Part 12

– Ne bomolj, öreg, gyáva gazember volnék, ha nem siettem volna segitségedre… De most gyerünk!

Vágtatva indultak a visszavonuló török sereg után. Vagy egy óra mulva elhagytak egy török ezredet, s ezzel a hátuk mögött már nyugodtabban ügettek.

Mócs egyszer csak elkezd keresgélni a zsebeiben s elkáromkodja magát.

– Mi bajod?

– Elfogyott a cigarettám.

– A fenét?

Szünet.

– Ugyan Gyula, adj egypár cigarettát, – szól Mócs.

Lukács bámulva fordul feléje.

– Cigarettát? Nem bolondultam meg. Ugy-e mondtam Konstantinápolyban, hogy lásd el magad. Mit szivok aztán, ha az enyém is elfogy? Káposztalevelet? Ha jól összeszámitom, alig van már kétszáz darab a jó konstantinápolyi cigarettáimból…

– Jó, jó, azért ne haragudjál, azt hittem, több van…

– Hisz nem haragszom, de nevetséges, hogy én lássalak el cigarettával, – dohogott tovább Lukács.

A magyar harctéri tudósitók életéből ez az egy nagy jelenet maradt fenn az utódokra.

ALATTVALÓIM.

Nyáron sokkal nagyobb ur szoktam lenni, mint télen. Nyáron nagynak, erősnek, hatalmasnak érzem magam. Télen elmosódom a városi ködben, elkeveredem a százezrek tömegében, elveszek, nem létezem.

De nyáron! Ah, az egészen más. Nyáron elvonulok az én kis sárból tömött parasztházamba s a tornácról szétnézek azon a birodalmon, a melyben én vagyok a király. Nem nagy, de én vagyok az ura s ez a fő. Áll egy vén diófából, valami harminc ákácfából, alattuk pedig zöld gyep terül. Határai észak felől a várdomb, dél felől az utca, kelet és nyugat felől más házak. Alattvalóim is vannak s ezekről bővebben beszélek, mert épp ezek keltik föl bennem azt az érzést, hogy nagy és hatalmas vagyok.

Az eresz alatt fészkel egypár fecske. Még ezekkel vagyok legkevésbbé megelégedve, mert legkevesebbet törődnek velem. Mint tulajdonosról egyáltalán nem vesznek tudomást rólam. A szerencsétlenek azt hiszik, hogy az ő fecskefészkük tulajdonképp a ház, az én házam pedig a földnek egy olyan természetes kinövése, mint a várdomb, melyre viszont én ragasztottam rá kunyhócskámat. S tán még az is kitelik az ostobáktól, hogy engem tekintenek olyan fecske-féle jövevény alaknak, magukat pedig nyaralótulajdonosnak.

Szóval, köztem és fecskéim közt meglehetősen hideg viszony van. Uralkodásom a verebeken kezdődik. A nélkül, hogy becsületükben akarnék gázolni, ki kell jelentenem, hogy a veréb szemtelen és falánk állat. Nem rokonszenves alattvaló, mert csupán rút anyagi érdek köti hozzám. A fecskét már az is rokonszenvessé teszi, hogy magasabb föladatokat tüz maga elé: röptiben kapja el a legyet s elbujt hernyókat szed le fáradságos munkával a fáról. A veréb ellenben a veranda körül ólálkodik s lesi a morzsákat. Tányérnyaló. Tétlenül ugrál a ház körül s fél szemével az asztalra pislant, hogy vajjon mi hull le onnan? S ha kilépek a verandára, ijedten szétrebben. Miért? Mert rossz a lelkiismerete, mert nem bizik bennem és nem szeret, mert tudja, hogy ő se szolgált rá az én rokonszenvemre. Már csak azért is ki nem állhatom őket, mert egész nap zabálnak. Meg is adják az árát, mert mint barátaimtól hallom, nyáron igen sok veréb látható Karlsbadban.

Van két nagyon szerény alattvalóm: egy rigó és egy fülemile. A rigó rendesen a reggelinél szokott fütyülni, a fülemile meg néha éjjel csattog. Egyiket se láttam soha. Ezek a munkájukért nem kérnek fizetést. Nem is sejtik, hogy nekem gyönyörüséget szereznek, arról meg még kevésbbé van sejtelmük, hogy besoroztam őket alattvalóim közé. Szegényeknek, ilyen szerénység mellett rosszul mehet a dolguk a mai világban.

