Part 8

Képzelheti, mi lett belőlünk Katica nélkül! Az orvos azt ajánlotta, hogy télre vigyük Katicát Meránba, s nekünk betevő falatunk sem volt. Azok a szomorú éjszakák, azok a szomorú nappalok! Még apus is elvesztette flegmáját és eltökélte, hogy eladja lepkegyüjteményét. Azokat a szép, aranyszárnyú lepkéket! Én pedig félig álomban, félig ébren folyton valami csodára vártam, mely megszabadít irtóztató helyzetünkből. Igen, igen, mosolyogjon, mindenből csodát, varázslatot vártam, ami körülöttem volt, mint a mesékben. Egyszer apus lepkéi valóságos aranypillangókká váltak, zizegve ölembe szálltak, én pedig örömrepesve kötényemből Katica ágyára öntöttem. Másszor, mikor a lámpa libegő lángjába néztem, onnan mindjárt kiszállt egy aranypalástos szerecsen herceg és térdre ereszkedve felajánlotta nekem kezét és drágaságait. Mikor pedig már nagy volt a kétségbeesés, megnyilt fölöttünk az ég és egy fényes szárnyú angyal ereszkedett le a kis lakásunkba, hozván mindnyájunk számára vigaszt, boldogságot. És egyszer csakugyan megérkezett a csoda.

– Megérkezett? Hogyan?

A leányka szomoruan felnézett a kalapka karimája alul.

– Úgy van, eljött; de nem az angyal, hanem a fekete herceg.

– Hogy értsem ezt, Liza?

– Egy nagy úr, – szólt oly hangon, mintha fojtogatná valami a torkát, míg arcát elöntötte a vér – egy nagy úr, aki igért nekem fogatot, fényes toiletteket s Katica számára költséget Meránba vagy akár Olaszországba.

Szinte elállt a lélekzetem.

– Rettenetes, amit beszél Liza, – dadogtam. – És maga mit tett?

– Visszautasítottam. De lássa, mikor tegnap este hallottam Katica fuldoklását, apám sóhajait, a gyerekek sírását, úgy tetszett, hogy nekem vagy fel kell áldoznom magamat Katicáért vagy meghalnom! Más választásom nincs.

– És… – hebegtem.

– Elmentem meghalni, de amint látta tegnap – s hangja zokogóvá lett – én ahhoz sem értek. De ha még egy olyan éjt kell átélnem, mint a tegnapi volt, s az az ember újra kísérteni fog, Isten tudja, mi lesz velem… No, ne nézzen rám így! Soha, soha sem fogadom el azt az ajánlatot!

– De igérje meg, hogy a tegnapi esztelenséget sem kísérti meg újra!

Jó darabig nem felelt. Arca álmodozó kifejezést öltött s halkan, alig hallhatón, ahogy a széncinke csicsereg, elkezdett dudolni egy sort egy vidám, könnyüvérű operettből… Isten tudja, hogy jutott az most eszébe!

– Mást gondoltam – szólalt meg egyszerre. – Elmegyek én is a gyárba, dolgozom mint Katica, s nem bánom, ha úgy kerülök is vissza mint ő. Faragok én a Károlykából orvost, Lajoskából ügyvédet, magam helyett majd a kis Tiniből csinálok művésznőt. Nagy, világhírű énekesnőt, amilyenről a mi kis mamánk álmodozott. Jaj, csak Katica ne köhögjön az éjjel sokat… tudja, akkor én mindjárt olyan gyáva leszek, de olyan… mintha a gyárra is a harmadik emeletről néznék le, mintha az is ott lent volna a sárban, a piszkos papirdarabok közt…

– Most már tudja, mi vitt a harmadik emeletre, – suttogja Liza, mikor elbúcsuzunk; s este egy harmadik emeleti szobácskában egy savanyú s már meglehetősen kopott ifju ember, aki még érzi egy kis kéz meleg szorítását, különféle kisérletekkel foglalkozik. Igy többek közt megkísérti maga elé varázsolni az öreg álmodozót az ő lepkegyüjteményével s ez annyira sikerül, hogy mindjárt megbarátkoznak s az öreg neki ajándékozza a legkedvesebb, legaranyosabb pillangóját… Az aranypillangó – hogy, hogy nem – lassankint, mint az álom, átváltozik egy szöszke hajú, kékesszürke szemű emberi lénnyé, aki egy kis boldog fészekben sürög-forog s egészen olyan formája van, mint egy ujdonsült menyecskének… De egyszerre száraz köhécselés szólal meg valahonnan, majd egy könnyelmű, halk énekszó: a ledér operettből… S mintha egy sugár futna ki a világból.

