Part 1

ELBESZÉLÉSEK

ÍRTA

SEBŐK ZSIGMOND

HARMADIK KIADÁS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

5729. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

UTOLSÓ SZIKRÁK.

Sohasem voltam úgy megelégedve tanuló koromban lakással, mint avval, melyről szó van. A szoba úgy diákosan egyszerű volt; de nyájas, tiszta. Még egy pár virágcserép is díszlett az ablakban, valami növényárvákkal, melyek mindegyre iparkodtak bimbót, virágot, illatot produkálni; de sohasem sikerült nekik a magas fővárosi házfalak között. Azonkívül csönd, tökéletes csönd vett körül, mely – amint bevonultam a lakásba – azonnal megmártotta a lelkemet otthonos melegségben.

A legkülönösebb, hogy házigazdámnak három apró nebulója is volt; mégsem hangzott a szobámban csetepaté. Meg is szólítottam a háziasszonyt.

– Miféle írral keni a gyerekeket, hogy megsem mukkannak naphosszat?

– Egyszer szépszó-olajjal, másszor friss mogyorófazsírral, – felelt az asszony mosolyogva, – mert rá volt írva édes szelid anyaarcára, hogy csak az első orvossághoz szokott folyamodni.

– De hiszen ilyen korban még csatarázni, hancurozni szokott az apró nép!

– Még csak az kellene ilyen-olyanjai! – pattant fel az asszony. Bele is hánynám őket mind a Dunába, Tiszába… No, mi kell, te buksi?

Ez utóbbi szavak egy kis fekete fejhez valának intézve, mely anya köténye mellől integetett fel titkos szemjátékkal, hogy valami fontos mondani valója volna… Anyja lehajolt; a fekete buksi rátapadt a fülére és susogott abba valamit. Nem tudom, mi volt a válasz, de Buksi nagyon meg volt vele elégedve és, mint a fiatal sólyom, elröppent.

– Nem úgy vannak ezek nevelve, mint a városiak, – mondá a háziasszony némi kevélységgel; aztán még hozzátette:

– Elek se tűrné, ha zajongnának.

Ez az Elek a férj volt; egy rendkívüli becsületes gyári asztalos, akivel szivesen elbeszélgettem. Értelmes, szerény, komoly ember volt, avval a bonhomiával arcán, mely a magyar embert jellemzi. Az a nyugodt, nyilt kedély, mellyel a puszta néz reád ezernyi szemével, mozdulatlan, barna szemöldökei, a nádasok alól. Ez a kép azért jutott eszembe, mert a házigazdám is alföldi volt; szalontai fi. Valóban volt is valami benne nagy földijének, Aranynak, nyugalmas egyszerüségéből; méltóságos mozgású ritmusából; abból a sajátságos magyar jellegből, melynek zenéje, hangja, szine egyszerre megkap – a táncban, a beszédben, a ruhában, az arcokban, a szemekben, hogy úgy mondjam, a léptekben is.

Szóval, a derék Tóth Elek igen rokonszenves ember volt, dióbarna szemeivel, nyirt, tömött, ércesen szilárdnak tetsző fekete szakálával, izmos vállaival és karjaival és az ő nyugodt szerénységével, melyet azonban öntudatlanul mindig árnyalt bizonyos kevélység. Legalább is annyi, hogy suttyomban (nyiltan átalt kirukkolni vele) az asztalos mesterséget tartotta a legkülönb foglalkozásnak a világon és néha, mikor híres tudósokról, nevezetes találmányokról hallott, megjegyezte: »A koporsónkat, fejfánkat, keresztünket utoljára mégis csak az asztalos csinálja.«

Egy napon az asztalfiókban egy régi, sárgult levelű könyvet találtam: Faublas lovag kalandjainak valami hajdani kiadását. Csodálkoztam, hogy ezt a ledér könyvet itt lelem s átadtam a házigazdámnak.

Megnézte és halk, szánakozó hangon mondta:

– Bizonyosan a szegény öreg nagyságos úr hagyta itt.

– Hát előttem valami nagy úr lakott ebben a szobában?

