Part 3

Mint illatos levegő érint meg a pusztán, a tanyán töltött csöndes délutánok emlékezete. Oly szép, oly békítő ott minden! Szemléltem az eget habos felhőnyájával, mely lassan gomolygott át övén; követtem szemeimmel nyugalmas térését, fordulását a sudarszarvú ökröknek, melyek az ekét vonták; roppanó hasadását a zsíros fekete földnek; ekeszarvat tartó polgártárs konok flegmáját; messzire kísértem haladását a láthatárra emelkedő szekereknek, melyeket már amott túl a siványos homoktengeren a délibáb kapott fel vizére és ringatta kényelmesen, csodálatos nagyságra növesztve lovakat, járműt, embereket; mutogatta messziről acélos vizét a nádas tó, hol bibicek, szárcsák, folyton visító cerkók, snepfek, rucák tanyáznak; hol halásztürelemmel szemléli a sötét vizet a gém; hol a víz szélén, mint a gangesparti bölcsek, csöndesen merengnek a gubbasztó gólyák; s vígan kergetőznek a nád lábán fekete piócák… Körülöttem csöndes minden. Nagy messze hallik valami elmosódott zörgés; valószínüleg a seregélyek riasztására kerepelnek. Vagy talán egy harkály kopogtatja a fát valahol. Lusta gyíkok másznak a fák árnyékában. A buckai szőlőből idefehérlik vézna váza egy csőszállványnak, meg egy madárijesztő karónak. Bogárhátú házak bujkálnak a háttérben. Ah, az ember érzi, mint tölti el lényét végtelen könnyüség érzete s mint olvad bele gondolkozása a nagy harmóniába és nyugalomba, mely körülveszi.

Azt hittem egyedül vagyok a tanyán. Azonban csalódtam. A sövény alatt egy vékony, sápadt arcot vettem észre, mely egyenesen felém volt fordulva. Egy kopott garabolyban, még kopottabb vánkosok közt, kis gyermek feküdt Istentől, embertől elhagyatva. Az ám, nini, hiszen ez a kis »Anyagyász!«

Oh, de mennyire megöregedett apró ismerősöm! Valóban alig lehet ráismerni. A homloka megkeskenyedett s tele van ránccal, valóságos igazi gondok szántotta mély barázdákkal. Arcbőre sárgás, aszott s áttetszenek rajta vézna, üreges kis pofacsontjai. Szeme alatt a finom bőr millió ráncba futott össze, s pilláit lepörzsölte a nap. És a szemei! Azok is oly öregek, nyugodtak s fáradtak voltak s oly végtelen szánalmas, közönyös tekintettel nézett fel velük mély szemüregeiből, hogy megesett rajta az ember szíve. Ha nem lett volna vékony, feketés ajkai közé gyömöszölve egy rongydarab, amit hivatásból kelle szopni, azt lehetett volna hinni, hogy egy mesebeli törpe aggastyánt ejtettek foglyul valami ellenséges hatalmak s büntetésből ide zárták a pólya-börtönbe.

De ő volt, a kis kapásgyerek. Megrendülve álltam e veszendő lélek kosárkoporsója előtt s kerestem annak a kis aszott öreg arcnak ráncai közt élettörténetét. Soha gyermekarcon nem láttam jobban megírva az árvaságot, mint ezen, melynek minden vonása sírt az elveszett anya után. Bele volt írva ez halálosan fáradt, fénytelen szemébe. Az anya szemei behúnyódtak s a kapásgyerek elvesztette vele az életadó napot s a hatalmas természet minden létfejlesztő benyomását. Megvénült a pólyában, körülvéve napsugártól, melegségtől, kék égbolttól, zsongó természettől… Már alig piheg. Arcából már eltünt minden, ami az életre vallana, csak még üres, nagy szemei fenekén lobog halványan egy kis fényszikra; de az is ellobban csakhamar. Egy nagy bozontos kutya közeledik a kosárhoz s füleit barátságosan rázza felette. A gyermek ránéz az ismert állatra, de színtelen arcán nem fénylik át mosoly. Közönyösen nyugtatja rajta szemeit. Pedig a gyermek első örömei egy pajtáskodó kutyához, egy doromboló macskához vannak kötve; neki nincsenek gyermekörömei.