Legjobban imponálok a békáknak. Ezek eszeveszetten menekülnek, a hányszor csak megpillantanak. A természet kétségkivül mindent bölcsen elrendezett. De hogy miért helyezett az én udvaromba békát, erre nem tudok rájönni. Igyekeztem őket magamhoz édesgetni, légygyel, kenyérrel etetni: nem szelidültek meg. Szemükben mindig az a félelmes rém maradtam, a ki egy mozdulattal megölheti őket. Szomoru tapasztalataik lehetnek az emberekről.

És most áttérek azokra az alattvalóimra, a kik szememnek és elmémnek legtöbb gyönyörüséget nyujtanak.

Ezek a hangyák.

Két fa közé hálót feszitettem ki, s abban szoktam heverészni. A háló alatt van egy hatalmas hangyaboly, körülötte három négyszögöl területen sima, homokos föld. Ezen a területen szoktam a hangyák életét a függő ágyból megfigyelni.

Én nem tudom, hogy van-e a hangyának agyveleje, de esze van, az bizonyos.

A hangya gondolkozik és megfigyel. A hangya parancsol és engedelmeskedik. A hangyaország szervezett állam, a melynek törvényeit szigoruan megtartják.

Én csak egyes tüneteket láttam, de a magam nem tudományos módja szerint kerestem köztük az összefüggést s meg is találtam. Nem bánom, ha Herman Ottó urambátyám mosolyog ezen. Sőt kivánom, hogy jól mulasson.

Az én udvari hangyáim majdnem teljesen feketék voltak. Egyszer a Balaton partján rozsdásbarna hangyákat vettem észre. Azonnal kimeritettem az utóbbi bolyból egy ásóra valót s egy kendőbe kötve haza vittem.

Szép, napos idő volt. Az én hangyáim országuk kokoláján s a vidékén mászkáltak. Közel hozzájuk kiöntöttem a magammal hozott földet.

Egy darabig a rozsdás hangyák nem jöttek elő. Meg voltak ijedve, várták, hogy mi lesz. Aztán mikor eltelt öt perc, a nélkül, hogy házuk mozgott volna, lassan-lassan kimásztak a kupacból.

Lassan, vigyázattal haladtak. Idegen, ismeretlen helyen voltak. Meg-megálltak, körülnéztek, szaglálóztak, tapogatóztak.

Akkor egyszerre, egy kupalaku hegy mögött (egy fél dióhéj volt), rábukkantak öt-hat fekete hangyára, kik egy cukormorzsát szállitottak bolyuk felé.

A két csoport meghökkenve nézegette egymást. Tanakodtak. Pár másodperc mulva a fekete hangyák futásnak eredtek lakásuk felé. De nem mind, csak ketten. A többi oldalt szaladt s a szanaszét kószáló kollégákat értesitették a veszedelemről.

Pár perc mulva az összes kint levő hangyák házuk felé siettek, hová időközben a két hirnök megérkezett s pihegve szólt:

– Jönnek a vörös hangyák!

Lent bizonyára félreverték a harangokat és megfujták a riadót. Nem telt bele nyolc perc, az összes nyilásokon tódult ki a fekete hangyasereg. Minden kapunál maradt őrség, a többi csatarendbe állt és előrenyomult.

Legelől haladtak a hirnökök, a kik az utat mutatták. Utánuk a sereg, rendes dandárokra oszolva.

Ezalatt a vörös hangyák, megfeledkezve a veszedelemről, lakmározásnak adták magukat. Azt hitték, hogy Eldorádóba érkeztek, annyi volt a kenyérmorzsa, cukorpor, hus-szilánk. Dőzsöltek, mint a hunok Capuában.

De egy jóllakott kollégájuk fölmászott a dióhéjra s körültekintve a sik mezőn, észrevette a tömött sorokban közeledő fekete sereget.

Én nem tudom, integetett-e vagy kiabált, de a lent lakmározó szibarita vázak egyszerre abbahagyták a tobzódást és tanácskoztak. Pár perc mulva a tisztek fölléptek a dióhéjra s széttekintettek. A többiek rohantak vissza általam odahozott házukba, hogy fegyverre szólitsák a rozsdásbarna népet.