Mosolygott jóakaróan:

– Csak olyan kikopott úr volt ő kelme; de valamikor valahol a Bácskában gulyája sétálgatott és gyönyörű ménese rugtatta a port a pusztában. Ugy mondják, – a feleségem hallott róla egyet-mást, – mindent elvitt az ördög bibliája: a gulyát, a ménest, a kastélyt; még a legutolsó jóravaló kabátját is… Nagyon lefelé ment már szegény feje; egészen lefelé a szekér alá; de azért csupa becsületből megadtam neki a nagyságos úri titulust; mert láttam, hogy jól esik neki. Azután nem is tiszta a lelkiismeretem az ő dolgában.

– Hogy, hogy?

– Bizony a kisbíró gyakran zörgi idebenn, hogy mikor már úgy is csúszott lefelé, én is löktem egyet rajta.

– Hogy történt ez, Tóth úr?

– Elmondhatom, ha nem úntatom vele.

Leült és rákezdte:

– Most két esztendeje lehet. Akkorjában ütött be éppen nagy úri mód az asztalosoknak: a sztrájk. Négy hétig egy szikrát sem dolgoztunk a műhelyekben, ellenben nagyokat ittunk a korcsmában. Mikor aztán láttuk, hogy a jó zsíros pogácsák, amiért a sztrájkot csináltuk, nem jönnek el, szépen visszakullogtunk a munkába és jó volt a száraz kenyér is. De bezzeg eljöttek a jó zsíros adósságok, amiket a sztrájk alatt szereztünk és akkor aztán már kenyér se volt. Azért egyszer mondom a feleségemnek: Hallod-e Évi, húzzuk össze magunkat addig, amíg kitisztázkodunk az adósságból, a konyhában; a szobát pedig kiadjuk valami jóravaló lakónak. Feleségem, a jó lélek kapott rajta. Még azt mondta, hogy régen a nyelvén volt ez a tanács; amiben, tisztesség nem esik mondván, egy kicsit füllentett az én Évikém; mert (ne vegye rossz néven az úrfi) még most is olyan kárvallott képet vág, mikor a csukott szobaajtóra néz, hogy szinte megsajnálom. Mert instállom, úgy tessék venni a dolgot, hogy a bátyám Harsányban jegyző; a sógorasszony pedig parádés szobában ül; – hát csak megfogamzik az irígység a konty alatt. De, hogy a szót szóba ne öltsem, kitettük a cédulát a kapura, hogy ebben a házban egy gyönyörüséges bútorozott szoba kiadó uraknak, úrfiaknak, válogatott cigánylegényeknek. Én azt mondom:

– Legjobban szeretnék egy pár életre való deákot. Azoktól egyszerre megelevenedik a ház.

Az asszony azt mondja:

– Ugyan nagyot kivánt vele! Ha meg kell lenni, már csak jobb egy tisztességes vaskereskedősegéd.

(Arra spekulált a lelkem, hogy a vasassegédre sokat kell mosni, mert hamar bekeveri a vaspor a fehérnemüjét, – láttam az orra hegyéről!)

De az első lakónk nem lett se deák, se vasárussegéd; hanem a nagyságos úr, akinek igen nagy úrnak kell lennie, – úgy gondolkoztunk, – mert a vizitkártyáján korona volt s a neve igen úri hangzású: Kesztölczi és Basaharczi Basarczy Döme. Hanem a podgyásza sokkal rövidebb volt, mint a neve. Mikor hozzánk jött, nem volt nála egyéb, a testén levő ruhán kívül, csak egy parupnyi. Azt mondta, hogy a »kadropja« vasuton jön… az még most is jön.

Hát jól van. Az én nagyságos uram jön, megy; nagyon keveset beszél; többnyire otthon fekszik a divánon és órahosszat, naphosszat a levegőbe bámul.

Jön az elseje: no János, mondok magamban, ez egyszer se bú, se gond; összeütöd a bokádat, még egy meszely bort is hozhatsz hozzá – azon a temérdek pénzen, ami markodat üti a lakásért. Az ám, de múlik egy nap, másik nap… és a nagyságos uram a fülét sem mozgatja. Évi már nagyon zörög.