December 31.

Elveszett.

Elutazott a »fekete herceggel«.

Január 1.

Keserün, únott kedvvel ébredek. Valami rossz álom emléke háborgat a mult esztendőből, melytől nem tudok megszabadulni; de nem is tudom összeszedni egy egésszé töredékeit. Mintha hűtlenné lettem volna a sakktáblához, a régi játékos cimborámhoz, hűséges fekete seregemhez s a hivatalban olyan szorgalmasan dolgoztam, mint valami stréber, sőt úgy futkostam a szoknya után, mint valami miniszteri fogalmazó. Lehetetlen. Ezt csak úgy álmodhattam össze-vissza. Im, itt szürkéllik előttem az új esztendő s abban a régi kerékvágás, melyen újra megindulok a rendes módon.

Nem, nem változott semmi. Mayerné is csak azon a síró hangon kérdi, mint eddig, hogy tudom-e, ki halt meg az éjjel?

– Tudom, tudom, Mayerné asszony. Az esztendő halt meg. Az évek gyorsan röppennek.

A hivatalban még soh’sem voltak ily homályosak az ablakok, soha ilyen kelletlenek a kollégák, a főnök orra már nem is rezes, hanem violaszínű, s az óramutató sem mászott oly nehézkesen még a kettősig mint ma. Hanem a kávéházi levegő sem volt még oly illatos, a sakkpartik sem oly érdekesek mint ma. A fekete királyné eszeveszett jókedvvel siklott, zúdult végig a kockautakon s oly diadalmasan emelgette fejét, mint aki tudja, hogy most küzdött meg az utolsó eleven vetélytárssal s ezentúl már egyéb szenvedély nem rezzentheti meg szivemet, mint az, mely a sakktábla világához tartozik. Az évek röppennek s én maradok, ami voltam, Pimoda Pál, igen szerény férfiu, főfoglalkozására kávéházi sakkozó, mellesleg kishivatalnok a minisztériumban. Mind a világ végéig.

MESE.

Született egyszer egy nagy papirgyárban egy kis piros irka. Több anyja volt: mindenféle különös alakú gép és egyszerre néhány ezer testvérkéjével jött a világra. Mikor megszületett, a bábák, akik szakállas, bajszos munkásemberek voltak, szép piros ruhába öltöztették, cérnával lapjait összefűzték s aztán behányták egy kereken forgó ládába.

A gyárból a piros irkát egy nagy raktárba vitték, mely tele volt mindenféle színű és nagyságú társaival.

A raktárban egy ideig mély csönd fogta körül. Nem hallatszott egyéb, csak az egerek futó halk nesze és apró fogaik rágicsálása. Az ő társainak lapjait ették a kis banditák.

Végre egy napon kinyitották a raktárt és a piros irkát társaival együtt kétkerekű kocsira rakták. Mikor pakoltak, egy hivatalnok folyton mormogott:

– Hm, ezt is megrágták az egerek. Ezt nem a boltosok kapják, hanem az intézetek, melyekkel szerződésünk van. A boltosok kényesek.

Utazott a kis piros irka. Utazott tengelyen, vasuton, virágos, erdős tájékon, míg végre egy szép fényes papirboltba került, ahol elegáns segéd urak hajlongtak a mappákkal, glóbusokkal, könyvekkel megrakott hosszú asztalok előtt és olyan édeskésen mosolyogtak a levegőbe, mintha csiklandozná valaki őket. Pedig csak hivatalból mosolyogtak.

