Part 1

Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See http://books.google.com/books?id=N_8RAAAAIAAJ

Rákosi Viktor Munkái

x. kötet

ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK

Rákosi Viktor Munkái

X

ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Rákosi Viktor

ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

TARASZOVICS REGGELE.

Förtelmes, vizes, hideg októberi est volt és a zenélő kisasszonyok elkésve, fázva érkeztek a Palermo-kávéházba. Bresztler ur, az elhizott, de szigoru arcu tulajdonos, a pénztár mellett ült, egy hordóban senyvedő, nagy beteg pálma alatt (melynek szerepe volt a kávéháznak Palermo-jelleget adni) s a kasszában trónoló kisasszonynak pikáns megjegyzéseket suttogott az érkezőkre. A kisasszony a kockacukrot rendezte s annak jeléül, hogy jól mulat a gazda megjegyzésein, hófehér fogait vicsorgatta.

Öt-hat átázott, párolgó ember lépett be, lerázta magáról a vizet, kezet fogott Bresztlerrel és billiárdozni kezdett.

– Mind itt vannak a lányok? – kérdé a gazda.

– A kis Bencze-lány hiányzik még.

– Már megint késik? Azért csak kezdjék el.

Egy hosszu, szeplős kisasszony megkopogtatta a hegedüjét, fent a dobogón élére állt a női zenekarnak és megkezdődött valami vontatott, unott, gépies muzsikálás. Mintha rég elfelejtették volna a melódiát, s csak most keresnék, találgatnák, taktusról-taktusra. A lányok szórakozottan tekintgettek szerteszét, s pillantásokat váltottak a vendégekkel. Senki sem figyelt a zenére, legföljebb a vörös szalagokkal diszitett fehér ruhába öltözött lányok csoportját méltatta egy-egy pillantásra.

– Maga ugyan jókor jön, – mordult rá a gazda egy vézna testü, sápadt, feketeszemü lányra, a ki éppen belépett az ajtón.

A lány zavartan megállt. Ijedtnek látszott. Nyitott száján sebesen járt ki és be a lélekzet.

– Ne… ne haragudjék, Bresztler ur… kérem szépen… ugy siettem…

– Haragudni? Miért haragudnám? Sohse haragszom, most se… csak egyszerüen elküldöm magát.

– Ne… ne tegye, kérem, Bresztler ur, hisz én mindent elkövetek, hogy meg legyen elégedve. De lássa, az édesanyám beteg…

Mindezt lassu, szintelen mormogással mondta.

– Tegnap is beteg volt?

– Tegnap is, tegnapelőtt is, régóta… és nem akartam addig eljönni hazulról, mig meg nem győződtem róla, hogy jobban van.

Ott állt, sápadtan, lesujtva és remegve nézett a hatalmas emberre, a kenyéradójára. Bresztler ur ekkor egy uj vendéget üdvözölt, a kis lány pedig nesztelen léptekkel hátrasietett, a kártyaszoba mellé, hol gyorsan ledobálta viseltes öltözetét, s magára vette a rabruhát… a fehéret a piros szalagokkal.

Kevés vendég volt. A gyalázatos idő több izben boszus megjegyzéseket csalt ki Bresztler urból, a ki végre is leült valakivel piketirozni. Mikor a zene szünetelt, a lányok elszéledtek a kávéházban, csak a kis Bencze-lány maradt fönn a dobogón, s vágyakozva tekintett ki a párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna a csatakos utcán hazafelé!

Bresztler hirtelen összedobta a kártyát és fölugrott. Egy kövér, bikanyaku, aranyláncos, tele-gyürüzött ember lépett be a kávéházba. Bresztler eléje sietett. Kezet nem nyujtott neki, de mélyen, alázatosan meghajolt előtte. Ez a Bresztler mindenkit ismert. Azelőtt detektiv volt, de feleségül vett egy hölgyet, a kinek Moszkvában dalcsarnoka volt, ebből, meg az ezzel összefüggő üzletekből szép vagyont szerzett magának. Ezen nyitották meg a Palermo-kávéházat.