– Szóljon már a nagyságos úrnak, Elek. Tán elfelejtette, hogy elsején kell fizetni… Azt se tudom, hol a fejem; száz felől zargatnak az adóssággal; magának pedig hasztalan imádkozom, még szólni se mer az öreg úrral a pénzért.

Nohát bementem hozzá.

Felugrott a divánról, leültetett és elkezdett velem diskurálni mindenféléről; de olyan nyájasan, olyan finoman, hogy… hogy biz én egészen megfeledkeztem az adósságról. Elő se hozom, ha ő maga nem keríti szóba, mikor már nagyon megbarátkoztunk. Megfenyegetett az ujjával tréfásan és azt mondta:

– Tudom ám, hogy alapjában miért keresett fel tisztelt barátja az erénynek… Ugy-e a pénzért?

– Óh, dehogy – mondom elveresedve.

– No, no… nem is veszem zokon önöktől, uram, a türelmetlenséget. Magam is szörnyen röstellem a dolgot, hogy az a pénz, amit várok, úgy késik a postán. De legyenek nyugodtan, már nem késhet soká.

Ami engem illet, meg is nyugodtam; hanem az asszony nagyon megmosta a fejemet gyávaságomért. Hogy micsoda pipogya Jankó vagyok én, aki ilyen aprópénzzel fizettetem ki magamat? A pipogya Jankót elnyeltem. És hozzá az ebédemet is elégette. Az elégett sültet is elnyeltem. Hanem a legközelebbi alkalommal meg is mondtam Évikémnek, ha olyan híres vitéz egri asszony, rajta, menjen be ő az öreg úrhoz a pénzért. Hát be is megy ő! Bement mint egy sárkány. A félig nyitott ajtón hallom a feleségem illedelmes panaszait; a nagyságos úr elegáns orrhangját; – és látom, hogy a sárkány úgy jön ki a szobából, mint a kezes bárány. Azt mondja:

– Hiszen már holnap bizonyosan megjön az a pénz, nem kell mindjárt tüzet kiáltani!

Egyet hunyorítottam a szememmel, azután csendesen döcögve elsompolyogtam hazulról. De iszen, jól vagyunk már! Az én asszonykámat, látom, elszédítette az öreg úr; már most aztán nem tudom, ki veszi meg rajta a pénzt. Eh, mit, gyalu, fürész…! azért még nem kötjük fel a koldustarisznyát! Majd elélünk valahogy!

Mikor egy este hazakerülök, azt mondja az én Évi lelkem igen haragos kedvében:

– Hallja Elek, miféle furcsa szobaurat hozott maga a nyakunkra?

– Ugyan milyet?

– Hiszen ez nem is anyaszülte ember, hanem valami táltos vagy tündér, aki szúnyoglábbal vagy mivel él!

– Hogy-hogy?

– Három napja várom, egyre várom, mikor megy ebédelni vagy vacsorálni; de uramfia, még csak ki sem mozdul a szobából! Egyre ott hever a kanapén és a plafondot bámulja… Pedig azt mondja, hogy nem beteg.

– Hát aztán mit tegyek most én vele?

– Mit tegyek… Mit?… Ha én lennék az ember, a gazda, majd tudnám, mit tegyek!… Ma úgy is három személyre főztem vacsorát!

Ehen, értem már; eszerint az én Évikém megint olyat akar tenni, amit utólag meg fog bánni és jó előre gondoskodik arról, hogy legyen kivel perelni miatta. Azért hívjam én meg _először_ vacsorára a nagyságos urat.

Nohát, gyalu, fürész… egy asszony kereplése nem a világ. Meghívtam szerény asztalunkhoz az öreg urat s mondjam, ne mondjam? – ettől fogva nálunk vendégeskedett. Nagyon megszerettük. Nemcsak én meg az anyjukom, hanem a rajkók is,… azok valósággal belebolondultak. Ha barackot nyomott a fejükre, mintha sárgacukrot szopogatnának; mikor elküldte őket a boltba, mindig betörték az orrukat a nagy versengésben, melyik érjen hamarabb haza. Jó ég tudja, mivel kenyerezte le úgy őket!