… Hallgasd meg érzelmes szívű felebarátom, ki a városban filantrop eszmékkel, embert, állatot, fűt, fát védő ideálokkal vagy telve, a kapásgyerek élettörténetét. A kapásné meghalt. Kis öcsénk örökölte tőle azt a garabolyt, melyben az elárusítandókat vitte a városba s azóta ez volt az ő háza, mint a csigabigának a magáé. Ezt a szűk házat huzamosabb időre többé se éjjel, se nappal el nem hagyta, abban folytak le napjai, jól, rosszul, mint más boldogabb egy esztendős lényeknek mamák és dajkák karjaiban, zöld ernyős kocsiban s rengő rózsás bölcsőben. Napi életrendjének programmja az volt, hogy a bicegő kapás-papa reggel kivitte a garabolyban a sövény alá, szájába nyomta az élelmező rongyot s azután ott hagyta napestig az ég madarainak gondjában. Igy ment ez az egész nyáron. Senki a világon nem törődött azzal a lélekző emberi lénnyel, mely a sövény alatt dobogtatta kis szívét. Néha jöttek arra szánakozó asszonyok; azok megigazították a feje alját; megszoptatták irgalomból; – de ez a kis kapásgyerek élettörténetének elején esett csak meg, mert később annyira megszokta a tanya a sövény alatt levő csigaházat, hogy észre se vette senki.

Élt Isten irgalmából, kis lelke csodálatos, emberfeletti erejéből, a létösztön rejtelmességéből, – de nem az emberek kegyelméből vagy szívéből. Élt oly észrevétlenül, mint egy színtelen földi féreg; napról napra elpihegte szűk keble az egy napra eső lélekzetet; napról napra elvégzé testében a vér csöndes keringését: – de máskülönben semmiben se részesült, ami kiválasztja őt az élő és élettelen tömegek közül emberi lénynek. A hév napsugarak arcát égették, a zivatar ott verte a sövény alatt. Arca elfakult, szeme beesett, szíve elveszté örömeit, lelkéből eltűnt a gyermetegség, olyan volt mint a levél, mely betemetkezik a föld sarába s többé nem tud senki semmit felőle. Szegény kis anyátlan »Anyagyász«! Nem tudok másképp, csak mély megindulással gondolni gyámoltalan, öreg alakjára, mely különben most már kibontakozott a kosárlakásból s eltűnt a föld színéről.

A kapásgyerek azóta meghalt. Szemei mélyében kialudt a szikra. Néha az éjben megzendülnek a pusztán csodálatos panaszos hangok, melyek szülőokát senki se tudja. Ha az ember kitekint utánok, nem lát egyebet, mint a felséges pompájában fürdő eget s a megvilágított mocsarat bolygó, vérvörös lidérctüzeivel, melyek felett, a fénytől befestve, mint lengő piros papirsárkányok, nesztelen szállnak a vadludak. Ki tudná e mosolygó éjben, honnan származtak azok a hangok? Ilyen elhaló panaszos hang volt a kapásgyerek élete is. Hatalmas, de szomorú is a puszta csöndes, nyugalmas közönyében.

VILÁGOS.

