Part 5

Az aranyos percek elfutnak. Az öreg falióra beszólítja a szobába az estét; Pistát hazaviszik; a vacsorának is vége; a macska álmosan kucorog az asztal alatt, alszik a bábú, szundikál a bárány; Mariska felkivánkozik az anyja ölébe és ott összekuporodik, mint egy kis gombolyag. Arcát elönti az álom tűzpiros mámora, szemei letapadnak és édesen elalszik.

Lefektetik ágyacskájába, melléje a bábut; apa, anya lábujjhegyen jár-kel még egy darabig körötte, s a gyermekálmok édesen lebegnek fejecskéje felett. Elhozzák a kis papirhajót vitorlájával, zászlójával újra; Mariska beleül, mellé telepedik a viaszkisasszony meg a bárány, meg a nagy agancsú, soklábú szarvasbogár, s csingling, indul a hajócska. De ni, Pista is rajta van; kezében egy nagy darab vajaskenyér és uram, teremtőm, alig hinné az ember, megkínálja a felével Mariskát! A saját kenyerének a felével! Ah, mily gyönyör… Mariska első diadala! És a hajócska csöndesen ring a hullámfodrokon.

MAROSSZÖGÖN.

– Egy államkölcsönös város életéből. –

Marosszög, a nagy alföldi város, kettőről nevezetes: árvizéről és halpaprikásairól. Mikor én Marosszögre kerültem, az árvíz-szezón már véget ért és így kiváncsiságom elsősorban kizárólag a halpaprikásban koncentrálódott.

Amint kissé megismerkedtem a városbeliekkel, felvetettem a kérdést: hol lehet halpaprikást enni?

– Most sehol… – felelték a bennszülöttek. – Hanem a jövő hónapban nagyszerű halpaprikás-estélyek lesznek a »Durbincsban« és az »Aranykecsegében.«

– Hát jelenleg nincs elég hal a Tiszában?

– Hal csak lenne a Tiszában, de étvágy nincs hozzá a városban.

– Ah, ah – miért?

– Mert az év e hónapjában Marosszög mindig gyászba van borulva.

– És miért gyászol Marosszög?

– Majd megtudja, ha itt lakik pár esztendeig… kivált ha viszi valamire!

Eszerint tehát egy időre le kellett mondanom a halpaprikásról. Ám ez időtájt egyéb meglepő tapasztalatoknak is jutottam birtokába. Elsősorban, hogy a marosszögiek az év bizonyos szakaiban csak nyűtt, kopott öltözetben járnak. – A polgármester (egy igen tekintélyes külsejű alak) kis szőrement gombakalapban sétált az utcán, melynek karimáját az idő foga úgy körülrágta, hogy egyszer, amint köszönt valakinek, a kalapjából csak a karima maradt a kezében. (A többi kiesett belőle.)

– Mért járnak önök Marosszögön mind ócska ruhában? – kérdeztem egy ízben a főjegyzőtől.

– Majd megtudja azt ön, amint kissé megmelegszik a falaink között. Kivált ha véletlenül házat talál venni. (Ez utóbbi szavakat a város pennája némileg fenyegető hangsúllyal mondta.)

– De a polgármester a városi tekintélye érdekében mégis jobb kalapot hordhatna!

A főjegyző ünnepélyes arcot öltött.

– Ne bántsa, uram, azt a kalapot! Az együtt korosodott és szenvedett szeretett városunkkal. Az a kalap gondolkozott, szónokolt, ha kellett, sírt az érdekünkben húsz esztendő óta.

– Talán még sem csupán a kalap, hanem az is, aki alatta volt: a polgármester? – vetettem közbe.

– Nos igen, egy kicsit a polgármester is, de főképp a kalap.

Nem értettem, amit arcom eléggé elárult. A főjegyző megveregette vállamat:

– No csak lakjék nálunk néhány esztendeig, majd megnyílik önnek is a marosszögi politika misztériuma. Kivált ha házat talál venni fiatal barátom!

(Ez utóbbi szavakra már megint rátette a fenyegető hangsúlyt.)

Ebből mindjárt sejthettem, hogy házat venni nem a legbátorságosabb dolog lehet Marosszögön.

