Part 6

A gyermek bejött s megállt előttem, még mindig azzal az elfogulatlan, bátor magatartással, mint először. A lámpa rávilágított. Valóban az érett hang nem illett ehhez a szegény, gyámoltalan, törékeny alakhoz. Lenszőke, gondozatlan haja, színtelen, sovány kis arca, szánalmas, vézna tagjai, kopott perkál-ruhácskája, az idomtalan, bizonyára öregebb emberről lekerült nagy cipői, mind a kis oktondi csavargót gyaníttatták; hanem fáradt, bús kifejezésű kék szemei és öntudatos, komoly viselkedése mást mondtak.

– Mért szöktél meg hazulról Anna?

– Oh, kérem, higyje el, sokáig tűrtem, de ma – már nem birtam tovább.

– No lám. Hát ki bántott?

– Az édes apa.

A leány elhallgatott. Az igaz, nem is kellett többet beszélnie. Egy nagy daganat a homlokán, amit eddig nem vettem észre, eléggé beszélt helyette. Azután – ez is most tűnt csak fel – sántított. Nem úgy mint a bénák, hanem mint akinek minden tagja össze van törve. Ezt is kétségkívül az édes apának köszönhette.

– Többen vagytok testvérek?

– Négyen vagyunk most, de azelőtt hatan voltunk.

– Két testvéred meghalt, szegény kis Anna?

Oly kevés volt e néhány közönséges részvevő szóban, de a lányka mégis szívig ható, hálás, megindult tekintettel nézett rám értük.

– Igen, azok meghaltak. De először a mama halt meg. Apát akkor becsukták áristomba valamiért. Azután a Julcsa halt meg, aki legöregebb volt köztünk. Az emberek akkor is bejöttek hozzánk és nagyon lármáztak apával; de apa erősebb volt náluk és kidobta az embereket. Akkor bezárta az ajtót és azt mondta nekünk, aki egy kukkot mer szólni róla valahol, azt tüstént agyonlövi. Hallgattunk is ám. Azután a Kata halt meg. Mikor nagyon beteg volt a szegény Kata, oda hívott az ágyához és azt mondta: Anna, én meghalok; most már te vagy a legöregebb. Vigyázz, kis Annácskám, a gyerekekre. Ha apa este hazajön, először bujjatok el és csak akkor jöjjetek ki, mikor lefeküdt. Ha a Pista éjjel sírni kezd, meséld el neki a kis kacsát, aki a fekete tóban fürdik, vagy a jávorfácskát, furulyácskát; attól elalszik; de a száját fogd be, mert ha apa felébred, agyonüti. Reggel mosdasd meg őket; fésüld meg a hajukat; este altasd el a szegényeket; reggel menjetek el a majorosnéhoz, az ad egy kis tejet; délben menjetek a pékhez, attól kaptok egy kis kenyérkét; – mondjátok, hogy az Isten fizesse meg. Cipőt is adnak a jó emberek. Hanem a Lajcsinak mondd meg, hogy a fecskéket ne bántsa, mert akkor megharagszik rátok az Isten. – Ezt mondta a Kata, mikor meghalt, mert az nagyon okos leány volt.

– Hány éves volt akkor a Katátok?

– Oh, az már nagyon idős volt. Nyolc esztendős.

Az igaz, nagyon öreg volt kiszenvedésekor a szegény Kata. Mosolyognom kellett a gyermekek örökös tervszerű védekezésén az apa ellenében. Hasonlított ez a gyámoltalan bogarak, hernyók sztratégiájához, a nekik rettentő madárszörnyek ellen. Szegény bogarak! Fájdalmas, elvénült alakja ennek a gyermeknek azt bizonyította, hogy nem mindig sikerült a sztratégia.

– Azóta te viseled a gondjukat a gyerekeknek?

– Igen, már egy esztendeje vagyok a legöregebb. Lajcsi még csak hat esztendős, Mariska csak négy, Pista pedig három. Én már majdnem olyan öreg vagyok mint Kata volt.

Ezt különös büszkeséggel mondta a kis bujdosó. Beszédessé lett, csevegni kezdett. Egészen oly beszédessé mint az asszonyok, mikor apró házi dolgaikról beszélnek. Szaporán felelt arra a kérdésemre, mivel töltötték a napot?