Ha Bresztler valakit ugy fogadott, mint a most belépő barnaképü, apró feketeszemü idegent, az csak gazdag ember lehetett. És egy gazdag ember, ilyen komisz időben, itt a Palermoban, valóságos istenáldása volt. Bresztler biztosra vette, hogy az egymaga biztositja a _losungot_, a mi alatt az egynapi kiadások értendők. És ha az idegen nem volna erre hajlandó, gyöngéden, tapintatosan taszitani kell ebben az irányban. Bresztler mély hódolata már számitás volt: az idegen lássa, hogy őt igen nagy urnak tartják, s ne merjen snaszul költekezni.

A pincérek lerántották a jól táplált idegenről a kaucsuk-esőköpenyeget, miközben Bresztlernek volt ideje mindenkinek megmondani, hogy ez Taraszovics Vazul, a leggazdagabb szerb disznókereskedő, s – tette hozzá kissé halkabban, mert ez már hazugság volt – a szerb királyi család rokona.

Bresztler egy intésére a női zenekar azonnal játszani kezdett, Taraszovics meg figyelmesen szemlélte és hallgatta őket. A pincérek és a gazda tiszteletteljes távolságból várták a parancsait.

Taraszovics a pecsétnyomó gyürüjével kopogott az asztalon. Bresztler maga rohant oda.

– Valami jó pálinkát adjon.

Nem kupicával, hanem egy alacsony pohos üveggel tettek eléje s külön ezüst tálcán egy arany sávokkal befuttatott izletes pohárkát. Taraszovics ivott s miközben az óralánca csecsebecséivel játszott, a zenekart mustrálta.

A nóta véget ért. A lányok, kacér mosolyukat Taraszovics felé irányozva, hetykén lépkedtek le az emelvényről és ugy intézték, hogy a mint szétszéledtek, mind az érdekes idegen előtt vonultak el. Taraszovics csak pödörte a kis fekete bajuszát.

… Csak a kis Bencze-lány maradt a dobogón s vágyakozva tekintett ki a piszkos párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna a csatakos utcán hazafelé!…

Az eső egyhangu locsolással verte a nagy ablakot és Bencze Margit elfordult onnan. Nagy fekete szemeit fáradtan hordozta körül a kávéházban. Taraszovics a bajuszát pödörte, összehuzta a szemöldeit s nézte a leányt. Miért nem megy ez is arra, a merre a többiek, azon a széles, kitaposott országuton?…

Ujra megverte az asztalt a nagy gyürüjével.

– Egy üveg pezsgőt!

Élénk mozgás és izgatottság mutatkozott a kávéházban. Bresztler a kezeit dörzsölte. A nap meg van mentve. Jobban, mint gondolta.

Taraszovics a habzó itallal teletöltött egy hattyunyaku poharat.

– Ezt vigyék oda annak a búsuló kis lánynak s hivják ide vendégemül.

Bencze Margit, mikor a pincér eléje tartotta a pezsgőt, bámulva nézett az ismeretlenre.

– Ne tréfáljon velem, Lajos. Bizonyára másnak küldte.

– Nem, kisasszony, magának.

– Mondja meg, hogy én nem szoktam az ilyesmihez.

Bresztler ur sasszemei azonnal észrevették, hogy baj van. Odasietett.

– Ostoba béka, – szólt fojtott, de izgatott hangon, – mindent el akar rontani? Hisz ez magának kötelessége. A szerződésben van. A rongyos hegedüléséért nem fizetném…

A lány elsápadt.

– Épp most viseli magát ilyen ostobául, mikor ugyis annyi van a rovásán?

A lány szó nélkül elvette a poharat és kiitta a pezsgőt.

– Menjen, menjen, nem látja, hogy néz ide az a rác, – unszolta Bresztler.

Mint egy fáradt madár, leeresztett szárnyakkal, ugy jött le Margit a dobogóról s akadozó léptekkel közeledett Taraszovics felé. A lányok összeröffentek és dühös vagy irigy pillantásokat vetettek feléje. Margit köszönt és leült Taraszovics asztalához.

A rác, a ki már akkor egy üveg pezsgőn tul volt, kivörösödött arccal várta.