A másik meglepő tapasztalat az volt, hogy a marosszögiek az év bizonyos szakaiban nem borotválkoznak. Mikor tehát Szikora Mihályhoz, a legnépszerübb marosszögi borbélyhoz betértem, igyekeztem ez ügyben informáltatni magamat.

A borbély nagy, vörös szakállú, bikanyakú ember volt, olyan termettel és vállakkal, hogy mintául szolgálhatott volna egy Vulkán-szoborhoz. Mikor borotválta az embert, szinte úgy tetszett, mintha egy őskori ciklops incselkednék egy boldogtalan modern halandóval, akinek minden áron el akarja metszeni a torkát. Az Isten tudja, hogy barátkozott össze két olyan ellentétes valami, mint Szikora Mihály és a borbélymesterség.

Tehát, mint említém, egyszer szóba is hoztam a kérdéses ügyet az officinában. Szikora uram beléptemkor a fogait piszkálta unalmában.

– Úgy látom, Szikora úr, mostanában rosszul megy az üzlet! – kezdtem a szóba.

– Hazafias marosszögi ember ilyenkor nem borotválkozik, – felelt mély flegmával a borbély.

– Ah, áh… és miért, ha szabad kérdenem?

– Azért, mert most esedékes a marosszögi árvizes államkölcsön és a borotválatlan arcok olyan szomorú külsőt adnak városunknak, hogy megesik rajta a pénzügyigazgató szive és megadja a fizetési haladékot.

Kezdtem hajzani hozzá, hogy ebben az időtájban Marosszögön mért nincsenek halpaprikás-estélyek, mért nincs étvágy, mért járnak ócska ruhában az emberek, – szóval mi okozza a közgyászt?

A következő hónapban Marosszög megkapta a haladékot; ámde a polgárok ábrázata ezután is szomorú, mogorva, tüskés maradt.

– Hiszen most sem simák az állak városunkban? – szólítottam meg újra Szikora uramat.

– Bölcs marosszögi ember most sem borotválkozik.

– Hát most már mért nem tetszik?

– Mert most kezdődik a vadászat a fácányosban.

– De hiszen a fácán nem kivánja a marosszögiektől ezt az áldozatot!

– A fácán nem kivánja és nem is az ő kedvéért tesszük, hanem az államtitkár urért, akit a főispán úr megszokott hívni a fővárosból a vadászatra. Az okvetlenül behajtaná a jövő évben az államkölcsönt, ha sima állakat és szépen nyirt szakállakat látna a városban.

– És mit szól ön, az iparos, ehhez, akinek az üzletét tönkreteszi ez a politika?

Szikora uram olyan bölcsen felelt, mint egy görög és oly önzetlenül mint egy római:

– Bennem zokog a borbély, ezt látva, de elégülten nevet az államkölcsönös polgár.

– És nem kap hajba ez a kétféle Szikora Mihály?

– De néha megesik ez is. Ilyenkor úgy állítom helyre köztük a rendet, hogy elmegyek a »Durbincs« című polgári bormérőbe; ott maradok hajnalig; és mikorra onnan hazakerülök, akkor már a borbély van vígan és az államkölcsönös polgár sír. Amint illik.

Ily módon lassankint lehullott szemeim előtt a lepel a marosszögi politika misztériumairól. E politikának alapja a panasz volt. A panasz, mely ott lebegett a borotválatlan arcokon, a kopott öltözékeken, minden szóban, a gyűlésekben, a társaságokban, a boltok ajtóiban, sőt a cipők és csizmák bánatos csikorgásában is. Ennek a politikának képezte csúcsát a polgármester szőrement gombakalapja, mely úgy sírt és panaszkodott a város fejének bubján, mint egy posztóba formált elégia.

Kinek lett volna szive behajtani a kölcsönt azon a városon, melynek polgármestere is rongyos kalapban jár?

Egyébiránt pedig gyorsan otthonosan éreztem magamat a városban.

Kedvesen üti meg szivemet mindig a marosszögi kávéházban töltött délutáni órák képe! Látom az asztalok körül üldögélő polgárokat, amint, szájukban a rózsaszínüre szítt hatalmas tajtékpipával, mély hallgatásban, komoly érdeklődéssel kísérik a tekeasztalokon folyó játszmát.