Ekkor én lehajoltam a függő ágyból s egy kemény fadarabbal az előrenyomuló fekete hangyasereg elé hirtelen mély árkot vontam.

Megdöbbenve állt meg a hadsereg.

Mi ez?

Ez az árok eddig nem volt itt. Jól ismertek itt ők minden porszemet s az uj árok roppantul föltünt nekik.

A sereg lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul állt, az előkelőségek pedig a front előtt tanácskoztak. Egyszerre csak fölhangzott a parancs, a hadsereg megfordult és visszafelé kezdett masirozni.

Nézetem szerint az a vélemény jutott tulsulyra, hogy ez az árok föl fogja tartóztatni az ellenséget s igy nincs miért harcba menniök.

Egyszerre csak a sereg ujra megállt. Valami okos hangya azt inditványozta, hogy meg kellene próbálni, csakugyan lehetetlen-e átmenni azon az irtóztató árkon.

Visszamasiroztak s az egész had az árok szélén foglalt állást. Ezalatt az utócsapatok nagy vigyázattal leereszkedtek az árokba s a tulsó oldalon fölkapaszkodtak. Ekkor a tisztek bizonyára belátták, hogy ha az ő népük keresztül tud menni az árkon, bizonyára a vörös hangyáké is képes erre. Tehát lassan elinditották a népet s átmentek.

Itt már rendes hadoszlopokká fejlődtek ki és sokkal lassabban nyomultak előre.

Ezalatt a vörös hangyák, a kik legalább hatszor kevesebben voltak, szintén csatarendbe sorakoztak váruk körül.

A mint a két ellenséges sereg megpillantotta egymást, roppant izgatottságot árut el, meggyorsitotta lépteit és összecsapott. A fekete sereg lassan-lassan átkarolta a vöröset. A vörös sereg egyre összébb szorult. Szinházi gukkeren keresztül néztem őket s ugy vélem, hogy nemcsak harapták, hanem ütötték is egymást.

A feketéknél egészségügyi szolgálat is volt berendezve. Tisztán láttam, hogy a feketék sebesültjeiket a hátukon viszik ki a csatazajból.

A szegény vörösek ezzel nem törődtek. Ők harcoltak, elestek és meghaltak némán. A feketék utolsó emberig fölkoncolták őket.

Hét perc alatt véget ért az ütközet. Ekkor a fekete sereg a holttestekkel boritott csatamezőtől két arasznyira gyült össze s a vezérek tanácskoztak a további teendők fölött.

Intézkedéseik nagyon érdekesek voltak.

Először is kellő segitséggel hazafelé inditották a sebesülteket.

Másodszor: egy jól fegyverzett csapatot elinditottak kémszemlére, kideriteni, hogy honnan csöppentek ide a vörös hangyák.

Harmadszor: egy erős csapatot kiküldtek a halottak eltemetésére.

De előbb a fővezér kiválasztott a vörös hangyák közül három halottat, ugy látszik, az előkelőbb tiszteket s ezeket diadalmi menettel vitték a hátukon a hangyabolyba.

Ezalatt a sebesültvivő szállitmány az árokhoz érkezett s ott tépelődve megállt. Ugy látszik, ezen nem tudtak a jajgatókkal átmenni. Ekkor megsajnáltam őket s szivar-skatulya fájából hamar jó hidat csináltam eléjük.

Három-négy percnyi szünet után észrevették s előbb az épek mentek át rajta, hogy kipróbálják. Azután visszasiettek a sebesültekért s vigan folytatták utjokat.

Az egész hadsereg az én hidamon tért vissza. Azután a halottak eltemetői. Végül a portyázó csapat – de ez már csak estefelé. Ezek sokáig állomásoztak a hid körül. Talán azon tanakodtak, hogy levegőbe kellene röpiteni.

… Aztán hanyatt feküdtem függő ágyamba és a zöld lombok közt föltekintettem a kék égre.

És eszembe jutott: Vajjon mi velünk ki játszik igy, mint én a hangyákkal?

TURIN, MÁRCIUS 20.

