Part 7

Hajrá! Az adott jelre megindul a pariparaj. Hátul poroszkál egyedül Marengója hátán mr. Hurchuk. Ujjongva, hahotázva biztatják a pálya mentén a régi ismerősök. De ím… egyszerre elnémul a kacaj, elhal még a szó is… A vén paripa fut… nem fut, valósággal úszik; úszik a légben, a föld fölött, mint egy sötét felhő… lábai alig érik a földet; csak négy hátracsuklott térd látszik… már elérte a lovak csapatját, el is hagyta, még csak egyetlen ló száguld vele egy vonalban, az is elmarad. Mind nagyobb a távolság Marengó és a többi ló közt. A nemes állat percről percre nőni látszik, izmosabb, erősebb, vaskosabb, mintha egyszerre levetette volna a vénséget. A nézők alig térnek magukhoz, már közeledik a célhoz. Már hallatszik súlyos dobogása. Már az emelvény előtt, már a célnál viharzik el sötét alakja, majd megáll…

Nyaka, teste, lábai reszketnek; messzire hallhatóan fújja a lélekzetet; véres habrongyok szakadoznak le szájáról; és fejét lelkesen, kevélyen felemeli. De hirtelen összeesnek a roskatag térdek, a vén paripa lerogy a földre. A porból még egyszer felveti fejét s melléből megrenditő vad nyerités tör elő, mely egyszerre úgy hangzik, mint egy mulató duhaj legény szilaj kurjantása, és mint valami szivetrázó fájdalmas panasz, mely esztendőkön át összegyült mellében és most kiszállt belőle… és hosszas vijjogással tova repült.

Azután erős dobbanással visszahull a ló feje a porba, lassú vonaglás rángásai vonulnak át testén, csöndesen hörög, szájából vér ömlik, s megtörő félszeme mereven szegződik a tribünre, hol égő szinek dús árja kavarog… amelynek mását, százszoros nagyságú képét ki tudja hol, ki tudja hányszor látta.

Száz meg száz ember fogja körül a vén paripát.

– Honnan hozta ezt a lovat? – kiabálnak minden oldalról mr. Hurchukra.

A lovász hallgat, fejét mélyen lehorgasztva.

– Hisz ez valódi versenyló! Ez valahol diadalokat arathatott! Hogy került ide? Ez volt mindig a neve? Hol futott?

– Az Isten tudja!… – suttog az öreg lovász. – Csak úgy véletlenül kerültünk össze, mikor már mind a ketten rongyok voltunk.

RÖPPENŐ ÉVEK.

December 29.

Főfoglalkozásomra nézve kávéházi sakkozó vagyok; mellesleg pedig hivatalnok, még pedig állami. De nem afféle elegáns miniszteri titkár vagy fogalmazó, hanem csak a kezelő személyzetből. A nevem Pimoda Pál. Látnivaló, hogy ilyen névvel csak nagyon kis hivatalt tölthet be az ember. Mint sakkozó pontos s mint hivatalnok hanyag vagyok. Emelkedésre kevés kilátásom van, de azért bízom a lajtorja, a mi kis lajtorjánk igazságos lépcsőiben.

Kollégáim előtt főismertető vonásom, hogy egész életemben csak egyetlen egy asszonnyal keveredtem bizalmas, benső ismeretségbe: a fekete királynéval a rendes sakkpartiek alatt, amiket én mindig a fekete figurákkal játszom. Igaz, nekem is voltak egyéb szerelmeim, de azok mind olyan különösen keletkeztek és végződtek, hogy alig tételezné fel az ember egy Pimoda Pálról, aki a bürokrácia legalsó rétegeiben körmöl és egyetlen strébersége, hogy ellenfelét a sakkasztalnál megverje.

Ah, igen, »voltam én is király Boeotiában«.

