Part 10

Egész berlini időzésem alatt egyetlen rokonszenves kocsist sem találtam. Morózus, szükszavu frátereknek látszottak.

A bécsi kocsis hetyke és követelő. Lehetetlen vele szembeszállni, mert példátlanul goromba tud lenni. Ha valaki, a kit ő különben nem nézett urnak, várakozása ellenére jól megfizeti őt, még akkor is szemtelen. Gunyos alázatossággal köszöni meg a zsiros borravalót s érezteti a balekkel, hogy azért neki nem imponál, mert tudja, hogy burgerrel van dolga.

A párisi kocsis végtelen finomsággal tud szemtelen lenni. Nagyon kedves, előzékeny, fecsegő, ha utasával meg van elégedve, de végtelenül impertinens, ha megharagszik.

Egyszer a Madeleine-boulevardon kocsiba akartam ülni, hogy a Père-Lachaisebe menjek. Jó messze van, de sokaltam, a mit a kocsis kért. Mikor ezt megmondtam neki, végtelen jóakarattal, atyailag nézett rám, s résztvevő hangon kérdezte:

– A lába fáj önnek?

– Nem.

– Hisz akkor gyalog is elmehet.

Elinditja a lovát és ott hágy. Tiz lépésről visszatekint és ugyanazon a jóindulatu hangon mondja:

– Menjen, menjen. A mozgás nagyon egészséges. Nem fog elhizni.

A párisi kocsis soha sem kinálja magát, ennél sokkal büszkébb. Az olasz ellenben ugy szalad utánad, mint a kis kutya. Különösen a nápolyi.

Ebben a városban történt velem a legmulatságosabb kocsis-dolog.

Egy reggel kilépek a fogadómból és tekintetem szórakozottan végigfut az ott álló bérkocsikon. Egy fekete, füstös fickó rögtön a bakra ugrik, megcsapkodja a lovát és odahajt mellém.

– Kocsit parancsol? – kérdé levett kalappal.

– Nem.

– Inteni tetszett.

– Nem.

– A fejével méltóztatott inteni. Óh, nekem nagyon jó szemem van, azonnal észrevettem.

Eközben már javában mégy és a kocsis folyton veled tart, a gyalogut mellett s a bakon állva intézi hozzád szavait.

– Pedig meg voltam győződve, hogy uraságod használni fogja kocsimat. A szegény embernek egyetlen reménye az idegenben van. Nápolyban csak ők járnak kocsin. Mit méltóztatott mondani?

– Semmit.

– Lovam arabs félvér. Ugy megy, mint a villám, félóra alatt kiviszem önt a Szolfatarához.

– Ugyan menjen a pokolba, ne tolakodjék.

– Rosszul teszi, ha haragszik. Nincs igaza. Én csak kötelességemet teljesitem. Csupán az ön kényelmét tartom szem előtt. Nagy fájdalmamra szolgálna, mylord, ha önnek boszuságot okoznék.

(A gazemberek, ha valakit meg akarnak pumpolni, mylordnak szólitják.)

Szótlanul, gyors léptekkel, lesütött szemmel haladtam, ő folyton velem egy irányban hajtotta a lovát, a kocsiuton. Az olasz csak egyben kitartó: a koldulásban. És emellett oly válogatott nyelven szónokolt hozzám, hogy nekem az volt a benyomásom, mintha a Divina Comoediát szavalná.

Az volt a vége, hogy adtam neki két lirát. De nem szálltam be. Erre ő leugrott a kocsiról s igy szólt:

– Végtelen sajnálom, hogy mylord alamizsnaként adja nekem a pénzt. Higyje el, hogy szivem sajog – de elfogadom, mert öt testvéremnek keresem a kenyerét. Arra azonban figyelmeztetem, hogy az idő gyönyörü, s a felsőkabát fölösleges. Bocsánat mylord.

Ezzel kivette kezemből a felsőkabátomat, beleültette a kocsiba és elvágtatott.

Visszavitte a fogadóba.

KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBA.[1]

Elmémet visszaforditom a multba és emlékezem.

Óh, de nehéz visszaemlékezni!

Ha a jövőre gondolok, elmém, mint az ifju sas, merészen repül az ég felé, hol a dicsőséget és a halhatatlanságot osztogatják.

De ha visszapillantok a multba, elmém olyan, mint a messziről jött vándormadár: lassan jár, meg-megáll pihenni s fáradt szárnylebbentései alig viszik előre.

Mintha félne behatolni az eltemetett, elfeledett multba. Mintha azt mondaná: Vigyázz, a mi benne kellemes volt, azt vissza nem idézed; a mi benne kellemetlen volt, azt jobb, ha föl nem bolygatod.

Ime, a mi jót életedben élveztél, annak terajtad semmi nyoma, de a mi rossz veled történt, az beléd véste bélyegét: egy csalódást szivedbe, egy ráncot a homlokodra, ősz hajszálakat a fejedre.

A rossz tehát erősebb, mint a jó. Ne nézz hátra!

És én mégis hátra nézek.

És innen a nagy kőpaloták között bódultan, lihegve futkosó szegény emberek közül elszáll a lelkem valahová messze… S látok alakokat, a kiket valaha régen ismertem… s az elporladt alakok révén elfelejtett történetek csendülnek meg lelkemben…

Emlékezem…

*

Tavasz volt, édes, illatos tavasz. És mi ez édes, illatos tavasznak egy holdas éjszakáján szekéren haladtunk Székely-Udvarhelyről Segesvárra.

Hárman voltunk: a bátyám, én és Puskás bácsi, a vén székely birtokos; az apró székely macskák lassan kocogtak, a szekér zörgött s én, a két ember lábánál, a kasban ülve, édesdeden aludtam. Kicsi fiu voltam még.

Egyszerre megáll a kocsi, a bátyám fölráz.

– Megérkeztünk? – kérdém álmosan.

– Szállj le! – mondá ő felelet helyett.

Egy hidra léptünk, a lovakat meg lehajtották a hid alá itatni.

– Nézz körül, – szólt a bátyám, – a Küküllő hidján állunk. Ez a segesvári csatatér.

Karjával végigmutatott a völgyön, aztán halkan hozzátette:

– Itt esett el Petőfi Sándor.

Hallgattak egy darabig. Lebámultak az alattunk zúgó vizbe, melynek habjaival a hold sugarai enyelegtek.

– Ha elesett, – tette hozzá a bátyám.

– Elesett, bizonyos, hogy elesett. Meghalt, – mormogott maga elé Puskás bácsi.

Ujra csönd lett.

– Tudom, mert itt voltam, – folytatta Puskás.

– Látta elesni?

– Nem. De tudom, hogy meghalt. Hej, véres napja volt az a magyarnak… Darabokra szaggattak, eltiportak, szétzuztak bennünket. Itt jött ránk egy ezred tiszta fehér lovon, ott egy ezred csupa almásszürke lovon s a sápadt, rongyos, fakó, sovány székely honvéd lehajtott fejjel várta a halált…

És az öreg Puskás belemeresztette a szemét a Küküllő fölött lebegő hold ezüstös porába, mintha az elesettek lelkei ott gyülekeznének meghallgatni őt… és beszélt tovább, ránk sem nézve, a szellembajtársakhoz.