Csörögnek az ibrikek; lebeg a füst illatos kék felhőket képezve a légben (marosszögi ember csak szűz dohányt szí, ámbár azért szidja a trafikot); a lapok érintetlenül szomorkodnak a falon (marosszögi ember nem olvas, hanem csinál politikát); és ha a dákó kezelője jó lökést csinál, az egész kávéházban olyan mormogás fut át, az arcok olyan kifejezést öltenek, mintha azt mondanák:

– Végre marosszögi emberre is mosolyog a szerencse annyi sorscsapás után!

Ha pedig a teke a legutolsó pillanatban várakozás ellenére cserben hagyja emberét, keserű sóhaj emelgeti a kebleket:

– Ilyen is csak marosszögi emberrel történhetik meg!

Ezek a tekeasztalok voltak a marosszögiek legnagyobb gyönyörüségei, legvonzóbb látványosságai. Az államkölcsönön és adókon kívül még csak azok a partik érdekelték őket, melyeket azokon vívtak Marosszög tekéző bajnokai. Ebéd után a város összes számot tevő eleme találkozót szokott adni e helyen, sőt igen gyakran megjelent a küzdő téren a polgármester gombakalapja is; – fájdalom, a katasztrófa óta már újdonaj új kiadásban.

A város notabilitásai a nagy asztalt ülték körül, a polgármester természetesen a főhelyet foglalván el, ahonnan, mint valami bércről, az asztalok zöld csatasíkjait felségesen be lehetett látni. Körülötte ültek a főemberek, a főjegyző, a főkapitány, a tanácsosok és a polgárság kimagasló vezéralakjai, a gyógyszerész, a város legnagyobb gavallérja, az ügyvéd, a város leghiresebb pörvesztője, Szücs Pál uram, a pék, a város legnagyobb szája, akinek olyan nagy szája volt, hogy állandóan el volt rekedve és évek óta egy szavát sem lehetett meghallani (ilyen is csak marosszögi nagyszájú emberrel történhetik meg!), és az asztal végére Szikora uram, a borbély, aki úgy került a nagyságok közé, hogy neki van a városban a legnagyobb szakálla.

Itt ismerkedtem meg az imádottam apjával… Mert beleszerettem rövid idő alatt egy marosszögi leányba, még pedig a képzelhető legtisztább és áldozatkészebb szerelemmel, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy imádottam – államkölcsönös leány volt.

Marosszögön ugyanis kétféle leány van: olyan, akinek az apjának van valamije, ez az államkölcsönös leány és a rossz parti; továbbá olyan, akinek apjának nincs semmije, tehát államkölcsöne sincs, ez a jó parti. Az előbbiek a háziurak, az utóbbiak a lakók gyermekei. Az ifjuság Marosszögön ez utóbbiak körül röpköd, nekik udvarol, őket adorálja, őket táncoltatja a bálokban, ők csillognak, ragyognak; míg a háziurak leányai többnyire a hamupipőke szerepét játszák. A helyi lap farsang idején gyakran fakad ki ekképp: »A lakók leányai toilettekben ma is oly fényüzést fejtettek ki, hogy a háziurak szegény leányai, kiknek nem telik új ruhára, hovatovább kénytelenek lesznek elmaradni a bálokból.« A telekkönyvet sem abban a reményben nézik meg, hogy van háza a leánynak, hanem abban, hogy nincs és Marosszögön már számos válópernek képezte alapját az, hogy utólag kisült, hogy az asszonynak van hozománya (értsd: államkölcsöne); holott a férj abban a jó hiszemben vette el, hogy vagyontalan.

Imádottam atyja Tarcsay Gábor úr azzal keltette fel érdeklődésemet, hogy ő volt a legszomorubb ember a kávéházban, – amely szomoruságra akkor neki nagy oka volt, mert felmondott a lakója!

Idegen ember nem tudja, mit jelent ez! Csak marosszögi ember szive érezheti át teljes valójában, mi az, mikor valakiről szétröppen a hír:

– Felmondott a lakója!

Szomoruan kongnak e szavak. Sírnak hallatára még a levelek is az ágon. A szél felkapja és zokogva hirdeti a fáknak, a mezőknek és a madaraknak: felmondott a lakója!