Ifjuságom abban telt el, hogy Álomváros leghosszabb utcáit naponta néhányszor végig jártam s e sétáim közben különféle torlaszokat másztam meg, ódivatú szuronyos puskával kezemben és ódivatú katonákkal verekedve. Néha voltam diadalmas hős, néha babérkoszorus mártir. Első szerelmem tárgyát is a nagy forradalomból választottam, a barnabőrű Théroigne kisasszonyt, aki iránt való vonzalmam még akkor se hült meg, mikor Michelet negyedik kötetében igen kompromittáló dolgok sültek ki rá…

Később, mikor Álomváros rombadőlt s félig nyilt szemmel a Való utcáin ődöngtem, közelebb mentem az emberekhez. Akkor egy szinésznőbe voltam szerelmes, – de csak a nézőtérről. Torlaszhősből udvaronccá lettem, mert a szinésznő csak előkelő személyeket játszott, Stuart Máriákat, Medicis Katalinokat, Pompadourokat. Mekkora hanyatlás! Denique szerelmes voltam bele. Esténkint elmentem a szinházba és tele szívtam magam a fenséges nemes arcvonásaival, aranyos szőke hajával, ömleteg édes hangjával és nem ritkán kecses szóbotlásaival. Nappal… nappal verseken törtem a fejemet. De a versírásból nem lett semmi. Amíg az utcán jártam, aranyruhás gondolatok bolyongtak agyamban, de ezeknek az a rossz szokásuk volt, hogy amint hazaértem, nem várták meg, míg leírom őket, hanem azonnal kényelembe helyezték magukat, levetették az aranyköntöst és közönséges kopott kabátot öltöttek magukra. E viszonyom úgy szünt meg, hogy a fenséges egyszer infámis módon játszott. A sansculotte fellázadt bennem s azt mormogta:

– Asszonyom, még egy ilyen hamis hang és ön elveszti leghívebb rabját! Már most is úgy látom, hogy komornájának ragyogóbb szeme van, mint önnek.

Harmadik szerelmem tehát egy szinpadi soubrette lett volna, ha ki nem rekesztenek abból a világból, ahol az ember torlaszokon mászkál, verseket ír, csodás sejtelmek és csodás hóbortok háborgatják. Tudniillik kirekesztettem az álmadozó, aranyos ifjukorból s ettől fogva szürkén, színtelenül folydogáltak el éveim, s mégis oly gyorsan, oly észrevétlenül, mintha nesztelen denevér-szárnyakon repültek volna el fejem felett. Hipp, hopp, vége a tavasznak… hipp, hopp, el készül lobogni immár a nyár is… hipp, hopp, piroslanak már a dércsipte levelek, hinti már szomorú mosolyát a vénasszonyok nyara. S lettem Pimoda Pál kávéházi sakkozó és kishivatalnok. Lakom a harmadik emeleten. Reggel – nem nagyon korán – felkelek, lebotorkázom az utcára s betérek a legelső trafikos boltba, hogy ellássam magamat az egy napra szolgáló burnót-mennyiséggel… Nem. A burnótozáshoz még csak ezután remélek eljutni. Ebben a boltban találok egy anyókát, akin minden oly öreg mint ő maga. Tőle kapom az egy napra való ujságokat.

– Elmegyen-e az ifj’úr a temetésre?

Ezt vagy valami effélét Mayerné kérdi szokott gondbaborult, szomorú hangján.

– Ki halt meg Mayerné asszony?

Mayernénál mindig van raktáron egy sereg halott. Csak éppen azt várja, hogy túladhasson legalább egy-kettőn. Elkezd sopánkodni.

– Jaj, ne is kérdezze. Úgy hull az ember, mint a légy ősszel. Tegnap reggel egy háziúr halt meg a Józsefvárosban, ugyanazon szent nap délután pedig egy generális az omnibuszon. Omnibuszon, lelkem, képzelje csak! Megütötte a guta a konduktor mellett.

– A konduktor mellett? Csodálatos!

– Képzelje, oh Istenem, még egy generálist is megüt a guta, az omnibuszon!

– Szomorú, nagyon szomorú, Mayerné asszony.

Már csak úgy kimenőben hallom Mayerné kárvallott sopánkodását, amivel egy igen sovány, vörös szakállú kőművest búsít, aki egy pakli kapadohányt vásárol, mert csakugyan igaz is, hogy »hát akkor mit várjunk mi szegény emberek, ha még egy generálissal is megtörténhetik ilyesmi«.

