Part 2

Mert az nagy eset. Képzeljék csak! Tavaly nyáron összeesküvés keletkezett az özvegy árvaszéki ülnökné lakásában, melyben résztvettek Ilonka és Katica. Célja az volt, hogy rávegyék a mamát, vigye el őket egyszer szinházba. Hogyan, kérdik önök bizonyára, tavaly merült fel a terv és még csak most ért sikert? Oh, mert önök talán nem tudják, miféle nagy forrongás megy végbe egy szegény család körében, mikor szinházba készül. A vagyonosok, kiket fogatok, bérkocsik röpítenek a szinház csarnokához; kik akkor mennek előadásra, amikor kedvük tartja; kik gyakran már unatkozva foglalnak helyet széküken és sajnálják az elszalasztott vacsora-társaságot: nem is sejtik, hogy vannak a szinházban olyanok, kik hónapok, teljes egy év álmait látják megvalósulva, mikor a nézőtérre lépnek és hogy imitt-amott kis lakásokban még nagyon sokáig fog csengni-bongni ennek a feledhetlen estének emléke…

Ime, itt is miféle Scyllak és Charybdisek közt evezett a révig a jól szervezett összeesküvés. Először is a mama kijelentette, hogy a szinházból nem lesz semmi se.

– Varrjatok, kössetek beste lányai. No nézze meg az ember a tűzre valókat! Ráértek szinházba járni, ha férjhez mentek, ha ugyan olyan bolond uratok lesz, aki elereszt.

No de a szegény jó mamát még könnyű levenni a lábáról. Mi kell egyéb, minthogy a »penészvirág« odasimuljon az áldott asszonyság amazoni kebléhez és patyolat kezével megsimogassa tokás állát, meg hogy Katica az ő lator tekintetű szemét egy párszor kérőleg ráemelje? Még egy pár »pusztuljatok a nyakamról«, »nem viszed innen azt a hegyes orrodat«, »rávennék ezek a bűnre még a szenteket is« után megvan a koncesszió: »Jól van no, adta csuf macskái, majd összespóroljuk a jegyek árát!«

Igen ám, de ezzel a spórolással már nem lehet olyan könnyen beszélni, mint a mamával. Mert hiába, drágák a jegyek, a garasnak meg száz helye van. A kegydíj, amit a vármegye megszavazott az idő előtt elhúnyt ülnök családjának, nagyon kicsi, a száj pedig sok, aki enni kér. Hát a házbér, hát a ruha, hát a szén, fa, hát a cseléd, hát a mosópénz, hát a kéményseprő… jajjaj gyerekek, beleőszül az ember, ha rágondol is! Aztán lányok, mi nem mehetünk mindenféle helyre. Apátok oszlopos tisztviselő volt a megyénél; öregapátok vicispán a tótok közt; én meg lánykoromban a megyei bálokon táncoltam; hej lányok, az volt ám a valami, ott volt ám ami volt stb. stb.

No de hát végre együtt van a költség három körszékre. Azaz, hogy többször is együtt volt biz az, de mindig lába kelt. Először Pál úrfi iskolai könyveire ment el. Másodszor akkor, mikor a »penészvirág« megbetegedett. No de az olyan ijedelem volt, hogy nem is gondoltak sokáig szinházra, mulatságra. A harmadik eset meg egészen különös volt. Már összekuporgatták megint a költséget, már zengett a ház a készülődéstől, mikor emberek jöttek abból a faluból, ahol egykor a vicispán nagyapa lakott és templomépítésre koledáltak. A rokonság minden tagja alá volt már iratkozva, csak a szegény özvegy volt kénytelen elrejtőzni előlük. De ettől fogva a jó asszonyságnak alig lehetett szavát venni; szomoruan járt-kelt a szobában; az ételhez is csak hogy hozzá nyult. Ezt már nem lehetett elviselni. Egyszer Ilona meg Katica elfogták az utcán a kéregetőket, felvitték a lakásba és aláiratták a mamával a jegyek árát. Ők pedig megint hoppon maradtak.