A piros irkát egy magas polcra helyezték s egy darabig ott lepte a por. A boltba jöttek hiányosan kefélt ruhájú urak, kik a tudós folyóiratokat lapozták; selyem-, bársonyruhás elegáns hölgyek, akik képeskönyvecskéket vásároltak; és hogy szivesen látott vendégek voltak, teljesen kiviláglott abból, hogy a segédek kétszer oly édesen mosolyogtak rájuk, mint a hiányosan kefélt urakra. Végül jöttek apró buksi fickók, nagy könyvpaksamétákkal hónuk alatt és rózsás arcú kis leánykák, takaros könyvestáskákkal. Ezek voltak a legszivesebben látott törzspublikum, mert ezek irkát, plajbászt, palavesszőt s több ily hasznos és fontos tárgyat vásároltak.

A piros irka sokáig hevert a polcon. Társait egyenkint elvitték a kis Muzsafiak; végül egyedül maradt a rekeszben. Ekkor egy pirinyó selyemfürtös leányka jött a boltba, pillangós szoknyácskában, picided cipellőkben, rangos kalpaggal aranyos haján, mely alatt kék szem, pufók arcocska és duzzadó csepp száj mosolygott.

A kedves teremtés csengő hangon, bátran odaszólt a segéd uraknak, mintha egzámenten a leckéjét vágná ki:

– Kérek egy irkát!

Az egyik segéd úr, mint az evet, felmászott erre a létrán oda, ahol a piros irka nyugodott a rekeszben és aztán oly rangos pukkedlival, amelynél különbet egy kis királyné sem kivánhatott volna, átadta a leánykának az irkát. Az pedig kikapcsolta a táskát és gyöngéden belehelyezte a piros irkát, de előbb egy szépet mosolygott gyönyörű borítékjára és pompás kék léniáira. Azután, mint egy új irka tulajdonosához illik, büszkén távozott a boltból s tipegett az utcán hazáig, hol azonnal tollat fogott és hatalmas nagy betükkel, néhány elnézendő malacka társaságában ráírta a piros irka táblájára:

Ilonka első osztálybeli tanuló.

A piros irkának ettől fogva jól ment dolga. Együtt járt az iskolába a selyemfürtös leánykával, aki mikor először kivette ott a táskájából, a többi iskolás leányka alig győzte megbámulni: Ejnye be szép piros irka! Azután, mikor bejött a tanítókisasszony, az irka kis gazdasszonya rátette kincsét a padra, piros tábláját hátrahajtotta s egy ezüstös tollal olyan betüket kanyarított a kék léniák közé, mint a parancsolat. Amelyek oly feszes glédában álltak egymás mellett, mint egy regement katona, mikor a generálisnak szalutál.

Otthon pedig megmutatta a leányka a piros irkát a mamának és azt is, amit írt. A kis mama erre ölbe kapta Ilonkát s annyi csókot adott neki, ahány betü volt a lapon. De ez még nem volt elég honorárium. A mama behívta a papát, aki a szemüvegén oly álmélkodással nézegette a betüket, mint valami ritka drágaságokat. És aztán sugdolóztak, apa és mama, hogy mivel kellene Ilonka írói működését illendően megjutalmazni. Valószínüleg meg is találták a kellő formát, mert valahány néni és bácsi aznap a házhoz került, azoknak kivétel nélkül bemutatták a piros irkát és nem találkozott senki, aki kis Ilonkát méltónak nem találta volna a papa és mama által kieszelt jutalomra.

Egy napon… hm, egy napon nagy dolog történt. Ezen a napon Ilonka éppen az iskolába sietett, vállán a táskával, a táskában a piros irkával. Nem lehet tudni mitől, de szomorú valóság, a táska alja kiszakadt s amint az első osztálynak ez a szorgalmas növendéke sebesen tipegett a nagy téren, a nagy házak tövében, a piros irka kihullott a szakadékon s ott maradt a kövezeten, anélkül, hogy kis gazdája észrevette volna.

A téren éppen egy csoport rabot kísértek át. Párosával mentek a rabok, szürke darócruhában, elől szuronyos őr, hátul szuronyos őr. Volt köztük egy öreg ember aki a legszomorubb volt valamennyi közt. Ez a szomorú rab meglátta a piros irkát a földön s midőn elhaladt mellette, gyorsan lehajolt és észrevétlenül felemelte.

Sötét cellába került a piros irka az öreg rabbal.

