Part 9

És az nagy szerencse, hogy soha sem jut eszébe a Duna hullámaitól kérdezősködni felőle; mert talán még utána menne, és akkor künn a város végén a szegény öreg asszony kiért imádkoznék istenhez, hogy engedje mennél elébb tanácsossá lenni?

A KIS VIOLA.

Vári Oszkár ingerülten rontott be lakására, és becsengette legényét.

– Hallod-e Bálint? kiáltott rá haragosan. Mennyit fizet neked havonként Bereginé azért, hogy minden tettemről számot adj neki?

– Mi tetszik? kérdé meglepetve a kenetes arczú szolgálattevő szellem.

– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől kémkedésedért? mondá Oszkár, s a szegletből egy igen tiszteletreméltó tekintetü nádpálczát vett elő.

– Oh uram! mit gondol? sóhajtott Bálint, kegyesen felforgatott szeméből gyanakodó oldalpillantást vetve a tiszteletreméltó nádpálcza felé.

– Látod ezt a nádpálczát?

– Látom.

– Tudod, mire való?

– A nagyságos úrfi ruháját porolni.

– És a tiedet, mikor a hátadon van. Kezdjem meg?

– Oh kérem, nem vagyok én arra méltó, hogy a nagyságos úrfi szolgáljon nekem. Nem érdemlem én ezt a tisztességet.

– Már pedig ebben a nyomban részesítlek a tisztességben, ha meg nem vallod az igazat.

– De hát mit valljak, mikor semmi sincs?

– Tartsd a hátadat! mondá Oszkár, fölemelve a tiszteletreméltó nádpálczát.

– Mit is tetszett kérdeni? mondá Bálint, óvatos taktikával az ajtónak támasztva fenyegetett testrészét.

– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől?

– Tíz forint, mondá töredelmesen Bálint.

– Csak? – mondá magában keserű mosolylyal az úrfi. Azt hittem, többre becsüli hűségemet havonkint.

– Kimehetek már? Parancsol még valamit az úrfi?

– Nesze itt van husz forint.

– Értem, mondá a gyakorlati szellemű Bálint, egyetértő kacsintással zsebébe mélyesztve a két darab tízest. Legyen nyugodt az úrfi, néma leszek, mint a sír.

– Csalódol gazember, nem azért adtam e pénzt.

– Hát miért?

– Ügyelj rám. Nem sokára látogatót várok, egy szép kis leányt. Mihelyt csenget, bebocsátod, és –

– És elmegyek sétálni. Értem.

– Fogd be a szádat gazember, és ne kacsingass. Mihelyt bebocsátottad, Bereginéhez sietsz, és tudtára adod, micsoda látogató van nálam.

– Hogyan úrfi? Azt parancsolja?

– Csak kötelességedet teszed, és kétszeresen fizetnek meg értte? Vagy még ez sem elég?

– Oh ha az úrfi parancsolja!

– Hord el hát magad, és tégy mindent rendeletem szerint.

Bálint óvatosan kisompolygott a szobából, bölcs gondossággal úgy fordúlva, nehogy hátát véletlenűl megmutassa úrfijának, mert tapasztalatból tudta, hogy kissé hirtelen keze van. Különben felesleges volt aggodalmas óvatossága; Oszkár visszatette szögletébe a tiszteletreméltó nádpálczát, s nem törődve többé legénye hátával, nagy lépésekkel járt föl s alá a szobában.

– Ah! hát szakítni akarunk! mondá ingerülten, miután Bálint szerencsésen elérte visszavonulási vonalát s eltűnt az ajtóban. Ah! hát kimondtad, hogy nem bocsátasz többé színed elé? Majd meglátjuk, drága Olgám, majd meglátjuk! Megmutatom, hogy magad jösz hozzám, saját lakásomon fogsz fölkeresni!

Az ingerűlt ifju hevesen pamlagára vetette magát, azután felugrott, ismét nagy léptekkel kezdett föl s alá járni, azután leült, sorra próbálta és rugta el maga alól a székeket, megint felugrott, az ablakhoz ment, kitekintett rajta, kinézett az ajtón s boszúsan becsapta, midőn nem látott egyebet, mint Bálint egyetértőleg mosolygó ábrázatát: és miután keresztűl ment e különféle műveleteken, ujra kezdte valamennyit, a nagy léptektől az ajtó-becsapásig.

