora reggel fölseperték. Gondosan, lelkiismeretesen föl is locsolták, mint akkor, a mikor a minden oroszok cárja vonult be Párisba. Egy talpalattnyi föld nem maradt szárazon. Dühöngött is érte Bertrand, mikor biciklijére kapva, az asztalosműhelybe ment. Persze, itt ma arisztokrata mulatság lesz. A papok és mágnások rendezik, az apáca-kolostorok javára, s hiába választottak be annyi radikális-forradalmi embert a községtanácsba, azért az arisztokratáknak mindig kész szolgája. Nem ütötték le nagyapáink elég fejét. Rosszul végezték a munkájukat. Majd mi jobban fogjuk csinálni a dolgot. Csak minél előbb el lehetne már kezdeni.

Igy dohogott Bertrand, miközben vigan mozgatta a lábait, s a mint szélsebesen röpült végig Párison, kis fapipájából egész füstfelhők maradoztak el utána.

A felesége lelkére kötötte, hogy pont tizenkét órakor otthon legyen a dejeuner-re, s ő a nélkül, hogy szokott _aperitif_-jét, étvágycsináló pálinkáját megitta volna, lábolt haza. A dejeuner már az asztalon volt. A gyermekek is ott ültek már s türelmetlenül várták az apjukat.

– Ej ha, de sietünk, máskor ilyenkor titeket az utcáról kell fölhozni. Hová készültök?

Az asszony intett a gyerekeknek, hogy ne szóljanak, de Paul nem állhatta meg.

– A fölvonulást nézzük meg, papa.

– Micsoda fölvonulást?

– A jótékony bazárba.

Bertrand ránézett a feleségére. Az asszony zavartan mosolygott.

– Ugyan ne vedd rossz néven Joseph, a gyerekeknek meg kell mutatni az ilyesmit. Látni fogják a török követet, a pápai követet, az elnök ur feleségét és az összes hercegnőket. Nagyon érdekes az.

– Nem fogják látni! Nem engedem! Nem nekik való! Ne örüljenek neki az arisztokraták, hogy milyen publikumuk van nekik az utcán. Nekünk nem imponálnak, mi nem veszünk róluk tudomást… Majd csak akkor, ha ujra eljön a napja, de akkor nem fognak örülni neki, – kiabált Bertrand Joseph és ütögette öklével az asztalt.

A gyerekek, Paul és Marie, félve néztek rá. Az asszony lefogta férje hadonázó öklét.

– Ugyan Joseph, legyen eszed, nem erről van szó, de az ilyesmi, a cifra fogatok, az inasok, a szép lovak és ruhák, fölérnek a gyermekeknek egy szinházi előadással, s mivel nem kerül pénzbe, hát megmutatom nekik.

– Nem mutatod meg! Ne felejtsd, hogy én a kerület radikális-forradalmi végrehajtó bizottságának a tagja vagyok. S nem türöm, hogy a családom a dologtalan utcai szájtátók közé keveredjék, a kik megtapsolják Alençon hercegné uj kalapját.

– Jó, jó, csak együnk már.

Az ebéd szó nélkül folyt le. Az asszony dühös volt, Bertrand dühösnek látszott, a gyerekek pedig félig elpityeredve, hallgatagon ültek ott.

Mikor vége volt, Bertrand fölállt, s a kalapjáért nyult. Föltette és gondolkozott.

– Eh, itthon maradok. Mert ha elmegyek, te tilalmam ellenére elviszed őket.

Az asszony némán leszedte az asztalt, s nem felelt semmit. Bertrand föl s alá járkált.

– Eh, nem, elmegyek én is megnézni.

– No, látod, – szólt az asszony nevetve, – ez már okos beszéd.

– De miért megyek el? Nehogy te a gyerekek fejét telebeszéld mindenféle értelmetlen butasággal. Majd én fölvilágositom a gyerekeket, hogy mit tartsanak erről a canailleról, mely a mi verejtékünkből él. Majd akkor más szemmel fogják ezeket a papokat és képmutató paposkodókat nézni. Nini… Te talán még imádkozni is tanitod az én gyermekeimet?

Az asszony kiment a konyhába, sirdogált és mosogatott.

– Ne mosogasd az edényeket, gyertek!

Kézen fogta a két gyereket, az asszony egy kis piros kendőt kötött a fejére, fehér kendőt kötött maga elé és lementek a Gouyon-utcába. A füszerkereskedő előtt fölálltak egy kocsira és várták a látványosságot.

A mágnásvilág fölvonulása már megkezdődött. Az utca tele volt néppel, mely bámult.

Ott robogott Pontillac márki könnyü kocsiján, mely elé oroszosan három ló volt fogva egymás mellé. A piros lószerszám ezüsttel volt kiverve, s a hátul ülő kocsis a moszkvai imsikek kaftánját viselte. Utána Neveroszkoi gróf, az orosz nagykövetség katonai attaséja, a vörös huszárok pompás egyenruhájában, egymás elé fogott két almásszürkével. Utánuk vagy husz nyitott fogat tódult, tele kacagó fiatal menyecskékkel, kik kábitó virág- és parfümillatot terjesztettek szét a tavaszi levegőben. Széles kalapjaik alól vidáman néztek a közönségre, s hófehér fogaikat villogtatták. A tavaszi divat remekei simultak karcsu termetükre, s szines napernyőik mint megelevenedett óriási gombák rohantak el a tömeg káprázó szemei előtt.

– Az ott Luynes herceg, meg a felesége, – mormogá Bertrand, – van vagy öt kastélyuk, százezer hektár földjük, kétezer cselédjük… Nézd meg jól, asszony… csupa selyem, majd elröpül. Ez a ruha belekerült neki kétezer frankjába. És sohse dolgozott egyikük se… A kisujját se mozditotta… Láttad a gyémántját, Marie? Jegyezd meg jól, hogy neked a mindennapi kenyered alig nagyobb, mint neki a gyémántja… Hallod, Marie? Neked sohse lesz akkora gyémántod… értsd meg jól, soha, soha…

– Hallgass Joseph, hallgass! feddé őt az asszony.

Paul és Marie tapsoltak örömükben: az orosz nagykövet jött a régi cári hintók stilusában készült nagy batárban. A bakon muszka kocsis ült, mellette egy óriási cserkesz. A nép köszönt neki, néhányan hurrát kiáltottak, mások Oroszországot éltették. Bertrand Joseph hallgatott.

– Ott jön Mackau báró… a nagy bonapartista, fényben és gazdagságban. Ezeknek csináltuk meg a köztársaságot… Ő élvez, mi pedig nyomorgunk… És utána a többi, csupa ellenség, a nép zsarnoka… nézzétek a cimeres kocsikat és libériákat… a megelégedett, a büszke urakat… és azután a nyomor bárgyu alakjait, a kik szájtátva néznek rájuk…

– Hallgass, Joseph, hallgass!