Szép júliusi nap volt, mikor a pusztai kapitánnyal (a ...i pusztán tartózkodtomban) hivatalos szemlére mentünk. A kapitány rendőri területe van akkora mint egy kis vármegye, s korán kellett indulnunk, hogy a dolgunkat is elvégezzük, meg hogy éjjelre hazavergődjünk a kocsival. Az ilyen csavargó út meglehetősen fáradságos. A lovak hamar kimerülnek a homokban és nem győzik a farkukkal kergetni a felettük nagy tölcsér alakokban rajzó bögölyöket; estefelé a szegény állatok bőre már valósággal vértől verejtékezik. De az ember se jár jobban. Lassankint kifehérszik a szakálla, a bajsza a rárakodott finom homoktól és mikor rátekintek kapitány barátomra, azt hiszem, hogy egy porlepte kopott antik szobor ül mellettem, akit a múzeumi szolga restségből nem porolt le. Hát a stációk! Megállunk valamelyik tanyai kapitány (gazdaemberek által viselt tiszteletbeli hivatal) sövénye előtt, duruzsoló, csevegő, sugár jegenyék alatt. A lovakat a sötét, lomha árnyékba állítjuk. A hajdú leszáll a bakról és felveri a házat. De egy lélek sem mutatkozik. Csak egy nagy lompos eb csahol a nyomában dühödten, és egy fekete kakas nézi az ő szemétdombja csúcsáról megbotránkozva a jövevényeket. Kiabálunk, hahózunk. A zajra előkocog valahonnan egy százesztendős banya, sötét kékfestő ruhában, furcsán feltüzdelt konttyal, és amint meglátja a hivatalos személyeket, »Jézus Máriát« mormog és elmenekül. Nagysokára előkerül a gazda is, végig paroláz a hajdutól a kapitányig mindenkivel és előhoz a pincéből valami nyúlós, piros, dohszagú folyadékot, amit szinte vágni lehetne. Buckai karcos tanyai kezelésben. Ezt aztán törik-szakad, meg kell inni, különben nagy csorba esik az emberségen. Hát megisszuk. A gazda aztán bevonul a kapitánnyal a házba, hogy elintézzék a hivatali dolgokat; míg egy öreg, hosszúhajú aggastyán odaáll az ablakba, nagyfogú fésüvel üstökében s kurtaszárú pipával agyarán s nagy közönnyel nézi a szobában levőket. Az ajtó előtt egy pár panaszos is összecihelődik s türelmesen várnak a kapitányra; de néha összeprézsmitálnak. Nagy huzavona után végre megint a kocsiban ülünk. A gazda megint megitat egy félrőf karcost; paroláz; a kutya tombolva csahol a lovak lába körül; a sövénynél egy cigánybarna parasztmenyecske villogtatja ránk bogár szemeit, s egy ölében levő kis síró tanyai polgárt – úgy látszik – velünk ijesztget; a háttérből napraforgók sárga kerek arca kacag egymásra és a magasban égő tűzgömbre… Végre megindulunk, hogy a szomszéd kapitányságban ismétlődjék mindez. Táj, ember, unalom, szakasztott egyformaságban jelenik meg újra.

Öreg délután egy különös helyre értünk, amelyet még sohasem láttam. Nagy, nyilt pusztaság volt, melynek homokján nem hajókáztak tanyák, nem húzódoztak hosszú nyárfaligetek; üres, puszta, elhagyatott és kietlenül néma volt az egész. A két szélén egy-egy ormótlan nagy fekete szélmalom vitorlája sötétlett, de ezek is mozdulatlanul csüggtek alá… Mikor kissé beljebb vonultunk, a puszta egyik sarkában egy nagy, hosszúkás tó csillant fel ezüstösen, mely hol elnyuladozott, hol összezsugorodott, mintha a tenger dagálya és apálya játszanék vele. A tó közepén, a fényes hullámoktól nyaldosva, egy csomó nagy, fehér kőkocka feküdt, vakítóan tündökölve a napfényben. Közelebb kerülve, a kövekről kitűnt, hogy lapos födelű arabs házak, melyek közül néhány száz sugár minarét emelkedett a légbe… egy egész keleti város. Soha sem láttam ezt a nagy tavat; soha ezt a csodálatos várost; valami álomtündér lophatta ezt ide ebbe a sárga pusztába. Csakugyan, tündér csente oda: a délibáb. Egy kis utazás után a tó elfutott, a tornyok ledőltek, a házak felfordultak, azaz inkább talpra álltak, még pedig négy lábra és csöndesen odábblépegettek a korlátlanul uralkodó nap fényességében. Ökörcsorda volt; a gulyásbojtár is ott kullogott utánuk békességben, göndörszőrű subáját a nyakában cipelve. Nemsokára beolvadt a távolba ő is csordájával. Nem maradt a pusztán egyéb, mint a két szélmalom, melyek azonban, akárhogy törekedtünk az egyiktől el, a másikhoz közel jutni, mindig egyenlő távolban sötétlettek.