Úton-útfélen résztvevő arcok állítják meg a szerencsétlen férfiut; szorongatják kezeit, veregetik vállát és hangzik a szánakozó kérdezősködés:

– Felmondott?

– Fel bizony, kedves Csomainé nagysád, felmondott.

– Istenem, istenem… vajjon mi lehet az oka?

– Én nem tudom… én ártatlan vagyok… én a tenyeremen hordtam, óvtam még a széltől is, mégis felmondott.

A másik utcasarkon új vigasztaló fogja el:

– Fogadd részvétemet… Hidd el, úgy érzem magamat, mintha a saját lakómat vesztettem volna el.

– Köszönöm részvétedet… – rebegi amaz.

– Barátom, csak nyugalom… ne hagyd el nagyon magad! Gondold meg, Isten adta a lakót, Isten elvette!

– Isten adta, Isten elvette… – tördösi a boldogtalan háziúr és fejét rázva, szomoruan baktat tovább.

Hja, mert Marosszögön sok a háziúr, de kevés a lakó. A lakások többnyire üresek, nem jövedelmeznek; a gazdán kívül egyedül csak az államkölcsön lakik a házban, melyen az árvíz után felépítette.

Ilyen állapotban ült Tarcsay is a kávéházban és valahányszor ránéztem, mindig elfacsarodott a szivem. Annyi bánat lebegett arcvonásain és ha néha tett is valamely megjegyzést a játszmára, mindjárt elhallgatott és lesütötte fejét. Mintha ezt mondaná:

– Azaz, mit is beszélek?… Az olyan ember, akinek felmondott a lakója, húzza össze szerényen magát és hallgasson!

Mély részvét fogott el e szomoruság láttára és elhatároztam, hogy kifogadom a felmondott lakást. Mérnöki hivatásom ugyan gyakran a környéken tartóztatott és nem volt szükségem nagy lakásra (eddig egy fogadóbeli szoba is elég volt), de már nem állhattam ellent ennyi nyomornak.

Azért, mikor legközelebb a kávéházba mentem, bemutattam magamat Tarcsay úrnak:

– Török Elek, mérnök.

– Örvendek a szerencsének! – felelt búskomolyan rám nézve, de ismét lesütötte fejét. (Miféle szerencsének örvend az olyan ember, akinek felmondott a lakója!)

– Azt hallom, hogy Tarcsay úr házában egy lakás volna kiadandó.

Emberemet mintha villamáram érte volna. Felegyenesedett, arca kipirult, szemei csillogtak szemöldökei alatt:

– Uraságodnak lakásra van szüksége? – rebegte.

– Azt keresek, mert megúntam a vendéglői életet.

Megragadta hálásan a kezemet:

– Az Isten áldja meg ezért, – mondotta. – Igen, igen, csak az önálló lakás ér valamit! Mert mi a lakás? Oh a lakás! Az a tűzhely, a haza… minden!

Denique, kivettem a lakást. Kényelmes, csinos ház volt, az udvaron kis kerttel. Első reggel a házigazdám mindjárt karon fogott és minden zugot megmutogatott.

– Ez itt galambduc… de a mi galambjaink illedelmesek. Csak moderate turbékolnak, nem zavarják a lakókat. Emezek itt a ketrecek… a baromfiakat ketrecekben tartjuk, hogy ne lábatlankodjanak a lakóknak.

– De mért vannak feketébe vonva a ketrecek?

– A kakasok félrevezetésére.

– Mi szükség van arra?

– Hogy fel ne keltsék hajnalban a lakókat álmukból. A ketreceket este bevonjuk fekete posztóval és a bevonatot csak reggel nyolc órakor vesszük le. A kakasok azt hiszik, hogy nyolc órakor van hajnal és addig nem kukorékolnak.

(És volt szive az én elődömnek felmondani! Oh a marosszögi lakók hálátlanok!)

– Ez pedig itt Erzsike lányom, – mondá a házi gazdám, mikor felvezetett a lakására, és egy kedves fejecske került elém olyan szőke hajjal, mint egy nagy nyaláb kúpba csavart kalász. Az »államkölcsönös leány.«

– Erzsikém, – Török Elek mérnök úr, a mi új lakónk.