Végre azonban minden kétséget kizárólag bizonyos volt, hogy »mennek«. Most aztán egy új nagy kérdés merült fel: a _darab_. Mert annak kell a legszebbnek lenni, amit valaha poéta kigondolt, toll leírt, szinész eljátszott, közönség megtapsolt. Istenem, de hát melyik az? Abban egyetértettek, hogy a nagy dívának benne kell lennie a darabban; de a többi részlet ködben úszott előttük. Már-már kiválasztották a megnézendőt, de akkor Penészvirág meghallotta valamelyik barátnőjétől, hogy annak a bátyja ennél is szebb darabot látott. Jaj, várjuk meg, amíg azt adják! Máskor meg Katica futott haza ilyen vészhírrel. No de ezek csak aranyszegélyű bárányfelhők voltak, melyek mosolyogva úsztak át a kis lakás derült egén. Végre megállapodtak a darabban is.

Most vette kezdetét Pál úrfi szerepe. Ő bizatott meg avval, hogy kutassa ki, melyik a legjobb hely a szinházban és váltsa meg a jegyeket. Pál úrfi e megbizatásnak vitézül megfelelt. Tudod-e, ki az a buksifejű legényke, aki már reggel nyolc órakor a szinház pénztárának ajtaja előtt didereg, holott az csak tíz órakor nyílik meg? Tudod-e ki az, aki a pénztárnyitáskor a tolongásban három hordárnak lesodorja a sipkáját, másik háromnak pedig agyontapossa a tyúkszemeit? Aki mint egy diadalmas hadvezér vonul hazafelé, zsebében a mai legjobb három körszék-jeggyel és kabátja könyökén egy újabb szakadással? Akit izgatottan les Penészvirág az ablakon s aki elé Katica százszor is kiszalad a lépcsőhöz, összerezzenve, elsápadva, valahányszor léptek kopognak alulról? Aki nemsokára ott ül méltóságosan az asztal mellett és egyfelől Katica, másfelől Penészvirág diktálja bele a jól megérdemelt honoráriumot, vagyis a túrós lepényt?

Nem más, mint Pali; ugyanaz, aki jelenleg ott áll a szinház külső csarnokában, dúsan megterhelve ruhanemüvel. Áll és figyel. Lelke odaben van testvéreinél és kis fantáziájával száz meg száz alakban elképzeli őket, amint mulatnak, kacagnak, amint kipiroslik arcuk az örömtől s feldobog szivük az édes-bús nóták gyönyörétől… Tisztán látja őket maga előtt.

Úgy lesz bizonyosan. Ilonka mindenre könnyez, Katica pedig mindenre kacag. De hogy kacag! Három gödör is képződik minden pofácskáján; a szemei pedig eltünnek egészen. A mama néha rászól Katára: »Mindjárt hazaviszlek adta lánya, ha így vihogsz!« Katica szájára tapasztja a kendőt; egy darabig elcsendesül; de aztán kimegy valamelyik komikus a szinpadra és van megint hahaha, hihihi… Ellenben Ilonka komolyan viseli magát. Nagy, sötétkék szemeivel szinte felfalja az aranyos dívát és dehogy engedne elröppeni szavaiból egyet a fülei mellett! Nem látja, hogy szinházi messzelátók irányozódnak feléje; nem hallja, hogy mögötte, előtte azt suttogják: ejnye be szép teremtés! Csak a mama morog magában: »No nézd, milyen szemtelenül bámul ide az a sok pernahajder!«

Azt hinnék persze önök, hogy Pali most irígykedik testvéreire? Éppenséggel nem. A szeme szögletében ugyan leselkedik egy szikrázó kis gnóm, mely azt suttogja neki:

– Hát igazság ez Pali, hogy amíg ők mulatnak, te itt künn hallgatod a légvonat süvítését?

Hess, kísértő! Pali nem tántorodik meg. Komolyan, kevélyen jár fel s alá a kockákon, mint ahogy illik egy olyan emberhez, aki ma fontos szerepet töltött be a családban. De hallga… Onnan belülről egy édes hang éneke csendül ki fojtottan… Pali elsápad. Ez bizonyosan a híres énekesnő! A halkan kiszűrődő ének is azt sziszegi füleibe:

– No Pali, hát te még sohasem hallottál engem?… Oh, oh… Hogy lehet az? A pajtásaid már mind ismernek, mind tapsoltak nekem… No már még se járja, hogy téged nem vittek el a szinházba… Oh te szegény Lázár!