Egyszer aztán végképp elakadtunk a két malom közt, mert a kocsi egyik kereke eltört. Egy darabig még vergődtünk a homokban lőcstámasztékok segedelmével, de aztán megrekedtünk. Már alkonyodott is… A nap vérpiros gömbje a földkorongot érintette aljával s mind jobban alámerült álommámorosan a sötétségbe; az a néhány aranyban fürdő keskeny felhő, mely felette lebegett, szintén pirosas, majd pedig fáradt lilaszínt öltött; s a szélmalmok alakzatai lassankint elmosódtak a messzeségben.

Éjjeli tanya után láttunk. Az úttól balra néhány nyárfa magasodott (messzire elhallatszott nagy tereferéjük a búcsuzó napsugarakkal), egy csordáskutat fogva körül. Ennél alkalmasabb hely alig kínálkozhatott éjjeli pihenőre.

A hajdú tüzet rakott és nemsokára vígan sercegett a lángocskák felett a szalonna, ami a tarisznyából került elő. Friss ivóvízzel a csordakútja szolgált.

Gyönyörű est volt. A sötét légben gágogó vadlúdcsapatok, könnyű szárnyú snepf-rajok húzódtak valami távoli nádas felé. Jött egy gólya is méltóságosan szelve a levegőt; egyet keringett a tűz körül és mikor annak fényénél meglátott bennünket, megfordult s hasonló ünnepélyes szárnyalással úszott vissza, ahonnan jött, a homályba.

Az ég alján, nagy messze hangtalan villámok cikáztak játszadozva; fejünk felett kiültek már a csillagok; s lassan görgött tova felettünk négy csillogó kerekén a Göncöl szekere… A közelben a lovak ropogtatták a füvet, olykor felhorkantva; alakjukat azonban már beburkolta a homály.

Az álom mákonya gyorsan rászállt szemünkre s nyugvóhelyet kerestünk. A kapitány a kocsiba húzódott, a kocsis meg a hajdú a tűz közelébe kuporodtak s ott bóbiskoltak, fél szemmel a lovakat tartva üggyel. Én a kút közelében egy nyír alatt vetettem magamnak meg a subaágyat.

Gyorsan elszunnyadtam. Alig pislogtam össze néhányszor egy kis fényes csillaggal, mely a kútgém felett lebegett, elnyomott az álom. De csak rövid ideig aludhattam, mert mikor felneszeltem, a kis égi tűz még nem távozott messzire a gémtől. A lég csöndes és illatos volt s csak igen kevéssé hűtötte le az éjjeli párázat. Hogy mégis közeledtünk már a hajnalhoz, azt csak a könnyedén lengő hűs szellő tudatta, mely a levegőben kóborolt és kedvtelve hallgatta a nyárfa-nénikék (hosszú, sovány perszónák) fojtott perlekedését, melyek az Isten tudja mit tudnak annyit összenyelvelni ilyen gyönyörű éjszakában.

Körülnéztem. A nagy pusztaságból nem látszott más, mint három ellenkező irányban, mérhetlen távolságban, három tűz; kettő pásztortűz lehetett, a harmadik valami bolygó mocsári fény. Az égbolton minden csillag teljes díszben ragyogott, mert még nem homályosította el fényüket a hold, mely már későn kelt. A kékes, piros és halványsárga lángocskák összevilágoltak a sötétkék mélységes mély égbolton; a közepén méltóságosan húzódott le a tejút csillámló folyama; s a szikrázó nagy égitestek körül Szent János-bogarakként rajzott a sok apró csillag, fényfolt. És az ember szíve e tündérpompának láttára édesen összeszorult…

Egyszerre pár lépésnyire fekvőhelyemtől, ott, ahol a hamvadó tűz pislákolt, hangok hallatszottak. Idegen, öreges hangok. Valaki kérdezett valamit; míg egy másik hang töredezetten válaszolt, mintha el lenne foglalva. Most hirtelen fellobogtak ismét a szenes rőzsehalom alól a lángocskák s ezek fényénél egy pár embert vettem észre, a földön ültében. Az egyik, a kérdező, juhász volt, mert amint a földön guggolt, a vállához volt támasztva az S végű birkafogó bot; különben széles karimájú kalapja és bocskora szintén elárulta foglalkozását. A másik háttal ült felém s így nem láttam az arcát. Öreg paraszt lehetett, akinek hosszú haját nagyfogú fésű tartotta hátul össze. Az általunk árván hagyott tűz szításával foglalkozott s a kis rőzsemáglya alul fürgén emelkedett fel a légbe a pirosas füstoszlop, mely egy kis kóválygás után rézsút dőlt, amerre a hirtelen iderobogó friss szél ragadta. Úgy látszik, sütöttek is valamit maguknak.