– Nem akarsz többé látni, szakítani fogsz velem? mormogá ezalatt ismételten. Majd meglátjuk! Magad fogsz hozzám jönni, magad fogod még e lakást fölkeresni, hová eddig a világért sem tetted volna lábadat. Majd meglátjuk! Elég féltékeny vagy hozzá, nem hiában fizettél havi díjat hűségem őrizetéért! Most legalább nem vész kárba kiadásod!

Újra a pamlagra vetette magát, s erősen föltevé, hogy nem mozdul innen, míg vendége meg nem érkezik. Természetesen a következő perczben már felugrott, kinézett az ablakon, elrugdosta a székeket és becsapta az ajtót.

– Ah hát féltékeny vagy! Irigyled mástól egy pillantásomat, egy szavamat, és te ajtót zársz előttem? Bálványimádást kívánsz tőlem, és becsukod előlem a templom ajtaját? És miért? Mert kívüled más istenséget is megláttam? Ezt is hűtlenségnek nevezed? Jól van, legyen a te akaratod szerint, de előbb megmutatom, hogy mégis szeretsz, hogy magad fogod fölkeresni az elcsapott szeretőt.

Régi, únott viszony volt az, mely Oszkárt Olgához kötötte. Sokszor föltette magában, hogy végét szakítja; arczát mindig sötét szégyen lángja égette, ha kezet szorított kedvese férjével, barátjának nevezte és hallgatta baráti szavait. Érezte e helyzet lealacsonyító voltát, s nem volt annyira romlott, még annyira könnyelmű sem, hogy ne igyekezett volna szabadulni a viszonytól, melybe egy szerencsétlen pillanat ragadta, s melynek lánczait unatkozottan, szégyennel, szabadulás vágyával hurczolták mindketten.

Bizony láncz volt az, sokkal súlyosabb láncz, mint a melyet a törvény keze kovácsol, és sokkal nehezebben felbontható. Pedig mind a ketten szét akarták törni, és egyiknek sem volt hozzá ereje. Az édes perczek, melyeknek emlékét is megkeserítette a szégyen és a bűnbánat, rég elfutottak; az az észvesztő láz, melyet első őrültségökben szerelemnek tartottak, rég lecsillapult; nem maradt meg egyéb, mint a régi házasok unatkozása, szeszélyei, boszantásai, féltékenykedései, a tiszta hitvesi viszony nemes barátsága, jótevő gyöngédsége nélkül. Helyette jött a megbánás, a fölfedezés félelme, a szégyen a megcsalt férj, az elárult barát őszinte, gyanútlan tekintete előtt.

És mégis a nő féltette megunt kedvesét, s halálra gyötörte féltékenységével, szemrehányásaival; és végre, midőn egy ingerűlt pillanatában eltiltotta maga elől s kijelenté, hogy szakítni akar vele: Oszkár, ki hosszú idő óta azon törte fejét, hogyan törhesse szét e megúnt viszony lánczait, most felindult, elkeseredett, boszúra gondolt, cselt koholt, melylyel kedvesét újra magához csalja s a régi viszonyt megújítsa.

Pedig nem volt rosszlelkű, eszeveszettnek sem lehetett mondani; csak gyenge és hiu volt. Hanem ez a két szeretetreméltó hiba talán több bajt hozott már a világra, mint a legfeketébb bűnök és gonoszságok.

Arra meg épen nem gondolt, hogy az a leány, kit most lakására várt, s kit eszközűl akart használni szerelmére, vagy boszújára, vagy maga sem tudta mire – hogy az a leány e játékban elvesztheti nyugalmát, vagy jó hírét, hogy boldogtalanná lehet csupa tréfából. Hogy is jutott volna eszébe? hiszen csak egy szegény kis virágárusleány volt.

Violának hívták. Az egész városban ismerték, mindenütt megfordult, mindenki szívesen vett tőle egy-egy kis csokort, és sok daliás öreg úr sugott fülébe oly ajánlatokat, melyeket a kis leány alig értett meg. Bizony szép kis leány is volt, és a kocsmák, kávéházak költői hangulatú vendégei gyakran hasonlították össze ibolyáit, rózsáit, liliomjait szemével, arczával, karjával. Különben nincs szükségünk a merész és mindenek fölött új költői képek segítségére, hogy fogalmat nyerjünk a kis Viola szépségéről, mert ime már csengetett az ajtón, melyet Bálint készségesen megnyított előtte, s most itt áll a szobában, legszebb ruhájába öltözve, kezében kis virágos kaskával, szemében az ártatlanság elfogulatlanságával és egy kis bámulattal, melyre a szoba díszes és kényelmes butorzata ragadta.

