Part 11

A fiatalságot a kalandos olvasmányok sokszor meggondolatlan tettekre ragadják. Robinzon története hozza először mozgásba az ifjui fantáziát, azután jönnek Mayne Reid, Cooper regényei, majd rákerül a sor Jules Verne-re s társaira. Ekkor a fantázia már a forrás pontján van s emésztő vágy gyullad a kebelben megismerni ismeretlen földrészeket, exotikus népeket. S aztán jön a kivitel. Gimnázista fiuk nekiindulnak a világnak harminc forinttal, a ki legmesszebb jut, az eléri Fiumét, honnan az atyai rendőrség rendesen hazaszállitja. A görög-török háboru idején egész csomó tizenöt-tizenhat éves fiut kellett hazazsuppolni a szülei házhoz, a kik mind a török táborba igyekeztek. Az ősz óta is számos gyerekről emlékeztek meg a lapok, a kik, égvén a vágytól, a búrokon segiteni, nekivágtak a világnak s szerencsésen el is jutottak Nagybecskerekről Kisujszállásig. Még szerencse, ha elcsipik őket s nem engedik eltünni, mert a meghatározhatatlan, ködös vágyon kivül nincs semmi bennük, a mi őket ilyen vállalkozásra kvalifikálná. Mert másképp áll a dolog a francia, német s különösen az angol gyerekekkel. Ezek, tegyük föl, szökve elhagyják hazájukat s világjáró hajóik egyikén elmennek Amerikába: ott kilyukadnak saját hazájuk gyarmatain, a hol az ő nyelvük, az ő nemzetük, az ő kormányuk uralkodik, parancsol. Szóval, van, a ki törődjék, foglalkozzék velük s vagy fölkarolja őket, ha életrevalók, vagy biztos őrizet alatt hazaküldi, ha hasznavehetetlenek. S ők ott is Ó-Anglia, Germánia, Frankhon dicsőségén és gazdagságán dolgoznak. A mi fiaink már Fiuméban idegen világba kerülnek, s ha tovább vetődnek, elvesznek a világ forgatagában. Ha beválnak, idegen nemzetnek válnak hasznára, mi pedig a mérlegen beirhatjuk őket veszteségnek. Ha elkallódnak a külföldön, az pláne veszteség. Hátha itthon el tudták volna végezni a nemzeti munka bármi kis részét?

Azért hát ne bolondozzatok, fiuk, hanem maradjatok itthon. A kinek van rá pénze, az igenis menjen ki külföldre, itthon végzett tanulmányai befejezésére, de oroszlánvadászat és vörösbőrüek ellen való harc céljából ne mozduljatok ki Lovászpatonáról.

Nem tagadom, hogy magam is kalandvágyó ifju voltam egykor s kis hijja volt, hogy tizenkilenc éves koromban be nem álltam a francia idegen légióba. Már annyira mentem, hogy a trieszti kikötőben fölkerestem egy marseillei hajó kapitányát s alkudoztam vele, hogy mennyiért visz el Marseillebe. Mikor megtudta, hogy miért akarok oda elmenni, kijelentette, hogy ingyen elvisz, ha becsületszavamat adom, hogy Marseilleben tényleg beállok az idegen légió katonájának. Gondolkozási időt kértem estig. Délután a hajó kormányosával ismerkedtem meg a kávéházban. Ő azelőtt az _Invincible_ nevü francia hadihajón szolgált, mint a tengerészgyalogság káplárja s Tonkingban együtt harcolt az idegen légióval. Ő aztán elmondta, hogy micsoda élet ez. Kijelentette, hogy a biztos halálba megyek. A fáradalmak és az ázsiai láz meg fognak ölni. Erre aztán meghátráltam. Éreztem, hogy nem arra születtem, hogy a tonkingi faerődben, az őserdők közt lassan hervadjak el, éjjelenkint hallgatva a vadállatok orditását és a mérgezett nyilak surranását.

És itthon maradtam.