– Éhes, vagy szomjas? Mit parancsol? – kérdé.

– Köszönöm, semmit.

– De pezsgőt csak iszik velem?

Margit látta, hogy Bresztler összevont szemöldökei alól éles tekintetet lövel rá.

– Iszom.

Taraszovics egyszerre két üveg pezsgőt hozatott. A karmesternő megkopogtatta hegedüjét, Margit fölugrott és futva, mintha menekülne, rohant vissza a helyére. Ráhajolt a hegedüjére… Szemei megteltek könynyel… a hurok rezgésének odabent a hegedüben valami fájdalmas visszhangja kelt, mintha ott sirna, jajgatna, sóhajtozna valaki.

A rác nem vette le róla tekintetét s e közben Bresztler urat is itatta, a ki előtte állva, kissé lehajolva mormogott egyet és mást a lányról… hogy jó családból való… büszke és becsületes… szóval, a mik egy tőkepénzest még jobban fölingerelhetnek.

Hja, Bresztler ur nagyon ügyes, tapasztalt ember volt.

Taraszovics közelebb ült a zenekarhoz, egy kis fülkébe s Bresztler oda terelte a lányt, a ki hirtelen, mint a nyárfa egy szélroham alatt, végigremegett egész testében. Taraszovics megsimogatta a kezét.

– Nem vagyok én rossz ember, – szólott a rác halkan, áthajolva az asztalon, – bőkezüen szórom szét mindenemet, a mim van. Soha senkinek se vétettem, senkinek se ártottam. Maga nagyon megtetszett nekem, mert olyan szomoru és elhagyottnak látszik. Szüksége van egy jóbarátra, támogatóra? Rendelkezzék velem. Hű vagyok, mint a kutya, s a kinek egyszer hűséget fogadtam, azt el nem hagyom.

Szemei lázban égve csüngtek a halovány arcon, lehellete, mint forró gőz, folyta körül a lányt, a ki ugy ült ott s oly tekintettel nézett a férfira, mintha egy szót sem értett volna a beszédjéből. Fülében a hegedüből hangzó zokogás rezgett.

Az utcai ajtó egy kicsit kinyilt s félénken, nagy kendőbe burkolva, egy bambaképü kis parasztleány jött be, nagy kiváncsian és megzavarodottan tekintve szét a helyiségben. – Margit azonnal ott termett mellette.

– Kisasszony, tessék azonnal hazajönni, a házmesterné küldött, a ténsasszony megint rosszul van.

Margit az öltözőbe rohant. Bresztler ur megcibálta a kis cseléd fülét, megmondta neki, hogy ha még egyszer be mer ide jönni, bekisérteti a rendőrrel, s aztán kipöndöritette az ajtón. Egy darabig behallatszott még a nyöszörgése, aztán csend lett.

Bresztler ur Margit után sietett, a néptelen kártyaszobában megragadta.

– Csak nem akar itt hagyni?

– Anyám rosszul van.

– Margit, legyen esze, ne szalaszsza el a szerencséjét. Csak három óráig maradjon. Becsületemre tovább nem kivánom. Elsején fölemelem tiz forinttal a gázsiját.

– Ereszszen, az édesanyám rosszul van.

– Azonnal adok husz forint előleget… A jövője meg van alapitva… Értsen meg, én nem kivánom, hogy letérjen a becsület ösvényéről, sőt ellenkezőleg… Ma tisztába jöttem azzal, hogy mit kell magával csinálni… Maga lesz a zenekarnak az a feltünően becsületes, rendkivül szerény és szende tagja, a ki az ilyen nagy halakat, cápákat, mint a mai, horogra csalja.

– Eresszen az anyámhoz! – hörögte a leány és viaskodni kezdett, de Bresztler nem eresztette ki.

– Most két óra. Még egy órát maradjon. Ha nem, jó, többet ide be nem teszi a lábát. Nézze, én már fölfedeztem az értékét. Mennyit kell még piszkos kávéházakban nyomorognia, mig megint egy olyan napja lesz, mint a mai… Jőjjön!