Az órák, a napok oly lassan mulnak s az évek ah, oly gyorsan tova repülnek. Ha eszembe jut, hogy már hat éve mult Kossuth halálának, megborzadok. Mennyi hajszálunk, mennyi illuziónk elveszett ez idő alatt s hány reményünket és barátunkat kisértük ki a temetőbe. Hat éve már! És én most is ugy emlékszem rá, mintha csak a napokban éltem volna át a turini nagy eseményeket. Sőt, különös dolog, most jobban emlékszem rájuk, mint akkor. Azokban a napokban végtelen ki voltam fáradva s nem tudtam pihenni. Álmos voltam és nem tudtam aludni. Benyomásaim összekuszálódtak, zavarosak voltak s itthon sok ideig tartott, mig a rendes kerékvágásba bele tudtam jönni. Sokszor mondták barátaim: _Mikor irod már meg a könyvet a turini négy hétről?_ A levegőbe bámultam. Mi is történt azalatt a négy hét alatt? S nem jutott eszembe semmi. Egypár nagy, históriai jelenet képe megjelent előttem, de az összefüggést létesitő részletekre nem emlékeztem.

Most azonban lassanként mindent vissza tudok idézni magam elé.

Március elején mentem le, 1894-ben. A déli vasut pályaudvarán találkoztam Helfy Ignáccal. A kis szürke ember csak ugy didergett hosszu, prémes bundájában s kétségbe volt esve a hosszu ut miatt, mely rája várt. Mert ő is Turinba igyekezett. Köhögött a füsttől s azért kiment a pályaudvar elé, hol a felesége alamizsnát adott egy öreg koldusasszonynak. Helfyné olasz volt, asszony volt s igy duplán babonás. Az alamizsnával az ellen biztositotta magát, hogy az uton baleset ne érje.

Kora tavaszszal, ha dél felé megy az ember, óráról-órára megkönnyebbülést érez, mert egyre zöldebb vidék, több virág és balzsamosabb levegő fogadja. Ezuttal azonban távol maradt tőlem ez az érzés s hangulatom annál nyomottabb lett, minél közelebb értem Olaszországhoz. Kocsimból csak az udinei vámvizsgálat tudott kicsalni egy pillanatra, de Mestrenél, Velence állomásánál, eszembe se jutott egy pillantást vetni arrafelé, a merre ködben uszik a lagunák csöndes városa. Itt Helfyékkel, a kik Velencébe mentek pihenni, ebédeltem az állomáson. Azután robogtam Vicenza, Verona, Milanon keresztül tovább Turin felé.

Különös érzés rabja voltam. Talán ilyet érezhet a mohamedán hivő, a ki abban a tudatban közeledik Mekka felé, hogy ott látni fogja a prófétát, talán még élve, nagybetegen, talán már halva. Gyermekkorom óta nevelődött belém Kossuth csodás nagysága, a melynek ifju és férfikoromban is föltétlen bámulója voltam… Közelről éreztem zsenijének mindent meghóditó hatalmát 1889-ben, a nagy turini zarándoklás alkalmával. S nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy ez a legendás alak is áldozatul essék a természet kérlelhetetlen törvényének. Egyszerüen lehetetlennek tartottam, hogy Kossuth meghaljon… Milanoban egy csomó vörösinges ifju özönlötte el a vonatot, s hatalmas kardalok közt boros palackokat üritgettek. Tornászok voltak… Engem is megkináltak. Nem fogadtam el. Megütődés. Bocsánatot kértem s igy szóltam:

– Vajjon énekelnének és innának-e önök, ha Garibaldi halálos ágyához mennének?

– Nem, – felelték egyhangulag, – ezt valóban nem tennők.

– Nos, tudják meg, hogy én Kossuth Lajos halálos ágyához sietek s nincs okom vigadni.

Mély csönd lett a kupéban s többet egy hangot sem énekeltek. Sőt még beszélgetni is csak halkan beszélgettek. _Il generale Kossuth_-ot hirből mind jól ismerték, sőt a lapokból azt is tudták, hogy nagybeteg.

Turinban vagyunk. Micsoda hideg, kellemetlen, szabályos város. Az Alpesek hótakart tetői néznek le rá. Este félhomályu villamos lámpák gyulnak ki utcáin és sápadt, hideg fénybe boritanak mindent.