Mayerné boltját elhagyva, délutáni két óráig puhafaíróasztalok, rozsdás tollak, kék ívek, rezes orrú vagy májfoltos arcú kollégák, sörtehajú, faggyúzott bajszú hivatalszolgák, ködös, homályos ablaküvegek a társaságom, melyből alig várom, hogy meneküljek. Ha valaki talán kiváncsi arra, milyen lehetett az epedő Tantalus, sziveskedjék megtekinteni e sorok jámbor íróját úgy délutáni egy óra tájban az íróasztala mellett, amint tollát nehézkesen vonszolja végig a kék papiroson és szemei égve merednek a fali óra mutatójára, mely mindig hihetetlen lustán mászik a megváltó 2-es felé.

S amíg tollát vonszolja, nagy forrongás dúl bensejében. Lelke, mint egy Marat, vijjog le a forradalmi szószékről:

– Rab, rab, nyomorult irodamoly!… Törd össze azt a láncot, dobd a sutba azt az acéltollat s menj, menj… lépkedj el büszkén, kevélyen amellett a mindenkinél vörösebb orrú és májfoltosabb arcú zsarnok mellett, aki amott trónol a főnöki íróasztalnál, repülj le a lépcsőn, el az aszfaltos úton, oda, hol a nagy üvegtáblák csillognak, hol száz meg száz cilinder, bajusz, ibrik, pohár nyüzsög össze-vissza s a kék szivarfüstös lég aranyos órákat renget számodra! A szabadság, a függetlenség óráit.

A rab azonban ezt nem fogja megtenni. Egy percre átfut szivén egy hullám az ifjusági álmokból, azokból az édes-bús emlékű, büszke fellengzésekből, melyek a csillagokig emelkedtek; egy perc a torlaszhősből, a gondtalan kövezetkoptatóból, amikből nem maradt semmi; azután szerényen visszavonul a higgadt jelen csigaházába és kegyre, kegyelemre megadja magát a májfoltos zsarnoknak és az óramutatónak.

Igen ám, ha az olyan könnyen menne! Sőt még csak most kezd zúgni körülöttem a kisértés. Hirtelen egy csepp fekete alak lebeg elém s belefú egy ezüst kürtöcskébe. Azután elkezd szónokolni:

– Én, a rendes sakktábla tagja, a fekete futár, követségben jövök hozzád, emberséges férfiu. Azt üzeni az udvar és a sereg, hogy jöjj szaporán, mert már mindenki fogytán van a türelemnek. A parasztok lázongnak, a lovak nyerítnek, – szeretnék már megpróbálni azt az új ugrást, amit ma éjjel fundáltál ki, – a bástyák morognak, a király azzal fenyegetőzik, hogy a falhoz veri a koronáját, ha sokáig késel, a királyné pedig már migrént kapott a türelmetlenségtől és kétségbe ejti sopánkodásaival az egész palotát, illetőleg szekrényt, amelyben lakozunk. Tehát ne késlekedjél!

Ezzel a kis futár újra megzendíti kürtjét s eltünik. Ah, de nyugalmam utolsó maradványát is magával viszi. A toll megáll kezemben; asztal, ablak, kopasz tarkó eltünik előlem s csak őt látom, őt, az én utolsó, de legigazibb szenvedélyemet: a sakktábla fekete nemzetének bájos éjsötét királynéját.

Látom, amint fekete fejecskéjével kacérkodva int felém. Látom, amint felmosolyog rám a kockás tábláról s biztatva susogja fülembe: Előre, barátom! Látom, amint kecsesen lejt, bujkál a tarka mezőn; besiklik dévajan az ellentábor kellő közepébe, pajkosan megkergeti a túlsó király ő felségét, megtépázza egy kicsit a fehér királyné kontyát s fellökve egy pohos ellenséges bástyát, kacagva visszapiruettezik helyére. Ah, nincs ehhez fogható gyönyör a világon!