Eddig jól van; a pénz még egyre jön a postán… mi pedig várunk. Azon vigasztalódunk, hogy majd jól esik egyszerre a nagy summa. Telik az idő; szépen összeszokunk a nagyságos úrral; de azután meg mi összefogunk magyarosan Évikémmel; dolgozunk éjjel-nappal; én fúrok, faragok, gyalulok; ő meg mos; lassan törlesztgetjük az adósságot, sőt összekaparítottuk valahogy a hátralékos házbért, valami nyolcvan forintot. Akkor aztán, mikor minden szépen elsimul, az én bolond eszem egyet kalamajkáz – és kész a baj.

Nyilván az ördög incselkedett velem, mikor fejembe vettem azt a gondolatot. Szombat volt. Korán kerültem haza a gyárból. Évi nem volt otthon; valami vén nénémasszonyokkal szedriázott késő estig, a sátán örömére. A nagyságos úr megint ott hevert a divánon és olyan szomorú, de olyan keserves arcot vágott, hogy szinte a szivembe nyilallott valami. Azt mondja odabenn Belzebub valamelyik fia:

– Te, János, tudod-e miért olyan szomorú ez a szegény nagyságos úr? Nem másért, mint amiért a szomjazó eleped víz nélkül, amiért a virág elszárad napfény hián. A szegény nagyságos úr azért hervad el, mert elvették tőle azt, ami neki a friss víz, a napfény, a levegő, – a kártyát. Láthatod, hogy az öregnek nincs már egy veres rézgarasa sem, hát nem is kártyázhat; hanem ha van benned egy kis szív, amíg az asszony hazajön, ütsz vele egy-két krajcáros durákot!

János egyet gondolt, kettő lett belőle. Az almárium tetejéről előkerült egy pakli vén kártya; leülünk; osztunk, nyerünk, vesztünk; csak veres pénzbe játszunk; hanem azért az öreg úr oly friss, oly boldog és szürke vizes szemei mintha egyre mámorosabban csillognának. Gondolom is magamban:

– No, vén cimbora, úgy-e emelgeti most valami a rozzant bordáidat?… Emlékszel-e, mikor az a kastély, meg az a gyönyörű erdő, meg az a szépen kolompoló gulya úgy úszott el tőled, mint most tőlem a csizmadia-tallérok?

De hogy játszik! Milyen nyugodtan, milyen elegánsan, és hogy otthon érzi magát… akár a madár a levegőben. Azután meg én nem tudom, micsoda boszorkányság űz velem játékot… Ugy tetszik egyre, hogy én nem a szegény, jámbor asztalos vagyok; hanem a harsányi jegyző, a híres gavallér, aki jukker-kocsin hajtat át a vármegyén és a kaszinóban az alispánnal tarokkozik. És amíg így valami ködben, valami álomban botorkázom, a rézpénz átváltozik ezüstté, az ezüstpénz bankóvá; aztán azon veszem észre magam, hogy a nagyságos úr már nem tartozik a lakás árával sem; lassan lekvitteltük az egészet és egyszerre csak szépen át kezdenek sétálni hozzá a házbérre félrerakott tizesek is. A jó Isten tudja, hogy van?… Többnyire jó kártya kerül a kezembe; de az az öreg ember ott azzal az ő számító, okos játékával és kigyulladt szemeivel mindig magához csábítja a szerencsét. Mindig jobb kártyája van végezetül. Egyszerre aztán nagyot döng valami a fülem mellett; mintha felébresztettek volna. Akkor úszott el az utolsó forint.

Fölkeltem és szó nélkül abba hagytam a játékot. Forgott velem a világ. Nem látom, mint hajlik meg előttem a nagyságos úr olyan eleganciával, mint egy gróf valami herceg előtt a játék után; nem hallom udvarias köszöntését… A harsányi jegyző elpárolgott s itt maradt a jámbor asztalos, aki érzi, hogy egy rettenetes bűnt követett el.

Kimentem az utcára és sokáig kóboroltam odakünn háborgó lélekkel, keserű szívvel. Nagy, nagy keserüség rágódott odabenn és mindegyre kegyetlenebbül… Eszembe jutott, mennyit éjszakázott a szegény Évi, amíg összekuporgattuk azt a pénzt, amit most elvertem; mi mindent meg nem vont magától… Nem röstellem: mikor erre gondoltam, egy pár könnycsepp is végig gurult az orcámon. És – Isten bűnül ne vegye! – mind a bennem összegyült méreg a szegény nagyságos úr ellen fordult. De már ilyen az ember: annak minden áron bűnbak kell. Évinek én vagyok az; nekem pedig jó lesz ez a vén ember… Mert ámbár én hívtam őt kártyázni és én képzeltem magamat a harsányi jegyzőnek, mégis ő az oka mindennek. Az csak világos… gyalu, fürész!