Éjjel, mikor a cellák mind elcsöndesültek s csak az őrök kopogó járása hangzott a börtönudvar kockás kövezetén, az öreg rab elővette a piros irkát és a folyosóról beszivárgó halvány lámpafénynél nézegetni kezdte.

– Ilonka! – mormogta magában. – Téged is Ilonkának hívnak, szegény kis leányom!

Azután kinyitotta a piros irkát és hosszan nézte a szabályos, gyermekes vonású betüket.

– Éppen olyan betük mint az övéi – suttogta. – Éppen ilyen betüket írt ő is, mikor kezecskéjét vezettem. Ez a »b« betü egészen az övé, evvel a nagy tölcsérrel és evvel a kis karikával. Éppen ilyen gömbölyű »A« betüt majszolt a papirra, mikor azt írta: Apa…

Amióta idekerült, egy betüjét sem látta. Bizonyosan azt mondták neki, hogy ő meghalt, vagy nem engedik meg, hogy írjon.

A rab ráborult a piros irkára és könnyei benedvesítették a »b« betük tölcséreit és karikáit és az »A« betük gömbölyű termetét.

Az öreg rab azután nagy beteg lett. Küzdelmes, epesztő órákon, napokon át a kórágyon feküdt. Egy ízben, az éjszakai sötétségben, hangokat hallott maga felett, melyek öreg szivét eltöltötték csodálatos örömökkel. Zengő harangok szavát hallotta, melyek úgy tetszettek neki, mintha egyenesen az égből származnának. Több harang is szólt, az egyik ünnepélyesen, érces, zúgó torokkal, a másik vígan csevegve, ringva a légben, de valamennyi édes malasztban fürödve. Az öreg rab hallgatta az éjféli harangokat, melyek halkan rezgették a kórház ablakait. Kitekintett. A börtön templomának ablakai kifényesedve néztek feléje és párosával alakok árnyai húzódtak mögöttük.

– Karácsony éjjele lenne? – kérdezte magában a beteg rab álmélkodva.

– Gilang-galang… – felelt nagy komolyan, mélységes bongással igenelve a kérdést az öreg harang.

A beteg önkénytelenül keblébe nyult, elővette onnan a durva ing alá rejtett piros irkát és merőn nézte a kék léniák közt sorakozó betüket. (»Tótantal, tótantal…« szólt közbe erősebben nekizendülten, köszöngetve, bizalmaskodva a magasan csengő harang.) Úgy tetszett neki, hogy egy kis kéz mozog a lapon és újra ráírja azokat az ismerős szép betüket, ő pedig vezeti azt a kezet gyöngéden, mint egykor, s a fekete bogár szemek vidáman rámosolyognak írás közben, mint egykor. (»Gingalló, szent ajtó…« énekelte éppen most leghangosabban odakünn nótáját a legkisebb harang, az a vékonyan csengő, az a gyermekesen fecsegő, az az édes emlékeket, honvágyat ébresztő.) Oh, most már más értelmük van a betüknek mint azelőtt; oly kedves, érdekes a tartalmuk mint egy naiv levélnek tőle; mint ártatlan gügyügésnek ajkairól, amint hívja, szólítja… és ő soh’sem látja többé!

Másnap reggel a börtönmester azt jelentette az igazgatónak, hogy egy rab az éjjel meg akart szökni, de az őr észrevette és lelőtte. Mikor az orvos megvizsgálta a halottat, meglepetve mondta:

– Ni! egy piros irka van az inge alatt. Vajjon mit akart vele?

A KIS EMIGRÁNS.

Kezébe veszi a vándorbotot s fehér ingecskében, mezitláb, halvány orcával indulni készül az ismeretlen világrészbe. Legtöbbször összebeszél egész hadsereg ilyen kis emigráns s egyszerre felkerekedik az útra, könnyedén, mint egy raj vándorfecske.

Ennek az emigrációnak megakadályozására hasztalan mondanak szép beszédeket a képviselőházban; hasztalan tagadják meg az útleveleket a belügyminisztériumban; hasztalan állítja ki a szolgabíró a csendőröket az útfélre. A rettenetes rút kivándorlási ügynökök, mindenféle nyavalya formájában, belopóznak a kulcslyukon, a falakon s a kis emigránst kiragadják játszótársai közül, s felültetik a kék kocsira, mely megindul vele arra az útra, ahol a közbeneső stációk a sír meg a csillagok.