És mennyi bizalmas titkunk van nekünk! Királynémnak és nekem. Mennyi ravasz csínyt gondolunk ki s hajtunk végre azokon a nyájas délutánokon, mikor összekerülünk! Mennyi kaland! Hányszor dobogtatja meg szivünket valami veszedelmes lépés! Igen, mert ő is izgatott ám. Ne higyje senki, hogy a sakkfigura nem érez. Bizonyosan tudom, hogy ő is ismeri a lépés súlyát s velem együtt érzi át a kockázat édes borzalmait. Aggodalmasan tipeg a veszélyes kocka-úton; csöndesen meghúzódik valami zugocskában; néha álnokul átpislant hozzám, mintha azt mondaná: »eddig sikerült a kaland«; majd ijedten integet, ha valahonnan vész tornyosul; aztán az alkalmas percben előront, szétüt az ellenségben s oly büszkén foglalja el diadala helyét, mint az alkonyi árnyék a lebukott napét. Hiszen úgyis az éj gyermeke fekete fejecskéjével s ruházatával.

S én büszkén… nem, nem, ez a szó hideg; igazi szerelemmel nyugtatom rajta szemeimet s mellette elhomályosul minden eddigi szenvedélyem: Théroigne kisasszony, Stuart Mária, meg a kis soubrette. Neki áldozom délutánjaimat, gyakran estéimet, sőt néha éjjeimet; s mikor végül az édes kicsike aludni tér udvarával s a skatulya teteje ráborul fekhelyére, vele tépelődve baktatok vissza a harmadik emeletre, a kis hónapos szobába, hol még sokáig pitteg-pattog körülöttem a mult órák izgató emlékezete. Képzeletem újra meg újra visszavisz az elhagyott kockás táblához; újra meg újra elém varázsolja az izgalmas helyzeteket; futtatja a futárt, szökteti a lovat, királynémat pedig hirtelen megnöveszti, ad neki testet, lelket, vakító szemet, ingó termetet, s átviszi oda, ahonnan származott, az Ezeregy-éj birodalmába, a hattyuszakállú sah oldala mellé, hárfák pengése, költők epedése közé, mitsem törődve azzal, hogy holnap a szegény marqueurnek egyenesen Perzsiába kell fáradnia, hogy ő felségét haza hozza a rendes játszmához.

… Ah, de a mutató a 2-eshez ért. Tantalus gyötrelmei véget értek, s a hihetetlen gyorsasággal bekapott ebéd után menten ott ül a sakkasztal mellett, amelynél már morogva várja a hűséges partner, aki épp oly szerelmes a sakkfigurák fehér felekezetébe, mint ő a feketébe.

De különös… Ma furcsa előérzetem volt. Éreztem, hogy ma nem mindennapi dolog fog történni velem; izgatott, figyelmetlen voltam és – akár hiszik, akár nem – a fekete királyné is osztozott hangulatomban. Egész délután nagyon szomorú volt. Búsan, kissé durcásan állt helyén s csak immel-ámmal, nehézkesen engedte tolatni magát a húzásnál. Egyszer-kétszer rossz helyre is tévedt, sőt – amit azelőtt sohasem tett – el hagyta fogatni magát egy paraszttól. Egy szimplex paraszttól! Mikor pedig úgy esti tíz óra tájban abbahagytuk a játékot, a pincér ujjai közt, ki a szekrénykébe hányta a sakksereget, még egyszer felemelkedett s fejecskéjével oly szomoruan intett felém búcsut, mintha azt mondaná:

– Jó éjt, jó éjt… sohasem látjuk többé egymást!

Hideg éji levegő érintette künn arcomat. A magas, sötét űrből súlytalan ezüstszikrák hulltak alá, bár nem havazott s az égbolton háborítlanul világítottak át egymásnak a csillagok. Mégis egyre omlott alá a légből az ezüstfelleg, ragyogva, szikrázva s csodásan kápráztatva a szemet… mintha Tündérországban járna az ember.