Mikor hazakerültem, az asszony már lefeküdt. Szerencsére, különben az Isten tudja, hogy álltam volna meg a szeme előtt! De a nagyságos úr kalitkája üres volt. A vén stiglic kiröpült.

Hajnal tájban vetődött haza. De milyen állapotban! A beütött cilinderéről hosszú rózsaszínű tüllfoszlány lógott le és a hátára három pezsgős vignetta volt ragasztva. Tántorogva ment át a konyhán, hol fütyörészve, hol meg ezt zümmögte elnyujtott siralmas nóta szóban:

– Hej Obilics Milos… Kraljevics Márkó…

No, szép madár, te ugyan jó helyre tetted a mi keservesen kuporgatott pénzecskénket! – gondolom még jobban nekikeseredve és hallgatom bosszusan a szobából kihangzó füttyöt meg mormogást. Egyszerre nagy recsegés riaszt fel.

– Még összetöri magát a vén fickó ebben az állapotban! – mondám magamban, és felkelek; benyitok a szobába.

Uramfia, hát az asztal alatt fekszik nagy kényesen! A fogai közt egy kialudt cigarettát szorongatott.

– Mit keres az asztal alatt nagyságos úr? – szólok be mérgesen.

– Nem asztal ez fiam, hanem mennyezet. Nem valami aranyos; hanem mégis valamelyes, hehehe…

– De meghül ott az úr… jöjjön a puha, meleg ágyba!

– Nem lehet… az olyan ágy parasztnak való… kesztölczi és basaharczi Basarczy Döme mennyezetes ágyban született, mennyezetes ágyban tud csak jóízüt aludni és mennyezetes ágyban kiván meghalni.

Oh, te veszendő lélek! – gondoltam magamban és bár haragudtam rá, még sem volt lelkem, hogy ott hagyjam a hideg, nyirkos padlón. Kihúztam az asztal alól; felnyaláboltam és erőszakkal beletettem az ágyába. Az öreg ezalatt egyre fecsegett valamit össze-vissza.

– Te, ez a rác fruska, azokkal a bogár szemekkel, avval a koromszínű hajjal… mondom neked cimbora, ennivaló… Oszt’ hogy énekel a tambura mellett, de hogy!

Megint elkezdte zümmögni keservesen:

– Hej Obilics Milos, Kraljevics Márkó…

Mikor másnap délben hazajöttem a gyárból, az asszony int, hogy lassan járjak.

– Ne zörögjön a csizmáival! – súgja. – A nagyságos úr még alszik.

Hát persze, hogy alszik a tegnapi kirugás után. De én már nem bánom. Csak azért is, úgy levágtam a zubbonyomat, hogy szinte porzott. Évi egészen elképedt.

– Megbolondult maga? – dadogta – és úgy állt ott mint a sóbálvány. A jó lélek annyira beleszokott már abba, hogy a nagyságos úr rabszolgája legyen, hogy az én lázadásomtól egészen megrémült. Pedig én kiabáltam ám!

– Meg hát; de akkor bolondultam meg, amikor rád hallgattam és ezt a vén korhelyt tovább is itt tartottam a nyakunkon! Hát igen is kötözni való bolond voltam akkor és ha kell, írást adok róla és aláírom: én Tóth Elek, a főváros legnagyobb bolondja.