Hányszor támolyogtam végig ezeken az utcákon, a fáradtságtól majdnem összeroskadva, miközben a fagyos szél havat vagdalt a szemem közé, melyet talán a hegyekről sodort le. Sokszor eszembe jutott jó Mikes Kelemen s kuruc társai, kik II. Rákóczy Ferenc haldoklása fölött virrasztottak Rodostóban. Budapestről akkor még csak valami öten voltunk lent ujságirók s vagy Kossuth házánál, vagy a fogadóban töltöttük el a napot és az éjszakát. Mindig együtt voltunk s alvásról bizony nem igen volt szó a nagy izgatottságban, mely két oldalról ostromolt bennünket kemény hullámcsapásokkal. Először az érzelmek minden skáláján átmentünk Kossuth házánál, másodszor pedig éreztük a nemzet izgatott érdeklődését, mely abban nyilvánult, hogy a nap és az éj minden órájában kaptunk hazulról tudakozódó táviratokat. Az országnak valami ötven városából a szomoru napok alatt egyenesen hozzám fordultak Turinba s táviratilag kellett felelnem, hogy a kormányzó nem halt meg. Ezenfelül a _Budapesti Hirlap_-nak küldtem vagy tizenkét táviratot naponkint s a laptól is kaptam minden nap tudakozódásokat, utasitásokat. Hajnali három-négy órakor juthattunk csak ágyba s nyolc órakor már talpon voltunk.

Volt Kossuth házánál egy nagyon különös alak, egy kissé egoista, érzéketlen, fásult ember, a titkára: Aulich. Szolgálatkész, egyszerü, komoly magaviseletü ember volt. Erről jut eszembe most két furcsa dolog. Egyszer megkértem, hogy ha a kormányzó éjjel rosszul lesz, azonnal jőjjön hozzám a fogadóba, mert éjjelre csak nem maradhatok a házában. Rám nézett hideg, szürke szemeivel s igy felelt:

– Nem lehet az kérem.

– Miért?

– Hát honnan tudjam én azt meg, hogy a kormányzó ur rosszul lett?

Elbámulva néztem rá.

– Ön, a ki a házban lakik?

– Hja kérem, én egészen külön lakom, az udvarban levő másik épületben, egészen külön lépcsővel.

– De ember, – kiáltottam, – ha Kossuth meghal, azt egy óra mulva az egész világ tudja s ön azt hiszi, hogy nyugodtan fog aludni reggelig, ugyanabban a házban, husz lépésnyire onnan?

Hebegett valamit… Elszigetelt lakásról, a zajról, mely oda nem hat föl… Ott hagytam. De közös elhatározással beszállásoltunk hozzá egy ujságirót, a ki éjjel az Aulich kanapéján hált s kötelessége volt minket fogadóbeli lakásunkon fölkelteni, ha a nagybeteg állapota véletlenül rosszabbra fordulna.

Nehéz, szomoru foglalkozás, de hát a hivatással jár… s valahányszor éjfél után egy órakor utolsó táviratomat a hivatalba vittem, eszembe jutott otthon a hireket visszafojtott lélekzettel leső nemzet, az a sok-sok ezer ember, a ki öt óra mulva Budapesten ezt a táviratomat olvassa… az a még több ezer, a ki az ország minden részében várja s mohón falja… s ilyenkor éreztem, hogy mi szerény kis csapat ott lent az egész nemzetet képviseljük, mikor lehajtott fejjel Kossuthnak szaggatott, lázas lélekzetét hallgatjuk és nyugtalan szivének dobogását figyeljük.

A másik jelenetnek, mely eszembe jut, szintén Aulich titkár ur volt a hőse. Március 20-án, Kossuth halála napján, este nyolc órakor a háznál, az ebédlőben voltunk összegyülve. Középütt az asztal meg volt teritve, de az este a családból senki sem ült hozzá. Egyszer csak jött a titkár ur, világos szürke ruhában, kinyit egypár üveg bort, kinálgat bennünket s hangos szóval széles magyarázatokba bocsátkozik, hogy a kormányzó ur miféle borokat szokott inni, melyik volt a kedvence, honnan szoktak neki hazai borokat küldeni. Mikor látta, hogy nem kell senkinek sem bor, sem magyarázat, – a cselédséggel kezdett zsörtölődni, hogy miért késik a vacsora, micsoda dolog ez, hiszen már nyolc óra van. Az ujjaim görcsösen vonaglottak. Szerettem volna ezt az embert megfojtani, a ki e pillanatban egy megrenditő tablót képviselt: a köznapi életet, mely a maga érzéketlen brutalitásával rohan tovább, eszik, iszik, szeret, gyülöl, nem törődve az emberi nem egyik legnagyobb lángszellemének végső lobbanásaival. Ezt ábrázolta ez a jelenet, a mint tiz lépésnyire a haldokló Kossuthtól a titkár lármázva követeli a maga vacsoráját.