És a leány visszament. Taraszovics asztala tele volt pezsgős üvegekkel. A barna férfi mámorosan nézett a halovány leányra. Melléje ült és megfogta a kezét.

– Itt maradtál? – suttogá. – Elfogadsz pajtásodnak? Nesze ez a gyürü. Kell az órám? Kell pénz? Felelj. Tudod, hol lakom? Hôtel Lisszabon.

A leány borzadva hallgatta, hogy a zsebébe csusztatott óra mily erősen ver. Vagy tán a szive vergődött olyan hevesen? Az ujjaira huzott gyürük drágakövei meg-megvillantak. Szerette volna letépni, eldobálni, szeretett volna fölébredni, de nem tudott.

Az óra hármat ütött. Margit fölugrott, az órát, gyürüket az asztalra dobálta.

– Ugy-e, eljösz? Ne feledd! Hôtel Lisszabon.

Margit a nyakába keritette az esőköpenyegét s kint termett az éjszakában. Az óriási város mélyen aludt, még lélekzete se hallatszott. Lassu mormogással csörgedezett az égből hullott viz, alá a piszkos csatornába. Lábainak kopogását a nagy csöndben erősen visszaverték a tulsó házsor falai… mintha ott is szaladt volna valaki, valami láthatatlan árnyalak… a lány remegve nézett oda… Sehol senki, üres minden… de a kopogás vele ment, követte, befordult, egyre gyorsabb lett.

Lélekzet nélkül állt meg a kapujok előtt. A kopogás megszünt. Az árny elmaradt. Vagy megelőzte őt? Célhoz ért?

– Mi van az édesanyámmal?

A kapunyitó házmester az arcába világitott.

– A feleségem fönt van, – mondá lassu hangon és fölvilágitott a lépcsőn.

Mennyi emelet, mennyi lépcső! Istenem, mikor lesz vége! Végre az ajtójuk előtt állt. Lassan benyit. Az asztalnál a házmesterné egy nagy kapcsos könyvből olvas.

– Alszik? – suttogja halkan Margit.

– Meghalt, – felel az asszony, keresztet vet magára és tovább imádkozik.

Nagy hidegség töltötte el a lány szivét és szemére mintha homály ereszkedett volna. A magány és a bizonytalanság talanság érzése volt ez. Az utolsó kapocs szakadt el, mely őt a földhöz füzte. Hegyeken, az erdőkben, a mély völgyekben, a sikságokon, a nagy tengerek hátán millió meg millió ember él és ezek közt neki senkije sincs. A kis kutyakölykök nyöszörögve simulnak a rossz időben anyjuk meleg testéhez. Az ő sorsa rosszabb az állaténál. Óh, csak utolsó szavát fölfoghatta volna, óh, csak végső leheletét beszivhatta volna, hidegülő kezének csupán utolsó szoritását érezhette volna. De nem… ő ott ült a tivornya hősének rothadt környezetében, a sülyedtség és romlottság gőzében, a pokol kezei lefogták és ő neki nem volt ereje kiszakitani magát… mialatt az anyja üvegesedő szemei keresték, viaszsárga ujjai tapogatták, s ajkai lánya nevét suttogták…

Megrázkódott. Ledobta magáról a zsibbadtságot. Kinyitotta az ablakot, ki hallgatott az utcára. Mintha az iménti kopogásra figyelt volna. Talán a halál futott vele versenyt a néptelen utcákon? És megelőzte? Összehuzta a szemeit. Nézett le a sötétségbe. Talán a halál ott lent áll valami sötét szögletben és vár?

A lány a nagy, végtelen, átláthatatlan homály felé terjesztette karjait és intett.

Azután elment hazulról. Ujra rohant a vizes utcákon. És kacagott a fordulónál, mikor ujra hallotta a láthatatlan árnyalak kopogását. Hahaha! A halál ujra vele van.

A Hôtel Lisszabon portása nem csodálkozott, mikor becsengetett és Taraszovicsot kereste.

– A nagyságos ur várja. Első emelet, nyolcadik ajtó.

Utána nézett.

– Milyen fiatal, milyen fehér!

És ledült aludni.