Magam, mint rendesen, most is a lefolyt sakkjátszmában kérődztem. Az igazi, a hivatott sakkjátékos mindig kombinál. Minden vesztett partiját újra meg újra eljátsza fejében s nem nyugszik, míg a dönthetlen húzásokat fel nem fedezi. De ma sehogy sem ment a kombinálás. Minduntalan szétszaggatta a csataláncot a durcás királyné, ki vállát vonogatva duzzogott:

– Hagyjon békén! Maga úgy se jő vissza többé a sakkasztalhoz.

– Hm, de miért? Mi okozná ezt a hirtelen változást? E sejtelmeken töprengtem akkor is, mikor a lépcsőkön botorkáztam fel s egyszerre meglepetve álltam meg.

A lépcsőház oszlopa mellett egy karcsú női alak állt, félig meggörnyedve, fejét mélyen áthajtva a korláton, mely alatt a három emeletnyi mélység tátongott. Háttal állt hozzám s gyöngéd, vékonyka vállaiból ítélve, melyek lassan követni látszottak a lefelé csüggő szöszke fejet, félig még gyermekleányka lehetett. Valami olyan tizenhat éves. Néha összerezzentek vállai, mintha zokogna, azután hirtelen megmozdult egész alakja, mintha át akarná vetni magát a korláton.

Egy pillanat alatt mellette termettem és átkapva derekát, visszarántottam a veszedelmes helyről. Egy rövid másodpercre karjaimban nyugodott nyulánk alakja… És mintha valami illat dőlne vállamra. És mintha valami mámor agyamra. A leányka felsikoltott és – mi tűrés, tagadás – a tíz körmével oly alaposan beleragaszkodott a hajamba, amilyet az ember alig várna ilyen, a világgal leszámolt hölgyecskétől.

– Mit akart tenni? – lihegtem szinte magamon kívül.

A leányka egy jaguárhoz illő szökkenéssel kitépte magát karjaimból. Csak az egyik keze maradt kezemben. Parányi puha kis keze. Ő maga úgy állt előttem, mint egy kigyulladt lobogó szövétnek. Arca, amint azonnal láttam, igen csinos kis arca, cseresznyepiros volt a dühtől; szemei úgy villogtak mint a vadmacskáé; s aranyszöszke haja, melyet csak igen kis részben fedett el egy kacér fekete kalap, mintha együtt lángolna a gázfényben a haragos kis teremtéssel. Folyton kisérleteket tett keze kiszabadítására.

– Bocsásson el! – tört elő végre a szó remegő ajkai közül.

– Mit akart tenni? – ismételtem szinte hangtalanul.

– Bocsássa el a kezemet! – sziszegte felelet helyett.

– Azt nem teszem.

Egy egész felhő zöld szikra hullott rám fenyegetőleg a jelenleg még meghatározhatlan színű szemekből.

– Tüstént megharapom!

– Az már más. Akkor bizony inkább eleresztem. Hanem előbb fogadja meg, hogy…

Kérdőleg tekintett rám, és egy pár mélységes szem kékesszürkesége ragyogott ki a haragos felhők alul. Kékesszürke, mint a holdsugaras tó.

– Mit?

Zavarba jöttem. Nem tudtam, mint fejezzem ki azt a gyanut, amellyel jelenlétét összekötöttem.

– Hogy a harmadik emeletről… csak a lépcsőn megy le.

Durcásan elfordult, s úgy látszik, egy darabig még ingadozott a harapás és az igéret közt. Azután teljesen nyilt, de igen szomorú arccal fordult vissza:

– Hát ki mondta magának, hogy… hogy más úton akartam lemenni?

– Hiszen már csaknem rajta volt azon az undok úton!

A leányka oly sötéten, oly kétségbeesetten nézett maga elé. Vigasztalan, komor hangon mondá:

– Miért is nem engedett tovább rajta!

Igen komoly arcot vágtam.

– Ha így beszél, sohasem bocsátom el a kezét. Nos, igéri-e vagy nem?

– Igérem.

– Nagyon jól van. (A kezecske eltűnt egy karmantyúban, amit a kicsike nem felejtett el magával hozni a szomorú, de hideg útra.) És most… igen, lássuk csak, most mit teszünk?

– Mit? Hát hazamegyek.

– Igaz. Hol lakik?

– Azt nem mondom meg. Mire való is lenne?