A lovak kényesen tartják világoskék tollbokrétával diszített fejüket; könnyedén emelgetik lábukat; nem kell megerőltetniök magukat a kocsi húzásában, hisz a kis emigráns terhe alig nagyobb, mint azé az óriási koszorué, mely koporsóján nyugszik.

Az első stációnál végképp elbúcsuznak a rokonok és ismerősök a kis vándortól s hazatérnek. Itthon aztán vagyonkáján megosztoznak atyafiságosan az örökösei.

A képeskönyveit Aranka huga örökli; a hintalovát az ostorral öccse, a csepp Pista. A gyermekek nagyon meg vannak elégedve evvel a vásárral és eleinte öröm is lopózik szivükbe afelett, hogy Béla otthon hagyta a játékait. De mi is jutott az eszébe annak a fiunak?

Ámde az új huszár még becsületesen ki sem nyargalhatta magát a faparipán, már feldöntve fekszik az a sarokban s a cifranyelű ostor, a Pista vágyainak netovábbja, teljes árvaságban hever a padlón. Aranka is csak ímmel-ámmal lapozgat a képeskönyvekben; egyszer durcásan félre veti, s egy székre könyökölve, álla alá helyezi kezeit s elgondolkozik.

– Vajjon hova utazott Béla és mikor jön vissza?

Szeretné megkérdezni a mamától, de ahhoz most nem lehet bemenni. Zsófi, a cseléd sem akarja megmondani, csak egyre a szemét törli. A gyermekek összebujnak és addig találgatják a Béla elutazásának titkát, míg egyszer sírva fakadnak és pityeregve, duzzogva követelik, hogy kis bátyjuk jöjjön haza. Nekik szükségük van rá a játéknál. Most már érzik hiányát s igen elkeserednek először azon, hogy nincs itthon, másodszor, hogy ha Béla elutazott, őket itthon hagyták. Ez pedig sehogy sem igazságos.

Mérgesen sirdogálnak, makacsul visszautasítják a Zsófi vigasztalásait, sőt a fenyegetésére sem reagálnak, s csöndesen belesírják magukat az álomba. Éjjel igen nyugtalanul alszanak, folyton hánykolódnak s hol egyik, hol másik ágyacskából hangzik a félig szepegő, félig ujjongó hivás:

– Béla, Béla… jer ide, Bélácska!

Reggelre kelve, Pista szemei elsősorban a lóra lopóznak. A tegnapi könnyű felhő kivonult gyermekszivéből s fürgén a szögletbe fut, ahol az árvaságra jutott Bucefalus felfordulva hever. Pista felállítja a lovat, kezébe veszi az ostort, nyeregbe pattan s hipp, hopp, nyargal, vágtat Bergengóciába, vagy annál is messzebbre.

Olykor azonban megáll s az új gazda megrezzenve tekint hátra:

– Jaj, ha most bejönne Béla s üstökénél fogva a földre rántaná? Mert így szokott tenni, ha rajtacsipte, hogy a lovára ült.

Aranka is úgy találja, hogy tegnap nagyon igazságtalan volt a képeskönyvekhez. Hiszen ezek gyönyörüséges jószágok! És könnyen lobbanó szive ragaszkodó szerelemre gyullad egyenkint a bennük látható szépséges házikók, tarka madarak, furcsa arcokat vágó Paprika Jancsik iránt s úgy érzi, nem is tudna többé megválni tőlük.

Gyorsan halványul a kis emigráns emléke-zete a gyermekszobában; a pajtások puha szivéből sebesen elillannak a régi képek és újak nyomódnak bele.

Ám a mellékszobában nem olyan könnyen felejtenek. Valaki ott meghúzódik egy zugban s amíg kezei valami munkán babrálnak, gondolatai szüntelenül azon az egy hónapon járnak, mely a kicsike betegségével kezdődött s halálával végződött. Százszor, ezerszer elképzeli a betegség részleteit. A szomoruan virradó reggeleket, a kétségbeesett éjszakákat, a szeliden felcsillanó reményt, mely egyszer váratlanul egy mosoly képében megjelent a kis beteg sebes ajkain.