– Reggel korán felkeltettem a gyerekeket, felöltöztettem őket. Pistát a hátamra vettem, Marcsát a szoknyámhoz varrtam, hogy el ne maradjon. A Lajcsival nem bírtam, mert az úgy ugrált mint egy kis csikó. És elmentünk messzire a tehenesnéhez. Ott van az istállóban öt tehén, akik mindjárt elkezdtek bőgni, mikor megláttak bennünket, úgy ismertek már. Oda ültünk mind a négyen az ajtóküszöbre. A tehenes bácsi mindig ránk kiáltott: hej, éhes verebek, rixum, rexum, takarodtok innen! De nem haragudott, mert a fejés után mindig hagyott egy kis tejet a sajtárban és azt mondta: No, babszemjankók, egy, kettő, igyatok! Hé, az volt a jó, az volt az öröm! A tehenes bácsi is nevetett rajtunk és a bajszát pödörte. Délben elmentünk a pékhez. Ott van a kapuban egy nagy kutya, Sajónak hívják. Az nem ereszt más népeket az udvarba, csak minket. Ránk nem haragszik a Sajó, mert tudja, hogy szegények vagyunk. Ott a pékházban van nekünk két pártfogónk, a Dani úrfi, – tetszik tudni, az a fehér sipkás fiú, aki perecekkel sétál a Városligetben – és a szakácsné asszonyság, a Léni néni, aki a péklegényeknek főz. A Dani úrfi mindig hozott ki nekünk cipódarabot vagy törött perecet, a Léni néni pedig ételmaradékot. Néha együtt ebédeltünk a Sajóval és még el is kísért egy darabra, mikor elmentünk. Sokat járkáltunk a mezőn is. Néha oláhok jöttek az Angyalföldre, ahol mi lakunk és medvét táncoltattak; akkor nagy nevetség volt, a gyerekek mindig a medvét akarták nézni és enni se kivánkoztak. Azután, mikor már elég volt a szaladgálásból, hazamentünk, lefektettem a gyerekeket és elaltattam őket. Éjjel nagyon féltünk. Otthon mindig féltünk. De vannak az égen olyan kis csillagok, amik vigyáznak ránk, mikor alszunk. Egy szomszéd asszony azt mondta nekünk, hogy azok az Istenke szemei.

– Hát apátok nem ment mindennap haza? – kérdeztem.

– Oh, sokszor egy hétig se jött haza, de mikor aztán hazajött, mindig nagyon haragos volt. Mindent összetört és mindjárt azt kiáltotta: hej, gyerekek, ide veletek, most már kitekerem a nyakatokat! Mink összebujtunk a konyhában és nem mertünk bemenni. De ha apa nagyon parancsolta, hogy menjünk be, akkor csak én magam mentem a szobába. Azt gondoltam, no, most végem van. Apa rám nézett, nevetett és azt mondta: megijedtél, úgy-e, égetni való? A kicsik pedig a konyhában sírtak keservesen, mert azt hitték, apa kitekeri a nyakamat. Hej, volt nevetés, lárma, öröm, mikor kimentem. De ekkor meg ez a baj, mert apa kijött és nagy bottal csendet csinált. Hé, de volt is ám csend! Azt is hallottuk, hogyan muzsikáltak az egerek a lyukban. Mikor apa nem jött haza, nagy mulatság, ugrándozás volt a szobában. Télen, mikor fáztunk, én meséltem a gyermekeknek, úgy amint a Kata mondta, hogy elaludjanak. De ha a Pista nagyon éhes volt, akkor nem volt neki elég a kis kacsa meg a jávorfácska. A gyermek még nagyon ostoba. Több kellett neki.