Azok a dévajan mosolygó szemek, melyek rám néztek, miközben a lágy kezecske egy percre a kezeimbe simult, azt jelentették, hogy már alaposan ki vagyok kémlelve holmi ablakfüggönyök mögül.

És ezt a két mosolygó szemet többé nem tudtam elfelejteni. Mikor délután künn húztam a láncot a határban, folyton egy kedves hang csengett a fülemben:

– Úgy-e elmegyünk, mamácska, délután öt órakor a Tiszapartra sétálni?

Ezt Erzsike kérdezte Tarcsay mamától, kinek persze szintén bemutattak. És a kék szemek kérdőleg sugaraztak rám:

– Nos, jó vitéz, hát érted-e, hogy mért kérdem én ezt most és mért jelölöm meg oly pontosan az időt és helyet?

A vitéz persze, hogy értette és félbe-szerbe hagyva a sürgős munkát, délután öt órakor ott illegett a szőke kalászkúp és a kék szemek mellett a jó öreg Tisza partján.

Ámde e perctől fogva marosszögi ismerőseim titokzatos szavakat röpítgettek el füleim mellett, melynek értelmét sokáig nem tudtam eltalálni.

A főjegyző, kivel másnap találkoztam, igen komoly arccal állított meg az utcán. Hangja oly ünnepélyesen rezgett:

– Vigyázat, fiatal ember, vigyázat!

– Mi történt?

– Többet nem mondok. Atyailag tanácsolom, legyen óvatos!

A gyógyszerész (kivel szintén bizalmas barátságot kötöttem) elmenőben ezt súgta fülembe:

– Memento – az államkölcsönre!

Szikora uram pedig, mikor az officinában munkába vette a fejemet, nagyot sóhajtva mondá:

– Oh fiatalság! Milyen könnyelmüen sétál az az örvény szélén!

Séta! Megvan! Világosság gyult agyamba… Hiszen az én marosszögi ismerőseim azért aggódnak értem, mert az államkölcsönös leánnyal láttak sétálni. Marosszögön ugyanis azt a legényembert, aki egy fiatal leánnyal egyszer a sétálás bűnébe esett, elveszettnek tartják.

Ami azonban engem illet, el kellett ismernem, hogy az ismerősök jól szimatolnak. Komolyan beleszerettem a kis államkölcsönös leányba. Azért tehát megadással tűrtem, hogy Szikora uram hatalmas tenyereivel úgy megmossa az én könnyelmű fejemet, hogy szinte szikrázott bele a szemem.

Igen, igen; bizalmas barátaim intelmei dacára tovább sétáltam az örvény szélén, azaz jobban mondva a Tisza szélén, mely ott ömlik el Marosszög mellett, hol szilajon harsogva megdagadt kebellel, hol szeliden mormolva és összehúzódzkodva. A Tisza a marosszögi séták egyedüli célpontja; a Tisza, mely folyton új meg új ábrázattal, új meg új szereppel mulattatja nézőit, akár egy sokoldalú szinész. Csupa érdekes néznivaló: az áradó meg apadó víz; a rakpart, melyet az állam építtetett a marosszögieknek az árvíz után s mely azóta a lakosokat folyton azzal szórakoztatja, hogy hol kidől, hol bedől; a tiszavirág ideje, mikor a sárga habokon az a csillogó lepedő úszik…

Milyen édesek azok a sétatervezgetések, melyek ugyancsak mindig egy pont körül forognak (merre is vennénk utunkat egyebüvé?), de mindig változatosak!

– Hová megyünk ma sétálni?

– A Tiszához. Megnézzük, árad-e?

Elmegyünk a marosszögiek örök ellenségéhez és mégis bizalmas, régi barátjához, az öreg Tiszához, melynek megáradt, sárga hullámaiban este ingó táncot járnak a fürdő csillagok. A habokban a csillagok, az én nyugtalan lelkemben pedig két szelid kék szem. És agyamra dől az est és a szőke haj illatának mámora…

Másnap megint felmerül a kérdés:

– Hát ma hova megyünk?

– A Tiszához. Megnézzük, apad-e már?

Harmadnap, mondjuk csütörtökön, megint ez a jelszó:

– Jerünk a Tiszához… Tekintsük meg felépült-e már a rakpart?