Honnan került ide ez a két alak? Beszédjükből, mely jól hozzám hallatszott, csakhamar megtudtam. Ügyes-bajosok, akik a kapitánnyal akarnak beszélni, mert fülükbe jutott, hogy erre jár. A keresztútnál várakoztak ránk, de mert nem érkeztünk oda, elénk jöttek a tanyánkhoz. A tüzünkről tudták, merre találnak, mert arról mindjárt meglátták, hogy nem pásztorember rakta. Persze megkéstek és csak a hajdut lelték ébren közülünk (horkolt már az is!), s most kénytelenek a hajnalt megvárni, hogy kiönthessék panaszukat a felsőbbség előtt.

Halkan beszélgettek. A juhász (amint néztem, a magasabb rangú juhász-kasztba tartozott, valami akolfőnök lehetett) ezt kérdezte nagy fejbólogatás közt:

– Hát oszt’ hogy keveredett a kend fia a verekedésbe?

A másik mérgesen felelt:

– A gőzmalom az oka mindennek, égetnék meg, aki kifundálta!

– A gőzmalom? – csodálkozott a juhász. – Hogy hogy?

– Csak úgy, hogy amióta ott füstöl a kéménye a város szélén, hát akár meg se eresszük a vitorlát. Fujhat már alszél, felszél, nékünk szélmolnároknak az mindegy. Alig alig fordítja felénk egy szekérke a rúdját, mind a gőzmalmoshoz ballag, pedig jó kereszténynek nem kék hozzá betenni a lábát, mert tudni való, hogy ő feszítette fel Krisztus urunkat.

A juhász bólintott egyet e nagy vádra, melyet a konkurrencia adott a szélmalmos szájába. A másik folytatta:

– Hát csak nézzük a fiammal, Jánossal, tudja kend, akit a tavasszal huszárnak iratott a császár, csak nézzük az aratás után, hogy megy el szekér, szekér hátán a malmunk mellett; mind a gőzmalomnak viszi az életet őrlésre. Egyszer aztán azt mondja nekem a fiam János: Édes apám, megverek valakit, vagy engem valaki! Mondom neki, ugyan már mire való a bajban a baj? A gyerek hallgat: de látom, hogy felveszi a mándliját, a botot és elmegy. Estére lepedőben hozták haza. A madarászi csárdában a Csamangó Jóska két lyukat vert a koponyáján. Igy esett meg a baj.

– Hát most kend ezért keresi a kapitány urat? – kérdezte a juhász.

– Ezért hát. Csak nem hagyom a fiamat. Majd beüti a törvény három helyen a Jóska kobakját!

Elhallgattak. A fésüs a tüzet kotorta s amint oldalt fordult, látni lehetett kis tatár fejét, magasan kiülő rézveres pofacsontjaival s keskeny állával. Szürke, mohos bajusz árnyazta tömpe orra alatt az ajkát.

Összerezzentem. Hosszú csíkban, hirtelen zuhanással lehullt az ég boltjáról egy csillag, úgy hogy szinte megdöbbentett váratlanságával. A tengernyi égitest királyi közönnyel nézett a lebukó társ után és cseppet sem törődve annak tragédiájával, szikrázva, csillogva enyelegett tovább az éjjel… Közelünkben halk zaj támadt; valami nagy madár belekeveredett a lengő füstbe, meg a tűz pirosan boltozó fényébe és kétségbeesett vergődéssel menekült belőle; a távolban rekedt kiáltás hangzott elhalóan.

– Kiabálhatsz, nekem már nem kedves a beszéded! – szólt a fésüs a hangra figyelve, mely alighanem a nagy szélkiáltóé volt. Aztán megint a juhászhoz fordult:

– No, úgy-e, hogy igazság az, hogy a pók megegye az apró legyeket?