Itt megállapodott s elfogódottan, tétovázva nézett rám, mintegy ezt kérdezve szép szerényen, szabad-e neki tovább is beszélnie ezekről a dolgokról? Úgy látszik, azt olvasta le az arcomról, hogy kiváncsi vagyok arra, mit kivánt még a telhetetlen Pista, mert újra belefogott a mesemondás kissé énekes hangján:

– Akkor meséltem a négy szegény gyermekről, akik elmentek vándorolni; mentek, mendegéltek, egy sötét erdőben eltévedtek és majd meghaltak éhen. Egyszer csak jön elibük egy angyal, akinek nagy, aranyos szárnyai vannak, a derekára fehér kötény van kötve és a kezében főzőkanál. Azt mondja, Isten hozta, vándorok, tessék beljebb kerülni, ebbe a kis kunyhóba, éppen most készítettem jó ebédet, fel is van terítve, egyenek, igyanak, amit szemük, szájuk kiván, tessék, tessék helyet foglalni! A vándorok, esznek, isznak; asztal felett összesúgnak, ki lehet az angyal? De nem kérdhetik meg tőle, mert a mennyországban harangoztak és az angyal eltűnt. Eddig van. Lajcsi meg Marcsa azonnal kitalálták, hogy az az angyal nem lehet más mint a mi Katánk. Azután elmeséltem nekik a farkast, aki meg akarta enni a gyermekeket. Nagy foga van neki és egyre azt kiabálja: gyereket keresek, a Pista gyereket keresem! A Pista sír, el akar szaladni, de nem lehet, háta mögött a farkas. Egyszerre kiszalad a bokorból egy leány: négy fél dióhéjat tesz a farkas útjába, amikben szurok van; a farkas jön, hopp, belelép a dióhéjakba. Farkas bácsi bosszankodik, mert a dióhéjban nem tud jól szaladni, a Pistát nem bírja megfogni, oda a jó pecsenye. A gyerekek nevettek a farkason és azt kiáltották, hogy az az okos leány is, aki a dióhéjat hozta, a Kata volt. A Pista is örült, hogy nem birta utolérni a farkas és most már elaludt. Mind örültünk, nevettünk a farkason, susogtunk a Katáról, szépen elaludtunk. Úgy ám!

A lányka arcán álmadozó, édes mosoly futott át a mesékre, melyet valószínüleg ő maga talált ki. Hosszan fellélekzett és elhallgatott. Azt kérdeztem tőle, hát ma miért hagyta el a gyerekeket? Erre elkomolyodott, fejét lehajtotta.

– A multkor bejöttem a városba, – mondotta lassan. – Oh, milyen szép itt minden! A boltok tele vannak bábuval, cukorral, gyertyával… mennyi szép kocsit láttam! Úgy szerettem volna örökre itt maradni. Láttam egy olyan leányt is, amilyen én vagyok, aki kis gyermeket vezetett, napernyőt tartott a kezében, gyönyörű ruhája volt és úgy nevetett! Meg is kérdeztem tőle, kitől kapta azt a szép napernyőt meg azt a ruhát. Azt mondta, a ruhát az asszonytól kapta, a napernyő a kis gyermeké, ő pedig annak a dajkája. Olyan szomorú lettem erre. Úgy szerettem volna én olyan dajka lenni, mint a szép ruhás leány! Azóta mindig szomorú voltam. Csak jártam, jártam, a gyerekekkel, se nem ittam, se nem ettem, azt hittem, meg kell halnom. Már most nem birtam tovább, bejöttem a városba.

A lányka szivét határozott nagyravágyás szállta meg. Dajka akar lenni. Gondoltam, nem lesz nehéz beszerezni gyermekek mellé. Azért megnyugtattam.

– Jól van, Anna, van egy ismerősöm, aki éppen most keres ilyen kis lányt, mint te vagy. Most eredj aludni. Feküdj le künn a divánra.

Nemsokára már hallatszott szaggatott pihegése.

Kora reggel előttem állt a kis szökevény. A batyú megint a kezében volt, mintha útra készen lenne. Szemei vörösek voltak a sírástól; kissé most is lihegett a zokogástól. Alighanem egész éjszaka sírt.

– Ni, hát hova készülsz ilyen korán? – szóltam rá meglepetve.

– Elmegyek haza, – felelt halk, megreszkető hangon. – Nem bírok… Vissza kell mennem… mit csinálnak ők nélkülem?… Egész éjszaka hallottam a Pista sírását… Ki öltözteti fel őket most? Ki fésüli meg a szegényeket?

– Hát attól nem félsz, hogy nagyon megver apád, mert elszöktél?

– Most már nem bánom. Most már verhet!