– A mi zászlóaljunkból csak öten menekültünk meg. Négy nagy-enyedi ifju diák, meg én… Héjasfalván rejtőztünk el s mikor sötétedni kezdett, az erdőbe menekültünk… föl, egyenesen annak a nagy hegynek… fegyverünk nem volt… némán futottunk… mig az egyik diák össze nem esett. A karja át volt lőve. Vittük magunkkal tovább. Kiverte szegényt a forróság. Egyre az édesanyját hivta és vizet kért… Nem mertünk ránézni, nehezen zihálva vittük tovább. Végre fölértünk a hegytetőre. Sötét éjszaka volt. Az égen kigyultak a csillagok, a földön kigyultak a tábortüzek. A Küküllő völgye tele volt az oroszok tüzeivel… Néha távoli trombitaszó ütötte meg fülünket. A csucson heverve, mint zaklatott vadállatok tompa kétségbeeséssel bámultunk alá… Vége mindennek, beszélték a diákok. Talán csak mi öten maradtunk a nagy romlásból. De jó azoknak, a kik meghaltak, együtt vannak a legvitézebbekkel – és már nem fáj nekik semmi. Elesett Bem apó, elesett Petőfi… Petőfi? Ki látta? Futni látták. Bizonyosan bekeritették… Szegény Petőfi! A seblázas diák, ki háttal egy fának ült, kimeredt szemmel bámult ránk s a forró lehelet ki-be szaladt a száján. Fáj valamije? kérdém. Fáj, a szivem – felelt. Elveszett a zászlónk is, elveszett Petőfi is… Petőfi, Petőfi! suttogá többször…

… És éjfél lőn. Az égre sötét felhők borultak. Elbujtak a csillagok. Az erdő fájdalmasan bugott, mintha a menekültek, a szenvedők, a haldoklók csöndes jajgatása volna. Elhallgattunk.

Egyszerre… Mi volt ez? Rémülten fölugrottunk és egymásra tekintettünk. Egy irtóztató jajkiáltás hasitotta végig a mindenséget. Végighömpölygött a völgyön… Vagy tán az égből jött?… Vagy a föld alól tört ki? Nem tudom. S mig mi egymásra meredtünk, a seblázas diák lassan fölemelte kezét, lemutatott a völgybe és rebegett:

– Most ütötték agyon Petőfit!

Hideg borzadály futott át. Talán a haragos ég tiltakozó szavát hallottuk? Talán a fájdalmas anya, a haza jajkiáltása dörgött a fülünkbe? És mi visszafojtott lélekzettel lestük, nem nyilik-e meg a föld, hogy elnyelje a rémtett elkövetőit? Nem szakad-e le az ég, hogy összetörje a földgolyót, melynek egyik világosságát kioltották? Nem, nem… minden csöndes, csak szivünk heves dobogása hallik. És lent a völgyben elhamvadtak a tábortüzek… csak a szélső őrök tüze égett hosszu vonalban és nekünk ugy tetszett, mintha a megölt költő piros vére csorogna ott végig a fekete éjszakában.

*

Puskás elhallgatott… és én remegve néztem átszellemült alakjára, eltorzult arcára s fényes szemére, melylyel mintha most is látná a kegyetlen éjszakát minden rémeivel… az elgázolt hazával, a vérbefuladt szabadsággal, a megfojtott költővel… S mintha most is hallaná a rejtelmes, nagy, velőthasitó jajkiáltást…

Az öreg Puskás végigsimitotta homlokát s igy fejezte be:

– Bizony meghalt Petőfi.

*

Rá valami tizenöt évre Szatmármegyébe vetődtem. Egy barátom hítt meg, a ki megigérte, hogy megmutatja az ecsedi lápot.

Egy rekkenő nyári napon, puskával a vállunkon, behatoltunk a sás világába.

Nagy csöndesség vett körül bennünket; még a bogarak sem zümmögtek; még a madarak sem röpködtek; minden teremtett állat elült és aludt.

Egyszerre a messzeségben tompa dördülés gördült végig az égen. Azután a nádas elkezdett halkan zizegni, mintha azt suttogná: vihar lesz, vihar lesz, vigyázzunk.

Azután a viz elkezdett remegni, fodrosodni. Apró hullámokban szaladt a part felé, mintha ott akarna elbujni.

Madarak jeladó kiáltásai töltötték meg a levegőt. Figyelmeztették egymást a vészre s gyors rebbenéssel menekültek.

Most a vihar első hadoszlopa végigszáguldott a lápon. Jajgatva borult le előtte a gyönge sáserdő s összekuszálva emelte föl ujra fejét.

Mi egy nádvágó ember kunyhójába menekültünk.