Szegény Aulich, nem is kárhoztatom érte, ő egy normális földlakó, nem is sejtette, hogy mit cselekszik. Sőt mentségét találom abban, hogy ő évek óta Kossuth mellett élt, dolgozott: elvesztette a mértékét Kossuth nagyságának; ő előtte a kormányzó principális volt, a ki minden hónap elsején fizetést adott neki.

A mint visszagondolok a multba, eszembe jut Kossuth holttestének hazahozatala. A részlet, mikor Udinénél az olasz határra érkeztünk. A vonat egy határhid olasz végénél állt meg, tavaszi napnyugtakor, ugy emlékszem, március harmincadikán. Kossuth Ferenc magas daliás alakja leszállt a vonatról, lassu léptekkel egy dombra ment, levette a kalapját s délfelé fordult, hol az olasz sikság terült el a hunyó nap sárga fényében úszva. Sokáig nézett a messzeségbe, mintha ő maga is bucsuznék ifjukori emlékeitől és férfikora első küzdelmeitől, azután rezgő hangon egy remek beszédet mondott, melynek első mondata ez volt:

_Isten veled, Kossuth Lajos második hazája._

… Azután ujra beszálltunk és a vashidon dübörögve mentünk át Ausztriába. Mikor Cormonsban leugrottam a vonatról, az osztrák zsandár torkon ragadott. Tovább, tovább!…

A magyar határra hajnalhasadtakor érkeztünk. A vonat itt is megállt. Harminc-negyven parasztember közeledett levett kalappal és összetett kézzel, mely láthatólag remegett…

És még mire emlékszem? Arra, hogy Balaton-Szent-Györgytől Fonyódig a nép a vasuti sin mellett térdelt és imádkozott.

Sápadtan, megdöbbenve néztünk egymásra: csak ekkor jöttünk rá, hogy a magyar nép szivében micsoda helyet foglalt el Kossuth. Mi fogja ezt az ürt betölteni? Mi lesz a kuruc legendákból, elköltözvén az utolsó hős?…

… Március 20-ikán körülnéztem és kerestem a mauzoleumát, a szobrát. Csak az összegyüjtött százezreket láttam. Jó. Csinálják meg Erzsébet királyné szobrát. Helyes. De az ég szerelmére, mondják meg, mit csináljak a nyolc éves fiammal, mert valahányszor sétálni viszem, mindig kérdi, hogy hol a Kossuth-szobor. Jól tudom, hogy önök mit mondanak. Ezt: _Majd az ön nyolc éves fiának a nyolc éves fia is fogja ezt még kérdezni az apjától_.

Mit mondanak _Bánk bán_-ban? Aludjunk. Jó éjszakát.

(1900.)

VIZIÓ.

Alszik a város. Lomha köd ül rajta. Olyan ez, mintha a levegő is aludnék. Csak én virrasztok s velem a Betegség. Nem enged elszunnyadni, kaparja mellemet, fojtogatja a torkomat. Mint egy elzárta fenevad rombolja belsőmet és én nem fékezhetem meg. Óh, érzem, hogy öl meg lassanként, mindennap letép a tüdőmből egy darabot, májamat és vesémet harapdálja s érzem, hogy szivem egyre lassabban dobog, óvatosan, bizonytalanul, habozva löki szét a vért ereimbe, mintha kételkednék abban, hogy vissza fog-e az még egyszer térni a kamrájába?