Oszkár eléje sietett, s aztán meglehetős buta és zavart kifejezéssel állt meg előtte. Nem tudta hirtelenében, hogyan fogadja, mit mondjon neki. Zavarából azonban hamar kisegítette a kis Viola üzleti szelleme.

– Itt vagyok, mondá bókolva és feltartva virágos kaskáját; elhoztam a virágokat. A legszebbeket válogattam ki.

– Igazán? mondán Oszkár, még mindig nem tudva, minő hangot és tartást vegyen föl ellenében.

– Hogy ne, mikor tegnap azt tetszett rendelni, hogy a legszebb virágaimat hozzam el, mert maga akar egy szép bokrétát összeállítani?

– Igen, azt rendeltem. Nem akar leülni, kis Viola?

– Szívesen, felelt Viola s leült az egyik székre, ölébe helyezve a virágos kaskát. Úgyis elfáradtam a lépcsőn, és most délelőtt nincs sok dolgom, könnyen elvesztegethetek egy kis időt.

– Nagyon helyesen, kiáltott Oszkár, megörülve, hogy addig húzhatja a látogatást, míg Bálint elvégzi megbízását.

– De hát nézze meg a virágokat, sürgeté Viola valódi üzleti hangon és komolysággal.

– Gyönyörűek, mondá Oszkár s Viola mellé ült; szemeinek irányából azonban úgy látszott, hogy felkiáltása nem annyira a virágoknak szól.

– Meg akarja mindjárt kötni a bokrétát? Ne segítsek?

– Van még arra időnk, inkább beszélgessünk.

– De hát nézze meg legalább a virágokat, s mondja meg, nem sokallja érettök az öt forintot? mondá Viola aggodalmasan.

- Oh a vílágért sem!

– No ennek örülök, mert igazán féltem, hogy sokalni fogja. Pedig higyje el, alig van rajta valami nyereségem. Nem is képzeli, milyen rátartósak így télen át azok a kertészek. De hát ne babráljon a virágok közt, még elnyomorítja valamennyit, aztán kárba vesz a pénze.

– Az már nem veszett kárba, mondá Oszkár elragadtatva.

– No várjon, majd kirakom szépen az asztalra a virágokat, mondá Viola; fölkelt székéről s gondos figyelemmel szedte ki kosarából és helyezte el az asztalon virágait.

Oszkár szeme egyre növekedő elragadtatással követte a szép gyermek könnyű mozdulatait. Úgy látszott, mintha már elfeledte volna, miért hívatta ide s micsoda látogatót vár.

– Tudja-e azt, kis Viola, mondá lassan, bámuló hangon, hogy virágai közt maga a legszebb virág?

– Tudom, felelt Viola nyugodtan, s tovább rakosgatta virágait.

– Igazán? mondá Oszkár kissé meglepetve az önérzetnek e váratlan nyilvánulása fölött. És honnan tudja?

– Az urak mindennap mondanak ilyesmit a kávéházban, és sok más efféle bolondságot.

– És mit szokott maga efféle bolondságokra felelni?

– Semmit, azt hiszem, ez már a hívatallal jár, felelt Viola üzleti komolysággal.

– De hát úgy néha-néha nem mozdul meg a szíve ezekre a szép szavakra?

– Oh nem! Mi köze a szívnek a kereskedéshez?

– Hát maga kereskedő?

– Igenis, szolgálatára, virágkereskedő; Oszkár úr is vevőim közé tartozik. És ha a vevők szép dolgokat mondanak, és dícsérik a portékámat s ráadásul engem is, ezt úgy veszem, mintha a kereskedéshez tartoznék, s mindenesetre jobb, mintha alkudoznának; de nem tudom, micsoda köze legyen hozzá a szívemnek?

– Hallja Violácska, maga valódi kis kalmárlélek.

– Hiszen mondtam, hogy kereskedő vagyok, nyereségre dolgozom, abból élek.

– És igazán nincs a maga szívecskéjének más kívánsága, mint a nyereség?