Péntek délután:

– Nos, mi a mai programm?

– A Tisza… Hátha bedőlt megint a rakpart? (Hiszen ugyis péntek van.)

Egy szép augusztusi napon végre – a rakpart éppen újra fölépült – nyilatkoztam. Ott történt a vén Tisza partján. Az alkalom kitünő volt. A mama ugyanis nem mert rálépni az új rakpartra, attól tartva, hogy bedől alatta, és mi Erzsikével egyedül maradtunk rajta.

Oda hajoltam a kedves fejecskéhez és remegő hangon suttogtam:

– Erzsike, a mama nem bízik az állam mérnökeiben… használjuk fel ezt a bizalmatlanságot… beszélhetek?

Gyors, lihegő hang felelt.

– Beszéljen…

– Én szeretem magát.

– Én is magát, Elek.

– Akar az én kis feleségem lenni?

– Igen… Oh Elek!

Én is éppen azt akartam visszarebegni, hogy »oh Erzsike«, mikor a rakpart elkezdett veszedelmesen inogni és kénytelenek voltunk visszamenekülni a nem államilag készített szilárd területre. A mama nem tudta, mitől legyen jobban meghatva: a veszedelemtől-e, melyben forogtunk, vagy az én vallomásomtól?

Tarcsay papa természetesen tüstént ránk adta áldását, mikor megkértem Erzsike kezét. Csak az esküvő idejére merültek fel akadályok.

– Nos, gyermekek, mikor tartjuk meg az esküvőt? – kérdé jövendőbeli apósom örömtől ragyogó arccal.

– A jövő hónapban, – feleltünk Erzsikével, minthogy erre nézve már megállapodtunk.

– Akkor nem lehet, édeseim, – szólt Tarcsay úr, felvéve újra a szomorú marosszögi arcot. Akkor esedékes az államkölcsön és a pénzügyigazgató nem ad haladékot, ha lakzit tartunk.

– Hát legyen októberben!

– Jaj, az még rosszabb! Októberben van a vadászat a fácányosban, melyre az államtitkár… a jövő évben behajtaná az államkölcsönt bizonyosan rajtam.

– Hát mikor lehet Marosszögön lakzit tartani?

– Augusztusban, most. Augusztusban a pénzügyigazgató fürdőre megy, s akkor fellélegzik kissé Marosszög. Aztán minek húzni, halasztani?

Megtartottuk tehát augusztusban a lakodalmat.

Az esküvőn jelen volt a város egész intelligenciája. A vacsorán a polgármester mondta reánk, az ifju párra, az első felköszöntőt, és mikor mélyen megindult hangon megemlítette, hogy immár én is valóságos marosszögi és jövendőbeli államkölcsönös polgár lettem, az egész társaság felzokogott. A főjegyző elérzékenyülten megszorította a kezemet és ezt rebegte:

– Bátorság fiatal barátom, bátorság! Az élet rögös, de nem elviselhetetlen!

A gyógyszerész megölelt:

– Barátom, a végzet útjai kiszámíthatatlanok. Még jóra fordulhat minden!

Szikora uram pedig csak a kezével legyintett egyet-kettőt felém.

Sohasem láttam ilyen esküvőt!

Azóta beletörődtem a marosszögi viszonyokba egészen. Mind ez ideig még csak lakó vagyok, de most nagy veszély fenyeget. Apósom beteg és éjjel-nappal attól remegek, hogy rám testálja a házát. Tegnap már rávettem, hogy egy távoli rokonára hagyja; de ma valamin felbőszült ellenem és új végrendeletet készített.

Én azonban ki fogok rajta. Elhozatom a leghíresebb professzort az egyetemről és kigyógyíttatom az apósomat, ha addig élek is; ha az orvosi honoráriumra rámegy egy évi keresetem; ha a lábam térdig kopik is a parcellázásban.

A SZÖKEVÉNY.