Mindezek a dolgok eszembe jutnak most, mikor azt olvasom a külföldi lapokban, hogy egy jó ismerősöm, G. W. Steevens, a _Daily Mail_ egyik harctéri levelezője, meghalt az ostromlott Ladysmithben. Őt is a kalandos élet szeretete döntötte korai sirjába. Apja előkelő, gazdag ember volt, a ki fiának gondos nevelést adott. Azt hitte, mint ügyvéd fogja pályáját megfutni, vagy képviselő lesz, vagy Indiában csinál civilkarriért. Talán Steevens maga is ezt hitte. Már az oxfordi egyetemen rugta a labdát és evezett Cambridge ellen, mikor a zsurnaliszta váratlanul kitört belőle. Az apja egy vakáció alkalmával pénzt adott neki, hogy menjen Párisba egy kicsit mulatni. Ő felült a _repülő skót_ nevü edinburgh-londoni iszonyu sebes gyorsvonatra, hogy Londonba utazzék. A vonat azonban utközben kisiklott s vagy husz ember meghalt. Steevensnek is összeroncsolódott a kis ujja. Ő a sebet beköti zsebkendőjével, a legközelebbi városba siet, s összes pénzét arra forditja, hogy a londoni _Daily Mail_-nak egy több száz soros tudósitást táviratozzon. Azután a kórházba megy és a kis ujját amputáltatja. Három nap mulva megjelenik a _Daily Mail_ szerkesztőségében, hogy költségeit fölvegye.

– Hány éves ön? – kérdé a szerkesztő.

– Husz.

– Tudja-e, fiatalember, hogy önben kiváló zsurnaliszta rejlik?

– Eddig nem tudtam.

– Sőt becses irói tulajdonságokat is elárult. Mondhatom, hogy tudósitása általános föltünést keltett.

– Nagyon örvendek.

– Elannyira, hogy én fölszólitom, hogy lépjen be a redakcióba. Van kedve hozzá?

– Nem tudnék határozott feleletet adni, mert jóformán belenyugodtam már abba a pályába, a mit az apám nekem szánt… bár ahhoz nincs kedvem, ezt már határozottan mondhatom.

– Ön született zsurnaliszta.

– De irodai munkához nincs kedvem, annyit mondhatok.

– Nem is kap. Ön az ugynevezett _nagy riportot_ fogja csinálni.

– Magyarázza meg _theoretice_, hogy mi az, mert _praktice_ már próbáltam.

Rövid beszélgetés és gondolkozás után Steevens fölcsapott. Valami két hónapig bejárt a szerkesztőségbe, mert a belső élettel, a lap zártának idejével, a betük minőségével, szóval az elkerülhetetlen chablonokkal meg kellett ismerkednie.

Én Kielben, az Északi- és Keleti-tengert összekötő csatorna megnyitása alkalmával, 1895-ben, ismerkedtem meg vele. Nem mondom, hogy barátságot kötöttünk. Az angol ember nehezen barátkozik. Jól öltözködő, simára borotvált, kimért modoru, hallgatag uriember volt. A legtöbb ujságiró nem is tudta, hogy kicsoda. Én ma megtaláltam külföldi emlékeim közt a vizitkártyáját és megtaláltam azt a fényképet, melyen az orosz cár fredensborgi (dániai) nyári kastélyának terrászán együtt vagyunk levéve. Épp olyan ezen a képen, mint a _Graphic_ két hét előtti számában, hol szegény Steevens ezzel az aláirással jelent meg: _Meghalt Ladysmith-ben, az ostrom alatt, tifuszban_.

Micsoda mozgalmas életet élt az utolsó öt év alatt! Résztvett a csitrali hadjáratban, Indiában, a török-görög háboruban, a rennesi Dreyfus-pörben, Kitchener basát kisérte Egyiptomba, a dervisek ellen vezetett hadjáratban, mely Omdurmánnál megtörte a mádi hatalmát. Minden expediciójáról könyvben is beszámolt a közönségnek, melyek közül az utolsó, a _Lord Kitchenerrel Kartumig_ cimü, valósággal szenzációt csinált. Közben ráért megházasodni is, de mikor a dél-afrikai helyzet kritikussá kezdett válni, otthagyott ifju nőt, családot s a Fokföldre, onnan Natálba sietett, mert a kötelesség parancsolta, a hivatás szólitotta. Az ellenségeskedés megkezdésekor már ott volt s Withe tábornokkal ő is bent szorult Ladysmithben.

S most következett hirlapirói pályájának legnehezebb része. Hogyan lássa el lapját tudósitásokkal? Mint igazi ujságirónak, ez a gondolat végtelen gyötrelmeket okozott neki. Végre aztán megtalálta a módját. A kaffer munkások közt toborzott magának egy csomó ügyes, fiatal fickót s ezekkel küldte ki táviratait és leveleit. A kaffer mindig vitt magával egy levelet is, mely igy szólt:

A bur parancsnoknak!