Pali összeszorítja fogait. Azért se hallgat a lázító szavakra, azért se irígykedik! Égő szemeit a libegő gázlángokon, a rendőrök bolyhos süvegein, a szinházi szolgáknak az üvegfal mögött sikamló piros egyenruháin jártatja, csakhogy elvonja figyelmét e gondolatoktól. Néha urak jönnek ki a nézőtérről és a ruhatárban magukra veszik a téli kabátot. Az egyik dudol magában; a másik ajkain mosoly játszik; a harmadik kacagva beszél valamit kimenőben a társának, amiből Pali csak annyit hall:

– Ennek a Kassainak az orra hallatlan… hát a grimaszai!

Pali szive összeszorul. Kassai orra! Istenem, milyen lehet az? Valami csodálatos, mulatságos dolog! És ő nem láthatja… Már ez sok. Mintha egy könny szivárogna végig arcán, mintha a sok gázláng, rendőr, ruhatáros mind rezgő táncot járna körülötte. Jó, hogy vége az előadásnak és a nézők már ömlenek ki a szinházból. Ott jönnek a lányok is. Csupa fény, csupa derű az arcuk. Pali repül elébük és amíg rájuk rakja a cókmókot, ezer kérdéssel rohanja meg őket. Milyen a darab? Hogy mulattak? Jó volt-e a hely?… Igen ám, ha olyan könnyű lenne felelni! Katica ugyan beszél, amíg hazaérnek, folyton beszél, de abból egy szót sem lehet érteni. Hanem otthon, mikor kilihegik egy kissé magukat, átveszi birodalmát az emlékezés. Pitteg-pattog a hasáb a kályhában. »Penészvirág« szépen elbeszél mindent töviről-hegyire; néha közbefecseg Katica is; Pali pedig buzgón hallgatja őket s mintha csak hájjal kenegetnék.

Mikor lefekszenek, mikor a lámpa elalszik, még mindegyre folyik a mese; egyszer egyik, másszor másik ágyból hangzik fel a szó; és a ragyogó est képe átszövődik álmukba s ott folytatódik. Csak Pali hánykolódik ágyában s egyszer óriási hahotában tör ki.

– Mi az, Pali? – riadoznak fel a lányok.

Pali álmosan motyogja.

– Nincs itt? Hová tűnt? Hisz világosan láttam…

– Kit? Mit?

– Kassainak az orrát.

KATICA.

Katica szőke hajú, eleven szemű és örökké pergő nyelvű leány. Életkora, saját állítása szerint, tizenöt év (magunk közt azonban megvallhatjuk, hogy csak 14 év) és szerencsétlen teremtésnek tekinti magát, mert környezete állítása szerint igen közönséges, csunya arca van. (Magunk közt azt is megvallhatjuk, hogy a környezet igazságtalan.) Azonban a kisasszonyt az, hogy 15 évesnek és szerencsétlennek tartja magát, nem akadályozza meg abban, hogy egész nap ne zajongjon és kacagjon.

Eme figyelemreméltó személy életrajzi adatait körülbelül megkapjuk, ha elmondjuk annak az egy napnak a történetét, melyet életéből kiszakítani bátorkodunk. Tehát kezdjük el a reggel. A napsugarak a szobát már benyaldossák és többek közt egy hófehér ágyacskát is megérintenek, játszadozva egy csomó kusza, szőke hajszállal s megcsiklandozva egy kövér rózsaszin nyakat, mely… Ah, de nem… Senki sem kivánhatja, hogy az indiszkréciót még tovább vigyem egy 15 éves kisasszonnyal szemben, aki reggeli álmát alussza gyanutlanul. Hess, pajkos toll…

Különben is ki kell jelentenem, hogy a szőke hajnál és a rózsaszín nyakrészletnél egyebet úgy sem lehet látni Katica kisasszonyból, minthogy ez idő szerint az egész alak fülig egy kék paplan alá vonult, még orrocskáját is alája temetve. A mai regg folyamán ugyanis már másodszor riasztották fel azzal a rémhírrel, hogy ha tüstént fel nem kel, elkésik az iskolából, – és eme hirek elől menekülendő, kénytelen volt a paplan alá bujni.