Hirtelen sötétség borult a földre. Aztán nagy dördülés következett, mely megrázott eget és földet s az erőszakosan kettérepesztett felhőből egyszerre leszakadó eső korbácsolni kezdte a lápot.

S a láp jajgatott.

A mint a kis ajtó előtt fekve, kifelé figyeltem, az irtóztató hangzavarból mintha sirást, majd kétségbeesett jajveszékelést, zokogást, nyöszörgést, mormogást, ijedt feleselést hallottam volna ki.

Mintha a láp ismeretlen világának ezer meg ezer rejtelmes állata marná egymást a biztos menedékhelyért… vagy mintha az elnyomottak csikorgatnák tehetetlenül a fogukat a zsarnok ostorcsapásai alatt…

Kábultan bámultam ki az elemek ütközetébe.

És ekkor egy éles hang, egy óriási kiáltás hasitotta végig a kaoszt.

Mi volt ez?

Talán a küzködő láp lelkének jajszava?

Talán egy szenvedő embertársam kiáltása, a ki hirtelen megjelenni látja maga előtt a Halált?

És ekkor, mintha agyvelőm sötétségén is villám cikázott volna keresztül, eszembe jutott az a holdas éj a Küküllő hidján… az öreg Puskás elbeszélése… és az a hang, mely a segesvári véres nap éjszakáján jajgatott a sötétségben.

És akkor eszembe jutott, hogy hol vagyok.

Eszembe jutott, hogy a vihar egyik végén van Erdőd, a másik végén van Koltó… A világnak az a két pontja, mely boldognak látta a költőkirályt… és csak ez a két hely látta boldognak…

És a dörgéstől, a villámlástól, a rejtelmes hangok zürzavarától elkábult fejemben különös gondolat támadt. Őrült gondolat volt, de betöltötte minden porcikámat s hevesen zúgott át rajtam, vérem lüktető hullámaival együtt.

Odafordultam társamhoz:

– Hallottad azt a kiáltást?

– Nem hallottam semmit.

– Azt az éles jajkiáltást, mely keresztül zúgott a viharon?

– Hallucinálsz, édes fiam.

… Nem, nem, ez nem káprázat… Ő itt van, itt bujdosik, itt bolyong, hol az első szerelem édes kínjai marcangolták szivét… hol a völgyben nyilnak a réti virágok… hol zöldel a nyárfa az ablak előtt… ott nyargal szilajul a szélvész és villám szárnyán… panaszát belerikoltozza a mennydörgésbe… jajgat elvesztett ifju életén… Siratja rövid boldogságát.

Ne feledjétek ezt ti, kik engem hallgattok, délceg szülöttei e bájos vidéknek, ti szépséges asszonyok és barnaarcu férfiak… a költő lelke itt él köztetek… a virág illatában, az erdő zúgásában, a patakok csörgésében, a vadvirágos mezőket elöntő arany napfényben, vagy az éjjel tovasuhanó fekete madarak éles kiáltásában… de itt él. S gondoljatok rá, ha a láp titokzatos világa felől a vihar mennydörgését halljátok!

A CALUMPITI GYŐZŐ.

Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az előttem is teljesen ismeretlen Tunston ezredest, a calumpiti győzőt. Ugyebár, önök nem hallottak semmit a calumpiti győzelemről? Bevallom, hogy nehéz is erről valamit hallani. Talán én vagyok Magyarországon az egyetlen ember, a ki erről tudomást vett, még pedig azért, mert kezdet óta élénk figyelemmel kisérem az amerikaiak háboruját s érdeklődésem még most se lankadt meg. Nagyon kiváncsi voltam rá, hogyan végez el egy háborut egy olyan nemzet, melynek európai értelemben vett katonasága nincs s a mely Európával szemben mindig ezzel dicsekedett. Várakozásomban nem csalódtam, mert ebben a háboruban tömérdek humorisztikus dolgot találtam. S ha a spanyolok teljes pénztelensége és vezéreik tehetetlensége döntő szerepet nem játszik a háboruban, az amerikaiak tökéletes fiaskót vallottak volna.