Nyugodtan tekintett fel szemeivel. Sápadt kis arcán ott látszott jövendő rémülete, de még inkább kis lelke gondja, szeretete. Megköszönte a szállást, csöndesen megfordult s ment oda, hova szive ellenállhatatlan kötelességérzete vonta. Ment bátran, elszántan, tétovázás nélkül, a piros kendőbe kötött batyut kezében tartva.

MARENGO.

Marengó, büszke nevéhez éppen nem méltón, munkás, teherszállító ló volt. Hűségesen szállította évek óta a bútorokat, lévén az ő gazdája bútorkereskedő. Csontos, magas állat volt, sötét pej: vén, roskatag és bozontos, mint az alföldi csárda. Lábai pókosak, egyik szemére vak, az oldalbordái kidülledtek, tomporán hosszú, mély fakó nyomot horzsolt a kötőfék. Sántított, mint egy nyugalmazott báli vezértáncos és pedig hol az első lába valamelyikén, hol a hátsón, aszerint, amint a pók sajogni kezdett rajtuk; hörgött, köhögött húzás közben, mint egy fürdővendég, mélyen, szakadozottan, gyötrelmesen. A feje – csodálatos! – az a szegény, félig világtalan nagy fej, az a mindig lecsüggő borzas, keféletlen bús fej elütött többi sorsosának bárgyú formájától. Csinos, szabályos idomok, régi szépség helyes vonásai ködlöttek a szikár, ideges, hosszúkás fején s a megmaradt egyetlen szeme sajátságos értelemmel csillogott elő csontos homloka alól.

Marengót ismerte a városban minden gyerek. Fenhéjázó neve miatt, melyről senki sem tudta, hogy ragadhatott rá, olyan általános bűnbak, mindenki vesszőparipája volt; s ha végigdöcögött a bútorokkal az utcákon, keservesen fujtatva öreg tüdejével, bizonyos közös derültség kapta el az emberetek. A szó teljes értelmében népszerű volt s a kisvárosi élcelők sohasem mulasztották el, amint meglátták, hogy meg ne csipkedjék avval az attikai sóval, mely feles mennyiségben van raktározva náluk. A legtöbb élc ugyan abban nyilvánult, hogy végig húztak a Marengó hátán; de ennek a hatása frenetikus volt. Minden ember lelkéből kacagott rajta.

Tulajdonképpen a szórakozások kiapadhatlan forrása volt Marengóra nézve egy-egy út a bútorraktártól a célig. Minden ember barátságosan nógatta útközben a szorgalmasabb haladásra; a víg bérkocsisok robogtukban pártfogó ostorsuhintással biztatták; az ifju nemzedék hógolyóval, nyáron, egyéb hián, görönggyel bombázta; nem egyszer tüzes taplót dugtak titkon a fülébe; – szóval általános volt az érdeklődés és rokonszenv Marengó iránt.

A hálátlan Marengó azonban fel sem vette a jóakaró kedveskedéseket. Élc, ostor, bomba hatástalanul pattant le az ő bőréről; még a tüzes taplót is elhordta békén a fülében, amíg az ott magától ki nem hamvadt s a világért se szaporázta lépteit. Sőt, mi több, figyelmesebb szemlélők azt is észrevették, hogy Marengó lópofáján ilyenkor mindig bizonyos gúny kifejezése ömlik el, mintha jóízüen nevetne magában az emberek hasztalan igyekezetén.

Igaz, hogy az a terű, amelyet Marengónak naponta a vasúthoz kelle vonszolnia, pogány módon nehéz volt. Igaz, hogy a pókos lábai láthatólag roskadoztak vonszolásában a szekérnek és nem egyszer szakadt ki a jámbor állat melléből kínos, éktelen hörgés, szinte azt lehetett hinni, kiadja tüstént a páráját. Igaz, hogy silány szalmakosztra volt fogva és hajnaltól napestig húzta inaszakadtából, becsületes munkás módjára a társzekeret. És ennélfogva nem rajta mult, hanem öreg csontjain és az emberek könyörtelenségén, hogy gyorsabban nem szedegethette lábait.