Ime, most kinyilik az ajtó és valaki gyöngéden megcirógatja a fedetlenül maradt nyakrészletet. A szunyadó kisasszony, aki éppen azt álmodja, hogy a perzsa királyfi valami táncvigalomban a második négyesre foglalkozik vele, összerázkódik és felveti álommámorosan a szemeit. Előtte áll nénje, a szelid Ilonka (akinek halovány arcáért »penészvirág« a bece-neve.)

– Katicám, kelj fel, a mama már nagyon haragszik!

Katica kisasszony persze életre, halálra biztosítja nénjét, hogy ebben a pillanatban felkel és tényleg olyan tüntetést rendez felkelési mozdulatokból, hogy a könnyen hívő jó Penészvirág elámítva megy ki a konyhába, jelenteni a mamának, hogy Katica már »kel«. Ez azonban, amint az ajtó nénje karcsú alakja mögött bezárul, villámgyorsan ismét a paplan alá búvik, hogy folytassa az érdekes álmot, és dobogó szívvel hallgatja a perzsa királyfi epedő szavait, melyeket a fülébe sugdos, nem törődve azzal, hogy őt környezete csunya lánynak tartja.

A perzsa királyfi azonban rosszul számított, ha azt hitte, hogy egymaga aspirál a második négyesre, mert azt a deli turkesztáni herceg is követeli magának és minthogy egyik hős sem hajlandó lemondani arról a túlvilági gyönyörről, hogy Katicával lejtsen és pörögjön a négyesben, kardot rántanak… összecsapnak… a királyfi átdöfött szívvel borul hölgye lábaihoz, akinek szivén metsző fájdalom fut át e látványra…

Katica csakugyan metsző fájdalmat érez, felsikolt, rémülten felnyitja szemeit, de nem a perzsa királyfi megtört szemei tekintenek reá, hanem a Pali öccsééi, aki könyvtáskával vállán áll előtte és azzal foglalkozik, hogy az ő haját cibálja.

– Álmos macska, kelj fel, azt üzenik, sic öltözködni!

Katica méltó felháborodásában a tíz körmével megy a Pali képének, amely védelmi művelet, úgy látszik, imponál ennek, mert kimenekül a szobából. A kisasszony pedig duzzogva, dormogva a másik oldalára fordul és rossz kedvében a szegény turkesztáni herceget úgy meggyötri, de úgy… tudom holta napjáig megemlegeti!

Végre azonban jő maga az élő vihar: a mama. Erre aztán Katica nagy gyorsan kiszökik az ágyból és nemsokára a következő párbeszédet lesz alkalmunk hallani:

_Katica_ (boglyasan és félig öltözötten meglapul a konyha ajtajánál és szepegve suttogja): Édes Penészvirág, gyere ki egy kissé…

_Penészvirág:_ Nos, mi történt?

_Katica_ (zokog).

_Penészvirág_ (ijedten): Mi bajod? Katica?… Istenem, milyen sápadt ez a leány! No, ne sírj már te… még kiadja a lelkét a kis bolond… Katica, mindjárt megharagszom, ha nem mondod el szép sorjában, mi történt?

_Katica:_ A macska az oka…

_Penészvirág:_ A macska?

_Katica:_ Igen, az a cudar!

_Penészvirág:_ De hát mit vétett a macska?

_Katica_ (szívszaggatóan felzokogva): A váza…

_Penészvirág:_ Összetört?

_Katica:_ Igen, lezuhant a szekrényről, darabokra tört, édes Istenem…

_Penészvirág:_ És a macska lökte le a szekrényről?

_Katica:_ Nem…, hanem én… sehol se találtam a macskát, s azt hittem, hogy a szekrényen van… felmásztam… így esett meg a szerencsétlenség!

Ennek a párbeszédnek aztán az a következménye, hogy a konyhában nemsokára valakit jól lehordanak a vázáért.

– Hallod-e, Ilonka, hangzik a mama perpatvara, ha az a szeleverdi Katica tenne ilyet, hát egy szót sem szólnék. (Jaj, dehogy nem!), de hogy te, te… aki nála öregebb vagy, okosabb vagy, te sem tudsz vigyázni, az már sok! Ha mind a ketten elkezditek a rontást, akkor aztán nem tudom mi lesz stb. stb.