Tisztelt uram! Én nem vagyok kém, sem katona, hanem ujságiró! Nekem az a kenyerem, hogy a lapomat tudósitsam. Kérem, olvassák el a kaffernél talált leveleimet, azt hiszem, nincs bennük semmi, a mi az önök hadműveleteinek árthatna. De elolvasás után kérem az ég szerelmére, továbbitsák, hogy Londonba juthasson. Tisztelettel és üdvözlettel

G. W. _Steevens_, a _Daily Mail_ levelezője.

Ez a levél arra az esetre szólt, ha a kaffer hirvivőt a burok megcsipik. S mikor a londoni polgár a reggeli teánál a táviratokat olvasta, nem is sejtette, hogy a szegény, félmeztelen néger, a ki hason csuszva-mászva mérföldekre terjedő utat, forró nappal és hüvös éjjel, mennyi halálfélelmet állott ki, mig az irást rendeltetése helyére juttatta.

A Steevens kafferei tényleg két izben Joubert bur tábornok kezébe kerültek, s ő hűségesen továbbitotta a leveleket, ezzel a fölirattal: _Láttam, Joubert_. A kaffereket azonban, biztosság okáért, agyonlövette.

Egyszer azonban a levelek elmaradtak, szegény Steevens megbetegedett. A gyalázatos ivóviztől megkapta a tifuszt. Ladysmithben akkor már nem volt egy egészséges falat, egy korty bor s egy csepp orvosság sem s az orvosok tehetetlenül álltak a sok beteggel szemben. Steevensen sem tudtak segiteni. Ott hentergett egyszerü szobájában, melynek összes butorzata egy tábori ágy, egy asztal, két szék s ifju szép neje arcképe volt. Lázálmában hallgatta a bombák szétrobbanását, a csapatok ide-odaszaladgálását, a dobszót s a trombitajeleket. Mikor meghalt, egyedül a _Times_-nek az afrikai lappangó láztól szintén elgyötört levelezője ült a fejénél, fogta le hánykolódó testét és simitotta le tágra nyilt szemeit.

Igy halt meg ez a nyugtalan lelkü ember, alig 32 éves korában, tiz kötet kitünő munka hátrahagyásával.

LOS MISMOS PERROS, CON ALTROS COLLARES.

Este volt. A kávéház ablakában ültünk s az óriási üvegtáblán keresztül nézegettük, hogyan sötétedik az ég és világosodik a város. Számos világlátott ember lévén a társaságban, európai kérdéseket feszegettünk. Csakhamar áttértünk arra, hogy ki fog győzni a spanyol-amerikai háboruban?

A spanyol elszánt, kétségbeesetten vakmerő, büszke nemzet, de vérevesztett, koldus. Dél-Amerikát benépesitette, az anyaország meg pangott. Amerika kincsei korrumpálták.

Ellenfelében megvan az angol-szászok hideg bátorsága, kitartása, szivóssága. És mindenek fölött pénze van.

Minden spanyol szuronyra egy zsák dollár esik. Az eredmény nem lehet kétes.

– Ez nálatok csak kombináció, – szólt Kádár, a ki előtte való nap jött haza Párisból, – de majd én tényeket fogok elbeszélni, a melyek ezt a kombinációt megerősitik.

*

Párisban a _Dél Csillaga_ cimü kávéházba szoktam járni, mely a Boulevard Saint Michelen fekszik. A kávéházba a Salon des refusés művészei, diákok, irók és olyan külföldi alakok járnak, a kiket a párisi nyelv rastaquouéreknek, röviden _rastáknak_ hiv.

Járt oda egy olajbarna ur, a ki sokat beszélt, sokat gesztikulált és sokat fogyasztott, de keveset fizetett.

Legalább Jean egy napon odajött hozzám:

– Ösmeri monsieur Lorenzot?

– Személyesen nem.

– Ma jubileumát üli.

– Hogyhogy?

– Ma itta meg a kétezredik feketekávét.

– Lehet neki gratulálni?

– Neki lehet, de a kávéháznak nem.

– Miért?

– Mert a kétezer feketéből egyet se fizetett meg.