De hamar elillant a remény s most, hogy annyiszor visszaálmodja a megrendítő napokat, valami szomorú energiával keresgéli azt, ami megtörtént, de nem lett volna szabad, és mi meg nem történt, de meg kellett volna történnie. És mindig az ő virrasztástól és bánattól hervadt alakját látja ott, ahol a hibák megestek.

No, de az idő csöndes munkája itt sem szünetel és tartózhatatlanul szitálja láthatatlan porrétegeit az eltávozott fiu lábnyomaira. Lassakint belepi a finom homok a kis nyomdokokat; néhány ősz szele besodorja száraz levéllel.

Ámde azért emléke nem mulik el. Az ismeretlen tartományból csöndes estéken néha hajók érkeznek, melyek vissza-visszahozzák apró árnyalakját s a hajnali széllel ismét elviszik. Sőt mikor testvérei iskolába kezdenek járni s a gyermekszoba elnéptelenedik, akkor egy időre ismét ő foglalja el helyüket a játékoknál. A szülők most sűrübben látják ott aranyfürtös fejecskéjét. Testvérei nőnek, szálasodnak, de ő mindig olyannak marad meg, amilyen volt.

Azok változnak, arcuk, szivük új vonásokat vesz fel, csak ő nem változik, mikor néha nagy ritkán bekopog a szülei házba. Könnyű gyermekalakja meghitten tipeg piros cipellőiben testvérei közt, akik azonban már nem is ismernek rá. A kis emigráns idegenné vált hazájában.

Már most mind jobban elmaradozik, s csak igen hosszú időközben jelenik meg s felette véletlenül. Úgy jő meg, mint mikor egy véletlen széláram egy aranyszárnyú pillét hajt be a nyitott ablakon s az halk zsibajjal végig száll a szobán. Aranka első báljába készül. És hirtelen eszébe jut a rég meghalt bátya. Lehet, hogy az album vastag lapjain át érkezett meg, mely arcképét őrzi s beszállt Aranka fejecskéjébe, mely most ezer csodás gondolattal van tele. Míg a leány a tükörben nézegette magát s elméje össze-vissza röpdösött minden lehető és lehetetlen ismerősön és ismeretlenen, akikkel az első bálján találkozni fog, hát ennek a nyugtalan elmének egy hátulsó zugocskájában felbukkant egy mosolygó szemű, rég elfeledett arcocska. A kis emigránsé.

– Jaj, ha a szegény Béla élne… és így látna!

Nos igen, ha a szegény Béla élne, hát bizonyosan elragadónak találná az ő hiu kis huga első báli toilettjét és még bájosabbnak őt magát. És igen büszkén vezetné abba az első bálba. De Aranka nem így látja a dolgot. Ő nem tudná felnőtt embernek elképzelni Bélát, ő úgy hiszi, hogy Béla olyan lenne, amilyen volt s most felmásznék örömében a nyakába és az arcához dörzsölné piros arcocskáját. Bizonyosan össze is gyűrné a ruháját, – de a nagylelkű Aranka nem törődnék evvel egy cseppet sem. Megbocsátná neki azért, hogy él.

Azután egy napon Aranka koszorus fővel ül egy asztalnál. Aranka menyasszony, Pista pedig vőfélye. Az örömanya büszkén, boldogan nyugtatja szemét bájos menyasszony leányán és szive egyszerre igen ellágyul. Csudás boldog és fájdalmas érzések hánykódnak benne; úgy tetszik, mintha valami felbolygatná benne a rég elnyugodott emlékeket, a rég elhangzott bölcsődalokat s ki akar ömleni belőle az egész mult. Látja szép leányát gyermekkora és leánykora minden fázisában; azután végig fut deli legényfia multján és – amint a poharak összecsengenek, – csing-ling… hajó érkezik a rejtelmek birodalmából s megjő rajta a kis emigráns is.