– Régi dolog az már, Márton bácsi.

Kis ideig megint hallgattak. Már a természetükben volt ez a gyakori hallgatagság; a foglalkozás mind a kettőt leszoktatta a sok beszédről. Az egyiknél a kelepelő, lármás garat, a másiknál a nagy egyedüliség tette ezt.

– Kend miben fárad? – kérdezte a szélmalmos végre.

– Az öreg Godó dolgában.

– Hát osztán, mi baja van az öregnek?

– Az, hogy törik, marják; már be is fogták.

Ez nagy újság lehetett, mert a fésüs egészen elámult.

– Befogták! Ne te, né! Ugyan már miért? Iszen légynek se vétett a jámbor!

– Azért, mert Urnapján misézett a kápolnában, meg mert a mult héten eltemete a Négyökrű Mihály fiát a Fekete szélbe. Mert hogy nem szabad.

– Nem-e? (A fésüs hangja egy kis csúfondáros csodálkozást fejezett ki.)

– A főszolgabíró úr mondta neki, mikor temetett és azonmód mindjárt vasba tette. Már jártunk azóta a megyeházán, hogy eresszék ki az atyust; de nem volt foganatja, mert a papok nagyon haragszanak… A csöngölei még átkot is eresztett a fejünkre. Tyűh, hogy szikrázott a szeme!… Most pedig megtudván, hogy a kapitány úr erre jár, nem hagytak békén a bojtárjaim, meg a népek, hogy kísértsem meg, hátha tenne valamit az öregért. No hát most itt vagyok, majd meglássuk!

– Pedig már régen miséz az öreg a kápolnában, eszemet se tudom, mióta? – mondotta a szélmalmos elgondolkozva.

– Bizony már a _szabadság_ előtt is, még se akadt bele senki.

A szélmalmos keserüen legyintett a kezével.

– Szabadság? – mormogta. – Mégis el kell tűrni, hogy ide hozzák a gőzmalmot! Micsoda szabadság az?

– Semilyen, mert eladták már azt régen, még a rác háboruban, – felelt mély meggyőződéssel a juhász.

A szélmalmos halkan kérdezte:

– Hogy is volt azzal a rác háboruval?

A juhász elgondolkozott, szeme elrévedezett a messze pásztortüzek felé, azután elkezdte a mesemondás hangján:

– Ugy volt, hogy a mi császárunk összeütközött a rác császárral… Nagy oka volt rá a mi jó felséges urunknak, mert a rác császár csellel, csallal elvette tőle híres Budavárát. Mondja erre a császár az ő legvitézebb generálisának, Perczel Móricnak, akit a golyó nem fogott, akiről a kard lepattant, mint a kőbálványról. Eredj fiam, Perczel Móric, ülj fel a legszebbik lovamra, arra a hófehér aranyholdasra, arra a könnyű szellő lábura; vedd kezedbe az aranybuzogányt és menj Budavárához, annak a bástyájához, üss hármat a kapujára és mondd meg a rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok szabadságát, mert jaj Rácországnak! Felült Perczel Móric hófehér lovára, arra az aranyholdas fejüre, arra a szellő lábura és repült mint a fecske Budavára felé. Amerre nézett, virág nyilt a réten; amerre lépett, rózsa virított a nyomában. De a rác császár azt felelte néki: Nem adom vissza híres Budavárát; nem adom vissza magyarok szabadságát; mert van nekem ezer vörösköpönyeges szerviánom, ezer hosszú muskétám, ezer villogó kardom. Mondja erre a mi felséges urunk nagy búbánatában megint az ő legvitézebb huszárjának, Perczel Móricnak. Eredj fiam, Perczel Móric, ülj fel a legszebbik paripámra, arra a cigányfekete ezüstholdasra, arra a szélvész lábura; vedd kezedbe az ezüstbuzogányt; üss vele hármat Budavára kapujára és kiáltsd be a rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok szabadságát, mert fekete gyászruhát húz minden anya, sírva fakad még a halott is országjában! Felült Perczel Móric cigányfekete paripájára, arra az ezüstholdas fejüre, arra a szélvész lábura és repült mint a sólyom, Budavára felé. Amerre nézett, tüske termett a réten; amerre lépett, tövis burjánzott fel a nyomában. De a rác császár megint csak azt felelte, amit a multkor. Erre aztán megharagudott a mi felséges urunk. Mondja megint az ő hűséges leventéjének: Eredj fiam, Perczel Móric, pattanj fel a legszebbik lovamra, arra a vörös pejre, arra a vihar lábura; vedd kezedbe a vasbuzogányt: eredj Budavára alá, üss hármat a kapujára; de ne szólj semmit, a többit pedig tudod magad is. Felült Perczel Móric vörös pej paripájára, arra a vihar lábura és röpült mint a sas Budavára alá. Amerre nézett, lángot vetett az ország; amerre lépett, szikrát hányt a kavics. Mikor először ráütött vasbuzogányával Budavár kapujára, nevetett a rác császár. Mikor másodszor ráütött vasbuzogányával Budavárára, elsápadt a rác császár. Mikor harmadszor ráütött, feljajdult a rác császár. Mert, mint a csillag az égen, annyi magyar vitéz állt Budavára előtt és mint a kasza a rendet, úgy vágta a magyar szablya a vörösköpönyeges szerviánt. Igy kapta vissza a mi felséges urunk Budavárát, így a magyar a szabadságát.