– Mi az ördög! S a gazda ezt türi?

– A patron maga is dél-franciaországi spanyol… naturalizált francia… titkos spanyol rokonszenvei vannak. De azt hiszem, a mai napon átlépte türelmének küszöbét. Nézze!

Don Lorenzo egy sarokban dominózott valakivel. A gazda odalépett és megérintvén vállát, intett neki, hogy kövesse. Don Lorenzo hátrasimitotta fekete haját, villámgyorsan körülnézett, mintha egy jó barátot, vagy egy tág kijárást keresne, aztán emelt fővel követte.

Tiz percig gesztikuláltak kölcsönösen a sarokban. Ekkor ugy látszott, mintha a gazda halasztást adott volna don Lorenzonak a feketék kifizetésére nézve.

Nemsokára megtudtuk, hogy minő föltételek mellett.

Don Lorenzo hozzám jött.

– Azt hallottam, hogy ön a lovagias és nemes magyar nemzethez tartozik.

Haboztam. Ez az ember meg akar pumpolni.

– Igen uram, – mondám végre elszántan, – de pénzem nincs.

– Pénz? Ki beszél itt pénzről? Itt csak jótállásról van szó.

– Hogyan?

– Őszintén szólva, én roppant kávébarát vagyok. Leves, bor és pálinka, sőt néha hus helyett is feketekávét iszom. Igy történt, hogy kétezer feketekávényi kontóm van a _Dél Csillagá_-nak tulajdonosánál. Álljon jót, hogy ki fogom fizetni.

– Az egészért?

– Nem. Fölosztottam barátaim közt. Önre négyszáz fekete esik.

– De aztán meg fogja fizetni?

– Hogy kérdezhet ilyent egy andaluziai nemestől? – kiáltá büszkén. – Azon fordul meg, hogy kibékülök-e atyámmal, a ki megharagudott reám, mert az ellenzékhez csatlakoztam.

Az lett a vége, hogy jótálltam négyszáz feketéért. Irásba kellett adnom a patron kezéhez.

Ez volt megismerkedésem don Lorenzóval. Attól kezdve megint nem reflektált reám.

A mint kezdtek bonyolódni a spanyol-amerikai ügyek, azon mértékben élénkült don Lorenzo.

Egy napon a kávéház oszlopain a következő falragasz jelent meg:

_Föl a latin zászló védelmére!_

Az aljas kalmár nép a latin faj egyik dicső sarjadéka ellen támad. A boltosok ki akarják dobni a lovagok nemzetét Amerikából.

A hollandi tulipánültetők utódai szembe mernek szállni Cid és don Caesar de Bazan ivadékaival.

Itt a latin unió hatalmáról, – többet mondok, Európa felsőbbségéről van szó.

A vakmerő jingo ezzel hadat üzen az ó-világnak. Európát, a civilizáció bölcsőjét katasztrófa fenyegeti, ha összefont karokkal engedi kidobni a spanyol nemzetet Amerikából.

Ez nem spanyol ügy, ez nem is a latin faj ügye, ez egész Európa, ez az egész emberiség ügye az indiánok szemérmetlen kiirtói ellen.

Meg vagyok bizva, hogy a szent ügy számára katonákat toborozzak.

Bővebb fölvilágositásokat a _Dél Csillaga_-kávéházban egész nap adok.

_Don Lorenzo de Viscaya_ andaluziai nemes, a San Ildefonso-apátság örökös ura.

A diákok, bohémek és rastaquouérek kiváncsian olvasták a hirdetést. A legtöbben nevettek rajta. Magam is. Nem nagyon lélekemelő az a tudat, hogy a San-Idefonso-apátság örökös ura helyett egy napon négyszáz feketét fogok fizetni.

A proklamációnak azonban hire ment a Boulmichen és a Quartier Latinban s pár nap alatt husz-huszonöt kétségbeesett ember jelentkezett, a kiket főképp a San-Ildefonso-apátság kecsegtetett, melyről azt hitték, hogy a vállalat arra van betáblázva. Don Lorenzo mindegyiket bejegyezte egy könyvbe, lelkes szavakkal buzditotta, s melegen rázta a kezüket.

Közbe egy hatszáz feketés bont be is váltott, a miből láttam, hogy kapott egy kis pénzt Spanyolországból.