A bűnös pedig ezalatt a nagyszobában csapot, papot, – azaz vázát, Penészvirágot feledve, nagy vígan egy pajkos dalt énekel olyan poziturában, amilyenben a hires énekesnő szokta, aztán hirtelen megszakítja a dalt és mély páthosszal, tragikus hangon deklamál, úgy ahogy a Nemzeti szinházban hallotta. Énekli és szavalja pedig mindezt a tükörnek, azaz a tükörben levő Katicának.

Hogy eközben még egy vázát el nem tör, az csak annak tulajdonítható, hogy nincs mára még egy nénje, aki a bűnt magára vállalja.

Ámde nem sokáig tart a vígság, mert bejő ismét a mama és ennek folytán Katica pár perc mulva teljesen felkészülve áll az iskolába menetelre. Könnyű, elegáns léptekkel halad végig a folyosón és lejt le a lépcsőn, bodros fejecskéjét, melyen igen jól fest a kis tollas kalpag, kacéran hátra vetve. Ő ugyan jobb szeretne hanyat-homlok lerohanni az utcára, két-három lépcsőfokot szökve egyszerre át; de nem teheti, mert a második emeletbeli orvosnövendék az ablakban áll és félő, hogy ilyen kevéssé méltóságos ugrándozásban látva, kiábrándul szerelméből. (Mert az bizonyos, hogy fülig szerelmes bele a szegény!)

Az utcaszögletnél szemeit szendén lesüti és úgy halad tova. Hogy, hogy nem, egyszerre csak egy ifju kerül melléje, aki a kisasszonyt mély hódolattal köszönti és szintén lesüti a szemeit.

A kabátja erősen duzzadt a mellén; nyilván azért, mert a könyvpaksamétát a kabát alá rejtette; – nem lévén chic, hogy azt egy felső gimnázista nyilvánosan a hóna alatt cipelje.

– Későn jött egy kissé, Katica kisasszony, – szól az ifju.

– Igen, Géza, – felel gyorsan Katica, – kissé elkéstem, majd ezentúl korábban jövök…

– Oh, Katica nagysád, nekem akkor is nagyon későn jön, ha hajnalban jön!

– Maga nagyon udvarias, Géza.

Az ifju hálásan feltekint, Katica szintén; pillantásuk találkozik; aztán gyorsan lesütik ismét szemüket.

– Hogy aludt Katica? – kérdi újra az ifju.

– Oh, nagyon jól.

– Álmodott szépeket?

– Oh igen…

– Rólam is?

Katica még jobban lesüti szemeit és félig mosolyogva, félig zavartan szól:

– Maga nagyon kiváncsi Géza.

Az ifju ismét felveszi a beszéd fonalát:

– Hol mulatott, Katica, tegnap este?

– Oh, csak otthon.

– Kik voltak jelen?

– Senki… csak mi egyedül…

– Kótay Gyuri sem?

Gyors pir. Összerezzenés. Zavar.

– Aha, úgy-e nem felel?… Ez vallomás… Ott volt Gyuri?

– Egy negyed óráig mindössze.

– Hát mégis, hát mégis!

– Maga valóságos Otello, Török úr!

Az ifju fájdalmasan tekint fel, Katica is; pillantásuk találkozik; majd megint a kövezetet keresi fel.

Hosszú hallgatagság. Keserüen szól az ifju:

– Oh, milyen ingatagok a nők!

– Hát még a férfiak!

– Ismeri ezt a dalt: Az asszony ingatag…?

– A férfiak hazugsága az is!

– Álnok és csalfa lény…

– Török úr!

– Azt mondja, hogy szeret…

– Megtiltom, hogy folytassa!

– S megfordul, kinevet.

– Ön egy kissé szemtelen, Török úr!

Katica haragosan elfordul, az ifju is, pillantásuk dacosan kalandozik a földön. Egy világért se néznének fel egymásra.

– Katica?

– Nos, uram?

– Megenged egy kérdést?

– Halljuk uram!

– Mért van az úgy elrendezve a világon, hogy a szép leányok mind szívtelenek?

– És ismer maga ilyen szép leányt?