Egy barátságos családnál vacsoráltam. Az egész este arra voltam ítélve, hogy egy kis sápadt gyermeket bámuljak, aki mindnyájunkat elbájolt az okosságával. Rendkívüli gyermek volt. Csacsogott, nevetett és pityergett is, de mindezt annyi utánozhatlan bájjal cselekedte, hogy odáig voltunk elragadtatásunkban. Még a behozott kacsasültről is meg tudta mondani, hogy ezek azok a fekete madarak, amiket tegnap a Nancsi a piacról hozott. Névről a szegény kis szobavirág már nem ismerte a kacsákat. Mikor már egészen telítve voltam a beszedett gyermeki okosságokkal, minden további következmények elhárítására egy alkalmas pillanatban búcsut vettem.

Későn volt már. A főváros utcái üresen tátongtak; a házak idegenül, siváran néztek le rám. Még számban volt az íze az elkényeztetett gyerek okosságának. Szegény, széltől, levegőtől óvott, félszeg teremtés te, akiben kicsavartak a helyéből mindent, ami igazán gyermeki! Mennyivel szebb, okosabb lennél te, ha olyan volnál, mint azok a pillangókergető, napsütötte arcú golyhók, akik együtt növekednek a pajtáskodó macskákkal, csengetyüs bárányokkal és unalmas okosságok helyett mosolygó ostobaságokat fecsegnek. Mennyi okod lesz egykor megsiratni elveszett gyermekségedet!

Szerencsére sokáig nyitotta ki a házmester a kaput és elég idő maradt arra, hogy kipárologjon belőlem az okos gyerek emlékezete. Megszabadulva tőle, sokkal könnyebben jártam meg a lépcsőket.

Egyszerre összerázkódtam. A sötét, fedett folyosón, melyen elhaladtam, botom egy heverő emberi testbe akadt. Borzongás futott a hátamon végig; gyorsan gyufát gyujtottam.

A folyosó szögletében egy összekuporodott kis alak feküdt. Feje egy kis butyron pihent. Aludt; pihegését, bár igen halkan, hallani lehetett. Közelebb világítottam. Valami hét-nyolc éves leányka volt.

A világosságra felnyitotta szemeit, s anélkül, hogy megmozdulna helyén, álmos, de egészen nyugodt tekintettel nézett rám.

– Mit keressz itt te? – kérdeztem tőle.

Felült helyén. Kémlelni látszott a gyufa libegő lángjánál arcomat. Azután térdre ereszkedett, megigazította szöszke haja varkocsát, fejére kötött egy kis piros kendőt, felkelt s kezébe vette a parányi butyrot.

– Nem szabad itt hálnom? – kérdezte.

Oly búsan, sajátságos szomorú hangon mondotta ezt a gyermek, hogy egészen meghatott. Különösen a hangjának érett, komoly csengése lepett meg. Mintha egy öreg ember szavát hallanám.

– Itt nem maradhatsz, mert ha a házmester meglát, kikerget.

Szó nélkül megindult a lépcsőház felé.

– Hová mégy?

– Tovább.

Megállt és kissé a korlátfának támaszkodott, batyuját kezében tartva. Tovább… Ismét ez a vigasztalan, értelmes, komoly hang. A kis fruska ezzel az ő szűkszavú beszédjével, öreghez illő elszántsággal egészen zavarba hozott.

– Hova mennél ebben a hidegben? Nincsen anyád vagy valami rokonod, akinél otthon lehetsz?

A lányka rám emelte szemeit és nyiltan felelt, mint aki tudja, hogy jussa volt arra, amit tett:

– Megszöktem hazulról, oda nem mehetek vissza.

– Hm. Teringette! No, mindegy, odakünn megfagynál. Gyere be, itt az előszobában meghúzhatod magad.

A leányka tétova nélkül követett. Az előszobában mindjárt kikeresett magának egy alkalmas zugot, ahol mint egy becsülettudó utas, aki szívbeli hálát ad az Istennek, hogy éjjeli szállást kapott és lehetőleg kevés bajt akar okozni a jó embereknek, meghúzta magát csendesen. Ráült a kis batyujára, összekuporodott ülőhelyében s mindenképp azon volt, hogy lehetőleg kevés helyet foglaljon el a szobából. Szegény kicsi! Hiszen amúgy is olyan apró és vézna volt, akár egy csigaházban is meghálhatott volna.

A lélekzetéből tudtam, hogy nem alszik. Kiszóltam hozzá:

– Hogy hívnak lányka?

– Annának – felelt illedelmesen.

– Gyere be, Anna.