Egy napon láttam, hogy az egész fölfogadott csapat bevonul a kávéházba és don Lorenzoval óhajt beszélni.

Don Lorenzo kissé zavartan pislogott feléjük, de egy spanyolt ilyen esetekben sohse hagy el a hidegvére. Szokva vannak ők ahhoz, hogy a bikát a szarvánál fogva megragadják.

Intett nekik és fölvezette őket az első emeleti billiárdterembe. Én utánuk mentem.

– Mivel szolgálhatok uraim? – kérdé fesztelenül.

– Ezredes ur! – szólt egy rendkivül kiéhezett fiatalember, – előleget kérünk a nemes spanyol nemzettől. Mikor fölfogadott, megigérte, de még nem adta meg.

Lorenzo nagyot sóhajtott.

– Barátaim, az előleget csak akkor adhatom át, ha a spanyol határt átléptük s mikor már önök, tisztelt uraim, nem szökhetnek meg.

E gyöngéd célzásra semmi sem hangzott abból, a mit a népszónokok ugy szoktak nevezni: _a fölháborodás moraja_. E helyett egy fenyegető hang megszólalt:

– Azt mondják, szenyor, hogy ön már megkapta a nekünk járó pénzt.

– Alávaló gaz rágalom! – kiáltott Lorenzo.

– Ezredes ur, hát az apátság? – mondá egy hang a háttérben.

– Az apátság? – szólt szomoru mosolylyal Lorenzo. – Csak a cimünk van meg, az apátságot még arragoniai Ferdinánd megszüntette.

Most kezdett morajlani a csapat. Egy cigányképü ifju előlépett és szólt:

– Ezredes ur, van egy jó eszmém, ha tetszik, előadom.

– Beszéljen barátom.

– Tegnap a Grand Caféban egy amerikaival ismerkedtem meg, a ki egy millió dollárral jött Párisba, hogy itt az Egyesült-Államok számára önkénteseket fogadjon.

– Egy millió! – zugott végig a csapaton.

Lorenzo torkon ragadta az ifjut.

– S ön megingott? Nyomorult! Ön árulójává akar lenni a szent ügynek? Micsoda ön? – rikácsolt vadul.

– Olasz vagyok.

– Olasz? A rómaiak utódja? Hitvány söpredék!

– De kérem…

– Megfojtalak…

– Ereszsze el a torkomat, mert a késemért nyulok…

– Nem addig, a mig meg nem mondod, hol lakik az az amerikai…

– A Hotel Bristolban.

– Jól van. Majd gondoskodom róla, hogy ellenaknáit fölrobbantsam… kitekerem a nyakát… holnap jőjjenek el megint ide.

E szavaknál lesiettem a kávéházba s elfoglaltam szokott helyemet. Pár perc mulva megjelent don Lorenzo, a toborzó plakátokat eltávolitotta az oszlopokról és elsietett.

Másnap az volt az első szenzáció a kávéházban, hogy az apátság örökös ura beváltotta az összes bonokat.

Három órakor megjelent a szabadcsapat, s némán, mint a kisértetek, vonultak föl don Lorenzo után a billiárdterembe. Én utánuk.

– Uraim! – kezdé az andaluziai nemes, – tegnap óta, mint biztos forrásból tudom, a politikai helyzet s az európai érdekkör jelentékenyen megváltozott. E pillanatban ugy áll a kérdés: akarunk-e mi, latinok és európaiak, mint a régi civilizáció bölcsőjének gyermekei, egy szabadságáért küzdő nemzetnek segitségére sietni…

– Akarunk! – kiáltott a banda egyértelmüleg.

– Köszönöm uraim, hogy önök a kicsinyes nemzeti szempontokról föl tudtak emelkedni a világszabadság magaslatára… erről ösmerek rád, öreg Európa, a ki nem kérdezed, ki küzd, csak az ideált nézed… és ezrével ontod fiaidat a csatamezőkre, hol a népszabadságért küzdenek… Uraim, karöltve kell haladnunk azzal a virágzó, munkás, erős nemzettel, mely az őserdők helyén a legnagyobb civilizációt honositotta meg… nekünk a csillagos lobogó alatt kell a zsarnok Cortez és a hóhér Pizarro utódjai ellen harcolnunk… Erre megesküdtem anyámnak, a ki kubai nő volt és karjaim közt halt meg éhen…

– A dologra, a dologra! – kiáltott a cigánypofáju olasz türelmetlenül.