– Oh, bár ne ismertem volna meg azt, aki itt megy mellettem!

– Ön nagyon igazságtalan, Géza!

Az ifju epedve tekint fel, Katica szintén, pillantásuk édesen találkozik és lágyan mosolyogva szegzik le szemüket ismét a földre.

Még néhány feltekintés és összepislantás után elér kiki a maga iskolájába, ahol szellemileg oly szerencsével folytatják a megszakadt társalgást, hogy Török úr egy szekundával gazdagabban kerül haza, szegény Penészvirág pedig egész délutánját avval tölti, hogy elkészíti azt a feladatot, amit az iskolában Katicára szabtak büntetésül a figyelmetlenségeért.

És Katica? Hol van ezalatt Katica? Jer szives olvasó, csatlakozzunk a kisasszony mamájához, aki éppen arra kiváncsi, amire mi. A termetes asszonyság kutató anyai szemekkel veszi szemügyre a lakás minden zeg-zugát és szerelmes leánykáját végre csakugyan felfedezi a kamrában egy bödönön ülve, amint átszellemült arccal olvas valamit.

Mit? Hm, első percben nem tudhatjuk meg, mert az olvasott tárgy vad gyorsasággal eltünik Katica zsebében.

– Mi az, te leány?

– Ez mama, amin ülök?… Ez egy bödön…

– Nem az, hanem amit a zsebedbe dugtál?

– A zsebembe? (A kisasszony zsebébe nyul és kivesz belőle valamit.) Ez egy Mária-kép, amit a hittanórán a tisztelendő úrtól kaptam.

– Még más is van ott, csak ki vele!

– Igen, van, (a zsebből újra kikerül valami) – egy félkeztyű…

– De szélhordta lánya, engem nem szedsz rá! Fordítsd ki a zsebeidet!

A kisasszony kifordítja készségesen a zsebeit és bár azokból egy egész kis zsibvásár kerül napvilágra, a szigorú inkvizitor semmi gyanusat nem talál közte. De azért nem bocsátja ki egyhamar áldozatát:

– Te leány, azért nem menekülsz… egy, kettő, elő a harisnyával!

S míg a szegény áldozat a szobában a harisnyával bajlódik, a mama egy kis Kukliprédikációval szolgál neki, mely kezdődik azon, hogy az ő lánykorában mi minden házias erényekben ragyogtak az olyan kisasszonyok, amilyenek Katica, és végződik hosszú, hosszú út után azzal, amivel a mamának minden multravaló visszaemlékezése végződni szokott: a réges-régi bálokkal. Mert akármilyen alapról és úton indul a mama emlékezete vissza a multba, ide mindig eljut. Hejh, gyerekek, az volt a szép idő, az volt a gyönyörű világ… A só is sósabb volt, a méz is édesebb volt!

De amint a mama oda eljut, ez azt jelenti, hogy Katica megváltása a kényszerkötés alól közel van. És csakugyan, a mamai ellágyulás egy percében sikerül is kivívnia a szabadságot.

A kiszabadult fogoly most oly észrevétlenül surran vissza a kamrába, mint az egér. Ott óvatosan magára vonja az ajtót és egy befőttes üveg mögül gyöngéden kihúzza ugyanazt a valamit, aminek olvastában a mama meglepte. (Az Isten tudja, miféle ördöngösséggel sikerült neki a szigorú inkvizició alatt a zsebéből a befőttes üveg mögé származtatni észrevétlenül!)

Ez pedig egy rózsaszínű levél, amely alá azonban – ej, ej Katica! – nincs írva sem Török úrnak, a gimnázistának, sem Kótay Gyurinak, a reálistának, a neve; hanem egy harmadik úré, bizonyos Kádár Zoltáné, aki, ha nem csalódom, a polgári iskola rabláncait cipeli. Reményteljes költői lélek lehet. Rózsaszín papiron, csengő versekben, alaposan megcáfolja Katica környezetének azt az állítását, hogy a címzett közönséges rút leány lenne. Ellenkezőleg, hattyunyak, csillagszem, őztermet, s a többi.