Mindezt azonban csak mellesleg jegyzem meg. Másról akarok irni. Az is fölöttébb érdekelt, hogy ez a yankee-ország, a hol a katonai erények abszolute nem találnak méltánylásra, hogyan fog átalakulni és miképp talál majd magának katonai bálványokat. Nagyon hamar talált. Az első volt Dewey admirális, a ki a manilai öbölben állomásozó rozoga spanyol flottát megtámadta és elsülyesztette. Dewey admirálisnak olyan ágyúk álltak rendelkezésére, melyek tiz tengeri mérföldre hordtak. Mikor a spanyolok még nem is látták az ellenséget, elkezdtek potyogni a bombák. És micsoda bombák! Minden ilyen bomba tizezer forintjába került az Egyesült-Államoknak. Hanem aztán ha a hajóba furódott, szétrobbant s mint egy tüzokádó kráter lövelt föl, elpusztitva mindent. A spanyolok egész flottáján nem volt tizezer forint ára puskapor. Őket csak az a tudat vértezte föl, hogy királynéjuk a toledói Szent Szűz előtt térdenállva imádkozott értük s kieszközölte számukra a pápa áldását. Ez a fegyverzet azonban háboru idején csak rövid időre elégséges. A mint tehát az amerikai szörnyetegek a szemhatáron megjelentek, a spanyolok gyors és dühös ágyuzás után a partra menekültek, mire Dewey az üres hajókat rommá lövette. A partra futott spanyolok ott levő ütegeikből (talán még tizenhetedik századbeli ágyukkal lehettek fölszerelve) pár napig lövöldöztek az amerikai hajókra, aztán megadták magukat. Mindez Deweynek belekerült harminc emberébe, a kik közül tizet a napszurás ölt meg. És látták volna, az amerikai lapok hogy tárgyalták a dolgot. Dewey a _manilai hős_ cimet kapta, az Egyesült-Államoknak legnépszerübb alakja lett, s e pillanatban Mac Kinleynek komoly konkurrense az elnöki székre.

A második népszerü katonaalakjuk, a kiért egészen lázban égtek, Hobson tengerészhadnagy. Hobsonról már komolyabban kell megemlékezni, mert valódi hőstettet hajtott végre. Hobson volt az, a ki egy maroknyi emberrel a _Merimac_ hajón a sant-iágói öböl torkolatához evezett, ott a hajót elsülyesztette, ő és emberei pedig a parti ütegek golyózápora közt csónakon elmenekültek. Ez a hajó zárta be Cervera hajóhadát az öbölbe, a mivel a sorsa is eldőlt.

A vitéz tettet hatalmas üdvrivalgás követte az Egyesült-Államokban. Vezércikk, vers, dráma, fotográfia hirdették Hobson dicsőségét százezer és millió példányban. Mikor hazatért, ugy fogadták, mint egy királyt, nem, nem mint egy királyt… ez kevés… mint egy primadonnát. Nem hogy a lovait kifogták volna, hanem be sem fogták. Mindig álltak rendelkezésére rajongó fiatalemberek, a kik bármerre ment, huzták a kocsiját. Nem is ment emberszámba, a ki kezet nem fogott vele. Nem is tekintette magát _fashionable_ asszonynak, a ki meg nem csókolta… Csak házassági ajánlatot ezerkétszázat kapott. Valószinü, hogy az ezerkétszázegyediket fogja feleségül venni. A delirium jó sokáig tartott, de aztán elpárolgott és a lelkesültség jobb zsákmány után nézett.