Hajnalodott. A vámsorompók felől tompa dübörgéssel megindult az eleségszállitó nehéz kocsik hosszu sora. A kapuk egymásután nyiltak ki. A pálinkamérések is megvilágosodtak. A kültelkekről özönlöttek be az épitő napszámosok. Tejes kocsik robogtak szanaszét. A bérkocsisok elfoglalták állomáshelyüket. A nagy város lassan ébredt. Az ablakok egymásután kinyiltak, a takaritás megkezdődött. A nagy bérházakban a cselédek élénk mozgást fejtettek ki s puffogatás közt porolták a szőnyegeket. A varrólányok és masamódok tömege, mint a tavasznak egy elkésett hulláma, nyomult a külvárosokból a belváros felé. A hivatalnokok is megjelentek és csöndesen ballagtak a büróba.

Teljes reggel volt. Mindenki fölébredt. Minden ajtó, minden ablak megnyilt, a felhők kettészakadtak, s az őszi verőfény sárga szinbe boritotta a várost.

Azután dél lett, s a harangok zúgva hivták ebédelni azokat a szerencsés embereket, a kiknek van mit enniök.

De Taraszovics nem ébredt föl. Taraszovics ajtaja és ablaka nem nyilt ki. Taraszovicsot az őszi verőfény nem melegitette föl. Taraszovics nem hallotta a déli harangszót.

És nem fogja hallani soha. Meghalt. Szivében markolatig ült egy hosszu kés.

*

Mikor a reporter jelentette az esetet a szerkesztőnek, hozzátette:

– Tudja-e szerkesztő ur, hogy ennek a lánynak az éjjel halt meg az anyja, s az anyja holttestétől ment a hôtelbe, a szeretőjéhez.

– Ilyenek a nők, barátom, – mondá a szerkesztő elmélázva. – Hát nem okosan tettem, hogy agglegény maradtam?

A TOLVAJ.

A vihar megrázott egy gyönge kis almafát, az egyik almát leszakitotta s az a porba hullott. A porba, rothadt és férges almák közé. A férgek őt is megrohanták… de ő megmaradt egészségesnek.

Ez Antalnak a története. Együgyü allegória, mely, ha tetszik, hát lehet háromkötetes regény, de minthogy muszáj, hát lesz tárca.

Mint mondám, Antalnak hivják. Ott született, hol Budapest még falu: a kültelkeken. Egy rozzant putri volt a szülőháza, a szomszédban lakó hóhér és sintér gyermekei voltak játszótársai, a kikkel akasztósdit meg kutyanyuzósdit játszott. A barátság szilárd volt közöttük mindaddig, a mig a hóhér gyermekei egy napon föl nem akasztották és meg nem nyúzták Antal kedvenc kutyáját, ezen mutatván meg, hogy ők az apjuk két mesterségét egyesiteni és összekapcsolni tudják. De Antalnak nem tetszett a műmutatvány, melynek az ő kutyája áldozatul esett. Elverte az apró hóhérokat ugy, hogy többé szó sem lehetett kibékülésről, a minek Antal csak örült, mert a bakógyerekek ugy is nagyon fönhordták az orrukat, mióta az apjuk Spangát fölakasztotta.

De az apja meglátta, hogyan vitézkedik a gyerek s gondolta, hogy ezzel az erővel az dolgozni is tudna. Minek egye hiába azt a kevés kenyeret, a mi odahaza akad? Azt a kevés kenyeret, mely már teljesen fogytán volt. Mert az apa, egy szegény szedő, kidőlt a harcban, melyet a nyomda ólombetüivel, ez apró gyilkos szörnyetegekkel folytatott s betegen hentergett a házban s ha jobban volt, a ház előtt.

Ez volt a vihar, mely az almát leszakitotta… suszterinasnak adták.

Került egy olyan istentelen emberhez, a ki még vasár- és ünnepnapokon is káromkodott. Őt azonban tekintet nélkül a kalendáriumra megverte.

A káromkodásba még csak belenyugodott volna, mert az többnyire a szenteknek szólt, igazitsák el azok; de a veréssel nem tudott megbarátkozni, mert az direkt hozzá volt intézve, a mit már csak a keletkezett fájdalmas daganatok következtében sem lehetett kétségbevonni.