De ha Marengó nem is nevetett az emberek hasztalan fondorlatain, tevé azt teljes mértékben mr. John Hurchuk, a kocsis, aki nem kevésbbé volt népszerű a lovánál. Tulajdonképpen Hörcsök Jánosnak hívták; de egyszer valamikor felcsapott jockeynak és akkor angolosan írta a nevét: azóta megmaradt »Hurchuknak«. Mr. Hurchuk igazi angol flegmával ült a szekér elején és nyugalmasan mosolygott a sok incselkedésen, amelyen útközben átestek. Kocsis és ló egyformán vén, bozontos, viharverte volt. Egymáshoz illettek. Marengó néha hátrahajtotta a fejét és a fél szemét rajtcsillogtatta hűséges társán. Mr. Hurchuk nem késett a barátságos megemlékezésre valami gyöngéd, kocsisi duruzslással felelni: »gyű te, nohó, hé.« És haladtak.

* *

Egy ízben olyan esemény történt a mi városkánkban, amelyről teljes joggal imitálhatta a helyi lap I. Napoleont e büszke szavakban: »Az évezredek és a Bagolykő bámulva tekintenek le reánk.« T. i. lóversenyt rendeztünk s ilyet még itt csakugyan nem láttak se az évezredek, se a vén Bagolykő, mely becsületes öreg váromladék minőségében regényeskedik határunkban.

Az igazat megvallva, nekünk soh’sem jutott volna eszünkbe ily módon ingerelni az időket és a Bagolykövet bámulatra, ha – mint lapunk szellemesen mondá – »Karthágó veszedelmes konkurrenciája tettre nem serkenti a helyi Scipiókat.«

Karthágó a szomszéd Marosvár volt, ahol ez időtájt nagy rablógyilkosság történt. Marosvárt ez egyszerre kiemelte a feledés homályából, mert a pesti lapok napról-napra óriási tudósításokat hoztak a »marosvári vérfürdőről«. Eleinte mi is érthető izgalommal olvastuk a részleteket, – derék és erényes rendőrkapitányunk némi kárörömmel is, – de később megsokaltuk a dolgot.

Marosvár és mindig Marosvár! A lapok már nemcsak azt írták, mit csinál, merre jár, mit sejt a marosvári rendőrség, hanem nagy ismertetéseket kezdtek közölni Marosvár múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

S minél nagyobb fénnyel emelkedett ki Marosvár az éjből, mi ezzel arányosan sülyedtünk a legfeketébb homályba.

Titkos elégületlenség kezdett falaink közt terjedezni. Kivált mikor a szép Basarczyné, akit az ura Bácskából, tehát viharosabb tájról hozott csöndes városunkba, gúnyosan a helyi gavallérok szemébe vágta:

– No, mondhatom, ez a maguk fészke ugyancsak unalmas. Mindenütt történik valami… csak maguk alszanak.

Ez a lesujtó kritika arról a cseresznyeajkról, azok közül a csodásan ragyogó fehér fogsorok közül, megsemmisítően hatott ránk.

Rettenetes volt elgondolni, hogy a szép menyecske, akibe titkon mind szerelmesek voltunk, unatkozik városunk falai között és Marosvárra vágyik, ahol mégis történik valami, – habár rablógyilkosság.

– Persze, persze… a mi rendőrségünk! – mondogattuk fitymálóan, mert eszünkbe jutott, hogy Pesten is a rendőrséget szidják az emberek, ha unatkoznak.

– De uraim! – védekezett derék rendőrkapitányunk, csak nem hozhatok önöknek ide rablógyilkosokat?

– De elfoghatná a marosváriakat! Hadd hallaná a világ, hogy mi is élünk, mi sem alszunk. (Ez a Basarczyné szavainak hatása alatt mondatott.)

Még ez sem volt elég. A következő héten a »Marosvári Tárogató« azt indítványozta, hogy minekutána nálunk nem történik semmi, ő náluk még rablógyilkosság is, ennélfogva el kell venni tőlünk a járásbíróságot, ahol nincs semmi értelme és áttenni hozzájuk, ahova a gyakorlati élet utalja.

Erre aztán megmozdultak nálunk még a kövek is. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy tenni kell valamit, amivel ellensúlyozzuk Marosvár dicsőségét és magunkra vonjuk a figyelmet. Igy pattant ki a lóverseny eszméje, mely egyszerre meghódított mindenkit.