Kimegyek a havas kertbe, friss levegőt szivni. Óh, de szép itt. A fák tele fehér virágokkal, a föld csupa fehér virág. Ugy érzem, mintha tavasz volna. Szeretnék lehemperedni s a virágok közé temetni arcom. Megrázom a fát. Óh, Istenem, egyszerre lehull minden fehérsége s ott áll alatta a száraz, fekete halál… Óh, ez nem a tavasz pompája, ez a halotti lepel…

A kert végéről valaki közeledik. Az is csupa fehér. Árnyéka nincs, pedig rátüz a hold s lépései nem hagynak nyomot a hóban. A templom tornyaiban kong az éjfél… A XIX-ik század halálharangja.

A fehér alak int. Fölegyenesedem. A fenevad meghunyászkodik bennem, s egyszerre jól érzem magamat. Egészséges vagyok, erős vagyok, óriás vagyok. A fehér alak föllép a felhőre… Követem. A Mindenségen haladunk át, a csillagok nyájas sugarai közt röpülünk tova.

S mikor a fehér felhők csucsára értünk, megálltunk. S ekkor a fehér alak kinyujtá kezét. A távolból nagy sebességgel egy fekete felhő gördült felénk. Lábunk előtt megállt s egy sötét alak bontakozott ki belőle. Fáradtnak látszott, ráncos volt. Fölemelte hozzánk bágyadt tekintetét, s kiálta:

– Üdv neked, Gábor arkangyal, im’ hozzád repültem hivásodra, parancsodat várni. A Halál angyala üdvözöl.

_Gábor arkangyal._ Órád ütött, időd lejárt, fekete angyala a földi halálnak, mehetsz pihenni, az uj századdal uj angyal következik.

_A Halál angyala._ Köszönöm, óh uram, rám fér a pihenés. Nagyon sok dolgom akadt odalent. A földlakó javithatatlan, csak ott van ő, hol száz és száz év előtt. A mit az egyik kezével épit, a másikkal lerombolja.

_Én._ Annyit ezer év alatt nem haladt az emberiség, mint ebben a században.

_A Halál angyala._ És boldogabb ma, mint száz év előtt?

_Én (habozva)._ Nem gondolnám. De többet tud. Száz év előtt nem is álmodott dolgok ma minden gyerek előtt egészen természetesnek tetszenek.

_A Halál angyala._ A gőzkocsi?

_Én._ Az is.

_A Halál angyala._ Elértétek vele a madár sebességét?

_Én._ Nem. De a telegráffal.

_A Halál angyala._ Sebesebb az, mint a fény?

_Én._ Nem. Kikutattuk a mindenség titkait.

_A Halál angyala._ Magát a földet sem ismeritek még. Ott az éjszaki sark.

_Én._ Tudjuk, hogy nincs ott semmi.

_A Halál angyala._ Ezzel csak hizelegtek magatoknak.

_Én._ Hagyjuk a részleteket. Hát a humanizmus? A kórházak, lelencházak, árvaházak? Hány százezer életet mentettünk meg ezzel az elveszéstől? Hát az orvosi tudomány nagy fölfedezései? A bacillus-teoria, a szérum…

_A Halál angyala._ Elég. Ez mind szép dolog és a század javára lenyomná a mérleget, ha…

_Én._ Ha?

_A Halál angyala._ Ha a mérleg másik tányérában nem volna ezzel szemben a sok véres háboru, a dinamit, melinit, ekrazit, Mannlicher, Hiram, Maxim… De ne felejtsd: ebben a században minden Pasteurre esik egy Krupp… a mit Pasteur épit, azt Krupp lerombolja.

_Én._ A műveltséget, civilizációt az egész földre kiterjesztettük…

_A Halál angyala._ Hiu fecsegés! Hátha az a tökéletesebb állapot: Afrikában meztelenül járni a napon s nyers banánból megélni?

_Gábor arkangyal._ Elég volt, fogd a halottaidat s távozz! Tiszted lejárt, uj erő következik.

S a halál angyala egyet suhintott kardjával s a mindenségen mintha óriási villám cikázott volna végig. A sirok egyszerre fölszakadtak. Föl a kidőlt fakeresztes elomló dombok, föl a Pantheonok, megrepedt a kripták földje s fehér alakok milliói sorakoztak. A Halál angyala intett ragyogó kardjával s olyan ut nyilt a felhők között, mintha megfagyott habból való volna. Elindultunk.

_Én._ A császár, a császár!