– Hogy hazakísérjem.

– Nem, nem… nem szabad… egyedül megyek.

– Ne ellenkezzék. Mit gondol, éjjel, egyedül nem mehet az utcán egy fiatal leány! Hiszen a házmester is végignézné nagyon, mikor a kaput kinyitja.

Az utóbbi érv hatott. Arra, hogy az utcán egyedül menjen végig, még dacosan rázta meg a fejét, mintha azt mondaná: »én, aki felmentem a harmadik emeletre, nem félek senkitől a világon«; de arra a kilátásra, hogy a házmester nagyon végignézné, megjuhászodott. Szép csöndesen elfogadta kíséretemet.

Lassan lépegettünk egymás mellett. Néha lopva végig tekintettem csinos alakján, mely nekem, aki addig a női nemből csak az egy sakkirálynéval ismerkedtem meg közelebbről, elragadónak tetszett. Minden oly tökéletes volt rajta!

A légből még egyre hullt az ezüstfelhő. Az egész világ csillogott-villogott. Egy-egy szilánk rátapadt a leányka kalapja alól kiduzzadó hajszálakra s ott szikrázott merészen fehér homlokán. Mindez csak növelte elragadtatásomat. Mikor pedig arra gondoltam, hogy én tartottam meg ezt a szép teremtést az életnek, a gyönyör borzalma futott végig tagjaimon. Úgy tetszett, hogy valami jogot szereztem hozzá.

A leányka alighanem kitalálta gondolataimat, mert egyszerre megszólalt kissé negédesen:

– Nagyon messze voltam ám még »attól az úttól!«

– Messze? – mormogtam sajnálkozva.

– Igen bizony. A jóakarat ugyan megvolt, hanem a bátorság, az hiányzott. Tudja, mikor ott fenn van az ember, azután lenéz… brr… Odalenn a kövek és a sár… meg a piszkos papirdarabok… És ma három házban is megpróbáltam és sehol sem sikerült.

– Háromban?

– Igen. A harmadikban még azt is megvártam, amíg becsukja a házmester a kaput, csakhogy ki ne mehessek többé… De azért nem ment, nem ment. Ha maga nem jön, talán reggelig ott kuksulok a korlátfán. De köszönöm, amiért elkísért, én már itthon vagyok.

Egy földszintes házacska elé értünk. A leány kivette zsebéből a kapukulcsot.

– Megálljon egy percre. Hát azt ne tudjam meg soha, miért akart azon a korlátfán átugrani?

Gondolkozott, egyszer-kétszer rám nézett, azután halkan felelt:

– De igen. Majd egyszer elmondok mindent. Azt akarom, hogy maga ne gondoljon rosszat rólam.

– Mikor?

– Majd egyszer, egyszer. Most sietek, mert enyéim már bizonyosan türelmetlenkednek elmaradásomon. (Egy ugrással benn termett a kapu alatt.)

– Legalább a nevét!

– Liza… suttogta vissza.

December 30.

– Az én történetem igen egyszerű, – kezdé Liza… Mert találkoztunk hamarabb mint hittük volna. A fekete királynénak igaza volt. Tantalussal tíz év óta most történt meg először, hogy a két órát nem várta oly türelmetlenül s nem rohant a sakkasztalhoz. Sőt mi több, valami otthoniasságot kezdett tapasztalni a hivatalban. Az ablaküvegek mintha tisztábbak lennének, a tollak ragyogóan fényesek, a kollégák arca derült, tekintetük barátságos, sőt mintha a főnök arcáról is lemosott volna a mult éj néhány májfoltot s orrának szine a vörösrézből a sárgarézbe szelidült volna.

És íme, milyen könnyen fut a toll a kék íven! Mintha apró kerekeken gördülne tova kezem. A hátralék varázslatos gyorsan apad asztalomon s valami fiatalos kedv pezsdül ereimben. Úgy tetszik, mintha egyszerre kitörtem volna a régi kerékvágásból s új, szebb mesgyén ballagok dagadó munkakedvvel.

– Az én történetem igen egyszerű… – zeng a Liza kedves hangja felém.