Az az egy vigasza volt, hogy a verésből, – akármennyi légyen az, – mégis bizonyára csak fél porció esik rá, a másik felét inastársa viseli, a kin a gazda szintén gyakorta próbálgatta a lábszij erejét.

Ez egy vén inas volt, a ki Antal inasságának már első két hetében legénynyé üttetett s igy ő hamar elveszité nyomoruságának társát, a kivel eddig együtt mutogatott fügét (suba alatt) a goromba gazdának.

Az uj legény azzal körvonalozta a kettejük közt immár hirtelen beállt rangkülönbséget, hogy minden ok nélkül nyakon törölte Antalt; ez magyarázatnak elég kézzelfogható volt, de Antalnak nem ment a fejébe, hogy elnyomottból egyszerre minden átmenet nélkül elnyomó legyen s a nyaklevest megkontrázta egy tele csirizes tállal, melytől ugy leragadt a legény szeme, mint a fiatal macskáé.

Ez a merénylet, mely a suszterlegény-kar tekintélyét mélyen sértette, azt vonta maga után, hogy Antalt elcsapták. Az öreg legény azonban utóljára kedvére elverte. Antal fölrugta az alacsony asztalt, mely körül a „kerek asztal“ szurtos lovagjai ültek s a nagy zavarban elmenekült.

Mezitláb volt, kalaptalanul, ingujjban, ugy szaladt egyenesen haza, utközben minden fájdalma dacára sem feledkezvén meg szivarvégekből egy teljes kollekciót összeállitani.

Odahaza senki. A „putriur“ (ad normam: háziur) kihordatta Antal családját, mert nem tudott fizetni. Azok eltüntek a nagy város forgatagában; a szomszédok semmit se tudtak róluk. A ház üres, a telek puszta; a hóhér udvarán csak ugy üvöltöttek az összefogdosott kutyák, mint máskor. Ez maradt meg csupán a régi emlékek közül. Beesteledett. Antal dideregni kezdett. Az ingujj nem igen állta a tavasz hidegét. Mért van annak az urnak ott majdnem bokáig érő kabátja, neki meg nincs? Aztán az a huszár milyen kényesen feszit hosszu csizmáiban, ebből neki három pár cipő telnék, aztán mezitláb van. Az igaz, hogy ha megkérdezték volna, mégis csak azt a tarajos, pöngő sarkantyut választotta volna!

Hát még a kardot! Addig nem is fázott, mig a huszár a sarkon be nem fordult, de aztán megint csak szerényebb igényeket formált, kabátokhoz, cipőkhöz.

A mig fázott, azzal mulatott, hogy nézte azokat, a kik nem fáznak. Egyszerre csak föllépett a gyomor s jelentette, hogy ő szeretne enni. Antal gondolta magában, hogy majd a szemeit eteti meg. Kis kocsmák körül ólálkodott s belesett az ablakon. A gyomra azt morogta, hogy ezzel ő nem elégszik meg. Egy-egy kinyiló ajtó némi ételszagban részesité az orrát; a gyomornak még ez sem volt elég. Akkor került a sor a szájra: egymásután gyujtott rá a szivarvégekre s nemsokára olyan émelygés fogta el, hogy a gyomor szédelegve korgá: elég.

Igy ütött ki a vacsora. Éjjeli szállásul a hôtelek közül legalkalmasabbnak mutatkozott az összekötő vasuti hid alatt kinálkozó lakosztály. Oda ment. A hôtel tömve volt idegenekkel. Azért jutott neki is egy kő s szomszédul egy csirkefogó.

Letelepedett, a csirkefogó mellé huzódva, s igy melegitették egymást. Az eső csöpörgött, csúf idő volt „odakint“ s ők sajnálták a szegény embereket, a kinek nem jutott ilyen jó „hidalj“.

– Csak olyan éhes ne volnék! – sóhajtá Antal.

– Hát mért nem lopsz? – felelé Gavroche, a lakótárs.

– Lopni? Mi az?