– Ott tartok már, uraim! Holnap délután találkozunk a nyugati pályaudvarban. A vonatra szálláskor mindenki kap tiz dollárt. Havreban a _Castor_ nevü amerikai fregattra szállunk és a behajózás pillanatában mindenki még száz dollárt kap…

– Éljen, éljen! Éljen az ezredes! – orditott a banda s vállaira kapva körülhurcolta don Lorenzot.

Mikor ujra a kávéházban ültünk s a szabadcsapat kifelé vonult, don Lorenzo rájuk mutatva igy szólt hozzám:

– _Los mismos perros, con altros collares._

(Mely spanyol közmondás magyarul igy szól: _A kutyák megmaradtak, csak a nyakövük más_.)

HARCTÉRI LEVELEZŐK.

Az angol ujságoknak megint jó dolguk van. Lázas sietséggel folyik a munka. A szerkesztőségek permanenciában vannak, hogy négy-öt kiadást rendezhessenek naponkint. A nyomda gépei folyton dübörögnek, ontják a befeketitett papirost a legujabb hirekkel s a rikkancsok egész nap üvöltenek az utcákon, hogy lapjaikon tuladjanak…

Ki gondol azokra a szegény fiukra, a kik Dél-Afrika vad sikságai és magas bércei közt szenvednek, fáradnak, hogy mister John Bull másnap a teája mellett ne csak friss piritós kenyeret, hanem friss harctéri táviratokat is találjon? Rosszabb dolguk van nekik, mint a katonáknak, mert először ők épp ugy kockára teszik életüket, mint a katonák, másodszor róluk nem gondoskodik senki, nekik maguknak kell ellátnia magukat mindennel. Igaz, hogy rengeteg pénzzel dolgoznak, de mit ér a pénz, mikor civilizálatlan országban folyik a háboru s ha a legnagyobb erőfeszitéssel sem képesek föladni távirataikat?

A multkor olvastam egy londoni lap dicsekedését, hogy neki a harctéri szolgálat naponkint hétezer forintba kerül. S örülhet, ha ezért naponta ötszáz forint ára távirat megjelenik a lapjában. Igaz, hogy ez a közönségre s a konkurrenciára való tekintettel talán megér neki huszezer forintot. Igy aztán mégis nyer az üzleten.

Pár év előtt alkalmam volt érdekes dolgokat hallani az angol harctéri levelezőkről. Innsbruckban megismerkedtem mr. Melton Priorral, a _Graphic_ harctéri rajzolójával, a ki ott a csitráli hadjárat fáradalmait pihente ki. Ez a Csitrál egy kis indiai fejedelemség a Himalaya hegyei közt. Melton Prior éppen Kis-Ázsiában rajzolgatott örmény vérengzéseket (a mi mindig népszerü az angol közönség előtt), mikor megkapja a parancsot, hogy Indiába utazzék. Azonnal Sztambulba sietett, onnan hajón Port-Szaidba ment, ott fölkapott a Peninsular-Company hajójára és Bombayban kötött ki. Itt már tekintélyes summa várta, a mivel ő megkezdte az expedició szervezését. Két jó ló, két szolga, jó sátor.

De hát ő csak rajzoló volt. Nehezebb dolguk volt a napilapok tudósitóinak. Mindegyiknek volt egy magántitkára és három-négy katonaviselt hindu szolgája, a kiknek föladatuk volt a táviratokat elhagyott vad vidékekről, sokszor ellenséges törzseken keresztül, táviróállomásra vinni. Minden levelező és inas egy-egy jó revolvert viselt az övében, hat halállal.

Mialatt az expedicionális hadtest szervezkedett, a levelezők is szervezkedtek. Mikor az utóbbiak készen voltak, összegyültek tanácskozni s aztán deputációt küldtek a vezérlő tábornokhoz s helyzetük tisztázását kérték. Ekkor a következő párbeszéd fejlődött ki:

_Tábornok:_ Hányan vannak az urak?

– A szolgákkal együtt kétszázan és száz ló.

_T.:_ De uraim, ez roppant sok, ennyit nem vihetek magammal. Nem lehetne felére redukálni?

– Lehetetlen. Nem dobhatunk ki senkit.

– Akkor nem viszek el senkit.