Mindjárt meg is bántam a heveskedésemet; kivált mert odabenn a szobában megmozdult valami. Csakugyan felébresztettem a nagyságos urat. Hallottam amint feltápászkodott az ágyból és amint csoszogni kezdett papucsaiban. Haragom mindjárt lecsillapult. Elszállt mint a füst a széllel. És azt gondoltam, bárcsak ne hallotta volna meg szavaimat. Szégyeltem nagyon, hogy majd azt hiszi, sajnálom a pénzt; ami ugyan igaz, de kimutatni nem nagy gavallérság. Elhallgattam és szótlan tűrtem, mint nyelvel az Évikém és bizonyítja fejemre az én nagy, álnok, fekete hazugságomat, mikor azt mertem állítani, hogy ő tartotta itt az öreg urat. Egyszer aztán nyilik az ajtó és a nagyságos úr egyenesen kifelé tart. Elment ebéd nélkül.

Nem is jött többé vissza. Isten látja lelkemet, egy cseppet sem örültem ennek; inkább sajnáltam. Hej no! gyalu, fürész, csak már ne hallotta volna meg azt a gorombaságot, amit bolond fejjel kikottyantottam! De ki hitte volna, hogy így a szívére veszi?

Eltűnt; se híre, se hamva nem maradt. Jó ideig nem hallottunk róla semmit. Egyszer a gyárból elhivatnak a kórházba egy beteghez, aki velem akart beszélni. Megyek; bevezetnek a nagy közös betegszobába. Hát, uramfia! – ott haldoklott kesztölczi és basaharczi Basarczy Döme úr egy kemény kórházi ágyon… mennyezet nélkül!

Bizony a nagyságos úr volt. Alig lehetett ráismerni, úgy elsoványodott; – látni való volt, hogy a végét járja. Nagyon rútul lihegett már; a lélekzet csak úgy sipolt a torkában.

– Kedves nagyságos úr, – szólok hozzá, – hivatni tetszett, eljöttem.

Mintha nagyon megörvendezett volna a látásomon. Azt susogja:

– Köszönöm Tóth úr, köszönöm. Egy nagy kő nyomja lelkemet; nem tudnék nyugodtan meghalni, amíg nem könnyítek rajta.

Nagyon megnehezedett a szivem, mikor így hallottam beszélni. Elkezdtem vigasztalgatni.

– Ugyan már mit beszél, gyalu, fürész a nagyságos úr? Koccintunk mi még a gyógyulása örömére! A feleségem már úgyis panaszkodik, hogy azóta még a főzőkanál se áll a kezében, amióta a nagyságos úr nem dicséri a főztjét.

De ő csak rázza a fejét.

– Nem gyógyulok meg én soha Tóth úr; suhog már mellettem az a fekete… Hanem addig nem halok meg, amíg maga meg nem bocsát.

– Már hogy én? De tán inkább én kérjek bocsánatot azért a gorombaságért…

Csodálkozva tekint rám; jó ideig hallgat; azután azt mondja:

– Hát nem tudja?

– Mit?

Csak úgy tördösi, alig hallhatóan az én nagyságos uram:

– Hogy én magát – megcsaltam.

Ehen, értem már, hova vág a beszéd. Az nyomja a lelkét szegénynek, hogy csak úgy rövidesen kártyával fizetett ki, ami bizony hálának nem volt valami szép. Azután az is igaz, hogy nem nagy dicsőség, ha az ember azt se mondja, hogy befellegzett, csak elmarad rövidesen a kvártélyról. De hogy a nagyságos urat valaha csalónak mondjam… Nohát, gyalu, fürész, ördög vigye ezt az egész dolgot! Nagyon a lelkére beszélek, hogy ne búsuljon. De rám sem hallgat. Azt motyogja:

– Akkor volt az, amikor elnyertem a pénzüket…

Nem értem. Hiszen én voltam a hibás; én vittem bele őt is a játékba azon az átkozott estén. Akkor látom, hogy a szegény nagyságos úr arca olyan veres mint a vér és hogy félrebeszél. Össze-vissza mindenfélét. Egyszer ezt susogja: Ho-hó Csillag, Sármány… (No, ez bizonyosan a hajdani lovaknak szólt!) Másszor, mintha valakivel beszélne: Édesem, maga akar hajtani?… Aztán felkiált: Kergessétek ki azt a fekete varangybékátat a tamburájával… (Ez meg alighanem a rác fruskának szólt, akit az én pénzemen pezsgőztetett.)