Ilyet találni nagyon nehéz volt. Nem mintha az amerikai hadsereg nem bővelkednék hőstettre elszánt férfiakból, hanem mert az alkalom hiányzott hozzá. Olyan gyámoltalan ellenféllel szemben, mint a gyarmati spanyol, nagyon nehéz volt hőstetteket elkövetni. Mindenütt lanyha ellenállást tanusitottak s ostoba módon, gyorsan megadták magukat. A háboru elposványosodott, a jól fizetett önkéntesek zúgolódtak, a pacifikáció lassan ment s a dicsőségre szomjas katonák láztól gyötörve a kórházakba kerültek…

Szerencsére kiderült, hogy a filippinók, vagyis a Fülöp-szigetek lakói a maguk módja, nem pedig az amerikaiak értelmezése szerint akarnak boldogulni. A spanyol iga helyett nem hajlandók az amerikai igát a nyakukba venni s nem fogadják el ezt a szabadság nevében sem. Otis tábornok vezetése alatt tehát ujra megkezdődött a harc – és most érkezünk a calumpiti hőshöz, Tunston Frigyeshez.

Ennek az embernek a pályafutása ránk elmaradt európaiakra nézve nagyon érdekes. Mi a fiainkat valamely pályára elkészitjük, ha azon nem boldogul, akkor vége, elproletárosodik s a legjobb esetben egy nyomorult kis hivatalban tengeti végig az életet. Soha még csak eszébe sem jut sorsán változtatni, javitani, legföljebb a totalizatőr vagy a kártya utján. Mert az élet küzdelmeivel szemben gyáván van nevelve, nevelési rendszerünk az akaratot és az önállóságot elhanyagolja. Ha a fiunkat katonának akarjuk nevelni, beszoritjuk a kadétiskolába, aztán tömjük pénzzel, ő meg, akár tehetség, akár nem, megállapitott időközökben lép följebb s elnyeri a felsőbb sarzsikat. Nézzük most Tunston barátunk karrierjét.

Kanzaszban született, s apja elvégeztette vele a gimnáziumot. Ekkor megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni?

– Még nem tudom, mert az életet nem ismerem.

– Nos, nesze száz dollár, eredj és ösmerd meg az életet.

Nálunk erre a fiatalember elmegy az orfeumba, s a száz dollárt két nap alatt eldőzsöli. Ifjabb Tunston utazni óhajtott s ezért beállt vasuti konduktornak. Ilyen minőségben sok várost és sok embert megismert. Egyszer udvariasságból egy öreg utasnak átengedte a vonaton konduktori ágyát. Az öreg látta a beszélgetéséből, hogy tanult fiu s fölszólitotta, hogy menjen vele birtokára, a számadásokat vezetni. Tunston elment s az öreg marhatenyésztő mellett dolgozott két esztendeig. Ekkor egy ciklon elpusztitotta a farmot. Sok ember, még több marha ott veszett. Tunston nyeregbe ül, a legközelebbi városba vágtat s ott nagy riportot ir a szerencsétlenségről a helyi lapba. A szerkesztő boldog, mindaddig, mig Tunston tiszteletdijat nem kér. Ekkor goromba lesz, végre revolverre kerül a dolog. Több golyóváltás után Tunston átlövi a szerkesztő balkarját, mire ez – mit gondolnak, mit tesz? – szerződteti Tunstont belső dolgozótársnak. Ha jól is lő, nemcsak jól ir, méltán helyet foglalhat egy amerikai szerkesztőségben. Tunston mint ujságiró politikával kezdett foglalkozni s ezen a réven állást kapott Washingtonban, a földmivelési minisztériumban. 1894-ben, mikor az alaskai aranybányáknak első hire érkezett, a kormány őt küldte ki, hogy a dolog mibenlétét kikutassa. Ezer veszedelem közt tört magának utat odáig, de ez még nem volt neki elég. Dawson Cityből a Jeges-tengerre ment s résztvett a cethalászatban. Hazatérve megtette jelentését a kormánynak, aztán lemondott állásáról s fölolvasó körutat tett Kanzaszban. Még megemlitjük, hogy Mexikóban is volt s kávétermesztéssel próbált szerencsét. De ezt hamar megunta s visszatért Newyorkba, hol beállt vasuti hivatalnoknak. Közbe pedig egy kivándorolt francia katonatiszttől leckét vett a hadi tudományokból. Ezt a tudományt aztán gyakorlatilag is érvényesiteni akarta s elment mint önkéntes Kubába, a fölkelők soraiban verekedni. Itt a tüzérséget bizták rá s csakhamar ezredességig fölvitte. Sebekkel megrakva tért vissza hazájába s a kanzasziak lelkesen fogadták. Akkor tört ki a spanyol-amerikai háboru s honfitársai egyhangulag megválasztották a 20-ik számu kanzaszi önkéntes gyalogezred parancsnokává.