Katica minden strófára édesen összeborzong és úgy csavargatja orrát, mintha valami ismeretlen illatot szívna. Az első vers hozzá!… Ah, ha a poéta most itt ülne vele szemben, így szólna hozzá egy hálás tekintet kíséretében:

– Ön veszélyesen szellemdús ember, Kádár úr!

A poéta nincs jelen, azonban valami nyávikolás mégis hallatszik. Katica felveti fejét, fülel… A hangok a kuckóból származnak. Katica odaszökik, felemel egy öreg kosarat és ott leli a hűtlen macskát, akit reggel hasztalan keresett, – egész kis társaságban.

A hű állat családot alapított. Három kis vaksi cica buvik össze az irháján. Három kis cica! Katica szinte felsikolt a gyönyörtől: – ez több mint amennyit egy 15 éves boldogtalan kisasszony kivánhat magának!

És milyen gyönyörüek! Az egyik, egy tarka cica olyan kedvesen nyalogatja a rózsaszínű nyelvével a száját, hogy Török úr örökre el van mellette felejtve. A másik, fehér mint a hó, olyan ostobán prüszköl és rázza a füleit, hogy Kótay Gyuri csillaga teljesen elhalványul az új kedvenc mellett. A harmadik, egy cirmos cica, amint ölébe veszi, olyan ügyesen megáll szétterpesztett négy lábacskáján, hogy – Kádár Zoltán emléke rózsaszínű rigmusaival együtt elpárolog a levegőbe. Azaz a rózsaszínű levélből csinos papirpántlikák kerülnek a cicák nyakára és lábaira, amikkel azok oly szépen festenek, hogy az öreg macska is elégedetten pislog a csemetéire.

El van döntve: Katica nem törődik többé fiatal emberekkel, hanem egész életét a cicáknak szenteli.

A nap hátralevő részét új ismerősei közt tölti, úgy hogy este a vacsorához is, meg utána ágyba is karhatalommal kell kergetni kis kedvencei közül. Mikor ágya felett elkezdenek szárnyalni és zizegni az álom arany pillangói, van dolga a turkesztáni hercegnek, amíg magára tudja vonni a kisasszony figyelmét. Csak úgy sikerül néhány percre, hogy egy parányi aranycsengőt hoz a kis cirmos nyakára…

A KAPÁSGYEREK.

Ismertem az anyját is az istenadta teremtésnek. Tanyai kapás felesége volt egy szegedi pusztán s fiatalon halt meg. Azaz tudja Isten, fiatal volt-e, vén volt-e, mert arcban nagyon el volt fonnyadva s olyan zörgő, üres hangon beszélt, mint a vénasszonyok. Persze, ennek az lehetett az oka, hogy akkor már nagyon meg volt rongálva a tüdeje, meg lépe, de egy közönséges kapás ember feleségének az ilyesmit nem lehet tüstént felvenni; s csak úgy emelgette a zsákot, kapálta a homoki szőlőt, mintha egészséges lenne. És ez a kapás olyan rettentő fösvény, rút és gyámoltalan ember, – biceg is hozzá, – hogy csak ilyen szegény, senkinek se jó, senkinek se tetsző asszonyt kaphatott, ki éppen olyan nyomorult volt, mint ő maga. A fennemlített kis teremtés tán negyedik esztendőre köszöntött le a kapásházba s körülbelül egy esztendőt morzsolt le a sors által neki ajándékozott életéből. A szomszéd tanyásasszony, mikor született, így fejezte ki a vézna gyerek felett véleményét:

– Anyagyász!

Mily virágos nyelven beszél ez a mi népünk! A kis »Anyagyász« azonban még nem érzett semmit abból, mit e szó kifejezett, mert még volt két szem, melyek »aranyörömet« láttak benne. Majd hírül hozták, hogy a kapás felesége meghalt. A tanyai ember, aki ezt a hírt hozta, azt mondta: »Megszakadt a dologban«. S oly közönyösen mondta, mintha ez lenne a világon a legközönségesebb halálozási mód.

Szép verőfényes nyári nap volt, mikor kimentem a tanyára. Sötét, ragyogó kékség vonta be az eget; a homok szárazon fehérlett, csillogott az úton; a mákvirág, mint valami rikító festékpamacsolás, virított a földeken. A tanyán leheverésztem a fűbe s belemerültem a gondatlanság kéjes érzetébe.