– Dehogy nincs!

– Úgy-e hogy van? Nem is lehet az, hogy ilyen kedves szép kis lány szíve az egyszer-egyre dobogjon. Vannak ugy-e vágyai, ábrándjai?

– Oh vannak!

– Lát ugy-e néha szeme előtt olyan képeket, melyekről azt hiszi, hogy álomban látja, pedig ébren van? Szívecskéje dobog, mintha megijesztették, megkergették volna; pedig senki sem bántja, legfölebb a kezét fogják meg, úgy mint most én. Mondja, szokott-e ilyen álomképeket látni ébren?

– Nagyon sokszor.

– És vannak ugy-e olyan vágyai, melyek túlmennek a mindennapi nyereségen, még egy szép ruhán is? Olyan vágyak, melyekre mindig örömmel gondol, s azt hiszi, boldog lenne, ha egyszer beteljesülnének.

– Oh igen!

– Nem mondaná meg nekem? Hát ha én megérteném? Mert lássa kis Viola, az afféle ábrándokat nem minden ember érti meg; születni kell arra is, ezer közül alig akad kettő, a ki így meg tudja egymást érteni. Ki tudja, hátha mi is ez a kettő vagyunk az ezer közűl? Hát ha mi is megérthetnők egymás titkos álmait?

– Oh van nekem egy nagy titkos vágyam, mondá Viola, izgatottan rendezve a virágokat; de szégyenlem megmondani.

– Nekem! kiáltott Oszkár elragadtatva, s tökéletesen megfeledkezve a várt látogatásról.

– Hát igazán mondjam meg?

– Boldoggá tesz vele.

– De nem fog kinevetni?

– Oh Viola!

– Hát – hát – de ne nevessen ki – hát szeretnék egyszer életemben jóllakni.

– Micsoda! kiáltott Oszkár rendkívüli meglepetéssel.

– Oh ne gondolja, hogy én valami falánk leány vagyok, a kinek mindig csak az evésen jár az esze, mondá Viola, és szégyenkezve babrált a virágok közt.

– Hát maga éhezni szokott, szegény gyermek? kérdé Oszkár szánakozva.

– Oh nem! ne tessék gondolni, hogy koldus vagyok, felelt a kis lány, míg arczát a megszégyenült büszkeség sötét pírja fedte el. Meg tudom én még szerezni a mindennapi kenyeret magamnak is, másnak is. Nem is úgy értettem azt a jóllakást, hogy szeretném a gyomromat megtömni akármivel, csak ennivaló legyen, hiszen ennyire csak viszem a kereskedésemmel.

– Hát hogy értette, kis Viola?

– Úgy értettem, hogy szeretnék azokkal a fínom holmikkal jóllakni, melyeket csak látásból ismerek.

– Honnan ismeri?

– Hát a vendéglőkből. Hiszen mindennap ott járok délben, este, mikor az urak enni szoktak, ott járok virágaimmal az asztalok közt és hallom, mikor az urak nagy hangon ezt vagy azt az ételt rendelik meg. Tudom már könyv nélkűl az egész étlapot. Mondjam el?

– Elhiszem kis Viola, csak folytassa tovább.

– Aztán látom, mikor a pinczérek berohannak a magasra tartott tányérokkal, leteszik a szép fehér abroszra, és az urak neki látnak a czifránál-czifrább süteményeknek, a szép fehér húsu madaraknak, a fínom halaknak. Némelyik olyan immel-ámmal eszik, hogy igazán megérdemelné, hogy elkapják előle a tányért. Tudom, megkívánná azután.

– És maga mit szokott ilyenkor gondolni?

– Semmit. Járok az asztalok között és kínálom a virágaimat. Legfölebb, mikor egyik-másik úr, a helyett, hogy megvegye a virágomat, mindenféle bolondságokat suttog a fülembe és meg akarja szorítni a kezemet, legfölebb akkor gondolom magamban: bizony okosabban tennéd, ha a szép szavak helyett avval a fogoly-czombbal kínálnál meg.

– Szereti a fogoly-czombot?