Azután rám veti szemeit és elkezd susogni:

– Hé, hé, direktor, fizesse vissza ennek az embernek az ő pénzét, a nyolcvan forintját… meg a többit… ezennel meghagyom és parancsolom… Ne mondja senki Basarczy Döméről, hogy… hamis játékkal fosztotta ki…

Egy kissé elhallgatott és a szeme körüljárt a falakon meg ablakokon. Egyszer megint rám tekint. Hát hirtelen felemelkedik az ágyban és elkezd kiabálni rekedten valakinek a levegőbe:

– Gaz fickó, mért áll itt még ez az ember? Fizesse ki azt a rongyos nyolcvan forintját vagy mennyijét, mert ha tovább váratja, megkorbácsolom az urat és kihányatom minden pereputtyát az útra!

Elszáradt, csontos karját felemelte, mintha csattantana az ostorral. Azután visszaesett a párnára és mint a lehellet, olyan gyöngén susogta:

– Adjátok el a lovaimat, az erdeimet, a kastélyt, az ezüstnemüt… adjátok el az utolsó ingemet… de ezt az embert fizessétek ki…

Elhallgatott; már alig lélekzett, lassan egészen vászonfehér lett az arca. Még le se forgott félóra és egy nagyfőkötés apáca lefogta örökre a szegény nagyságos úr szemeit.

PALI.

Nem ismernék önök Palit? Lehetetlen. Nos hát, meg akarják ismerni, hagyják oda az utolsó felvonás alatt a szinház nézőterét s menjenek ki a legszellősebb előcsarnokba. Ott áll Pali egy sarokban, rá lehet ismerni a vörös orráról és arról, hogy inkább ruhafogasnak, mint embernek tetszik. Pedig jól megtermett három láb magas kis ember. Ha figyelmükre méltatják a derék legénykét, a következő tárgyakat fogják nála találni: _a)_ Egy hosszú rókamálos bundát, igen impozáns körvonalakkal. A szín és minőség bizonytalan. Valószínüleg bársony és nem lehetetlen, hogy barna. Pál úr különös nagy gonddal és szeretettel iparkodik e rengeteg ruhaszörnyet oly módon venni szárnyai alá, hogy ne érintkezzék a föld porával, amiből kitetszik, hogy az becses családi ereklye és a mamát fogja előadás után lágy meleg keblével megóvni a zimankós idő mérgétől. _b)_ Egy óriási kávébarna nagykendőt. Hivatása, hogy Ilonka kisasszony gyöngéd vállaira boruljon hazamenet. A kisasszony ugyan lázongani fog amiatt, hogy száz meg száz ember szemeláttára magára vegye a csúf portékát; de a mama szeme egyet fog villámlani… és punktum. A lázadás le van verve. Pál úr ráteríti a kendőt a szilfid termetre. _c)_ Egy világos kabátkát Katica kisasszony számára. Katica kisasszony ugyanis erősebb, izmosabb mint a »penészvirág« (ez Ilonka bece-neve), neki elég a hacuka is. _d)_ Két esernyőt. _e)_ Két pár sárcipőt, egyet a mamának, másikat a »penészvirágnak.« _f)_ Egy…, de ez még titok. Egy csomag sült gesztenyét, mellyel meg fogja lepni szinház után testvéreit. A kisasszonyok eleinte ugyan röstelkedni fognak a Kerepesi-úton, a mozgó nép áradatában gesztenyét enni; de azután suttyomban egyik is, másik is ki fog csenni egy szemet a csomagból és titokban rózsás ajkai közt eltüntetni… tudjuk mi már azt jól!

Ami a Paliból ily túlzsufoltság mellett még kilátszik, az a következő: pufók piros arc, eleven, hamis szemek (ilyenek vannak Katicának is), szöszke selyem haj (egészen a »penészvirágé«), kikopott térdek, tintás ujjak, félrehágott cipősarkak és a bal szem alatt egy ellenséges kéz karmolásának hosszas nyoma. Meg kell adni, hogy az egész alak nagyon harcias benyomást tesz és valahol, valamelyik gimnázium osztálykönyvében sűrün szerepelhet bizonyos Pál úrfi neve clamantesek és excedálók közt. E percben azonban Pali arcán nagy megindultság, szelidség tükrözik s egész magatartása elárulja, hogy nem közönséges dolog történik családja életében.