Városkánkra nem lehetett ráismerni. Forrt, lángolt és fenekestül felfordult. Nagy reformerünk, a gyógyszerész a verseny előtt már hónapokkal jockey-sipkában, trikónadrágban és angol czizmában járt; egy nyugalmazott huszárkapitány mindennap őrült galoppban átvágtatott az utcákon, hogy a lóverseny előre vesse árnyékát; a kaszinóban éjjel-nappal gyűlések tartattak; tömérdek bizottság alakult, mely mind sürgött, forgott, és »a gőz és villám századának magaslatán állott« (helyi lapunk mondása); a város mellett egy nagy réten köralakú versenypályát készítettek, tribünöket emeltek… Versenyző is tömérdek jelentkezett. Akinek csak lova volt, az mind futtatni akart. Még a cigányvajda is.

Minden pompásan ment, mikor egyszerre beütött a mennykő.

Úgy történt, hogy Basarczyné az utcán sétált az ő udvarával. Ragyogott, mosolygott, mint a hajnal és sötétkék szemeitől, melyek mélységesek voltak, mint a nyáréji égboltozat, szegény helyi gavallérjaink viaszként olvadoztak.

– Nos, választottak már favoritot, amelyre fogadnak? – kérdezte a szép asszony kísérőitől.

– A jelszót várjuk… arra fogadunk, amelyet nagyságos asszony favorizál, – válaszolt udvariasan nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsmann.

– Hát én jelöljem ki?

– Boldoggá tesz vele bennünket.

Basarczyné az ajkát biggyesztette:

– Kedves barátom, maguk kiállhatatlanok az udvariasságukkal. De így nem menekülnek! Maguk már rég kiszemelték a favoritjukat s én tudni akarom, melyik az. Értették?

A gyógyszerész megadta magát.

– Ha városunk legszebb hölgye…

– A nevet!

– Éjtündér.

Ez gyönyörű név volt, meg kell adni. Méltó a cserkoszorura és az első díjra. Éjtündér! És ami fő, a polgármester lova volt, tehát szinte predesztinálva gazdája állása folytán arra, hogy a többi ló előtt fusson.

Fájdalom, egyről megfeledkeztek gavallérjaink: arról, hogy a polgármester felesége, egy csinos barna asszonyka, Basarczyné egyetlen számbavehető vetélytársa volt városunk gyöngédnembeli lakosságában. Basarczyné tehát felduzta orrát.

– Ugyan ne tréfáljanak! – kacagott. – Az a macska?

A társaság hüledezett.

– A polgármester lova macska?

– Láttam a minap a hátán Katót. (Ez a polgármesterné volt.) Mondhatom összeillettek! Én a maguk helyében jobban bíznám az első cigánygebében.

Egyszerre felvetette a fejét s ajkán dévaj mosoly lebbent el.

– Jól van, ha maguk úgy, én is úgy… Akarják látni, melyik az én favoritom?… Ott van.

Napernyőjével egy irányba mutatott.

– Melyik? Hol van?

– Az a fekete! Amelyik azt a szekeret húzza.

Abból az irányból Marengó döcögött elő a bútoros szekérrel és mr. Hurchukkel.

– Marengó? – kiáltott és csaknem hanyatt esett ijedtében nagy reformerünk, a gyógyszerész és sportsmann. Nagyságos asszonyom, csak tréfál!

– Nem tréfálok, – duzzogott Basarczyné.

– Mert Marengó nem versenyképes.

– Annyi joggal az is futhat mint Éjtündér.

– A jury nem fogadja el.

Basarczyné felsóhajtott.

– Pedig épp oly szép lenne… Nézzék, milyen csinos feje van! És a neve nagyszerű! Marengó! Pesten azt hinnék, hogy telivérek futottak gyepen. A kocsisról azt mondják, hogy valaha jockey volt… Az lenne a diadal, ha Marengó megverné Katót… azaz Éjtündért!

A két »lenne«, meg a feltételes »megverné« egészen úgy hangzott már, hogy Basarczyné lemondott a hirtelen támadt bohóságról. Ha derék gyógyszerészünk e percben hallgat, kétségkívül baj nélkül elvonul városunk egéről a viharfelhő. Ámde Basarczyné arca a lemondás után oly kedvetlenné vált, mintha semmi öröme sem telnék többé a lóversenyben, sőt semmi az egész világban. Ezt nem viselhette el lovagias gyógyszerészünk; neki meg kellett szólalnia, hogy megvigasztalja a szép asszonyt, – és ezzel kinyitotta Pandora szelencéjét.