– Oh az nagyon jó lehet, legalább nagyon drága, és akkor bizonyosan jó is. Oh én tudom valamennyi ételnek az árát; hallom mikor fizetni szoktak, s együtt számolok a fizető pinczérrel. Azután haza megyek és én is úgy teszek. A burgonyát elnevezem fogasnak, a pirított kenyeret pedig szalonkának vagy más drága ételnek, s ebéd végén olyan nagy számlát csinálok magamnak, hogy néha tíz forintot is fizetek – gondolatban.

– Hiszen maga valódi kis ínyencz.

– Oh nagyon! Hát még az italban milyen válogatós vagyok. Minden délben pezsgőt iszom, már a mennyiben pezsgőnek nevezem el azt az unalmas Duna-vizet. De ha ráfogom, hogy pezsgő, igazán sokkal jobban esik.

– Szeretne egyszer igazi pezsgőt inni?

– Hogy is kérdhet ilyet, Oszkár úr? Oh az isteni ital lehet, igazi király az italok közt. Azért durran olyan nagyot a dugója, mintha ágyudörgés hirdetné, hogy most érkezett meg ő felsége, a pezsgő király. Aztán koronája is van, valódi gyöngykorona, mikor a pohárba töltik. Nem hiába, még a pohara is egészen más fajta, mint a többi boré.

– Magát egész kis költővé teszi a pezsgő szerelme, Violácska!

– Hát nincs igazam? Oszkár úr jobban tudhatja, mert ivott már pezsgőt. Ugy-e ivott?

– Meglehetősen.

– Milyen boldog! kiáltott a kis Viola, bámulattal szemlélve a csodálatos halandót, ki már részesült e mennyei élvezetben.

– És maga boldog lenne, ha pezsgőt innék?

– Hogy ne!

– S tudná azt szeretni, a ki ilyen boldoggá tenné?

– Oh nagyon!

– Teringettét! gondolá magában Oszkár, tökéletesen megfeledkezve várt vendégéről, s elragadtatott tekintettel kísérve a kis Viola alakját, a mint ismét az asztalra hajlott s babrálni kezdett a virágok közt. Ez az inyencz kis lány valóban eredeti. Meg lehetne hódítani egy fogoly-czombbal, meg egy pohár pezsgővel. Szerelmi vallomás helyett tányér, eskü helyett tele pohár – igazán eredeti. Ily eszközökkel sem hódítottam még életemben.

– Tudja mit, kis Viola, tevé hozzá fennhangon; valami ajánlatot teszek.

– Tessék.

– Szekrényemben találnék még egy kis hideg fogolyt, van egynehány üveg pezsgőm is. Mit gondol, ha megkínálnám reggelivel?

– Fogoly és pezsgő! Oh istenem! nem tréfál? De hiszen az nagyon sokba kerűl.

– Ne gondoljon vele. Tegyük fel, hogy ez a szoba itt vendéglő, maga a vendég, én pedig a pinczér. Most belép a terembe, leül az asztalhoz, és kopogtat a pinczér után. No hát rajta, hiszen tudja, hogyan megy?

– Oh mily dicső! kiáltott Viola kaczagva és tapsolva. Valódi színdarab! De hát igazán kapok azokból a bizonyosakból, vagy az is csak játék lesz?

– Próbálja meg és üljön le.

– Így ni, mondá Viola, leülve egy kis kerek asztal mellé és megkopogtatva. – Pinczér!

– Parancs! kiáltott Oszkár, valódi pinczér módon az asztalhoz rohanva.

– Hahaha! nevetett Viola és újra tapsolt.

– Ne nevessen Violácska, hanem viselje magát egészen komolyan, mint a vendégekhez illik. Mit parancsol nagyságod?

– Pinczér, mondá Viola ünnepélyes komolysággal, hozzon fogolyt és pezsgőt.

– Tüstént, kérem, azonnal, felelt a pinczér, és a szekrény felé rohant.

– Micsoda rendetlen pinczér maga, hogy még az asztalt se teríti meg? Kiáltott Viola, és újra kaczagásban tört ki.

– Bocsánat, tüstént meglesz, elfeledtem, kiáltott Oszkár, és sebtében előszedve asztalkendőt, tányért, poharakat, megterítette a kis kerek asztalt.

– Máskor ez meg ne történjék, mondá Viola nagy komolysággal; mert nem kap borravalót.

– Elragadó, angyali! kiáltott a pinczér s bámulatában leejtette az asztalkendőt, melylyel épen a poharat akarta kitörülni.

– Pinczér! végezze dolgát, és ne beszéljen másról.