Ez az amerikai katonai karrier! 1897-ben vasuti tiszt, 1898-ban ezredes. Ilyen gyorsan még tán a főhercegek sem avanzsiroznak nálunk. A kanzaszi önkéntesek élén a Fülöp-szigetekre került s hála a barnabőrü tagalok ellenállásának, ma tábornok, sőt calumpiti hős!

Ez a calumpiti ütközet kisebb volt, mint a königgrätzi vagy az asperni. Összesen tán tizezer ember állt szemben egymással. A baj az volt, hogy a filippinók igen jól föl voltak fegyverkezve, hisz puskáikat az amerikaiaktól kapták (de a spanyolok ellen). Hosszas ágyuzás után Tunston megunta a dolgot, elővette revolverét, intett a marcona legényeknek s az ezred egyszerre rávetette magát a tagalokra. Ez a roham döntötte el a csata sorsát. Tunston volt a nap hőse.

Három nap mulva megkapta Mac Kinleytől tábornoki kinevezését, az ezred pedig gyülést tartott s ott az ellenségtől elvett sáncok közt elhatározta, hogy Tunstont a legközelebbi ciklusra meg fogja választani Kanzasz állam kormányzójának.

Kanzasz államban azóta az ujszülött fiuk felét Tunstonra keresztelik.

Németországban sokat mulattam azon, hogy az utcák és a gyerekek fele vagy Frigyes, vagy Vilmos, vagy Frigyes Vilmos. És ime, a demokratikus köztársaságban épp ugy megvan a személyi kultusz, mint az európai császárságban. Azzal a csekély különbséggel mégis, hogy az amerikaiak az ő körükből kinőtt polgártársért rajonganak s neki hódolnak, mintegy azt mondva fiaiknak: _Légy derék ember, te is olyan sokra fogod vinni, mint Tunston, mert ime hazánkban a legmagasabb polc is nyitva van előttünk_. Tessék elképzelni, micsoda ambicióra serkenti ez a fiatal yankeeket! Bezzeg a német apa pusztán lojalitásból kereszteli a fiát császárja nevére, – mert világos, hogy azzal nem kecsegtetheti: Tanulj fiu, császár lesz belőled.

Próbáljuk meg most ezt az amerikai dolgot magyarra forditani. Tegyük föl, hogy Lobkovitz megveri az oroszokat, tegyük föl, hogy erre Hentaller ugy föllelkesül, hogy fiát, Gábort (a löllei Robinettit) Lobkovitzra kereszteli. Lesz belőle _Hentaller Lobkovitz_. Ugy-e, kómikusan hangzik? Pedig csak annyit jelentene, mint Pulszky Garibaldi vagy Vámbéry Rusztem, – a mit mindenki természetesnek talál.

Tanulságul csak azt akarom kijelenteni, hogy a katonaság kultuszától még egy olyan szervezetü és szellemü civilország se ment, mint Amerika… S egy év óta egy egész nagy nemzet, még pedig dolgozni tudó, munkás, józan nemzet táplálkozik belőle, lelkesül rajta… Még az amerikai magyarok is tüzet lehelnek és lángot lelkesedésükben… A ki nem hiszi, nézze meg az amerikai magyar lapokat.

És igazuk van. Örülünk neki, hogy találtak e tekintetben egy kis külön hadi táplálékot. Mert abból, hogy a honvédőrség egyszer egy esztendőben fölmegy a budai királyi palotába őrt állani, mi itthonvalók is csak nagyon szegényesen tudunk megélni.

STEEVENS.