Gavroche bámuló tekintetet akart vetni Antalra, de a sötétben ugy sem látta őt s azért nem is vesződött a bámuló tekintettel.

– Ugy lop az ember, – magyarázá oktatólag, – ha például elveszem valakitől azt, a mi nem az enyém.

– Szabad ez?

– Hogyne! Ha egy gazdag péknek van ötszáz kenyere, abból én elvehetek egyet, neki még marad elég. Ő ugy sem eszi meg azokat, hanem eladja, én pedig megeszem, másképp meghalok éhen. Csak nem halhatok meg éhen?

Ebben Antal igazat adott neki. Meg is bánta rögtön, hogy ő nem lopott egy kenyeret.

– Te, hát aztán hol lakik az a gazdag pék, a kinek ötszáz kenyere van?

– Bolond. Olyiknak még több is van. Mit tudom én, hogy melyiknek mennyije van?

– Hát aztán csak kenyeret lehet lopni?

– Szamár. Mindent.

– De csak a gazdag pékektől?

– Mindenkitől, a kinek az van, a mi neked nincs.

Antal azzal az elhatározással aludt el, hogy ő másnap lopni fog.

Tanitója, Gavroche, adott neki reggel egy jó darab kenyeret, azt megette s azzal Antal bucsut vett tőle.

– Hová?

– Megyek lopni.

– De hová?

– Majd utbaigazitanak a jó emberek.

– Szamár. Ne szólj senkinek, másképp becsuknak. Aztán gyere ide vissza.

Ez szöget ütött Antal fejébe.

És lopott. Egy alacsony földszintes ház néptelen udvarába lopózott. Ott egypár vánkos és kendő hevert, szellőzött a napon. Hirtelen egymásra hajlitotta, fölkapta az egész csomót, s meg sem állt az összekötő vasuti hidig. Ott letette Gavroche elé. Kibontották. Egy _három esztendős kis gyerek aludta benne mély és egészséges álmát_. Antal a füle tövét vakarta.

– Mi bajod?

– Ez… ez… az én öcsém!

– Ha, ha, ha… elloptad a tulajdon öcsédet?

– De vissza is viszem… most már tudom, hol lakik az apám.

– Ohó atyafi, a vánkosokat itt kell hagynod.

– Azt nem teszem, – felelé büszkén Antal, – mert az a _miénk_.

– Adod ide?

– Hát ez a te mesterséged? Ez tesz annyit, hogy „lopni“?

Ezzel ugy rugta meg Gavrochet, hogy a Duna széléig gurult. Öcscsét pedig fölkapta a vánkosokkal s haza rohant… A kicsike még otthon is aludt; de Antal nagyon fölébredt, teljesen kinyiltak a szemei.

Ez egy igaz történet. Micsoda kéz emelhette föl azt az almát a rothadtak közül?

A MIT A LAXENBURGI FÁK SUTTOGNAK.

Eladó királykisasszony van a háznál.

Az óperencián tulról eljön a kreolarcu deli királyfi leánynézőbe.

Elmondá, hogy tisztelteti apámuram fölségedet, adná ide nekem a lányát hites feleségül.

Az öreg király megcsókolja, megöleli, asztalához ülteti a messze ország királyfiát, aztán aszondja neki, majd beszélünk mi még arról öcsém.

Nagy lakomát csap az öreg király tiszteletére a királyfinak. Törik a pecsenye alatt az asztal, csurog a szinmézsárga aszubor.

A király jobbján ül a királyfi, issza a legjavát a jó bornak, kapja a legjobb falatjait a pecsenyének.

Hencidától Boncidáig folyt a lé, meg lé; nagy áldomást ittak s ugyancsak koccintgatták az ezüst-billikomokat.

Széles jó kedve támadt a királyfinak, két marék aranyat szórt az ételhordók közé s pertut kinált az öreg király fiának.

Megtetszett a legény az öreg királynak, megveregette vállát s egy kis keresztet akasztott a mellére, a minek az nagyon megörült.

– Köszönöm, felséges ipam, majd édesapám ád felségednek kétakkorát érte; mikor beszéljük meg már a dolgot?