– Bocsánat!

– Lássuk már azt a fogolyt!

– Méltóztassék! mondá a pinczér, s újra a szekrényhez rohant, és Viola elé helyezve a tele tányért, az asztalkendőt karjára vetette, s a szék mögé állt.

A kis Viola egy ideig ünnepélyes komolysággal szemlélte az előtte álló tányért, aztán egyszerre kiesett szerepéből, s visszafordult a háta mögött álló Oszkár felé.

– Nem tréfál? Igazán egyem meg? kérdé félénken.

– Méltóztassék! felelt a pinczér szakjabeli hangon és tartással.

Viola tehát kivett egy darabkát, fölvágta s valódi szakértő lassúsággal megette, azután kivette a másik darabot, a harmadikat, és hosszan felsóhajtott:

– Oh milyen jó! kiáltott csillogó szemekkel. Soha sem hittem volna, hogy ilyen jó legyen!

– Vigyázzon Violácska, hallatszott háta mögött a suttogó hang; el ne árulja, hogy először eszik ilyesmit, máskép megcsalja a pinczér.

A kis Viola újra kaczagott, tapsolt, s apró fehér fogacskáival hatalmasan nekiesett a fogoly-czombnak.

– Meg van elégedve, nagyságod? kérdé háta mögött a pinczér.

– Megjárja, felelt előkelő blazirtsággal Viola és zsíros ujjacskáit módosan megtörülte az asztalkendőben. Pinczér, lássuk most azt a pezsgőt!

– Tüstént szolgálok nagyságodnak, kiáltott a pinczér, s újra a szekrényhez rohant.

– Jaj, megálljon Oszkár úr! kiáltott Viola, egyszerre kiesve előkelő szerepéből. Ne nyissa még ki a palaczkot, hadd fogjam előbb be a fülemet, nagyon félek a durranástól.

– Nos, nyithatom már?

– Mindjárt, mindjárt, csak megtörlöm az ujjamat; egészen bezsíroztam a fülemet.

– Egy – kettő – mondhatok hármat?

– Rajta! kiáltott a kis Viola, befogva mindkét fülét és az abrosz alá rejtve fejét. De ez óvatos elővigyázat daczára mégis nagyot sikoltott, mikor a dugó hangos durranással kipattant, s visszaütődve a falról, épen mellette esett a földre.

– Majd megijedtem, mondá aztán nagy lélekzettel, mialatt Oszkár teleöntötte poharát a gyöngyöző itallal.

– Tessék felhajtani a poharat.

– Jaj, de nem árt meg?

– Hamar, mert kifut az abroszra.

– Oh az nagy kár lenne!

Hogy tehát ez a szörnyű kár be ne következzék, a kis Viola behunyta szemét s bátran felhajtotta a poharat.

– Hogy ízlett? kérdé a pinczér.

– Oh!

A kis Viola csak ez egy felkiáltással tudott felelni, a mint lassan kinyitotta a szemét, s a hála és boldogság csillogásával fordította Oszkár felé.

– Töltsek újra?

– Oh nem! egy kissé pihenni akarok.

– Az alatt lásson újra a fogolyhoz, hogy meg ne únja magát.

– Oh milyen jó ön, Oszkár úr! kiáltott hálásan a kis Viola, újra maga elé vonva a tányért.

– Boldog most Violácska? kérdé egy kis szünet mulva Oszkár.

– Oh nagyon!

– S mit mond a szívecskéje?

– A szívem? Semmit sem mond. Hanem a gyomrom, oh! az nagyon meg van elégedve.

– Határozottan, ennek a kis lánynak gyomor van a szíve helyén is, gondolá elfojtott boszúsággal Oszkár.

– De nem, mondá Viola rövid, komoly gondolkozás után. A szívem is mond valamit.

– Igazán? Hála istennek! És mit mond?

– Azt mondja, hogy mégis boldogabb volnék, ha nem egyedűl ülnék és enném itt.

– No valahára, gondolá Oszkár, elégedetten egyengetve magát. És kit óhajtana maga mellett látni az asztalnál, Violácska? tevé hozzá fenhangon.

– A nagymamát.

– Igen? mondá a meglepett fiatal úr, könnyedén elfintorítva arczát.