– Ej, – szólt rezgő hangon, – nagysád egészen elszomorodott… Vigasztalhatatlanok lennénk, ha mi volnánk az oka.

– Pedig bizony maguk!

– Mi? Marengó miatt?

Basarczyné vállat vont. De milyen elkeseredéssel!

– Meg is érdemli az a vén gebe, hogy ez a szép homlok elboruljon miatta!

– Én érdekesnek találom a lovat. És ez nem elég maguknak?

– De az ég szerelmére, ez a ló sánta is, vak is, öreg is, nem kompromittálhatjuk vele a versenyünket!

– Legalább mulatságos lenne!

– De ilyen makranc!

Oh bár ne ejtette volna ki a száján soha ezt a szavat nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsmann! Evvel mindent elrontott. Makranc! Basarczyné szemei úgy felvillantak, mintha egy üteg ágyut sütöttek volna el. Isten tudja, miért, halálos sértésnek vette ezt a szavat.

– Azért is futni fog az a ló! – sziszegte. – És elfogadja az önök juryje, ha a feje tetejére áll is!

Azután gonoszul mosolygott kísérői megdöbbenésén:

– Ha nem mernek fogadni a favoritomra, felmentem igéretük alól… Éjtündér ellen pedig kettős pénzt tartok!

Gavallérjaink megszeppenve hallgattak. Tudták, hogy a szeszélyes asszony megvalósítja szándékát, ha törik, ha szakad és vége versenyünk komolyságának.

Úgy is volt. Pártok keletkeztek Marengó mellett és Marengó ellen. A nyugalmazott huszárkapitány, akit bájos Bellonánk (ahogy a helyi lap elnevezte a viszály szitóját) egészen levett a lábáról, párbajjal fenyegetett mindenkit, aki Marengó ellen kinyitni meri a száját; egy-egy nyájas szó elegendő volt, hogy a legmakacsabb tigris báránnyá szelidüljön; s végül beadta a jury a derekát: »Isten neki, hadd fusson a gebe!« – Ez volt az egyetlen felhő dicsőségünk szemhatárán.

* *

A lóverseny napja elérkezett. Az egész város künn forrt a »gyepen.« A tribünön hölgyek, a pályán sportsmannjeink. Basarczyné szőke hajú szép fejével, sárga ruhájában úgy tündöklött fenn magas trónusán, mint egy királyné. Ah, szép nap volt az, soh’sem feledjük el! Még most is úgy úszik előttünk, mint egy szép álom.

Gyönyörű paripák táncolnak, ágaskodnak a gyepen. Egyiknek délceg teste úgy tovaömlik, oly könnyedén mint a hullám; a másik szikár, ideges, pompás állat impozáns körvonalakkal; a harmadik kicsi, filigrán, könnyű zerge-lábakkal; a negyedik tüzes, tomboló alföldi példány, hatalmas mellkasa úgy zihál, erős első lábai oly vadul kapálják a földet, mintha most szakasztották volna ki a ménesből… S hátul, a jury-tagok mögött, szerényen meghúzódva egy sötét árnyék, lesoványodott, pókos lábú gebe. Az Marengó. Mellette régi jockey-sipkájában, veszettül kifaggyúzott bajusszal mr. Hurchuk.

A vén ló körül nagy a gaudium. Tréfa és gúny záporként hull mr. Hurchuk nagy fejére. Éppen annyi évődést kell eltűrnie a szép protektornak is, aki azonban mindezt boldog mosollyal fogadja. Soha sem volt annyira megelégedve magával, mint most, hogy így sikerült megtréfálnia a várost.

A starter felállítja a lovakat. Mr. Hurchuk is ráveti magát Marengóra. Mind a kettőn meglátszik a láz. A ló egész testében reszket, melle kínosan zihál, néha épp oly szakadozottan, mélyen hörög, mint akkor, mikor a nehéz társzekeret húzta. Alig tud egyenesen megállni a lábán, bokában el is bicsaklik; teste mindinkább összeroskad; förtelmesen kiélesednek bőrén ormótlan bordái…

– Vén csontok, vén csontok!… – mormogja az öreg lovász, érezvén, mint roskadozik alatta a ló.