Alig vettem észre, hogy a hivatali időnek vége s én megint ott csatangoltam az utcákon össze-vissza, mint egykor, süldő legény koromban. Gyönyörű téli nap volt. Mint azok a régiek. Az utca moraja andalítóan zúgott körülöttem. Mint hajdan, gondatlan sétáim alatt. Egy percre ugyan mintha átzengene a kerékzörgésen a kis fekete futár kürtjének hívó szózata, de hangját elnyomja az igazi élet zaja. Megyek a nyüzsgő csoportokkal, de nem álomképeket kergetve, mint egykor, hanem egy igazi, valóságos emberi lényt keresve, kékesszürke szemmel, aranyszőke hajjal és kacér kalappal fején. És meg is találtam.

– Nem hall valami különöset, az én történetem igen egyszerű – szólt Liza, mikor bolyongva, csevegve s már baráti bizalmassággal egymás mellett haladtunk az utcán. – Mi hatan vagyunk testvérek, de csak Katica meg én vagyunk nagyok, a többi mind kicsike még. Katica köztünk a legöregebb. Mikor szegény édes anyánk három esztendeje meghalt, Katicára maradtunk mindnyájan, mert apám olyan álmodozó-féle. Tudja-e, hogy mi az? Nyáron egész nap lepkéket fogdos a Rákoson és a budai hegyekben a lepkegyüjteménye számára, télen pedig behúzódik egy kuckóba és nagy vaskos könyveket olvas. Szegény apus! Azok a csúf szomszédok egyre nyelvelik, hogy a gyerekei nyakán él, hogy nem keres semmit, ami igaz is; de ha látná, milyen boldog, mikor egy szép lepkét fogott, ha hallaná, mennyi mindenfélét beszél össze-vissza erről a fogásról, maga sem haragudnék rája! Nem, nem lehet haragudni rá, olyan kedves, olyan gyöngéd, alig hallani a szavát napestig… Mikor édes anyánk halála után Katica lett a mi »kis mamánk« (mert így hívjuk mindnyájan), tüstént nagy tervei voltak velünk. Azt mondta, te Liza, belőled művésznő lesz, Károlyból orvos, Lajoskából ügyvéd, Tinire és Izára nézve egy időre felfüggesztette végleges határozatát, mert olyan kicsik voltak, hogy alig látszottak ki a porból. Mikor aztán ily szépen ki voltak osztva a szerepek, engem beadott egy énekesnőhöz éneket tanulni (mert elhitette magával, hogy tüneményes hangom van), Károlykát, az orvost, pedig a gimnáziumba. És hogy bennünket taníttathasson, meg kenyeret is adhasson, bement a gyárba.

Egy kicsit elhallgatott és hosszú pilláin könnycseppek csillantak meg.

– Bement a gyárba – ismételte szomoruan. – Mikor bement, olyan szép volt mint egy királyné és olyan ragyogó mint a hajnal. És mi lett belőle! Amíg én ott annál az énekesnőnél énekeltem és gondatlanul kacagtam, mulattam szeleverdi társnőimmel, Katica egész nap porcellánvázákra, majolikaedényekre festegetett, abban a rideg, undok gyárban. Oh, mily gonosz voltam teljes életemben! Hányszor engedtem, hogy felcicomázzon, mint egy grófkisasszonyt, pedig jól láttam, hogy ilyenkor pár hétig mindig később jő haza és a kék karikák megszélesednek szemei alatt. Nem, nem, semmit nem láttam! Nem láttam folyton halványuló arcát, nem megnyúlt állát, nem összeeső mellét, sovány kezeit, még a köhécselését sem hallottam, s csak akkor ébredtem fel szívtelen közönyömből, mikor már ott feküdt az ágyon s nem tudott mozdulni. Oh, hogy téptem le akkor magamról a grófi cifraságokat; oh, hogy dobtam a sutba a megúnt zenedarabokat; oh, hogy öntöztem könnyeimmel én kis mártir mamácskám erőtlen kezeit, aki feláldozta magát értem! Hogy szerettem volna meghalni lábainál, hogy megbűnhődjem szívtelenségemért!