– Oh Oszkár úr, nem ismeri a nagymamát! Olyan derék jó asszony az, és senkije sincs a világon kívülem. Nekem sincs senkim, és nagyon szeretjük egymást. Én tartom el szegényt, mert már nagyon öreg; de, persze, nem ilyen fínom ételekkel. Milyen kár, hogy nem hoztam őt magammal!

– Biz az nagy kár! mondá az úrfi, meglehetős savanyú ábrázattal. De se baj, tevé hozzá gondolatban; majd meglátjuk, kis liba, hogy fogsz beszélni a második pohár után? Szolgálhatok még egy pohár pezsgővel? Kérdé fenhangon.

– Vajjon nem árt meg?

– Hogy ártana meg? hisz ezt a nők borának hívják.

– No akkor kérek még egy pohárral, Oszkár úr; de jó magasra tartsa az üveget, hogy nagyon gyöngyözzön. Így ni! Oh be jó volt!

– Hogy érzi magát Violácska?

– Oh nagyon jól! Szeretném megcsókolni az egész világot.

– Én is a világból való vagyok.

– Oh nem! Oszkár úr valódi mennyei angyal, hogy ily jól tartott engem.

– Hát a szívecskéje még most sem szólalt meg?

– Várjon csak, mindjárt megkérdezem, mondá a kis Viola, kipirult arczczal; csillogó szemekkel, és kezét hevesen lüktető szívére szorította. Nagyon hangosan beszél, nem értem mit mond.

E pillanatban felpattant az ajtó, s Bálint minden bevezetés nélkűl a szobába rohant.

– Nagyságos úrfi, nagyságos úrfi! kiáltott lihegve. Itt van!

– Ki van itt, te barom? kiáltott haragosan az úrfi.

– A kihez küldeni méltóztatott, tetszik tudni, felelt Bálint, egyetértőleg kacsintva a kis Viola felé, a ki szédűlt fejét ezalatt az asztalra hajtotta.

– Teringettét! erről egészen megfeledkeztem, kiáltott Oszkár, homlokára ütve.

– Pedig már itt van, mondá Bálint; csodálkozom, hogy még nem csengetett.

E pillanatban erős, ideges, hosszas csengetyüzúgás hangzott föl, mintha meg akarná kímélni Bálint urat a további csodálkozás fáradságától.

– Tessék! nem mondtam?

– Hova tegyem ezt a szegény leányt? kiáltott Oszkár, fejét veszítve. Nem engedhetem, hogy itt találja. Ki tudja, mit tenne vele első felindulásában? Szegény gyermek!

– Elmehetne a hátulsó lépcsőn, mondá Bálint.

– Igaz, ezen az oldal-szobán keresztül… Violácska! kiáltott Oszkár, a kis leány karját megragadva, ki ez alatt nyugodtan pihenteté az asztalon kábult fejét. Violácska! legyen olyan jó, menjen most el innen!

– Miért? kérdé a kis Viola, fölkelve az asztaltól, s mosolygó arczczal körülnézve a szobában.

– Valaki jön ide, a kivel nem szabad találkoznia, mert az nagy bajt hozna magára, nagy bajt hozna rám.

– Oh akkor sietek! kiáltott Viola, egyszerre visszatért eszmélettel. Én nem akarok bajt hozni Oszkár úrra, a ki olyan jó volt hozzám. Merre menjek?

– Csak erre, kedves Violám, ebbe a szobába; a túlsó oldalán ajtó van, mely a hátulsó lépcsőre nyílik. Onnan egyenesen az udvarra jut. Így ni. Szegény leányka! No Bálint, most kinyithatod az ajtót.

Ideje is volt már, mert a heves, ideges csengetés ezalatt egy pillanatra sem szűnt meg. Oszkárnak arra sem volt ideje, hogy a lakoma maradványait eltakarítsa az asztalról, midőn felpattant az ajtó, s Olga a szobába lépett.

A felindulás, harag, sietség, vagy a meglepetés, a félénkség, midőn először lépett egyedűl kedvese szobájába – ez vagy az tette-e? annyi bizonyos, hogy mindez érzések felváltva tűkröződtek kipirult arczán, csillogó szemében, reszkető ajkán, és oly szépnek tüntették föl, hogy a könnyűvérű Oszkár el nem tudta képzelni, miként feledhette el csak egy pillanatra is e királynői szépséget a mellett az éhes kis leány mellett?