A juhász itt elhallgatott. Az nem lepett meg együgyü meséjéből, hogy Perczel Móricot tette a szabadságharc hősévé, mert ezt a vitéz honvédtábornokot most is legendás nimbusz övezi az alföldnek ezen a részén. De annál jobban bámultam azon, hogy jobbágyság, robot, dézsma, mind nem fordul elő meséjében. Pedig inkább ezt vártam. De a puszta nagyon mély és titokzatos; kevés hang hatol oda be a külvilágból. Ő a szabadságharc történetét bizonyára abból alkotta meg magának, mikor juhait őrizve néhány csapat vörösköpönyeges szerviánt látott átrobogni a fénylő pusztaságon, amint a Perczel Móric huszárgyerekei megeresztett kantárral űzték; azután elhallgatott minden a nagy drámából, mely a puszta zárt világán kívül zajlott.

Valami mély varázs fogott el, ha meggondoltam, hogy a nagy harsonából, mely végig zúgott az országon s az egész világon, ide csak ez a pár töredék jutott el. Egyszerre minden oly titokzatossá vált körülöttem. Az ég rejtélyes világával; az éjszaka csodálatos hangjaival, melyek a távolból ide csengtek; a tűzből beragyogott két ember… Mintha egy más világba jutottam volna, heted-hétországon túlra, az operenciás tengeren is túlra, oda, ahol a magyar népmese népszerű állatja, a kis kurtafarkú disznó túr és az aranyvár csendesen forog a kacsalábon…

– És aztán, mégis eladták a szabadságot a nép ellenségeinek… meg a gőzmalmosoknak, törte meg a szélmalmos a csendet.

– El azt, el bizony. Tudom, mert magam hallottam. Én még csak apró siheder, olyan kis bojtár voltam a Vince bácsi mellett. Egyszer tereltük a nyájat az akolba. Hát jön ám egy szép sugár legény deli fakó hátán. Árvalányhajas pörge kalap volt a szemén, széplányvarrta borjuszájú ing, rojtos gatya jó magán, módos szerszám a lován, fokos a kezében. Jön, közeledik, a ló lába mintha a levegőben járna. Mikor hozzánk ér, ledobban a földre; magának, lovának harapni valót kér. Akkor látjuk, hogy a ló hátát feltörte a nyereg; az oldala pedig rongyos a sarkantyútól. Adunk a lovasnak vacsorát, de nem nyúl hozzá. Megvetjük a pihenő helyét, de csak a könyökére dől rajta s úgy búsul mint az éjszaka. Mikor kipihente magát, felült a lóra, megköszönte a szállást és azt mondta: No jó emberek, megmondom, ki vagyok, mi vagyok? Bujdosó vagyok; nevem az akasztófán; mert ahonnan én jövök, az olyan hely, hogy hallatára az ág is sírva fakad, a fű is elhervad; ott adták el a szabadságot. Azután belevágta a sarkantyút a fakó oldalába és mint a szél elvágtatott.