Mulik az idő. A nagymama lábainál három unoka játszadozik nagy zajjal. A nagymama kézimunkál és olykor közbeszól:

– No, no, gyerekek, jön a mumus, ha nem lesztek csöndben!

Az unokák elhallgatnak s meghökkenve néznek az ajtóra. Hála istennek, nincs semmi baj, nem nyílik meg az ajtó s a gyerekek csakhamar napirendre térnek a mumus felett. (Hiszen be sem engedné a nagymama, tudják ők azt jól!)

A nagymama pedig mosolyogva nézi az újra meginduló csatarát. Hát ím, egyszerre, csakugyan felnyílik nesztelenül az ajtó és no lám, ki jő be rajta? Egy kis halvány arcú, fáradt vándor, mezítláb, fehér ingecskében. Kissé elfogódva áll meg az ajtóban, mert úgy látszik, nem volt arra elkészülve, hogy az apróságokat itt lelje, és mintha azon tünődnék, ne oldjon-e kereket? De az anyja int neki (mert nyilvánvaló, hogy a kis emigráns a jövevény) s ő fürgén hozzáfut, felmászik az ölébe és gyermeki ártatlanság örökös fényétől övezett fejecskéjét keblére hajtja. Anyja öreg szivéhez szorítja az elveszett gyermeket, aki, mint ő is behunyja szemeit örökre, vissza se jő többé. Soha, soha többé. Beszél, susog vele, megmutogatja neki az unokákat, elmondja, kit hogy hívnak, s milyen kedvesek, ámde azért korántsem olyan jók, mint ő volt. A kis emigráns nagyon büszkének látszik erre a dicséretre.

– Ni, a nagymama elaludt – szólnak az unokák, összevillantva szemüket s felhasználva az alkalmat, mint a fiatal sólymok, kiröppennek a szobából.

A SZALMASZÁL.

– Igen, igen… a főherceghez megyek… Csodálatos, hogy ez csak most jut az eszembe!

Összefonta karjait s egy darabig mereven maga elé bámult.

– Vajjon megismer-e ő fensége? – susogta bátortalanul és szomoruan tette hozzá: Vagy talán nem is akar…

De aztán újra remény szállta meg. Megint felemelte fejét.

– Lehetetlen, hogy egészen elfelejtsen egy régi bajtársat. Nem, nem, bizonyosan emlékszik reám, mint ahogy én emlékszem gyöngéd, fehér arcára és szelid kék szemeire… Minden bizonnyal elfogad és meghallgat. Milyen bárgyú vagyok, hogy csak most gondolok rá!

Sírni és káromkodni szeretett volna egyszerre, hogy ez az ötlet, mely a nyomortól minden bizonnyal megszabadítja, csak most jut az eszébe. Hiszen ez a megoldás oly közel állott hozzá, mint a mesebeli tündér alma: csak a feje fölé kelle nyulnia, hogy leszakassza. Még se látta meg. Éveken át éjjel-nappal azon töprengett, kihez forduljon, aki kétségbeesett helyzetéből kiszabadítsa; de bárhogy törte a fejét, nem jutott senki az eszébe. Vagy akire gondolt, abban csalatkozott.

De kihez is fordult volna? Volt ezredeséhez? Sohasem viselkedett jó szívvel hozzá. Hiszen ha az védelmébe veszi, azért a csekélységért, amit meggondolatlanságában elkövetett, nem fosztották volna meg a tiszti rangtól. De meg különben is mit tehetne az érdekében? Talán küldene tiz forintot. Bajtársait, a könnyelmű, vidám hadnagyokat és főhadnagyokat zaklassa leveleivel, akik lehet, hogy néha még rokonszenvesen gondolnak reá a pezsgő aranyhabjának csillogása s a cigány mámoros muzsikája közben és egyszer-egyszer talán szomoruan össze is néznek, mintha azt kérdenék: Vajjon az a boldogtalan Jenő hol lehet most? Hol? Nem, nem, ne tudják ők meg, hogy hol van ő most; de valószínüleg úgy sem tartanák összeegyeztethetőnek a katonai becsülettel, hogy egy diszkvalifikált tiszt levelére válaszoljanak, pláne, mikor az pénzt kér. Holott részvétet is csak igen kimért adagban mernének küldeni.