– Hogy érti ezt? – kérdé a _Times_, a ki a szóvivő volt.

– Ugy, hogy nem engedem meg, hogy kövessenek.

– Mi alapon?

– A hadügyminiszter rendelete alapján, a kinek jelenteni fogom, hogy az ujságirók oszlopa akadályozza hadseregemet a szabad mozgásban.

– Megvan már az a rendelet?

– Meglesz!

– Nohát, mi szeretnők azt a hadügyminisztert látni.

És az ujságirók eltávoztak.

Megindult a drótverés Bombay és London közt. A tábornok is verte, meg az ujságirók is verték. De az ujságirók, ugy látszik, jobban verték, mert másnap megérkezett a hadügyminiszter rendelete, mely meghagyta a tábornoknak, hogy az ujságirókat igenis vigye magával.

A tábornok magához hivatta a reportereket.

– Uraim! Mást gondoltam. Önök, mint önálló hadoszlop velem jönnek, de colonel Troust vezetése alatt. Ő neki föltétlen engedelmességgel tartoznak, különben zavar lesz.

– Elfogadjuk.

Igy vonult a hadsereg a Himalaya bércei közé, három hónapra. A vezérkar és az ujságirók (a kik különben mind katonaviselt emberek voltak) nagyon megbarátkoztak – s Anglia csakugy visszhangzott az angol fegyverek dicsőségétől. A jó fiuk nagyon hálásnak mutatták magukat s a legegyszerübb csetepatét is fényesre kikenték. Hullott is a kitüntetés meg az előléptetés a katonák nyakába a háboru után, – a névtelen vándormadarak pedig vonultak odább, uj dicsőséget szerezni – másoknak.

Hányan estek el közülök távoli világrészekben! Igy legutóbb az omdurmani ütközetben, a dervisek ellen, a _Daily Telegraph_ levelezője. Elsőnek hatolt Omdurmanba, megtudni, hogy elfutott-e már az ellenség s hátramaradt lézengő dervisek agyonverték. Kollégái siremléket tettek végső nyugvó helye fölé.

Egy ilyen tragédiát csinált meg igen szép rajzokban Melton Prior.

_Első kép:_ Az előfizető dühösen olvassa a lapot. Harmadik napja, hogy nincsenek friss harctéri táviratok.

_Második kép:_ Goromba levelet ir _to the editor of The Times_.

_Harmadik kép:_ A szerkesztő fölolvassa a munkatársaknak és mind szidják a levelezőt.

_Negyedik kép:_ Bokros afrikai vidék. Tépett ruhában ott fekszik egy alak halva. Ez a levelező. Mellette egy sakál tutul, fölötte egy prédára leső sas kering. Vége.

A török-orosz háboru volt az első, melyben a magyar lapok levelezői is szerepeltek. Két fiatal ember volt lent: Mócs Zsigmond, a ki szegény azóta már meghalt és Lukács Gyula, a ki ellenben azóta már képviselő lett. Persze a török táborban voltak, ott, a hol a rokonszenvünk. Nehéz szolgálat ez, mert bizony nem sok pénz zörgött a zsebükben. Tudósitásaik fő jellemvonása az volt, hogy a törökök mindig győztek, a mi helyes volt, mert ez kellett a magyarnak. Lukács máig sem hiszi el, hogy az oroszok győztek, s ha az ember ki akar vele ötven percentre egyezni, mondván, hogy az _erkölcsi_ győzelem kétségtelenül a törököké volt, – ezzel sem elégszik meg.

Egy vidám koholmánynyal máig is boszantják Lukácsot.

Ott voltak ők a Szulejmán basa sipkai harcainál s vele vonultak vissza Drinápoly felé. Ekkor történt, hogy Gyulát a kozákok majd hogy el nem fogták. Ha Mócs nincs ott, a ki közbevágott és egypár kozákot lelőve, a többit el nem kergeti, ma a monori kerület képét bizonyára más viseli. Denique Mócs elüzte az ellent, Lukács pedig megindultan borult nyakába és igy szólt:

– Édes Zsigám, ezt sohasem felejtem el neked…

– Kérlek…

– Örökre hálás leszek érte…

– Ugyan hadd el, te is csak igy tettél volna…

– Életem-vérem, mindenem a tied s ha valaha az életben bajba kerülsz, rám mindig bizton számithatsz…